A mélység vonzásában

Tartalom: Moriarty és Sherlock szemtől-szemben, fejenként egy pisztollyal. Jah és John, akire már megint bombát szereltek.
Műfaj: groteszk
Páros: Sheriarty
Fandom: Sherlock BBC
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: szereplő halála
Megjegyzés: Ez valami teljesen másnak indult, de hogy mi lett belőle, nos, azt nem igazán tudom. Átfutva érzek némi hasonlóságot az 1x1 epizódra, de igyekeztem Moriarty lényegét megfogni. Majd eldöntitek, hogy azért nyomokban hasonlítanak-e.

A fegyverek csövéről hidegen verődött vissza a lenyugvó nap fénye.
A sugarak vörösre festették a még épen maradt részeket, azonban ahol már lemállott a vakolat, nyitott sebként tátongott a téglafal. A kitört ablakok üvegszilánkjai csorba fogakként meredeztek a keretben, darabokra szaggatva a megnyúló árnyékokat.
A szoba úgy festett, mint egy nagyon öreg ragadozó, aki évtizedeket aludt át, de felébredt a vér szagára, és most újra prédára les.
Moriarty fölényes vigyorral fogta a pisztolyt, könnyedén egyensúlyozva két ujján. Egyedi, méretre készült öltönyében, fényesre suvickolt cipőjében, tarkóra nyalt hajával inkább tűnt sikeres üzletembernek, mint gyilkosnak.
Sherlock idegenül tartotta a fegyvert, egy pillanatra sem eresztve le, de a tekintete el-elkalandozott.
Mindkettőjüktől egyenlő távolságra, egy férfi ült a székhez kötözve. Száradó vértől csatakos ruhája nagy verésről árulkodott, arca színesre duzzadt, homlokán vékony, kés okozta, seb húzódott. Testére bonyolult robbanószerkezetet erősítettek, amihez szívritmusjelzőt kapcsoltak.
A férfi bágyadtan pislogott, szája szólásra nyílt, de nem jött ki hang a torkán.
- Mit tettél vele? – kérdezte Sherlock. Egész teste íjhúrként feszült meg a dühtől, szeméből hideg láng csapott ki.
- Elkábítottam, sehogysem akart nyugton maradni – mondta nyugodtan Jim, majd bosszankodva hozzátette. – Tönkretette az öltönyömet, másikat kellett hozatnom.
- A bombára céloztam – sziszegte Sherlock. Az arca elsötétült, és lépett volna előre, hogy levegye a szerkezetet, de a pisztoly kakasa fenyegetően kattant, így hát a helyén maradt.
- Csak semmi ostobaság – figyelmeztette lágyan. Szája széle mosolyra húzódott, ahogy leírta a bomba működését. – Nagyon értékes szerkezet és nagyon drága is, de veled szemben nem érdemes zsugorinak lenni. A működési elve nemes egyszerűséggel zseniális, remélem értékelni fogod. A robbanófej és az EKG mérőt összekapcsolták, majd beállították John normál pulzusszámához, amit nyugalmi helyzetben produkál. Ha a ritmus növekedni kezd, és elér egy bizonyos határértéket, akkor, bumm! felrobban – Jim a szabad kezével szétfröccsenő tűzjátékot produkált.
Sherlock elborzadt. Pályafutása során látott már egy-két meredek dolgot, de ez meghaladta mindegyiket. A szívében kifejlődő bénító aggodalomgócot háttérbe kényszerítette, hogy zavartalanul kitalálhasson valami megoldást.
John kezdett magához térni, szeme őszinte kétségbeesést sugárzott, de a keze ökölbe szorult, ahogy megpróbált nyugodt maradni.
- Épp időben – jegyezte meg Jim, arcán elégedett mosoly ömlött szét. – Kezdődhet a játék. Elárulom, hogy egy időzítőt is beleépítettem, ami negyedórán belül így is, úgy is működésbe hozza a robbanófejet. Ebből levonok öt percet, ugyanis annyiba tellett, míg ideértél. Kicsit csalódtam benned, de hát mindenkinek lehet rossz napja. Sajnos azonban így csak tíz perced maradt arra, hogy kiszabadíts a kiskutyád.
- Nem vagyok kutya – morogta John, de ráharapott a nyelvére. Az erősödő pityegés jelezte, hogy jobb, ha tartózkodik a kirohanásoktól, mert hamarabb lejár az ideje.
- Ez csak kettőnkre tartozik! – csattant fel Sherlock. Szavait egyaránt szánta Johnnak és Jimnek is.
- Ebben tévedsz. Ő az a kellemetlen és bosszantó részed, ami nem engedi, hogy elszakadj attól a rémesen unalmas mindennapi világtól. Pedig oly egyszerű átlépni felettük! Ha lenne elég bátorságod elrugaszkodni, én segítenék, hiszen a testvéred vagyok.
- Ez hazugság – mondta, de kezdett odafigyelni. Ha megfejti, hogy milyen játékot játszik, ki tudja cselezni, de addig is mindent az agyába vés. Sosem lehet tudni mi jön jól a későbbiekben.
- Ugyan, ugyan Sherlock! – csóválta meg a fejét Moriarty. – Gondolkozz egy kicsit, használd azt a híres eszed. Jobban hasonlítunk, mint azt hinnéd.
- Nem vélek felfedezni semmi egyformát.
- Hát jó, látom már, hogy másképp kell megközelítenem – belenyúlt a zsebébe és egy érmét vett elő. Megforgatta az ujjai között, majd Sherlock felé dobta.
Sikerült elkapnia, félszemmel megállapította, hogy valóban egy mezei pénzdarabról van szó, majd a tenyerébe zárta.
- Minden érmének két oldala van, írás és fej. Ha az egyiket, mindegy melyiket, elvesszük, azzal megszűnik létezni, elveszti az értelmét – magyarázta Jim, az elégedettségtől dorombolva.
- Ezért akarod elvenni tőlem Johnt – bólintott Sherlock. Egyre nyugtalanabbul érezte magát, egyrészt a folyton előtérbe törő aggodalomtól, másrészt azért mert fogalma se volt, hogy hova akar kilyukadni Jim. Reálisnak tartotta, hogy végképp megbolondult, legalábbis ez megmagyarázná ezt a cirkuszt. Csak ahhoz aggasztóan értelmesen beszélt.
Johnnak nem voltak ezzel kapcsolatban aggályai, ő csupán alapos verésben szerette volna részesíteni Moriartyt.
- Megint mellé. Nem szeretném, ha az aprócska részlet, hogy hűséges kutyád egy izgatott pillanatban felrobbanhat, elhomályosítaná a józan gondolkodásodat.
Sherlock ösztönös mozdulattal John felé fordította a fejét. Nézte a homlokán legördülő verejtékcseppeket, ökölbe szorul kezét, ahogy Jim minden szúrása ellenére megpróbált nyugodt maradni.
A pityegés csak egy hajszálnyival lett hangosabb, de nem a saját halála miatt, hanem Sherlock aggodalmától. Kivételesen azt kívánta, hogy maradjon távol az érzelmektől, mert a helyzet mindennél jobban megkívánja a logikus gondolkodást, mert csak úgy van esélyük épen kimászni ebből az egészből.
- Tulajdonképpen ő nem is számít – töprengett Jim. – Csak egy ostoba, lassú, szentimentális közember, pontosan ugyanolyan átlagos, mint az összes többi. Nem is értem, hogy viseled el egy ilyen szánalmas roncsnak a közelségét, hiszen csak akadályoz, nincs semmi haszna – szavai lágyan, de számító kegyetlenség húzódott meg mögöttük. Tisztában volt vele, hogy Sherlock gyengéi az érzelmei, pláne azok, amik Johnhoz kötik. Elég néhány mondat, hogy bizonytalan terepre csalja, ha pedig nem menne, ösztökélésnek ott van a doktor. A se lenne rossz megoldás, ha Sherlock szeme láttára lépne működésbe a bomba, de az kevésbé lenne élvezetes.
Bár mihelyt vége a játéknak, úgyis meghal.
- Ez nem igaz – felelte tétován Sherlock. John ezt tudja, de vajon hogyan hangzana Moriarty előtt? Nem, jobb, ha nem beszél, mert könnyen kiforgatja a szavait.
- Mégis miben? – kérdezett rá Jim. Testtartása ellazult, ahogy az események az általa előírt úton kezdtek haladni.
- Ötleteket ad, új megvilágításba helyezi az eseményeket és akár néhány odavetett szava segítségével meg tudok oldani egy bűnügyet – vágta ki végül.
- De ezen kívül mire jó? Mi köt hozzá? Miért mondod, hogy ő a te másik feled? A szavad hazugság, hiszen előtte is meg tudtál fejteni minden rejtélyt! Talán érzel valamit iránta? Barátságot? Szerelmet? Ostoba vagy Sherlock Holmes! – nevetése kellemetlen visszhangja felsértette a fület.
Sherlock kezdett ideges lenni, mert akárhogy erőlködött, nem tudott rájönni, hogy mit akar tőle.
Éles sípolás hallatszott, John arca paprikavörös lett a méregtől. A saját tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, és valamiféle homályos bűntudat ingerelte. Az sem segített rajta, hogy tudta, le kéne higgadnia. Mit bánta ő most a bombát! Moriartynak akart behúzni, hogy felfogassa vele, senki nem beszélhet így a barátjáról.
- John Watson! – a kiáltás, és a teljes neve Sherlock szájából, úgy hatott, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna nyakon.  A szívverése lelassult, egy kis időt megint nyert, viszont az arcszíne még mindig élénken emlékeztetett egy tál paradicsomra.
- Csak nincs zavarban a kis ölebed Sherlock? – kacarászott Jim.
- Engedd el! – parancsolta. Ő is beélesítette a fegyverét és Jim fejére célzott. – Különben megöllek.
- Nem hinném. Ha az a golyó elhagyja a tárat, akkor az emberem, aki egy rejtett kamerán keresztül figyeli az eseményeket, haladéktalanul felrobbantja a bombát.
John felnyögött. Most már pontosan tudta, mit takar a kilátástalan helyzet kifejezés.
- Persze én lelőhetnélek – mondta Jim, újfent megbillegtetve a pisztolyt. – De az a kiskutyád dühével, valamint apró cafatokra való robbanásával járna, valamint azzal, hogy elveszteném a kedvenc játszótársamat. Ugyan Johnt is lelőhetném, de te akkor megölnél engem, lévén a visszatartó erő megszűnt. Csakhogy nekem eszem ágában sincs meghalni, úgyhogy ajánlok neked valamit. Ha jó fiú leszel, és engedelmeskedsz, akkor elengedem Johnt.
Sherlock makacsul hallgatott, John pedig mély levegőket vett, hogy az érverése ne érje el a kritikus értéket. Ez már emberfeletti erőfeszítést kívánt tőle, annál is inkább, mert kristálytisztán látta, hogy Jim valami olyasmibe akarja beleugrasztani Sherlockot, mint a megboldogult taxisofőr. De hogy tulajdonképpen mit is akar elérni ezzel, az homályos maradt előtte. - Most vissza kell térnem az érméhez, gondolom, már tudod, mit fogok mondani, de nem árt, ha ezt tényként leszögezzük. Te vagy az egyik fele, a másik pedig én - Jim szeme valósággal ragyogott a félhomályba burkolózott szobában.
- Gondolj csak bele! Egyformaságunk záloga nem a név, külső, vallás, nem, vagy más a társadalom által elfogadottnak ítélt szempontok, hanem olyan mély eltérés, ami egyszerre röpít szem nem látott csúcsokra, és pokolnál is mélyebb szakadékokba. Zsenialításunk magasan az átlagember fölé helyez minket, és az igazi kapocs, ami minden szentimentális baromságnál mélyebben ívódott agyunk tekervényeibe. Hát nem érted? Nekünk egymás mellett van a helyünk, szembenálló partnerekként, akár a sakktábla két királya! Hagyd ott a kicsinyes, piti bűnökkel telezsúfolt mindennapi embereket és én olyan világot mutatok neked, amiről eddig még nem is álmodtál! Egész London lenne a játékterünk, mindent megtehetnénk, senki nem szólna bele a játszmáinkba, csak a saját magunk alkotta szabályok léteznének, vagy akár azok se. Mit szólsz hozzá! Soha többé nem unatkoznánk!
- Undorító gyilkos – köpött ki John, durván félbeszakítva a nagymonológot. Jim ránézett, de csak egy gúnyos, lenéző pillantásnál többre nem méltatta.
Sherlockra összpontosította a figyelmét, akinek a kezébe megremegett a pisztoly. Végül is miért ne? Neki is könnyebb lenne, ha nem kéne folyamatosan azokkal az ostoba rendőrökkel foglalkozni, akik csak akadályozzák a munkáját.
Ráadásul, ha rábólint, Johnt szabadon engedi.
John feszülten figyelte Sherlockot, rádöbbent, hogy mindjárt beveszi azt a bizonyos pirulát. És nincs nála fegyver!
- Bármit megtehetnénk, bármit véghezvihetnénk! Az átlagemberek csak undorodva elfordultak tőlünk, de most tisztelettel vegyes félelemmel néznének ránk! Képzeld el Sherlock, képzeld el azt a világot, ahol még Mycrofttol sem kell függnöd! Csak te és én lennénk az egyedüli hatalmak!
- Ha igent mondok John életben marad? – kérdezett rá még egyszer Sherlock.
John a legszívesebben a falba verte volna a fejét. Sherlockét.
- Természetesen – villantotta fel győzedelmes vigyorát Jim.
- Rend… - eddig jutott. A szó felénél John székestől, bombástól, mindenestől elsodorta Jimet, majd vele együtt kiugrott az ablakon. Egy pillanatra megkapaszkodott a párkányban:
- Emlékezz rám – kérte majd elengedte. Sherlock egyetlen ugrással ott termett, de így is elkésett. A detonáció lökéshulláma hátralökte, a lángok végigperzselték a haját, belekaptak a ruhájába, de nagyobb kárt nem tettek benne. Az ablakhoz futott, de már csak a vörösen izzó, mindent befaló, lángokat láthatta.
Távolabb tántorgott és életében először nem gondolt semmire.
Kábultan, a hirtelen veszteség felfoghatatlan súlya alatt vergődve nézte, ahogy egy kéz feltűnik a párkányon és egy alaposan megtépázott férfi mászott vissza a szobába.
Egyetlen tébolyult pillanatig azt hitte, hogy John, valahogy megúszta, életben van, a világ ismét visszazökkent a helyes kerékvágásba.
De ezúttal tévedett.
Jim volt az.
Akkurátusan leporolta a ruháját, fáradt mosolyt villantott a még mindig zavarodott tekintetű Sherlockra, majd barátilag megveregette a vállát.
- Nos, hol is tartottunk?