Te vagy az, Halál!

Néma csendben, vaksötétben,

dermesztő hideg, téli éjen,

görnyedt alak vánszorog,
vállán köpeny, kezében bot.
Hol megáll egy ablak alatt,
hol csak megüti a falat.
Ha az ablaküveg csilingel?
Azt nézi, hogy kit vihet el.
Ha búsan koppannak a téglák?

A házra szórja keserű átkát,
sírás és szenvedés amerre jár.
Ismerlek! Te vagy az, Halál!

Jókedvű lármába, fényes nappal,

ezerszínű vidámságban, tavasszal,

táncol és nevet a víg diák,
nyitva áll előtte minden mulatság.

Hol mosolyog egy szép leányra.

Hol korsót ürít a barátságra.

Ha a leány visszaint?

Kivirul benne a kín.

Ha valaki meghívja egy körre?

Az utolsót issza meg vele.

Sírás és szenvedés amerre jár.

Ismerlek! Te vagy az, Halál!

Vidám beszélgetésben, ragyogó délutánon,

fák hűvösében, mámorító nyáron,

a kacér nő csábít és ölel,
minden férfi szíve érte olvad el.

Hol hűvös csókot hint az arcra,

hol gyengéden a vállat simítja.

Ha a legény újabb csókot kér?

Kifut a testéből minden vér.

Ha az udvarló derekát karolja?

Holnap az összes rokona siratja.

Sírás és szenvedés amerre jár.

Ismerlek! Te vagy az, Halál!

Meghitt csendben, álmos estén,

a távozó lelkek utolsó őszén,

az érett asszony beszél és oktat

alig néhány tavaszt megért fiatalokat.

Hol merengve mesél sosemvolt tájékról,

hol zengőn regél fűbe zárt titkokról.

Ha a gyermek vágyik messze idegenbe?

A lelke többé nem tér vissza testébe.

Ha a lányka kezébe fogja a gombát?

Nem hallja senki már szavát.

Sírás é szenvedés amerre jár.

Ismerlek! Te vagy az, Halál!

Nnnnaaaa.

Én ezt abszolút nem így akartam. Már maga az a tény, hogy szegény Pingi halálhíre hozta ki belőlem, az is eléggé nyomaszt, főleg ha hozzáteszem, hogy én ennél jóval vadabbnak, keményebbnek szántam, hogy megfelelően kifejezze a fájdalmat. Ehhez képest lett ez.

A nyelvezetről fogalmam sincs, hogy honnan jött, a refréneket szeretem, a szimbolikus pedig épp csak annyira tudatos, hogy engedtem a versnek, hadd nézzen ki így.

Ötletszikrák és hason lovak

Megfogadtam, hogy amíg nem végzek a Frostironnal, addig nem irok új bejegyzést, de, mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült. A novella már a tizedik gépelt oldalnál jár, ami úgy hatvan százaléka az egésznek, és ezt még csiszolgatnom kell, mert a dőlt betűkből a normál betűkre való átváltás egy-két helyen nem stimmel, és van egy jelenet, amit én drámainak szántam, de asszem inkább melodrámaira sikerült. Talán ha bővítem, türhetőbbé válik, bár ezen az is segíteni, ha nem tartanám borzasztóan szörnyűnek, bár ez csak a szokott hisztimhez tartozik és semmi komoly, meg aztán úgyis ti fogjátok eldönteni, hogy megérte-e szenvedni vele. A szenvedés az igaz, mert kézzel irom, és kicsit kezd sajogni a jobb kezem. A történethez annyit fűznék hozzá, hogy névleg elmegyógyintéses AU, ebből az AU stimmel, a többi csak helyszin, és most szívom a fogam, hogy nem vagyok-e túl szájbarágós, jól időzítek-e és különben is mi a fene történik a ficben? Mert az oké, hogy én tudom mettől meddig hány a méter, na de az olvasó is?

A kép hűen ábrázolja a hangulatomat, ám amíg nem érek célba, addig itt van néhány nonfic, fantáziaröptetős szöszöcske.

Jó szórakozást!

Embernek lenni

Zenekar: Avangers
Album: Chituri
Énekes: Loki Laufeyson
Gitáros: Anthony Stark
Basszusgitár: Clint Barton
Dobos: Thor Odinson
Dalszvegíró: Bruce Branner


Csak nézz ránk és láss!
Vérsötét lázadás!
Angyalok könnye hull!
A Pokol hamvába holt!

Emberek maradtunk, megöltünk Istent!
Elpusztult reményünk, semmink nincsen.
Üres szemekel nézünk a Napba,
jövőnk belefult egy fekete patakba.
Kiröhögött minket Élet és Halál,
pusztaság van, ahol a híd állt,
álom és vágy kéz a kézben továbbállt!

Maradni kéne még, de oly felesleges,
ami fontos volt, már rég elveszett.
Nevetve dobtuk el puszta büszkeségből,
s íme ólom lett az aranyrögből.
Lélkünk még van, de mit érünk vele?
Gyűlölet lett az új, nemkívánt neve,
s beleolvadt sajgó sebeinkbe!

Csak nézz ránk és láss!
Vérsötét lázadás!
Angyalok könnye hull!
A Pokol hamvába holt!

Háborút vívtunk és lehet, hogy nyertünk,
de nem mértük föl minden veszteségünk!
//Nézz ránk és láss!//
Szabadság volt a zászlónkra írva,
s ordítottuk míg a torkunk bírta!
//Vérsötét lázadás!//
Ami szembejött velünk azt elsöpörtük,
megadást, kegyelmet el nem ismertük!
//Angyalok könye hull!//
s most nem tudjuk, mihez is kezhetnénk!
// A Pokol hamvába holt!//

Csak nézz ránk és láss!
Vérsötét lázadás!
Angyalok könye hull!
A Pokol hamvába holt!



Oké, az a nagy helyzet, hogy ez a mittudomén mióta készülő Hang/zavar Avangerses ficemhez tartozik, és igen, dalszöveg. Az egész dal szívritmusra kezdődik, dobszó, mintha másodperceket számolna, aztán bejön az ének, kicsit elnyújtva, kissé könyörgő agresszíven, aztán a végén felgyorsul, jönnek a rendes verszakok, bekapcsolódik a gitár is (szintetizátorba nem vagyok biztos, hogy van, annyira nem vagyok penge ebből), viszont refréneknél mindig hangsúlyosabb a dob. Az utolsónál, meg a refrén és nemrefrén együtt akar szólni.
Jó, tudom, nem igazi metál, sőt talán még rock sem, szóval ez egy alternatív underground poprock, ha mindenképpen be kell határolnom. Amit soha nem fogok tudni, de mentségemre szolgáljon, hogy Loki szexi, amikor énekel.
Az a baj, hogy én tudoma dallamot, csak hangom nincs hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy nem éneklem lelkesen írás közben :)
Azt szeretném tudni, hogy kiváncsiak vagytok-e a többi dalra (höhö versre), míg fel nem teszem azt a nyomorú novellát, vagy egyáltalán hagyjalak békén titeket?
Amúgy meg csak általános kirohanás.

Boldog Nőnapot!

Ugyan nem tudom mennyire ildomos,
ha én is Boldog Nőnapot kívánok,
mégis megteszem, hisz miénk ez a nap,
legyünk hát egy kicsit boldogabbak!
A férfiak most csak velünk foglalkoznak,
élvezzük nyugodtan az ajándékokat,
hisz ma végre elismerik azt,
hogy csak velünk kerek az a sárga Nap!
Bú és bánat kerüljön ma minden nőt,
csajszit, lányt, kisasszonyt és asszonyt,
akad elég úgyis másik napokon.
Most legyen szép, vidám, boldog az életünk,
Tiszta szívből örüljünk, hogy nőnek születtünk!

Részeges karácsony

Rózsaszín rénszarvas száll az égen át!
„Sajnálom haver, de nagyon berúgtál.”
Rockkoncertet, metált adnak a betlehemben,
az az angyal plébekelt, én figyeltem!

Pogóznak a zenére a karácsonyi bögrék.
„ Persze, mert a standnak is nekimentél.”
Begördülnek a parasztok, hoppá, a pásztorok,
mindegyik alatt egy Harley Davidson morog.

A királyok is itt vannak, mér’ UFO háton jöttek?

„ Az a körhinta, és egy órája nézed.”
Ajándékot köszi, most inkább nem kérek,
bár egy pohár borral mindig szebb az élet.

Odafent a csillagok is kánkánban nyomatják!
„ Ülj le, még mielőtt kidobod a rókát!”

Én mondom, csakis piával lehet jó az ünnep.
Részeges karácsonyt kívánok hát mindenkinek!

Avagy ötperces ujjgyakorlat, mert jó hírt kaptam. Talán egy kicsit szeb lezs ettől a hétfő estétek. 

Manifesztáció

„Mit tartasz a kezedben?” kérdezte a Sátán a gyermeket,
a lány ránézett és nevetett, úgy felelte: „Az Életet.”
Kinyitotta apró markát, és mint esőcseppben hulló szivárvány
szétáradt a Föld minden zugán.

„ Mit tartasz a kezedben?” kérdezte az Isten a gyermeket.
A lány ránézett és úgy felelte: „ A Halált.”
Kinyitotta apró markát, és mint esőcseppben hulló szivárvány
szétáradt a Föld minden zugán.

„ Most már az embereké!” dalolta a lány és Holddá vált és Nappá.
Kétfelé szakadt, mert egynek túl nagy volt a teher.
És ha egyszer eljön újra, majd két arcban jön el,
a lány, aki elszórta az életet és a halált.

Isten és a Sátán összenézett, erősebb lett náluk a Végzet.
Hát köddé váltak és árnyékká, hogy eltűnjenek.
Az emberek pedig meg nem értették,

hogy miért sír és nevet rajtuk az Ég.

Hát, mittudoménmiez. Csak van. Létezik. Nem mondom, hogy szeressétek, kicsit talán elcseszett, de egynek jó lesz.

Pogány áldozat

Suttogok a Szélnek szavakat,
sötét, vérvörös titkokat,
mit rám bíztak az angyalok,
kik nem tudták mi vagyok.
Hogy embernek jöttem a Földre,
démonoknak esküdt hűbérese.
Pedig még meg se születtem
és saját véremtől kell elvesznem.

Szavakat mormolok a Földnek,
minden egyes sáros, vizes rögnek.
Elbukott igazságok magvait
dugdosom, mert még úgy gondolom,
ezzel elérek valamit.
És lesz egyszer valaki, ki letépi gyümölcsét
s romba dönti az Ég minden tervét.

Szavakat kiáltok a Tűznek,
hogy égessen fel Poklot és Mennyet!
Hogy szabaddá legyenek mindazok,
kiknek bűne nem nagyobb, mint létük,
hogy senkiért nem folyt a vérük.
Csak nézték árván a hatalmasok harcát
és kifordult lábuk alól a világ.

Szavakat ordítok a Víznek,
adj még egy utolsó cseppet!
Egy könnyet, mit elhullajthatok
a szavakért, miket senki nem hallott meg.
De elmondtam, mert nem szabadott volna.
Ennyi csak, büszkeség és szabad akarat,
mert még mindig csökönyösen hiszem,
hogy van reményünk ezen az elhagyatott szigeten.


Konkrétan ez egy üvöltés a Holdra, mert nem bírtam aludni, míg ezt ki nem adtam magamból. 

Kérés

Mondd, láttad-e már
a nyár utolsó sugarát?
Ahogy aranyfénnyel töri át
a viharfelhők zord falát?

És láttad-e, ahogy az utolsó levél
elszakad a fától és földet ér?
Mint idebent, az emberi szívben.

És azt láttad-e, ahogy a tenger habjai
rég elsüllyedt fejét a partra lökik ki?
Akárcsak, ahogy a bennünk élő szavak
kihordják a múlt minden fájdalmát.

Hogyha láttad, akkor meséld el,
mert én elfelejtetem, hogyan lehet.
Szavaimból rakd ki helyettem az egészet
és akkor talán, boldog lehetek.

Én és a fantáziadús címeim. Én és a verseim. Már megint.

Mondjuk ahhoz képest, hogy Loki/Star ficet akartam feltenni.
Bár lehet, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal és kaptok egy Loki fanficverset. Ha már egyszer van Sherlockos és Doktoros is!

Szenvedély

Szívdobbanás
Hajnalhasadás
Égre törő sikoltás.

Csendzavaró
Felkavaró
Tűzben égő, elhamvadó.

Lélekszakadás
Önfeladás
Egymásba fonódó imádság.

Elpusztuló
Feltámadó
Körforgás, mi örökkévaló.

Szokásos tíz perces kirohanásaim egyike. Mindenki azt képzel bele, amit akar, úgyse fogom se megerősíteni, se cáfolni.
Na ez kicsit bunkóra sikeredett.
Mindenért a Hangok felelősek.

A játékos bukása

A játékos bukása

Koponyád mögött húzódik a semmi
szemedet marja és égeti.
Nem sikerült és most bámulsz,
vércseppek között egyedül táncolsz.
A világot legyőzni mégsem bírtad,
de meglehet, ezt előre tudtad.
Lelkedben összetört képek
meghasonlott éned eléri a végzet.

Reflektorfényben élek,
húsomba árnyékok tépnek.
Sikoltok, kérlek értsd meg!
Segítség felemésztenek!

Fuss el addig, amíg még lehet!
Ne nézz szavakat, törvényeket!
Bőrödet vitted egy rossz vásárra,
elfelejtetted, hogy ez lesz az ára!
Azt hitted te is, hogy jobb vagy ennél,
erősebb az ostoba meséknél.
Vesztettél, hát gyerünk, fizess!
Lelked jó lesz majd az ördögnek!

Reflektorfényben élek,
húsomba árnyékok tépnek.
Sikoltok, kérlek értsd meg!
Segítség, felemésztenek!

Világodban nincsenek már eszmék.
Álmaidat is mind elvették.
Testetlen hangok suttogják füledbe:
minden rendbe, minden rendbe!
Magányodban csak a plafont nézed,
ezt a pofont nem tudod le végleg.
Illúzió lett minden pillanatod,
hiába üvöltöd: nem vagyok halott!

Reflektorfényben élek,
húsomba árnyékok tépnek.
Sikoltok, kérlek értsd meg!
Segítség felemésztenek!

Reflektorfényben élek,
húsomba árnyékok tépnek.
Sikoltok, kérlek értsd meg!
Segítség, felemésztenek!

Már megint egy dal, de csak azért mert egyik este felbátorodtam és felolvastam a kardos barátnőimnek egy-két versemet, és szerintük is kéne zenei aláfestés. Szóval, ha valaki ismer győri, vagy Győrhöz közeli személyt, aki szívesen foglalkozna ilyesmivel, és nem bánja, hogy egy kezdő, ám tanulásra hajlandó lánnyal foglalkozzon, akkor jelezzétek. De ezt talán én sem gondolom komolyan, mindenestre érdekes lenne. Minthogy ez is az. legalábbis valamilyen nézőpontból biztosan.

Egy szerelmes dal

Micsoda egy hamis világ!
Mennyi ócska trófeát
szorongat két kezünk,
mit elengedni mégse merünk!

Távolba néz a bágyadt tekintet,
hátha valami újat fedez
fel, mit senki nem látott még.
Vérszínű tenger és barackszín ég.

Az örökkévalóságot várva,
elveszik a léleknek lángja.
S megkopott színű életek
áldoznak bambán a semminek.

Micsoda egy hamis világ!
Mennyi ócska trófeát

szorongat két kezünk,
mit elengedni mégse merünk!

Csak a te karod nyúl védőn felém.
Ne engedj el, húzz felfelé!

Mert elnyelnek a hideg habok
s úszni én nem tudok.

Micsoda egy hamis világ!
Mennyi ócska trófeát
szorongat két kezünk,
mit elengedni mégsem merünk!

Adj még egy utolsó hitet,
hogy együtt mindent lehet!

És hazudd azt nekem,
hogy partot érsz velem.

Általában mindig vannak kétségeim a műveimmel kapcsolatban, de ezzel aztán végképp meg vagyok lőve. Magam se tudom, hogy ez fanfic-e vagy sem, mert annak indult, de aztán félúton gondolt egyet és ez lett belőle. Viszont ez nekem már a romantika témakörébe tartozik, úgyhogy csend legyen. Jah és lehet, hogy feladom a hirdetést, hogy kezdő dalszövegíró zenei segítséget keres.

A sötétbe meredten

Éjféli csöndben kattog az óra,
a szekrényajtó félig van nyitva.
Az ablakodon berivall a szél:
Eljönnek érted! Ó, ugye félsz?

Sarokba kuporodsz, gyorsan, reszketve,
gonosz árny ne férjen közeledbe.
A szobában megnyikordul a szék.
Eljönnek érted! Ó, ugye félsz?

Ócska bűbájt rebeg a szád,
ahogy jéghidegen érnek hozzád.
Pár perc, csak ennyit élsz még.
Eljönnek érted! Ó, ugye félsz?

Bensődet kivájják, bábnak faragnak,
lelkedet félredobják koncnak.
Irgalmat tőlük hiába remélsz!
Eljönnek érted! Ó, ugye félsz?

Nevetnek, dalolnak a szörnyek,
majd eltűnnek a hajnali fényre.

Ne örülj, lesz még következő éj!
Eljönnek érted! Ó, ugye félsz?

Igen, már megint nem tudtam aludni. Mentségem is van ezúttal, egy hülye legyet kergettem, de sehogy nem bírta elbánni vele. A cím Poe Hollójának egy részlete. Nagyon kis részlete. Na ez most plagizálás avagy sem?

Távolba révedés

Hogyha a csillagokra nézek,
el azon merengek,
hogyha mi látjuk őket,
vajon ők is látnak minket?
S, ha igen
szánnak-e minket?
Vagy csak egyszerűen
kinevetnek?
Vajon hullatnak-e
könnyet érettünk,
mikor álmainkból
oly korán felébredünk?
Kacagnak-e rajtunk,
mikor hibázunk,
csetlünk és botlunk?
S szeretnek-e minket,
mikor egy kis virágért
úgy hajolunk le,

mintha szívünk egy darabkája lenne?
S hisznek-e bennünk,
mikor hajnalban útra kelünk,
új harcba indulunk,
s megint elveszünk?
Vagy csak hidegen
figyelnek távolról,
mint megannyi rideg,
idegen szem?
el is bírálják mindenünk,
tettünk, hitünk,
álmunk, ébrenlétünk,
szívünk, lelkünk?
S feloldoznak-e
a bűneink alól,
ha azt látják,
lelkünk közöttük száll?
Vagy ők is csak ezen gondolkodnak?
Mennyit jelentenek
ezeknek a bolygónyi
kicsiny lelkeknek?
Óh, én ezt nem tudom!
Csak azt hiszem,
hogy ezt igaznak gondolom.

Éjfélkor írtam, Győrben, öreganyámnál, a hetedik emeleten, miután a meleg miatt nem tudtam aludni. De úgy tűnik, hogy nekem jót tesz ez az unatkozó elbambulás. 

Árnyékharc

Kardunk csattog, vérünk úgy izzik,
fejünk felett glória fénylik,
szárnyainkon éles karmok,
lábunk alatt a föld inog.

Megöljük egymást éjről-éjre
s feltámadunk a hajnali fényre.
Testünkbe a lélek leszáll,
újra mozdul, indul a láb.

Viszi előre oly nagy akarat,
mi ledönt mindent, sziklát, falat.
Pusztításunkban nincs értelem,
csak egy vágy hajt: a győzelem.

Szakad a hús és roppan a csont,
pendül az ín és hasad az izom.
Patakokban folyik a vérünk
megadást mégsem ismerünk.

Küzdelmünknek soha nincs vége,
nem hoz nyugtot az angyalok fénye.
Az Idők végén túl is harcolunk,
vérsötét árnyékok, emberek vagyunk.

Ezt egyik edzésről hazafelé menet találtam ki, úgyhogy ezért ennyire vérengzős. Ugyan az edzésbeli hangulatot nem igazán tükrözi, de van benne kard, meg harc, szóval ilyen szempontból stimmel.

Gyerekjáték

Mondd, jössz-e játszani velem?
S fogod felhők szélét nekem,
míg a csillagok küszöbét elérem?

Virágot szakasztok az ég kertjéből,
hajadba tűzöm, s majd úgy tündököl,
hogy többé nem félsz majd a sötéttől.

Hajózunk ketten az ég vízén,
s felhőárnyékot rajzolunk, te meg én,
a lelkeknek, kik velünk nem jöhettek.

Versenye kelünk, majd a vad szelekkel,
szárnyainkkal, mik nem törnek el,
s odarepülünk, ahol senki nem járt még.

Nézd, elképzelek neked száz csodát!
Mindent és többet, mint amit álmodtál,
csak kérlek, gyere és játssz velem!

Nem kell, hogy mindig mellettem maradj!
Csak addig, míg le nem nyugszik a Nap,
s fáradt lelkem elalszik a Hold alatt.

Na tessék, ez történik, ha ihletszerzés ürügye alatt túl sokáig bámulom a fák csúcsát, felhőket és az eget.

Házibuli után

Óh, milyen hülye reggel ez Istenem!
Felkeltem és azonnal megfájdult a fejem.
Szódásüveg volt az ágyamnál,
egy liter pia meg a lábamnál.

Az emlékeim az estéről hiányosak,
de annyi biztos, hogy a haverok voltak,
akik átjöttek és nekem azt mondták,
hogy oltári buli volt a szomszédnál.

Beugrottak hát értem is gyorsan,
ne üljek otthon nyugodtan.
„ Pezseg a nyár és pezseg az élet!”
Mondták és elővették a készletet.

Volt ott minden, ami csak kelhet,
s az emlékeink hamar elvesztek.
Alkoholba fujtottuk a bánatot,
s megsirattuk a másnapot.

Hogy mi történt eztán, azt nem tudom,
de egy srácot találtam a balkonon.
A fürdőszobába meg mikor bementem
egy meztelen csaj fogadott engem.

Szép sorban így mindenkit felleltem,
s a takarítást is megemlítettem.
Erre egy csapásra kiürült a ház,
s tudtam, hogy minden rám maradt már.

Mire mindennel végeztem, hát este lett,
s a macskajaj felőrölt engemet.
De végül úgy aludtam el,
hogy nekem többé egy korty pia nem kell!

Jószándékom és bocsánatom jeléül itt egy vers. Röpke negyedóra alatt írtam meg, mert rettenetesen elfáradtam a bébiszitterkedésben. Tudjátok milyen nehéz a fél napot azzal tölteni, hogy egyrészt horrorsztorikat találsz ki, másrészt meg felolvasod őket? (Nyomtattam ki pár Poe novellát, hadd örüljön meg művelődjön) Hát nagyon. Mondjuk a legdurvább az volt, hogy a kiscsaj, jövőre lesz ötödikes, röviden vázolta nekem a tvájlájt szerelmi viszonyait majd szolidan arra kért, hogy ugyan öljem meg már a gonosz csajt, akinek már elfelejtettem. Hát én bedobtam egy tükörbe oszt csáó! Mindenesetre tetszett neki, szóval jól megoldottam a feladatot, de rendesen felőrölt vele.

Elátkozott blues

Nem vagyok szuperhős,
sem szupersztár,
nem forog köröttem
semelyik világ.
Nem születtem úgy,
mint az istenek.
Sorsomat sem magam
választottam meg.

Vagyok, aki vagyok
ezt szánta az ég.
Élek, ahogy élek
mást mit tehetnék?
Csak megyek előre
mindig utamon.
Vállamon a démonom
és az angyalom.

Kettétép a végzet,
de az élet egyben tart.
Nem jut más részemül
csak örökös kudarc.
Természetem része,
ezt tudom én már rég,
sötétből lépkedek
ó, a fény felé!

Hív engem és csábít,
mint éjjeli rovart.
De nem tudom: megóv,
vagy elpusztít majd.
Mégis mennem kell,
ez belső parancs
bár jól tudom, hogy eszem
más irányba hajt.

Választani kéne,
de nincs helyes irány.
A keresztútnál engem
csak egy démon vár.
Alkut nem ajánlj,
csak vigyorog rám.
Jól tudja ő is,
hogy a pokol vár.

Miért élek még?
Magam sem tudom.
Előre megírt sorsom
vezet utamon.
S ha eljön értem,
ó, a zord halál!
Hát elátkozott lelkem
föld mélyébe száll.

Deák-Bill Gyula után szabadon. Aki amúgy a keresztutas részben Supnat utalást talál felfedezni, az jól látja, mert tényleg belepofátlankodott. De nem a fanfic-vers kategória, csak úgy illett oda és kész. És naná, hogy tanulás helyett irtam!

Vihar elötti csend

Tartalom: Kamilla súlyos beteg
Műfaj: próza
Figyelmzetetés: nincs
Korhatár: nincs
Megjegyzés: Az első ilyen típusú próbálkozásom, amit vállalni merek. Úgy látszik mostanában ilyen előkaparászós hangulatom van.

Hajnali gondolatok

Nézd, most hajnal hasad újra,
indulni kell egy újabb útra.
Válladon a bánat, szívedben remény,
hogy megérted egyszer miért tép,
üt, vág s kínoz az élet,
hogy szűken méri az örömöket,
és folyton folyvást a padlón kötsz ki,
ha a világot próbálod jobbá tenni.
Ezernyi kérdés, de nem kapsz választ,
az ég hallgat, de még rád találhat
egy halvány szikra, egy új esély,
hogy valahogy mégis boldog légy.
Csak nézd ahogy a Nap az égen
vörös rózsát csókol az éjre,
s a szikrázó, fényes tündöklésből
hull egy csepp a felejtés kelyhéből.
De használd, hogyha a Sors néha téved,
s kezedbe ad egy új lehetőséget.
Élj és halj, talán tényleg csak ennyi,
amivel itt lent be kell érni.
Vagy ha mégsem, ha mégis van cél,
amiért érdemes, hát ne sajnáld
a Sorsnak gubancos fonalát
s fojtsd meg vele a Halált.
Legyél te is Nap az égen,
ezüst maszkos Hold az éjben,
forrás mélyén csillanó fény,
ember az ördög csalóka tükrén.

Mi mással térhetnék vissza olvasóim körébe, mint egy verssel? Tudom, novellával, meg azzal a megígért fluffal, de mit csináljak, ha ezeket sikerül elöbb befejeznem? Mondjuk ez egy régebbi alkotásom, de illik a hangulatomhoz.

Tükörvilág

Hunyd le most a szemed,
engedd el a lelkedet.
Hallgasd a vér ritmusát,
szíved gyorsuló dalát.
Ne gondolj most a holnappal,
felejtsd el, hogy hasad a hajnal.

Lásd azt, amit nem mertél!
Halld azt, amit nem ismertél!
Gondolni, ugye, sohase merted,
hogy ily furcsa lények léteznek?
S íme! Most itt állnak előtted.
Haragosak, torzak s félelmetesek.

Vagy talán nem is rémisztőek?
Csak kigondolt alakjuk rémiszt meg.
Ugye mire képes a képzelet,
ha erejét szabadon engeded?
Fénylő sötétség, sötétlő fény,
árnyékok, miket elrejt a tér.

Nevetsz vagy sírsz, oly mindegy!
Másképpen úgyse tehetsz!
Ők is te vagy, hiába nézed,
ilyen torz is lehet személyed.
Tükrök melyeket te állítottál,
de belenézni már nem tudtál.

Ha büntetés, íme a vád!
Esetleg feloldozást vársz?
Alkosd meg azt is magad,
de nehogy letagadd önmagad!
Mert mindez a te műved,
hiába is berzenkedsz tőle.

Torz persze, és annyira más,
mert ezek mikre nem gondoltál.
Alig születtek s elenyésztek
a Semmi fiai lettek.
Be nem fejezett gondolat
már örökre így marad.

Menekülnél? Úgyse tudsz!
Önmagad elöl hiába futsz!
S ha felébreszt is a hajnal,
s kineveted gúnyos kacajjal,
ők akkor is tovább várnak,
tükreként sekély világodnak.

Ezúttal két verset hozok nektek, mára és holnapra, mert az álamvizsga riasztó közelségbe került. Mindegy, valami majd csak lesz. Drukkoljatok nekem, jó?