Csillagok idején

Tartalom: Sherlock és Moriarty együtt nézik a csillagokat és beszélgetnek, egy dombon a lágy, nyári éjszakában.

Műfaj: próza, és ha valaki ezt a cselekmény nélküli izét be tudja határolni, adok neki két puszit.

Páros: Sherlock/Moriarty
Fandom: Sherlock BBC
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: enyhe slash utalás
Megjegyzés: Panda kérésére egy novella. A cím a Jekyll és Hyde musical egyik dala, és a kettő semmilyen összefüggésben nincs egymással. Hivatalosan fanficistának számítom magam, majd megtudjátok miért. Valamint a csillagválasztásnak se néztem utána.  

- Már kezdtem azt hinni, hogy el sem jössz – a férfi lustán cigarettára gyújtott. A pislákoló vörös parázs pirosas fényt vetett a finoman metszett arcra, a pengevékony ajkakra és a hideg tűzben égő szempárra.
- Én mindig pontosan érkezem. Úgy illendő – telepedett le a férfi mellé. A pokrócon bőven jutott hely mindkettőjüknek.
Langyos, nyári este volt. A fáradtságtól, bíborszín nap még félszemmel kikukucskált a látóhatár mögül, majd lassan magára húzta felhőpaplanát. Az égbolt felöltötte csillagokkal pettyezet palástját, ezüstben játszó félhold maszkját, úgy nézett le a dombon ücsörgő két alakra.
- Választunk csillagot Sherlock? – kérdezte, elnyomva a félig sem szívott cigarettát.
- Miért is? – dobta vissza a labdát Sherlock. Levette a kabátját és kényelmesen elnyújtózott. Két könyökére támaszkodva hátradőlt, úgy nézett fel az égboltra. – Valójában úgysem lesz a miénk, te is jól tudod Jim.
- A szerelmespárok babonája, hogyha a kedvesükkel választanak egy-egy csillagot, akkor az fog vigyázni rájuk és a szerelmükre. Mert amíg a választott csillag fényesen ragyog addig a szerelmük is él – világosította fel Jim. Ő is kényelmesebb pozíciót vett fel. Elfeküdt, keresztbe fonta a lábát, karját a feje alá tette.
- Nem vagyunk szerelmespár – mutatott rá a dolog gyenge oldalára Sherlock.
- Akkor minek neveznéd ezt a se veled, se nélküled állapotot?
Nem érkezett válasz.
Néma csend hullott rájuk, az augusztusi éj hangokkal teli némasága. A fűben tücskök cirpegtek, kabócák zümmögtek, madarak fütyülték altatódalukat, szél kotorászott a domb lábánál elterülő erdő lombjai között. Béke és nyugalom honolt a tájon, magába olvasztva a két férfit, a fákat, a füvet, a rovarokat, az egész világot. Úgy tűnt csak álom volt a gyűlölettel, megvetéssel, keserűséggel teli élet, amiből itt ébredtek fel, ezen a dombon, aminek nincs folytatása, az üres végtelenbe vész, és ők az egyedüli értelmes lények a világegyetemben.
- Miért hívtál ide?
- Szedtem neked virágot – válaszolt kitérőleg Jim. Felült, egy ideig tapogatott a pokróc szélénél, majd Sherlock felé nyújtott egy csokrot. Vagyis valami olyasmit, ami élete egy szakaszában virágcsokor lehetett.
Sherlock elvette, majd valamilyen belé kódolt, nevenincs ösztöntől vezéreltetve megszagolta. Kaszált fű, nedves föld, zápor és füstillata volt.
Jim illata volt.
- Köszönöm – mondta, és némi tétovázás után a kabátjára tette, hogy el ne hagyja.
- Már késő délután óta itt lebzselek, volt időm összeválogatni. A vihar is elkapott, de legalább nem kellett vizet keresnem. Neked, hogy telt a napod? – Jim következetesen nem vett tudomást Sherlock kérdéseiről. Azokat a köröket már rég lefutották, átrágták, bár abban egyikük sem volt egészen biztos, hogy teljes egészében felfogták volna.
- Egy idióta leugrott a hullámvasútról, annak ellenére, hogy be volt kötve. Legalábbis az összes szemtanú ezt állítja – mondta, és a hangjából sütött az unalom.
- Örülök, hogy őrzöd a régi formádat. Na és ki volt a tettes?
- Az ellenőr. A férfi lefeküdt a feleségével, így bosszúból megreparálta a biztonsági övet és egy ingyen üdítővel be is drogozta. Pofonegyszerű volt, Lestrade mégis napokig csámcsogni fog rajta.
- Óh, a jó öreg Lestrade! – kuncogott magában Jim, mintha egy régi tréfán mulatna. – Na, választunk magunknak csillagot? Mindig látni szeretnélek.
- Enélkül is bármikor láthatsz, mindig megtalálod a módját.
- Nem ez a lényeg, hanem, hogy együtt csinálhatunk valamit.
- Ez még a te századból is bizarrul hangzik, hiszen együtt haltunk tetszhalált. Az nem elég?
- Egy darabig az volt. Most a visszatérésen gondolkozom. Kezdek rettenetesen unatkozni – ennek szemléltetésére ásított is egyet. Sherlockra nézett, a tekintete hidegen izzott, már-már fluoreszkálni látszott.
- Feleslegesnek tartom- vágta oda kurtán. Felült, mellkasa előtt összefonta a karját, járomcsontja szinte átbökte a bőrét, ahogy egész teste íjhúrként feszült meg.
- Hidd el, hogy a méheid nem tartanak sokáig lázban. Hiszen most is bűnügyek után koslattál!  - vágott vissza Jim, majd szelídebb hangnemre váltott. – Te is ugyanúgy vágysz az izgalmakra, mint én, elvégre egymás tükörképei lennénk, ahogy oly találóan megfogalmaztad.
- Nem – a szó ostorként csattant. A tücskök, kabócák elhallgattak, a szél is megült az egyik fán, ahogy a feszültség a két férfi köré húzódott.
- Majd én kiolvasom a tenyeredből - Jim felült és közelebb húzódott Sherlockhoz. Az megremegett, de nem húzódott el, még akkor sem, mikor Jim óvatosan kezébe vette a tenyerét. A száraz, meleg, kecses ujjak végigsiklottak a vonalakon, majd gyengéden végigsimított az alkarján. A kéz ernyedten zuhant a test mellé, végleg tönkretéve ezzel a hányatatott sorsú csokrot.
- Basszus egy órán át válogattam őket! – szisszent fel Jim. Kiválasztott egy viszonylag épen maradt példányt, letört néhány centit a szárából, majd a virágot Sherlock hajába tűzte. Gyorsan lefényképezte a virágdíszes férfit, még mielőtt kitépte volna a füle mögül.
- Hát koszorúslány már nem lesz belőled! – sóhajtott fel Jim, félig drámaian, félig komédiázva. A mosoly csak akkor olvadt le az arcáról mikor Sherlock figyelmeztetően rávillantotta tekintetét.
- Ezzel ne viccelj – tette hozzá, mintegy nyomatékosítva a figyelmeztetést. Majd újra az ég felé nézett, bár Jim biztosra vette, hogy valójában nem a fényeket nézi. – Én nem támadok fel – jegyezte meg halkan.
Jim kezdte megsejteni, hol lehet a probléma magva.
- John? – tette fel a tőle telhető legtapintatosabba hangnemben a kérdést.
- Hozzáment Maryhez! – köpte ki a szavakat Sherlock. A hajdan élt inkvizítorok állapíthatták meg így a boszorkányság vétkét.
Jim felsóhajtott. A derék katonaorvos mindig is a detektív leggyengébb pontja volt, nem csoda, hogy a házasságát árulásnak veszi. Persze elkezdhette volna magyarázni, hogy ez miért nem igaz, de nem tette. Tulajdonképpen örült, hogy vetélytársa ílymértékű csapást szenvedett, még akkor is ha az utóbbi pár évben a kapcsolatuk intimebb lett. Másrészt sértette a büszkeségét, hogy ezt a frontális és minden tekintetben hatékony támadást egy nő, egy kívülálló hajtotta végre.
Ara azonban még ő sem számított, hogy ez a tény kockára teszi az egész kidolgozott tervet. Már minden készen állt a visszatérésükhöz egyedül Sherlock beleegyezése hiányzott.
- Ott voltál az esküvőn? – érdeklődött. Ő maga nem sokat tudott a témáról, egyéb elfoglaltságai és a Terv szinte minden szabadidejét felőrölték. A maradékot pedig Sherlock sajátította ki. Ilyen körülmények között még egy bűnözőzseni is lehet alulinformált.
- Én voltam az anyakönyvezető – a mondat köhögőrohamot indukált Jimnél. Bármennyi időt is töltött el mellette, mindig akadtak olyan húzásai amikkel meg tudta lepni.
- Ez mégis mire volt jó?
- Látni akartam. Boldog volt – a hozzá mérten is hideg hangnemből egyből megérezte, hogy velejéig fel van dúlva.
Jim szükségét érezte egy újabb szál ciginek, valamint egy pohár itókának, de a laposüveg meg nem határozott indok miatt otthon maradt, míg az üres dobozból még ő sem tud dohányt elővarázsolni. Így csak beletúrt a hajába és szórakozottan a virágokat kezdte el apró cafatkákra tépkedni.
Valamikor az egyetemi évei alatt a matematika mellett a pszichológusi előadásokat is szívesen látogatta. Az évek során mindkettőnek nagy hasznát vette, csakhogy még sosem próbált meg a tudásával segíteni. De úgy vélte jobb ha megpróbálja valahogy Sherlockot a kijelölt útra terelni, mert a két kézzel való megfojtatás itt nem eredményes.
Ily módon leküzdve az ingerenciát, elővette kedves, mások által hidegrázóan édeskésnek titulált hangját.
- Tehát te haragszol Johnra, amiért elvette Maryt – állapította meg kezdésként, majd hallgatott egy sort. Meglepően nehéznek bizonyult a feladat. ráadásul Sherlock még mindig haragszomrád testtartásban ült a pokrócon.
- Megértem, hogy emiatt nem akarsz visszajönni, de ez ostobaság- enyhén hülyének érezte magáét. Mivel ez nem sokszor fordult elő vele életében, így dühösnek is. Azért folytatta a dolgot.
- John a barátod és biztosan örülni fog – ezzel feladta. Vajon miért könnyebb az embereket a gyilkosság helyességéről meggyőzni? A hangtalanul feltett költői kérdésre természetesen nem érkezett válasz.
Az ésszerű Sherlock az rendben van, a dühös Sherlock kezelhető, de az érzéseit feltáró Sherlockkal talán még az általa hőn imádott – és idegesítően sokszor felemlegetett – John se tud mit kezdeni. Hacsak nem azt amit ő, de ezen a gondolatmenetet nem akarta befejezni.
- Vízöntő – jelentette ki aztán váratlanul és felettébb nem odaillően Sherlock.
- Mi van? – nyögte zavartan Jim és még a dühéről is elfeledkezett.
- Választottam egy csillagot – magyarázta meg, majd beletúrt Jim hajába.
- Az csillagkép – nyögte halkan, de nem hagyta magát mellékszálakkal elterelni. – Na és a John-ügy?
- Majd megbeszélem vele – mondta higgadtan.
- Most szórakozol velem ?- hörögte Jim, és nagyon közel került a gyilkosság elkövetéséhez. Csak az tartotta vissza, hogy szüksége volt Sherlockra.
Sherlock megvonta a vállát, Jim egy sípolásszerű hang kíséretében leeresztette a gőzt, majd gyengéd csókot lehelt Sherlock ajkára.
- Na söprés aludni, holnap nagy nap lesz.
Arrébb hessegette Sherlockot, összecsavarta a pokrócot, majd a hátizsákba tömte. Búcsút intett és elégedetten vigyorogva indult el.
- Mégis mi lesz holnap? – kiáltott utána Sherlock.
Jim vidám hangja kettéhasította az éjszaka neszeit.
- Még kérded? Hát feltámadunk!