Tükörvilág

Hunyd le most a szemed,
engedd el a lelkedet.
Hallgasd a vér ritmusát,
szíved gyorsuló dalát.
Ne gondolj most a holnappal,
felejtsd el, hogy hasad a hajnal.

Lásd azt, amit nem mertél!
Halld azt, amit nem ismertél!
Gondolni, ugye, sohase merted,
hogy ily furcsa lények léteznek?
S íme! Most itt állnak előtted.
Haragosak, torzak s félelmetesek.

Vagy talán nem is rémisztőek?
Csak kigondolt alakjuk rémiszt meg.
Ugye mire képes a képzelet,
ha erejét szabadon engeded?
Fénylő sötétség, sötétlő fény,
árnyékok, miket elrejt a tér.

Nevetsz vagy sírsz, oly mindegy!
Másképpen úgyse tehetsz!
Ők is te vagy, hiába nézed,
ilyen torz is lehet személyed.
Tükrök melyeket te állítottál,
de belenézni már nem tudtál.

Ha büntetés, íme a vád!
Esetleg feloldozást vársz?
Alkosd meg azt is magad,
de nehogy letagadd önmagad!
Mert mindez a te műved,
hiába is berzenkedsz tőle.

Torz persze, és annyira más,
mert ezek mikre nem gondoltál.
Alig születtek s elenyésztek
a Semmi fiai lettek.
Be nem fejezett gondolat
már örökre így marad.

Menekülnél? Úgyse tudsz!
Önmagad elöl hiába futsz!
S ha felébreszt is a hajnal,
s kineveted gúnyos kacajjal,
ők akkor is tovább várnak,
tükreként sekély világodnak.

Ezúttal két verset hozok nektek, mára és holnapra, mert az álamvizsga riasztó közelségbe került. Mindegy, valami majd csak lesz. Drukkoljatok nekem, jó?