Maradni vagy nem maradni, ez itt a kérdés

Nos templomba kitaláltam az egész bejegyzést, de tartok tőle, hogy ebből csak a töredéke köszön vissza a képernyőn.
Elöljáróban azonban még ennyit, hogy sliver, ha még mindig félreértek valamit, írd le, mert minden előjelű vélemény számít, mert a vita hozzásegít ahhoz, hogy gazdagodjon a világnézetem, több szempontból is nézni tudjam a Világot, és nem mellesleg rákényszerít arra, hogy végiggondoljam mozgatórugóim működését.
Apai ágon szép nagy adag honfiúi, pontosabban honleányi érzületet örököltem, amihez nagyban hozzájárult a mértéktelen mennyiségű Kárpátia, Kormorán hallgatása, meg Ossián, bár Ossián mindenkor és mindenhez, úgyhogy ez csak zárójelben mondom. Az olvasmányaimban Böszörményi Gyula kulcsszerepet játszott, ráadásul az ő hatására fogtam tollat a kezembe először, míg Színia könyvei is ott feküdnek a polcokon. Nem csoda hát ha nagyon erős kötelék alakult ki bennem szülőföldemem iránt. Ez az egyik magyarázat.
Barbacs, az én kis szülőfalum, is hozzátette a maga részét. Nem a legszebb, eléggé eldugott, és be kell vallanom néha erős ingerenciát érzek arra, hogy felpofozzam a polgármestert, de azért szeretem.
Általános iskolásként komplett fantáziavilágot hoztam létre. A Tejcsarnok mellett lévő aprócska, bukszusukkal körbeültetett füves rét a Tündérrét becenevet kapta, mert mikor odasütött a hold, és a levegőt betöltötte a balzsamos éj csöndje, úgy láttam tündérek táncolnak a virágok között.
Aztán ott volt a régi malom omladéka. Ott kísértetek jártak össze, szomorú, de veszélyes lelkek, tudtam, hogyha a kerítést átlépem magukkal visznek a pokolba.
A nagymamámhoz vezető utcában erdő húzódik, egy-két kiugróval. Az egyiken két fa nő, borostyán futja körül törzsüket, és ahogy egymás felé hajlanak olyanok, mint két testvér. Persze az valójában egy kapu, ami megnyílik, ha kezemet a törzsüknek támasztom, és eléggé erősen koncentrálok. Boszorkányok tüzét láttam, lidércfényeket, kentaurokat, csupa mondabeli alakot. A falu közepén álló villában pedig egy régi nemesúr szellem járkál, de maga a ház is él és lélegzik, álmodik, álmát pedig a köré ültetett hatalmas fenyők, és más fák őrzik.
A rétre házat építettek, a malom törmelékét elvitték, a kapu sem nyílik már meg annyiszor, és a ház is többet álmodik, mint egykoron. Ráadásul találtam más, mágikus helyeket, de az elsőket senki sem felejti el végleg. Hát ez is ideköt.
Tulajdonképpen roppant szentimentális, elfogult tudok lenni ha a szülőföldemről van szó, mert képes lennék nekimenni a végtelennek, hogy megvédjem. Én és a túlfejlett heroizmusom ilyenkor azonban csalódottan megállapítjuk, hogy sajnos túl gyenge és egyedül vagyok ehhez. Hát kiélem ilyenekben, mint az a szerencsétlen Konyhafilozófia.
De a dologba még belejátszik a félelem. Nem a haláltól félek, hiszen az természetes dolog, az élet szerves része, hanem a felejtéstől. Hogy elfelejtem hova tartozom, hogy túlságosan rabul ejt egy másik világ.
Gyávaság, hogyne, hiszen korántsem vagyok annyira bátor, mint hiszem. Inkább merész.
De van még egy indok ami tulajdonképpen az egész alapja, és ez a többi csak maszlagnak tekinthető mellette: az ellent mondás.
Mindig mindenki az első szóra bepattant a kék fülkébe, és ez engem egy idő után már picit idegesített, szóval kaptam az alkalmon és kreáltam egy olyan karaktert aki csak azért is nem megy vele.
Jó, ha nagyon megerőltetem magam, csak ez a lényeg. Nem a maradás kedvéért maradni, hanem a csak azért se elvért.
Persze a Kilences doktor más. Mélyen és elszántan irigyeltem Roset, amiért vele utazhat, és ha lehetőségem nyílt volna rá, habozás nélkül megmérgeztem volna, hogy én utazhassak Kilencessel.
A Tizes az utolsó időszakban egész szimpatikus lett, de a Tizenegyestől idegbajt kapok.
Oké, ez egy órával ezelőtt még érthető, összeszedett, világos mondandó volt, erre ez lett belőle. Azért remélem kicsit érthetőbb lettem.
Amúgy értem én a te álláspontodat sliver, nehogy azt hidd, hogy nem, csak hát különbözőek vagyunk, így az indokaink is különbözőek. Azért remélem, ezek ellenére még maradsz, és olvasgatsz.