Van ez így néha!

Tartalom:  Egy lány, akinek viharosra sikerült a magánélete. Egy srác, aki magányra vágyik. És persze a kocsma ahol találkoznak. 
Műfaj: próza
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés: Még mindig nem Sheriarty, viszont ez készen van. Szeressétek.

Klára szemszöge:

A Kockázó kifejezetten késdobálónak számított a városban. Épp ezért este hét előtt nem is nagyon lézengtek benne. A hangulat csak tíz óra felé kezdett javulni, amikor a falu hétalvói, munkakerülői özönleni kezdtek, hogy némi alkohollal üssék agyon az időt, és esetleges rosszakaróikat. 
De a fiatal lányok akkor is, most is ritkának számítottak. A csapos, tagbaszakadt, keménykötésű férfi, nem győzött csodálkozni legújabb vendégén.
- Két deci narancslevet kérnék – adta le a rendelést a lány. Ügyetlenül felkapaszkodott a székre, majd tanulmányozni kezdte a pult felületét. Végighúzta az ujját az erezeten, majd sóhajtott.
Maga se tudta igazán, miért tért be ide. Édesanyja már egész kicsi korában megtanította, hogy kerülje el ezt a helyet, ha jót akar magának. Erre mégis itt ül, és ki tudja, mit tesz kockára ezzel az egyszerű cselekedetével. Hiába volt világos nappal, a jószerével üres terem, a veszélyérzete nem csökkent. Már-már érezni vélte a kést a hátában, és nagyot ugrott, mikor valami zajt hallott. Felnézett, de csak a kért italát tették le eléje. A pohár alja koppant a fán, az ijesztette meg.
Kezdte nagyon kínosan érezni magát, és fejébe vette a távozás lehetőséget, csakhogy néhány tény megakadályozta ebben.
Elsőnek, hogy alaposan összerúgta a port a családjával, így nem igazán akarózott hazamennie. Semmi kedve nem volt végigjátszania még egy meccset, hogy aztán megint megszégyenülten, könnyek közt rohanjon el.
Aztán az sem kizárt, hogy a barátja, a vita oka és okozata, itt cserkel valahol. A hideg is kirázta, ahogy belegondolt, mit is tehet vele, ha egyszer a markába kaparintja.
Már nem is tűnt olyan félelmetesnek a kocsma. Ráadásul itt nyugodtan átgondolhatja, mi merre hány méter. Valamint, hogy miként ússza meg a lecseszést, ha egyszer hazamegy. Mert nem ücsöröghet itt örökké, ezt belátta.
Felsóhajtott, majd nagyot kortyolt a gyümölcsléből. Hát ezt se mutatták meg a gyümölcsnek, gondolta, majd körülnézett. Az első asztalnál aztán nem jutott tovább a tekintete.
Egy srác üldögélt ott, haja a szemébe lógott, fehér ujjai az övéhez hasonló színű itallal telt poharat szorongattak. Fekete ruházata csak kiemelte sápadtságát, felerősítette a lényéből áradó bánatot.
Igazából pontosan ugyanolyan jelentéktelennek tűnt, mint a suliban látható többi emós, de most nem az iskolában voltak. És ez fogta meg igazán, hogy másik környezetben, méghozzá nem is akármilyenben, figyelheti meg a viselkedését.
Aztán rögvest leszidta magát. Nem illik megbámulni senkit, pláne nem úgy gondolni felőle, mint egy állatra. Mindkettőjüknek megvan a maga baja, nem kell hát tovább bonyolítani.
Visszatért volna ahhoz a gondolatmenethez, hogy miképpen cselezi ki gyűlölt ismerősét, ám a srác felnézett.
Eltartott pár percig, amíg összeszedte magát. Azt még megértette, hogy valaki hord egy piercinget. esetleg kettőt. Na de tizenkettőt? Ráadásul az egyiket a szeme sarkában, amitől véreres tekintete csak még félelmetesebbnek tűnik. Seszínű íriszének mélyén mintha a harag tüze lobbant volna, de Klára nem akart biztosra menni. Újfent az italát kezdte vizsgálgatni. Magán érezte a másik kutató tekintetét, és magában azon imádkozott, hogy ne üljön oda mellé. Amúgy sem szerette a stílust, de úgy érezte, ha csak egy lépéssel is közelebb jön ő sikítani fog.
Tudta, hogy el kéne menni, de nem mert. Ha most feláll, a srác biztos a nyomába szegődik, és azt semmiképp nem akarja. Bőven elég neki egy kullancs.
A zsebében felpityegett a telefonja, és megrezzent. Lassan saját magát idegesítette kialakuló paranoiája, így hát vett néhány mély levegőt, hogy lenyugodjon.
Csak ezután merte megnézni az üzenetet:
Kivel lógsz megint?
Ennyi, semmi több, de ez is ékesen beszélt. Zoltán nem hagyta élni, és még a szakításuk után is zargatja. Persze ezzel a családjánál is kihúzta a gyufát, mert ők úgy tervezték, hogy a románc végén esküvő várható, és így kicsi lányuk részese lehet annak a gazdaságnak, amit a fiú családja halmozott fel. És így nekik sem kell szűkölködniük többé. Csak azt felejtették el, hogy a férjelölt bizony maga a zöld szemű szörny és szép lassan elidegeníti a társadalomból. De ezt persze nem értették meg, és Zoltán is úgy érzi, hogy még mindig az övé.
Egy frászt.
Eszébe jutott valami. A sötét figurára nézett, elmosolyodott, majd gyors választ pötyögött:
Egy sátánimádóval.
A szöveg kőkemény előítéletekről tanúskodott, de ez volt most a legkisebb gondja. Ismerte az ex-barátját annyira, hogy tudja min borul ki.
A telefont letette maga elé, majd lehúzta a maradék lét, és úgy döntött rendel még egy kört magának. Kezdte jobban érezni magát. Még az is megfordult a fejében, hogy meghívja a penészvirágot egy körre, hadd legyen egy szép napja.
Alig kapta meg az italát, mikor újfent megszólalt a ketyere.  Magában kacarászva nyitotta meg az üzenetet:
Nagyon remélem, hogy viccnek szántad. Ellenkező esetben szakítok veled.
A fenyegetés Klárának felért egy győzelemmel. Ha valahogy sikerülne meggyőzni, hogy nem tréfál, a legrövidebb úton véglegesen dobhatná. A családjával pedig normálisan körülmények között beszélhetne.
Újfent a gyászhuszárra tekintett, és az isteni szikra megvilágosította. Fogta a teli poharát, majd leült a srác mellé. Felvillantotta legszebb mosolyát, megigazította búzaszőke haját, és odatette az itókát a másik elé.
- Helló! Kérhetnék tőled egy szívességet? – igyekezett hangját csilingelőre varázsolni, nehogy kiérezze belőle az undort. A kedvesség előbb célba ér a bunkóságnál, és neki élet-halál kérdése, hogy ne utasítsák el durván.
Legnagyobb, és jól palástolt megdöbbenésére, a fiú belement.
- Helló! Hát persze. A nevem István, de mindenki Nyüzügének hív.
Nagyon remélte, hogy a másik a szemében csillanó fényt a szimpátia jelének, és nem a kitörni készülő röhögőgörcsének tulajdonítja.
- Oké. Tehát csak annyi a dolgot, hogy kellemes arcot vágsz, én pedig lefényképezem kettőnket.
Nyüzüge határozottan felélénkült, és kevésbé tűnt visszajáró léleknek, mint először. Klára őszintén örült, hogy a zord külső engedékeny belsőt rejt. Persze kicsit sajnálta, amiért így kihasználja, de cserébe odaadja az italát. Végül is az üzlet, az üzlet.
- Rendben – és elmosolyodott. A hátán felállt a szőr ettől a vigyortól, de igyekezett nem mutatni. Azért a fejében felködlött a gondolat, hogy a srác úgy néz ki, mint a tegnap esti horror gyilkosa. És mi van, ha utána settenkedik, és elmetszi a torkát?
Remek, már biztos, hogy üldözési mániában szenved. és mindezt egyetlen srác miatt!
Felsóhajtott, majd maguk elé tartotta a mobilt. Az egyet sípolt, majd a képernyőjén megjelent a két fiatal képe.
A lány elégedetten nézte, majd elküldte Zoltánnak. Ha ettől nem eszi meg a fene, akkor semmitől!
Pillanatnyi mámorában gyors puszit nyomott a döbbent srácra, leszámolta az asztalra a két narancslé árát, majd távozott. Szinte a föld felett lebegve sétált ki a krimóból, a döbbent, és lassan vörösödő Nyüzügére ügyet sem vetve.
Végre egyenesbe fordult az élete.

Nyüzüge szemszöge:

Mindig ismert olyan helyet, ahol nyugodtan ellehet. Bár a Kockázó bizonyos napszakban maga volt az életveszély, a kora délutáni órákban nem fenyegette különösebb veszély. A csapost már régről ismerte, amúgy szegről-végről rokonok is voltak.
Kérni sem kellett, és máris megkapta a gyümölcslevet, amivel aztán leült az egyik asztalhoz, és gondolataiba merült.
Sorsának egyetlen, ám igen nagy problémája foglalkoztatta: a neve. Nem tudta pontosan hogyan, és mikor aggatták rá, de abban már biztos volt, hogy haláláig elkíséri. Hát mit tehetett ő róla, hogy ennyire vékony? Ilyenek a génjei és passz.
Persze ez nemigen foglalkoztatta a notórius kötekedőket, ő pedig már nem is vette fel gúnyolódásaikat.
De azért megjegyezte őket, és mikor senki nem zavarta, átgondolta őket, majd miután ízekre szedte, elméjének egyik rejtett szegletébe dobta, hadd merüljön feledésbe.
Ha nem is tovább, mint a következő nap.
A bizonytalan színű falak, a műbőr ülések, és az egyszer gyalult asztalok, valahogy mindig segítették a koncentrálásban. Talán azért, mert hiányzott a tömeg.
Ám nem élvezhette sokáig magányának gyógyító hatását. Egy lány, ránézésre tizennyolc-tizenkilenc éves, nagyon szőke, lépett be a késdobálóba. Kevésen múlt, hogy nem rikkantott oda, megkérdezni minek jött ide. Szemlátomást jókora szitokzáport zúdított volna rá.
Ráadásul úgy csoszogott, mint az öreg nénikéje, akinek lumbágó gyötri a derekát. Mivel nem nézte ki a szőkeségből, hogy efféle baj gyötörné, megmaradt a lelki nyavalyánál. Az is épp elég lelombozó tud lenni, ezt már számtalanszor tapasztalta.
Halkan felsóhajtott, majd félresöpörte a személyes nyomorát, és figyelmét az új vendég felé fordította. Persze csak úgy, hogy ne keltse fel annak figyelmét, mert ki tudja, mit gondol. Abból pedig nem szokott jó kisülni. Az emberek roppant bizalmatlanok tudnak lenni, egy olyanhoz, mint ő.
A hócipője is tele volt már az előítéletekkel.
Haját a szemébe fésülte, majd a tincsek között figyelte a viselkedését. Kicsit úgy érezte magát, mint Sherlock Holmes, és elégedetten elvigyorodott. De aztán visszatért gyászos ábrázatához, elvégre nem áll érdekében lelepleznie saját magát.
A lány általában véve átlagosnak volt mondható. Farmer rövidnadrág, top, szandál, retikül a vállon, előtte pedig narancslé. A hanghordozása is szívfájdalomról árulkodott, meg aztán ide be nem tér olyan, akinek rendben van a szénája.
Lehajtotta a fejét, nem szándékozta felhívni magára a figyelmét. Nem akart valami érzelgős dolgot, mikor bizonyítottan allergiás a romantikára.
Felnézett, és őszintén imádkozott, hogy a lányt elrémítik a piercingjei, és a tekintete, amely egyes beszámolók szerint félelmetesen színtelen. A vizsgálat az egy dolog, na de a személyes érintkezés meg egy másik, aminek a vége úgyis az ő megszégyenítése. Hát ebből nem kér. Nem azért jött, hogy még itt is rajta mulassanak.
Azonban az arckifejezése meggyőzte arról, hogy a művelet sikerült. Azért fixírozta egy darabig, biztos, ami biztos alapon, majd belekortyolt az italába. Hatalmas kő gördült le a lelkéről, hogy nem a békát látta benne, akit királyfivá kell változtatni, majd örök hűséget esküdni neki. Sosem értette, hogy egy első ránézésre normális lány miért csókolgat kétéltűeket. Egyrészről számtalan nyavalyát szed össze, másrészről rendkívül gusztustalan.
Megrázta a fejét, hogy az ide nem illő gondolatokat száműzze a fejét, majd a leányt vette górcső alá.
Úgy ült ott, mint akinek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne rohanjon el sikítva.
Ezt furcsállta, hiszen heveny légzési problémákon kívül másképpen nem szoktak reagálni a kinézetére, de remélte, hogy megtudja, miért ilyen ideges.
Meghallotta a telefon hangjelzését, és egyre jobban kezdte érdekelni a dolog. Örült, hogy akad valami, ami elvonja a figyelmét a személyes problémákról, még ha ideig-óráig is. Talán számíthat egy érdekes, meglepő fordulatra. De csókolózást nem vállal, nem ő a szőke herceg.
Megitta a maradékot is, majd hátradőlt, és a haját is normálisabb fazonba kényszerítette, hogy tisztábban láthasson.
Nem kellett sokáig várnia. A másik feléledt a rövid hibernációból, amit az SMS okozott nála, majd ránézett és elmosolyodott.
A hideg végigfutott a hátán. Egész tűrhető emberismerőnek számított, így be tudta kategorizálni ezt is. Tudomása szerint ez a „kihasznállak, és te nem tudsz róla” vigyornak számított.
Most kellett volna elhúzni, amíg bepötyögi a választ, de egész biztosan rajta tartja a hatodik érzékét, meg a harmadik szemét. Mikor már felfedezték, nincs menekvés.
Se győzelem.
A műkörmök fenyegetően kopogtak a billentyűzeten, és a srácnak a Halál lovának dobogása jutott eszébe. Bár azt érezte, hogy ennyire nem vészes a helyzet, de természetéhez tartozott, hogy kifejezetten utálta, ha akartak tőle valamit. Bármit.
Igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tudta, és végigpergette magában a menekülési lehetőségeket. A WC nem jó, mert egyszer ki kell jönnie, az ablakán meg nem lehet meglógni, mert beszögezték, miután az az emlékezetes drograzzia történt.
Elbújhatna az asztal alá, de ott még egy elsős is felfedezné, nemhogy egy ilyen hárpia!
Bele kellett törődnie, hogy nincs kiút. Ráadásul újabb üzenet érkezett a lány mobiljára.
Nyelt egy nagyot.
Az érzései nem csaltak. A csajszi fogta a második, teli poharát és leült mellé. Ingert érzett arra, hogy ezúttal ő távozzon sikoltozva, de aztán erőt vett magán.
De még ennél is nehezebb feladatnak bizonyult a tüsszögését visszafognia. A lány hajának illata úgy ingerelte a nyálkahártyáját, mint képzett torreádor a bikát. Márpedig bármennyire is kínosnak találta a helyzetet, mégsem akarta takonnyal beteríteni.
- Helló! Kérhetnék tőled egy szívességet? – úgy mosolygott rá, mint akinek sikerült belenyúlnia a kettőhúszba. A srác legszívesebben kereken nemet mondott volna, de győzött az udvariassága. Magában azért meg kellett állapítania, hogy rendkívül utálja, mikor igaza van.
- Helló! Hát persze. A nevem István, de mindenki Nyüzügének hív.
Őszintén remélte, hogy a másik vet rá egy szánakozó pillantást, és elmegy. Az első teljesült, bár próbálta elrejteni a nevethetnékjét. De a második nem. Nagyon úgy tűnt, hogy innen nem szabadul egykönnyen. Már csak annyi reménye maradt, hogy nem randit akar tőle kérni.
- Oké. Tehát csak annyi a dolgot, hogy kellemes arcot vágsz, én pedig lefényképezem kettőnket.
Határozottan megnyugodott. Egy fénykép nem nagy ár a szabadságáért, így mindjárt jobb képet vágott a dologhoz.
- Rendben – nem bírta visszafogni magát és elmosolyodott. Ezt tükör előtt gyakorolta, és majdnem olyan hatásosnak bizonyult, mint Jokeré.
A hatás egyből jelentkezett Klárán is, de ellenállóbbnak mutatkozott, mint sorstársai általában, mert kivitelezte a tervét. Villant a vaku, jelezve, hogy elvégezte a dolgát. Az eredménnyel elégedett lehetett a lány, mert otthagyta az italát és még puszit is lehelt az arcára.
Aztán kilebegett az ajtón. A távozásának örült, de a csóknak már nem annyira. Inkább elköszönt volna!
Egy hajtásra lehúzta a gyümölcslét, előszedett pár aprót, odadobta a többi mellé, majd távozott.
Keresnie kellett egy új helyet, ahol nem zargatják idétlen hajadonok a lelki békéjét.
A nagy számok törvénye alapján, csak létezik ilyen! És ha igen, ő egész biztosan megtalálja.
A gondolat egészen felvillanyozta, így magában fütyörészve vágott neki az útnak, miközben az az eretnek gondolat fordult meg a fejében, hogy mégiscsak szép az élet.
Még ha ezt nem is gyakran mutatja.