Eredendő bűnök, tanult erények - 4. fejezet: Isten ments az angyaloktól!

Előző fejezet                                                                                                           Következő fejezet

Tartalom: Sam bezárta a Pokol Kapuját, de most haldoklik. Castiel nem tudta megakadályozni az angyalok bukását és ő is emberré vált, akárcsak a démonlétből kigyógyított Crowley. Dean megpróbálja egyenesbe hozni a dolgokat, de korántsem biztos, hogy ez sikerül is neki. Az egyetlen esély az lehet, ha együtt, közösen próbálják elsimítani a helyzetet.
Páros: Destiel, Mooseley
Fandom: Supernatural
Műfaj: hurt/comfort
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: slash, durva beszéd, headcanonok, OOC(?)
Zene: The Cab – Angel with a shotgun
Megjegyzés: Mooseley shippeli Destielt, de hogy ez az állítás fordítva is igaz-e, nos, azt nem tudom. Egyelőre a résztvevő felek se nagyon tudják, hogy hányadán állnak. Az biztos, hogy egy rémesen és tökéletesen elcukisodó sztori rózsaszínűre színeződő lénye előtt állok, és csak remélem, hogy azért az eljövendőkben sikerül ezt levetkeznem és valami darkosabbal kirukkolnom. Egyelőre azonban még itt vagyunk, és megpróbálok az angyalokra, meg a nyomozásra koncentrálni. És most szólok, hogyha valaki azt hitte, hogy majd Machiavelli magasságokba emelkedek a Destiel érdekében, akkor most szórja ki az elképzeléseit az ablakon, úgy legalább nem csalódhat. Meg úgy általában a regénnyel kapcsolatos elvárásait is. Mind jobban járunk, azt hiszem

Dean kicsit nyűgösen és a tegnapi alkohol mára megkeseredett ízével a szájában ébredt. Elkínzott mozdulatokkal rúgta le magáról a takarót, és nézett végig a szobában találomra leszórt ruháin, azzal a homályos elképzeléssel, hogy esetleg fel is kéne öltöznie, elvégre mégsem ülhet egész nap az ágya szélén, bármennyire is szeretné. Végighúzta a kézfejét a serkenő borostáján, a szőr sercegett a bőre alatt, s eszébe jutatta azt, amit az elméje eddig kétségbeesetten próbált az álmok közé sorolni.

Castiel megcsókolta.

Egy helyre rugdalta a szennyes ruháját és úgy állt felettük, mintha a szerencsétlen anyagok tehetnének az egészről, és elég lenne felgyújtania a kupacot ahhoz, hogy örökre elfelejtse a történteket, de persze a helyzet nem volt ilyen egyszerű. Már csak azért sem, mert soha, semmi nem lehetett ilyen egyszerű. A fő problémáját nem az okozta, hogy Castiel férfi, különben is, ha nagyon szigorúan vette, akkor az angyalok nemtelenek, bár most, hogy ember lett, egyértelműen férfinak kellett titulálnia, és szívesen boncolgatta volna tovább ezt a vonalat, de az elméje újra visszarántotta ahhoz a bizonyos pillanathoz.

gazából minden jól ment egészen addig, amíg meg nem találták a motorosok, rockerek és egyéb keménycsávók helyi gyülekezőhelyét, ahol Castiel, ki tudja miért, úgy döntött, hogy bebizonyítja, őt sem vattacukorból faragták. Mondjuk Dean hibája is volt, hogy nem figyelt rá eléggé, de hát elvonták a figyelmét bizonyos ledér öltözetű hölgyek, meg egy élvezetes éjszaka lehetséges ígérete, de az vesse rá az első követ, aki még sosem csábult el. Csak egy kis könnyed flört volt, semmi több, hiszen tudta, hogy Castiel és az emberi világ nem egészen jönnek ki egymással, ennek ellenére három kört is sikerült legurítania a torkán, még mielőtt Dean félbeszakította volna s megpróbálta valahogy hivatalos mederbe terelni a dolgot, nulla sikerrel. A bőrdzsekisek hajlandóak lettek volna válaszolni, őket is megtörte a barátaik halála, Castiel viszont nem volt hajlandó segíteni neki, csak sötét pillantásokat vetett rá, nyilvánvalóvá téve, hogy Dean valami élet-halál dologba szólt bele, amibe nem is kellett volna, mert tökéletesen uralta a helyzetet. Dean gyorsan megígérte, hogy holnap még visszatér a másik társával és alaposabban is kikérdezik őket, majd Castielt a könyökénél fogva ráncigálta ki a friss levegőre. Castiel nem hazudtolta meg önmagát, egy árva szót sem szólt, ellenben Dean elég sok mindent a fejéhez vágott. Ideges volt és féltette, mint nagyjából mindig, Castiel meg fogta magát és egyszerűen megcsókolta.

A gondolatba is beleremegett, mert nem mintha nem képzelte volna el néhányszor, nem, ha ő mondja, de a valóságban megtapasztalni magasan túlszárnyalt minden fikciót, és mégis, ha tehette volna meg nem történté tette volna.
Frusztráltan sóhajtott, és ezzel végre szerzett annyi erőt, hogy felöltözzön, de nehezére esett, hogy ne képzelje azt, hogy Castiel vetkőzteti, és ettől csak még idegesebb lett. Egyetlen hülye csók és máris úgy képzeleg, mint valami tizenéves kis picsa, de az volt a helyzet, hogy Castiel, amilyen gyakorlatlanul, olyan nagy odaadással csókolta, az ajkának nyári eső íze volt, és Dean hiába szeretett volna elveszni benne, nem tudta kiverni a fejéből, hogy mindketten ittak és esetleg Castielt csak az alkohol ragadta ilyen dolgokra. Meg le is döbbent, soha nem gondolt volna, hogy az ex-angyal fog kezdeményezni. Dean meg mit csinált? Eltolta magától, aztán megjátszotta a részeget, mert fogalma se volt róla, hogy hogyan magyarázhatná el Castielnek, hogy annak ellenére, hogy élvezte a csókot, miért lökte el magától.

Még most sem tudta.

Végigszántotta az ujjaival a haját, majd kisétált a folyosóra, egyenesen a nagyterembe, ahol Crowleyt találta egy halom régi, bár azért talán használható ruha között, amint elmélyülten válogat közöttük.

- Te mégis mit művelsz? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva.

- Mégis minek tűnik? – kérdezett vissza Crowley, és a háta mögé dobott egy mályvaszín, csíkozott inget. – Válogatok. Azt hittem, hogy van itt valami hordható gönc, de ezeket már portörlőnek se érdemes használni.

- Ne szóld le őket! – figyelmeztette Dean, miközben kikapott egy kockás, a szürke árnyalataiban játszó inget. Crowley ültében hátrafordult, hogy lássa, mit talált magának, és rögtön el is fintorodott.

- Egyáltalán nincs ízlésed. Persze mit is várhatnék el egy vadásztól?!

- Jobb lesz, ha hozzászoksz! – figyelmeztette Dean, visszaejtve az inget a halomba. - Először Kevin szed elő egy nyílpuskát, most te állsz elő ezekkel a göncökkel. Hol találjátok őket?

- Csak nem szeretnél egy kicsit nosztalgiázni? – gúnyolódott Crowley, de csak olyan tessék-lássék módon. Kivételesen jobban érdekelte Dean állapota, mint a bosszantása, s csak arra vigyázott, hogy ne sejtse meg, hogy mindenki tud a tegnapi kis afférjáról Castiellel.

- Felejtsd el, hogy hozzád szóltam – legyintett fáradtan Dean. Nem sok kedve volt most Crowley cseszegetéséhez, meg egyáltalán a jelenlétéhez.

- Nem fog nehezemre esni – mondta Crowley, félredobva az utolsó nadrágot is. A hellyel kapcsolatban egyre vegyesebbek lettek érzései, bár az, hogy nem talált egyetlen normális ruhát sem, a mérleg a negatív serpenyő felé billent. Jó lesz, ha már végre kimozdulhat innen, be kell szereznie néhány életfontosságú dolgot. Visszaszórta a viselhetetlennek titulált ruhákat a dobozba, a dobozt pedig a sarokba rugdalta, hogy majd alkalomadtán visszaviszi a lomtárba, s így még mindig ugyanabban az öltönyben parádézott. Aztán ő is csatlakozott a hallban üldögélő társasághoz, Sammel szemben foglalt helyet, kényelmesen hátradőlve, éreztetve, hogy már ő is megérkezett, felőle akár kezdhetik is a kupaktanácsot, de addig felmérte a helyzetet. Dean az asztal egyik végén, míg Cas a másik végén üldögélt, s mindketten kényesen ügyeltek arra, hogy még csak véletlenül se nézzenek a másik felé, ahogy arra is, hogy az arcukról még véletlenül se lehessen leolvasni semmit, s épp ez a kicentizett távolságtartás világított rá arra, hogy valami nagyon nincs rendben közöttük. Ennek Sam sem örült, mert az övé lett az a kicsit sem megtisztelő szerep, hogy afféle villámhárítóként funkcionáljon kettejük között ülve, s mindkét fél feszültségéből jócskán kapott, holott egyáltalán nem akarta. Eléggé idegesítette is, és ezen egyáltalán nem segített Crowley szinte észrevehetetlen, de annál kajánabb vigyora, aki kívülállóként megtehette, hogy élvezi a helyzetet, de ha nem vesz vissza abból a kárörvendő csillogásból a szemében, akkor a farkasok elé fogja vetni, hadd falják fel nyugodtan. Elég neki, hogy a bátyja és az angyala használják emocionális bokszzsáknak, nem hiányzott, hogy még valaki rajta szórakozzon rajta.

- Mire jutottatok tegnap? – kérdezte a bátyja felé fordulva. Kicsit ingerültebben sikerült megszólalnia, mint, ahogy akart, de Dean tökéletesen lefoglalták a magánéleti problémái ahhoz, hogy fennakadjon az öccse stílusán.

- Valakik lemészárolták egy komplett motoros bandát. Jah és egy angyal megszállt egy traktorost, majd az új pörhüvelyével eldöcögött a vakvilágba – összegezte Dean. Gondolatban hozzátette, hogy visszautasította az egyetlen lény közeledését a földön, akivel valószínűleg boldog is lehetne, de ezt nem mondta ki hangosan. Egyáltalán nem hiányzott neki, hogy Crowley ráharapjon a témára, végképp összetörve azt a pillanatnyi békét, ami kialakult a négyes tagjai között.

- Egy traktoros angyal – ismételte Sam, de nem rágta sokáig ezt a csontot. – Kiderítettetek valamit a mészárlásról?

- Nem – válaszolt tömören Castiel. A szokottnál is mogorvábbnak tűnt, s sötét tekintettel méregette a szembe lévő falat. Crowley egy ideig azt hitte, hogy nála próbálja meg kihúzni a gyufát a bámulással, de aztán leesett neki, hogy Castiel éppen azon ügyködik, hogy még véletlenül se nézzen Dean felé. Castiel nem értette, hogy Deannek mi baja volt azzal, hogy megcsókolta, hiszen úgy vette észre, hogy egyáltalán nem taszítja ez a fajta közelség, ahogy az sem volt előtte kristálytiszta, hogy egész pontosan min kezdtek el veszekedni, ám azt tudta, hogy ő semmi rosszat nem tett. Dean az, akinek bocsánatot kell kérnie, nem pedig ő.

S ez alkotta a probléma gyökerét, hogy Dean egyáltalán nem nyitott felé, csak még jobban bezárkózott, világossá téve, hogy egyelőre nem kér az ex-angyal közelségéből.

- Jó! – sóhajtott fel Sam meggyötörten. Még csak alig kezdődött el a nap, de máris érezte, hogy ez a folyamatos érzelmi megterhelés nem fog jót tenni az idegeinek, s remélte, hogy mihamarabb el tudják simítani a félreértést, mert így nem lehet hosszútávon együtt dolgozni. Vagyis lehetni lehet, de nem éri meg.

- Tehát a motorosokat még ki kell hallgatni, értesíteni kell a többi vadászt, hogy figyeljenek az angyali jelekre, és jó lenne, ha Kevin is haladna azzal a táblával, hogy minél előbb megtudjuk, hogyan lehetne a varázslatot visszafordítani – összegezte a teendőiket Sam.

- Motiválóan hatna a kölyökre, ha tudná, hogy mi lett az anyjával – fordult Dean Crowley felé. Crowley megvonta a vállát, s nem törődöm stílusban válaszolt:

- Nem tudom. Elméletileg még életben kell, hogy legyen.

- Na és gyakorlatilag?

- Az már más tészta, mert fogalmam sincs, hogy mi van vele. Mikor legutoljára láttam még élt. Viszonylag.

- Válaszolj egyenesen!

- Ebben neked mi nem elég egyenes? Ne légy csökött agyú, és fogd fel, hogy nem tudom. Bezártam, amolyan biztosítékképpen, hátha Kevinnek pattogni támad kedve, de megölni nem öltem meg. Azt ugyan nem állítom, hogy a fiúk nem szórakoztak el vele, és azt se tudom, hogy mióta ez a kis incidens történt, nem pusztult-e bele az éhségbe, vagy a szomjúságba, ám elméletileg még élnie kell.

- Rohadék!

- Te akartad tudni, én csak elmondtam.

- Add meg a címet!

Crowley fancsali képpel nyúlt a felé lökött tollért és a papírért, és kelletlenül lefirkantotta a címet, majd összegyűrte s Dean homlokának dobta a fecnit.

- Légy boldog.

Dean fogcsikorgatva hajtogatta szét a papírt és csak azért nem borította Crowleyra az asztalt, mert Sam elutasítóan megrázta a fejét. Sam egyébként nem vette túlságosan magára Crowley gyerekes húzásait, tudta, hogy csak őket akarja bosszantani, s azzal nem fog elérni semmit, hogyha reagál rá, bár az is igaz, hogy ő ezeknek nem igazán volt a célpontja.

- Ez egy fél napos út lesz – állapította meg Dean, majd intett az öccsének. – Készülj, Sam indulunk.

- Castiellel mi lesz? – kérdezett rá Sam ártatlanul értetlen arcot vágva. – Inkább neki kéne veled menni.

- Majd én eldöntöm, hogy hova akarok menni, köszönöm – jegyezte meg Castiel, aki végre kegyeskedett Deanre nézni. Csakhogy a tekintetében csak nyomokban volt jelen a törődés, az áhítat, a rajongás, meg mindaz, ami máskor csillagként ragyogott benne, mert most elfedte a sértődöttség és a harag. Dean ugyanilyen hideg makacssággal viszonozta, de Sam már azt is haladásnak fogta fel, hogy egyáltalán tudomást vesznek a másikról.

- A szabad akarat élharcosa – kommentálta Crowley.

- Attól, hogy tegnap nem történt semmi, nem garantálja, hogy ma sem fog, s ne haragudj Castiel, de ebben nincs gyakorlatod – próbálkozott szelíd rábeszéléssel Sam.

- Még mindig biztonságosabb, mint kihozni valakit a fegyveres őrök közül! – replikázott Dean.

- Démonokkal őriztettem – szúrta közbe Crowley. Óvatosan támogatta Samet, hogy ne legyen túlzottan feltűnő az összjátékuk, ahogy egymás társaságára kényszerítik a gerlepárt.

- Fasza! – vágta rá Dean s kezdett meginogni. Könnyen lehet, hogy csak a vakszerencsének köszönhetik, hogy tegnap nem lett nagyobb bajuk, elvégre akárkik is öldököltek, könnyedén dönthettek volna úgy, hogy akkor most ott folytatják, ahol abbahagyták, s korántsem biztos, hogy meg tudta volna védeni Cast. Ellenben egy üres helyen nem leselkedhet rájuk semmi veszély. Persze mihelyt egy kicsit kiképezte, mehet, amerre a szíve húzza, de addig kötelessége védeni.

Sam látta a bátyja bizonytalanságát, és még tovább ütögette a vasat.

- Különben is, ha itt marad Crowleyval, még a végén felgyújtják az egész bunkert.

- Csak Crowleyt – igazította ki Castiel.

- Nem is leszünk barátok? – nyávogott Crowley.

- Nem – vágta rá Cas.

- Erről beszéltem – mutatott rá Sam.

- Rendben, igazad van – bólintott rá Dean. Kinézte Crowleyból, hogy amilyen hülye, képes tovább feszíteni a húrt, mint ameddig egészséges, és a végén tényleg ökölre mennének Cassel. Ami Castielt illeti, ő egyszerűen nem kedvelte, és biztos volt benne, hogy soha nem is fogja, már csak azért sem, mert volt képe bepofátlankodni a Winchesterek életébe. Nos, igen, Castiel egyértelműen a család tagjaként tekintett magára, míg Crowleyra egy nagyon távoli, és felettébb kellemetlen rokonként, akit el kell viselni, ha megjelenik, és örülni, ha végre távozik.

- Cas, akkor te jössz, de előtte még elmondom Kevinnek a jó hírt. Öt perc, addigra légy kint a kocsinál – adta ki az ukázt Dean, majd rögvest le is lépett a lakószobák felé.

- Mi meg benézünk abba az ominózus kocsmába – jelentette ki Sam.

- Cserébe majd elviszlek vacsorázni – mondta Crowley és feltápászkodott a székből. Castiel addigra már felvette a kabátját és minden ceremónia nélkül lelépett, bár Sam azon csodálkozott volna, hogyha elköszön valamelyiküktől.

- Inkább kihagyom, kösz – válaszolt Sam, nem igazán figyelve oda. Jelvényeket pakolászott ki az asztalfiókból, és szakértő szemmel válogatott közöttük, bár Crowleynak már önmagában a fiók létezése is meglepetést okozott. Kezdett kíváncsi lenni, hogy az Egyetemesek még hol alakíthattak ki ilyen zugokat, és mit dugdoshattak el bennük. Sam végül talált egyet, amit megfelelőnek ítélt és Crowley felé hajította. Crowley elkapta, megforgatta, majd egy bólintás kíséretében zsebre rakta.

- Elmondtam, bár kétlem, hogy hallotta – tért vissza Dean teljes menetfelszerelésben.

- Mit csinál? – érdeklődött Sam.

- Szerinte fordít, szerintem meg a könyökén támaszkodva alszik – mondta Dean.

- Szorgalmas a kölyök – ironizált Crowley.

- Hívj, ha van valami – kérte Samet Dean, figyelmen kívül hagyva Crowley közbeszólását.

- Te is.

Dean jóváhagyólag intett, felrobogott a lépcsőn, és az ajtódöndülés után meglepett csend ereszkedett Sam és Crowley közé. Tulajdonképpen ketten maradtak az egész bunkerben, Kevint nem számítva, aki úgyis édes öntudatlanságban csorgatta tovább a nyálát az angyaltáblára, s így nem igazán számított teljes értékkel jelen lévőnek.
- Úgy tűnik, hogy édes kettesben maradtunk – jegyezte meg Crowley kajánul vigyorogva.

- Akármire is készülsz a válaszom: nem – szögezte le azonnal Sam.

- Pedig pont úgy nézel ki, mint akinek jól állna egy kis S&M – élcelődött tovább Crowley. Samnek tartott vagy fél percig, mire felfogta, hogy pontosan azt hallotta, amit mondtak neki, és ezen nem segített Crowley arckifejezése sem. Kiadott magából valami inkoherens hangot, félúton a helytelenítő morgás és a meghökkent csuklás között, majd megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a szavakat, majd megindult felfelé a lépcsőn.

- Hé! Most mi van? – kiáltott utána Crowley. – Boci!

Nem érkezett válasz, így ő is felszaladt a lépcsőn, gondolatban párszor lehülyézve magát, de hát akkor ne nézzen már így az istenit neki! A bunkerajtót úgy csapta be maga után, hogy csak úgy dörrent, és remélte, hogy felébreszti Kevint. Neki se legyen már jó világ!

- Hova tűnt el? – kérdezte Crowley a sivárságot, ami teljesen és tökéletesen bocimentesnek mutatkozott. A választ motorzaj adta meg, s a bunker mellől, egy kis földúton feltűnt egy autó, s leparkolt Crowley előtt.

- Szállj be! – utasította mogorván Sam.

- Ilyennel csak a stricik járnak – mondta Crowley. Az autó valóban eléggé feltűnő jelenség volt, már csak a szélessége folytán is, amire csak még rátett egy lapáttal az ezüst festése.

- Pont illik hozzád – vonta meg a vállát Sam, majd hozzátette – Nem fogok könyörögni, szóval vagy beszállsz, vagy itt maradsz.

Crowleynak nem kellett kétszer mondani, megkerülte a kocsit, és beszállt az anyósülésre. Sam azonnal kilőtt és Crowley elgondolkodott azon, hogy esetleg beköti magát, mert még a végén kiszáll az ablakon, amilyen stílusban a fiatalabb Winchester vezet. Furcsa, mindig is azt hitte, hogy megfontolt sofőr, de úgy tűnik, tévedett. Vagy csak azért ilyen, mert megsértődött?

- Ne duzzogj boci! – kérte viszonylag normális hangnemben. – Az életünkkel játszol, úgyhogy békülj meg. Fiatal vagyok a halálhoz.

Sam erre válaszképp bekapcsolta a rádiót, és a hangszóróból kiáradó zene egy időre Crowley torkára fagyasztotta a szót, mert bár valami átlagosan nyálas sláger szólt, de mégis a fájdalomról és elbocsátásról énekeltek, ami egyikőjük tetszését sem nyerte el.
- Mi lenne, ha… - kezdte Crowley, de Sam megelőzte és tovább tekerte az állomást. A következőn bluest adtak, így maradt azon, bár Crowley kezdte megkívánni a dalban előforduló piát, meg annak a mennyiségét is.

- Nem értem, mit vagy úgy oda – próbálkozott a kapcsolatteremtéssel újfent Crowley. – A helyedben simán felfognám dicséretnek.

Sam meg se rezzent csak vezetett tovább, a sértődöttsége faláról vízcseppekként peregtek le Crowley békülési szándékkal előadott szavai, amivel nem kis fejfájást okozott az anyósülésen kapaszkodó volt démonnak.

- Tehát nem fogod fel – morogta az orra alatt Crowley. – Ha bocsánatot kérek, helyreáll a rend abban a szűzies kis lelkivilágodban, vagy tovább játszod a sértődötted?

Sam ismételten figyelmen kívül hagyta Crowley mondókáját, már csak azért is, mert kezdte szórakoztatni a kínlódása. Persze, igazán megszokhatta volna Crowley stílusát, de vannak dolgok, amiket az ember nem szeret felkészületlenül hallani, és ez határozottan ezek közé tartozott.

Crowley már éppen hajlandó lett volna engedni ennek a gyerekes módszernek, ám kiszúrt magának valamit, ami feledtette vele az egészet.

- Állj csak meg ott! – mutatott ki hevesen az ablakon egy üzlet felé. Épp, hogy csak Sam karját nem rángatta meg. Sam is hagyta a sértődöttségét és a mutatott irányba kanyarodott, hogy aztán két perccel később lefékezhessen egy férfiruha üzlet előtt.

- Te teljesen megzakkantál – jelentette ki Sam. – Vásárolgatni akarsz? Pont most? Egy kihallgatás előtt?

- Miért van erre valami szabályotok, vagy mi? – hökkent meg Crowley.

- Igen, úgy hívják, hogy fontossági sorrend – válaszolta Sam s újra elindultak – Tudod, először a munka, s csak aztán a szórakozás.

- Ne is próbáld beadni, hogy olyan marha sokat szórakoznál – mondta Crowley, kelletlenül csatolva vissza az övét.

- Pontosan azért, mert te meg a magadfajták nem hagynak minket pihenni – vágta oda Sam.

- Csakhogy én már nem vagyok olyanfajta! – riposztozott Crowley, főleg azért, hogy az övé legyen az utolsó szó. Még maga sem tudta, hogy neheztel-e Samre, vagy csak az igazság bántja a szemét, mert valóban túl sok minden van a rovásán, nem egy közülük megbocsáthatatlan. Amiket pedig meg lehet bocsátani, vajon meg fogja-e neki bárki is?
- Tudom! – sóhajtott fel Sam, ezzel a maga részéről is lezárta ezt az értelmetlen vitát. Fél szemmel Crowleyra nézett, tényleg sajnálta ezt a szerencsétlen figurát, de ennél többet nem igazán tehetett érte. Mondjuk eddig egész jól bírta, egyszer sem produkált valami látványos, nagy összeomlást, pedig Sam valami ilyesmire számított tőle, de helyette most is csak ül és néz ki az ablakon. Erősen fontolgatta, hogy esetleg rákérdez, min töpreng ennyire, de közben megérkeztek a kocsma elé, tehát ideje száz százalékosan a munkára koncentrálnia.
Leparkolt, finoman megkocogtatta Crowley vállát, felriasztva a töprengéséből, mindketten kiszálltak és a bejárathoz sétáltak, vagyis szlalomoztak a rengeteg motor között. Az épület kellemesen rozzantnak tűnt, itt-ott kiállt néhány deszka, az ablakokban csak foghíjasan csillogott az üveg, a bejárat feletti felirat pedig csak néha villant fel, de az igazi aggodalomra a belülről kiáradó metálzene adhatott okot.

Sam Crowleyt engedte be elsőnek, nehogy eliszkoljon a munka elől, majd utána ő sétált be, s csukta be mögöttük az ajtót. A helységben meglepően levert hangulat uralkodott, hiába üvöltött a lejátszóból valami Metalica szám, és sorakoztak mindenki előtt a poharak. Kisebb csoportokba tömörülve beszélgettek a csupa bőrbe öltözött emberek, mormogásuk statikus háttérzörejnek hatott, s Crowley bármibe lefogadta volna, hogy egy sajátos tor kellős közepébe csöppentek. Ahogy elhaladtak a padok mellett, a beszélgetések fokozatosan elhalkultak, a fejek utánuk fordultak és bizalmatlan pillantások kisérték őket egészen a pultig. Sam úgy döntött, hogy nem futja le a köröket, rögtön a lényegre tér, és elővette a jelvényét, Crowley pedig követte a példáját.

- FBI – tájékoztatta szóban is a csapost. Az mélabús tekintettel felmérte őket, majd mégsem fogta menekülőre, csak a hátuk mögött lett nagyobb a fészkelődés, és az eleinte közömbös légkör lassan kezdett átcsúszni ellenségesbe.

- A tömeggyilkosság kapcsán nyomozunk – magyarázta tovább Sam, mire egy elégedetlen füttyszó harsant fel.

Crowley megfordult, s rögtön ki is szúrta a füttyös kedvű illetőt, de ennél többet nem reagált, nem volt ostoba, esze ágában se volt belemenni a játékba, épp csak éreztette, hogy szemmel tartják őket, kár próbálkozni.

- Úgy értesültünk, hogy legutoljára itt látták életben őket, s azt reméltük, hogy valamelyikük talán segíthet nekünk.

- Kevés az ész mi, faszikám? – kiabált ezúttal a füttyös. Crowley ezúttal már arcot is tudott párosítani a hanghoz, egy kakastaréjba állított, vörös hajú, vasággyal húsz kiló gyerek pattogott, és épp szentül meg volt győződve arról, hogy ő a jani. Crowley meglökte Samet, és mikor Sam ránézett a gyerek felé intett az állával, majd szépen, érthetően közölte:

- Szerintem ő tud valamit.

A zenét addigra már lehalkították, tehát a srác is kiválóan értette a mondatot. Sam bólintott, majd a csaposnak odadobott „Köszönöm” után követte Crowleyt a srác asztalához. Megálltak mellette, és pókerarccal figyelték, hogy távozik a felesleges vér a srác fejéből, akinek így mindjárt nem volt akkora a szája.

- Hallgatunk – mondta Sam. Crowley töprengve figyelte, de azzal a tekintetével, ami azt sugallta szerencsétlen delikvens felé, hogy ne hibázzon, mert csúnyán megjárja.

- Én… én… én… nem tudok semmit – vágta ki magát némi dadogás után a srác. A körülötte ülő kis csapat, két férfi és két nő, egyszerre mosolyodott el, mind valamivel idősebbek voltak, mint a srác, de egyikük se nézett ki úgy, mint aki ki akarná húzni a fiút a maga keverte slamasztikából. Crowleynak szimpatikus volt a hozzáállásuk, összetartottak, de mindenki elkövethette a maga hibáit, pont úgy, ahogy azt egy igazi csapathoz illik.

- Ezzel csak az időnket fecsérled – rótta meg Sam, mire a srác még jobban behúzta a nyakát. Sam megelégedett ennyi neveléssel, megfordult és szavait már az egész társaságnak címezte: – Tizenkét társatokat brutálisan meggyilkolták, a vért helyszínelők egész csapata csutakolta le a falakról, s nem egyet úgy kellett a darabjaiból kirakniuk a halottkémeknek. Mi azon vagyunk, hogy minél előbb megtaláljuk a tetteseket, s ebben vagy segítenek, vagy nem, de ne tartsanak fel minket feleslegesen! Ha valamelyikük tud valamit, akármit, akár csak annyit, hogy egy furcsa alakkal találkoztak, vagy ők maguk viselkedtek másképpen, mondja el, mert ezzel is közelebb juttathat minket a tettesek bebörtönzéséhez!

Sam mondókájában nem egy túlzás szerepelt, de ennek ellenére hatott, s Crowley magában megsimogatta a buci buksiját, amilyen gyorsan gátat szabott a további esetleges szivatásoknak. Mindenki számára személyessé tette, ezt bizonyították az eltöprengő tekintetek, amivel a pohár fenekére, vagy éppen egymásra tekintettek. Néhány percig csak a metál hörgő hangjait és a kattogó fogaskerekek csattogását lehetett hallani, majd a másik asztalnál egy befont szakállú alak intett nekik.

- Azt hiszem, én talán tudok valamit – mondta. Sam és Crowley habozás nélkül otthagyták a még mindig pórul járt társukon nevetgélő ifjoncokat és csatlakoztak a férfihoz. Lett nekik hely, ketten átültek egy másik asztalhoz, így kényelmesen elfértek, s nem kellett mások feje felett átkiabálni ahhoz, hogy tudjanak beszélgetni. Crowley már egészen beleszokott az ügynök szerepébe, főleg, hogy kioszthatott néhány szigorú pillantást és cserébe bezsebelhette a félrekapott tekinteteket, pont mikor még uralkodhatott. Nos, ha más nem is, de legalább a jelenlegi helyzet ura volt, és ez jókedvre derítette.

- Milyen szokatlan dolgot látott? – kérdezte Sam.

- Ne aggódjon, mi mindent elhiszünk – biztosította Crowley. – Nem tud olyan bizarr dolgot mondani, amivel nem találkoztunk volna legalább kétszer.

- Igazából nem is volt annyira bizarr, vagy szokatlan, csak nem oda illő – kezdett bele a szakállas férfi. – Mind ismertük, meg szerettük őket, azért is gyászolunk ma, mert mind remek fickók voltak. Nem azok a huligánok, meg részegen vezetők, akiknek hisznek minket, mindig csináltak ilyen felvonulós szart, meg adakoztak, náluk mindig volt szabad szállás.

- Értjük, ők voltak a megtestesült jó szándék, ami remek dolog, de nem ugorhatnánk a fura részre? – kérdezte Crowley.

- Nagyon fontos lenne – próbálta enyhíteni Sam Crowley mondandójának az élét. A szakállas egyáltalán nem sértődött meg, csak megvonta a vállát és teljesítette a kérést.

- Robert, aki az egész csapatot összefogta, meg koordinálta, meg úgy rendben tartotta a szénájukat, vallásos egy gyerek volt. No, nem az az agresszív fajta, de rendesen eljárt templomba, meg volt valami kampánya azzal a címmel, hogy a motoros nem a sátán fia, vagy valami hasonló. Közülünk senki nem bántotta, de a civilek sokszor nekimentek szerencsétlennek, meg a többieknek is, ha úgy volt. Pedig normális volt, mondom. Aztán volt ez a csillaghullás és onnantól kezdve mintha kifordult volna magából.

Sam izgatott lett, érezte, hogy végre rátérnek az igazi lényegre, s ha mázlijuk van, akkor valami értékelhető nyomra lelnek.

- Mások is megbolondultak a környéken, Robert csak azután kattant be úgy istenigazából, miután beszélt valami faszival. Itt, a kocsma előtt veszekedtek, majdnem egymás torkának estek, úgy kellett lefogni Robertet, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Akivel veszekedett ismerőse volt, vagy esetleg üzlettársa? – kérdezte Crowley. Meg akarta mutatni Samnek, hogy nem is olyan hasztalan a jelenléte.

- Fogalmam sincs, még sose láttam vele, de ha tippelnem kell, akkor inkább azt mondanám, hogy valamit üzletelhettek. A fószer valami olyasmit magyarázott, hogy Robert legyen hozzá engedelmes és akkor visszatérhet, meg csupa ilyen zöldséget. Egyikünk se értette, de Robertet nagyon felbőszítette.

- Egész pontosan hova nem akart visszatérni Robert? – firtatta Sam.
- Na, itt jön a furcsa része. A fazon a Mennyekbe akarta visszavinni. Melyik szektás barom mondd ilyeneket?
Sam és Crowley jelentőségteljesen összenézett, ugyanaz a riasztó balsejtelem tükröződött egyetlen pillanatra az arcukon, de aztán vissza is fordultak a férfihoz, bár Sam olyan gyorsan zárta le a beszélgetést, amilyen gyorsan csak tudta.

- Épp azon vagyunk, hogy kiderítsük. Köszönjük az idejét, nagyon sokat segített.

- Hálálják meg azzal, hogy elkapják a rohadékokat.

Sam csak biccentett s aztán távoztak a kocsmából, s alig tették ki a lábukat, máris teljes hangerőn kezdett el üvölteni a metál. Legalább valahol vissza tudnak térni a normális kerékvágásba.

Sam egy szót sem volt hajlandó szólni, amíg be nem ültek a kocsiba. Crowley sem erőltette a csevejt, akadt neki is épp elég gondolkoznivalója, amit mindenképp meg kell vitatnia Deannel, mert rohadt nagy baj lehet belőle. Ha egyszer háborút indítottak egymás ellen a tollfosztottak, akkor a Samben csücsülő angyal is potenciális katonává válhat! A francba! Tudta, hogy nem szívjóságból csinálja! De még mindig fenn áll a kérdés, hogy akkor miért nem maradt meg az előző porhüvelyében? Csupa nyugtalanító kérdés, amire még nyugtalanítóbb válaszokat fog kapni. Ha eddig nem lett volna teljesen nyilvánvaló, akkor most végleg azzá lett, hogy a Winchesterek átka őt is utolérte és kénytelen velük úszni.

Csak aztán a végén bele ne fulladjon!

Samet leginkább az keserítette el, hogy a majdnem-halála teljesen és tökéletesen értelmetlen volt! Hiába zárta be a Pokol Kapuját, hiába űzte vissza a démonokat, hiába szenvedte végig az összes próbát, az egész nem ért semmit! Mindössze csak annyi változott, hogy az ellenség nem feketét, hanem kéket pislant, valamint nem mindenkit szállhatnak meg, csak aki igent mondd, de ez egyáltalán nem akadályozza meg őket abban, hogy tomboljanak! Az emberek ugyanúgy veszélyben vannak, s nekik megint bele kell pusztulniuk abba, hogy megpróbálják megmenteni őket! Milyen kis naiv volt, hogy azt hitte, hogy most az egyszer, végre-valahára mindent elsimítottak! A show megy tovább, csak a díszletek változtak.

- Polgárháború az angyalok között! – sóhajtott fel Sam a volán mögött.

- Kurva nagy zavar van az Erőben – értett egyet Crowley is.

- Erről eszembe jutott valami – emelte fel Sam az ujját, Crowley felé fordulva. – Azt hiszem, hogy tudom ki keveri a szart.

- Esetleg megosztod velem is az infót, vagy meghagysz a bizonytalanságban? – kérdezte Crowley.

- Először beszélnem kell Deannel – mondta Sam, és már vette is elő a telefonját.

- Komolyan meg akarod tanácskozni a bátyáddal, hogy mit mondhatsz el nekem? – hökkent meg Crowley.

- Nem minden körülötted forog – torkollta le Sam. Crowleynak már a nyelve hegyén volt a visszavágás, de Sam türelmetlenül leintette, s a füléhez emelte a telefont. Crowley úgy döntött, hogy amíg nem folytatják az eszmecserét Samet fogja bámulni a kinti táj helyett. Sokkal élvezetesebb, mint mondjuk összeszámolni, hány motor parkol az ívó előtt. Viszonylag kényelmesen elhelyezkedett és alaposan végigmérte Samet, az idegességtől megfeszülő bőrt a járomcsontján, a rosszalló ráncokkal barázdált homlokot, a barna, fényes haját, amit ingerülten tűrt a füle mögé, mert a telefont nem vették fel. Crowley tisztán hallotta a búgást, majd a sípolást, ami jelezte, hogy az a szám per pillanat nem elérhető.

- Nem veszi fel – közölte Sam a teljességgel nyilvánvalót.

- Biztos jobb elfoglaltságot találtak maguknak – vonta meg a vállát Crowley.

- Ha valami csapdát állítottál nekik…! – fenyegette meg Sam.

- Ne aggódj ennyire, árt a szépségednek. Nem fenyegeti őket nagyobb veszély a saját hülyeségüknél, de ha engem kérdezel szimplán csak egymásba gabalyodtak – mondta Crowley, majd hozzátette: - Végre.

- Ajánlom, hogy igazad legyen – mondta Sam.

- Tudom, ellenkező esetben megölsz, de nem indulhatnánk végre? Vár egy ruhabolt.

Sam visszafojtott egy cifra káromkodást, de azért elhajtott a kocsma elől, és néma csendben fuvarozta vissza Crowleyt az áhított helyre.
- Mintha azt mondtad volna, hogy nincs pénzed – jegyezte meg Sam vezetés közben

- Hazudtam. Természetesen tettem félre tartalékot minden eshetőségre készen. Az egy piros lámpa volt.

- Akkor mi volt az a kis könnyfakasztó előadásod a kórházban?

- Az igazság. Nézd, egy kicsit ki kellett színeznem a helyzetet, máskülönben soha nem jutottam volna biztos menedékhez. Ám nehogy azt hidd, hogy felvet a vagyon, ez csak a töredékének a negyede annak, amit még az uralkodásom idején bitoroltam, arról nem is beszélve, hogy ki tudja milyen haragosom fogadott volna egy konyhakéssel, meg vigyorral az arcán, ha az utcára kerültem volna. Ez csak üzlet, a kosztért és kvártélyért cserébe segítek elrendezni ezt az afférotokat. Ennyire ne vágj meghatódott képet, mert rögvest elsírom magam én is.

Sam ugyan a legszívesebben bemosott volna neki egyet, amiért ismét csak kihasználta őket, holott kezdte azt hinni, hogy sikerült megváltoztatnia, de legbelül még mindig csak egy pitiáner kis üzletember, aki csak a maga hasznát lesi.

- Mihelyt végeztünk az angyalokkal mehetsz, amerre látsz – jelentette ki Sam.

- Szívjóságod végtelen – fintorgott Crowley. Mintegy végszóra Sam leparkolt az üzlet előtt, s az ülésben hátradőlve várta, hogy Crowley kiszálljon.

- Mi az te nem jössz? – kérdezte Crowley.

- Nem – jött a kurta válasz.

- Felőlem! Csak várj meg.

Azzal kiszállt, s belépett az üzletbe. Azonnal megcsapta az orrát az a jellegzetes ruhaszag, s elégedetten jártatta végig a szemét a kínálaton. Bőven volt választék és a bent lézengő vásárlók mindegyikére jutott egy-egy szakértő és lelkes bolti asszisztens, akik igyekeztek minden kívánságot kielégíteni. Crowley se ácsoroghatott sokáig egyedül a bolt közepén, máris megjelent mellette egy nő, udvarias köhintéssel hívva fel magára a figyelmét.

- Jó napot uram! – köszönt csengő hangon, mikor Crowley felé fordult – Miben segíthetek?

- Jó napot! – viszonozta Crowley. – Öltönyöket szeretnék, valami strapabíróbb fajtát.

- Tessék követni. Remek darabjaink vannak, akár tárgyaláshoz, vagy ünnepre – magyarázta a nő séta közben. Crowleynak el kellett ismernie, hogy ennek is megvan a maga bája, és még szórakoztatóbb is, mintha úgy teremtené meg, bár azért beismerte, hogy ennek köze van az újdonság varázsához is.

Menet közben végigsimította a ruhákon, a szövetek engedelmesen simultak a keze alá, s az akasztók műanyaghangon koppantak egymáshoz, ahogy elengedte őket.
- Valami strapabírót szeretnék – mondta Crowley elgondolkodva.

- Utcai viseletre, vagy inkább irodai munkához? – kérdezte a nő és máris szakértő módon mutatott kettőt.

- Is-is. Inkább utcait, de azért ne dobjanak ki egy irodából se. Tudja, nagyon elfoglalt vagyok.

- Értem. Milyen színben parancsolja?

- Egy feketét és grafitszürkét.

- Legyen csíkozva?

- Nem kell.

Crowleynak nagyon ínyére volt a nő szolgálatkészsége, és hogy pillanatok alatt tudott keríteni az elvárásainak megfelelő öltönyt, meg hozzávaló inget és nyakkendőt is. Felpróbálta őket, illegett egy sort a tükör előtt, hogy kielégítse a hiúságát is, majd úgy döntött, hogy felesleges tovább itt időznie, amit akart, azt megszerezte, akár fizethet és távozhat is.

A nő a pénztárhoz kísérte, vetett rá egy udvarias mosolyt, majd a következő vásárlóhoz sietett, Crowleyt a pénztárosra bízva. Itt is rendben ment minden, Crowley már kezdett csodálkozni a dolgok gördülékenységén, s elégedettséggel vegyes óvatossággal sétált vissza az autóhoz, mikor kiszúrta, hogy Sam nemcsak, hogy nincs egyedül, de még csak a kocsiban se ül, hanem lazán nekitámaszkodva folytat elmélyült eszmecserét egy férfival, aki úgy nézett ki, mint egy hamarosan nyugdíjazható könyvelő, csak ne lett volna olyan sunyi a vigyora. Óvatosan sétált közelebb, nehogy feltűnjön a férfinak, hogy a kívánatosnál több lett a fül, de sajnos az öreg fószer kiszúrta, s elkomorodott. Erre Sam is megfordult és Crowley felszisszent, ahogy Sam tekintete kéken felparázslott, majd újra barna színt öltött. Semmi jót nem jelenthet, ha Ezékiel önmagától jelent meg.

S mit akart ez a fószer tőle?

Nem kellett sokat gondolkoznia ahhoz, hogy összerakja a látottakat a tudottakkal, de az így szerzett tudás nem töltötte el örömmel. Sőt a legszívesebben belevágott volna valami hegyeset a könyvelő gyomrában. Ezékielnek is kiosztotta volna egy pofont, hogy mi a francnak hagyja magát, mert biztos, hogy nem használt bibliákat árult.

A férfi egy vállveregetéssel otthagyta Ezékielt, aki visszaült az autóba és a következő pillanatban már Sam feje bicsaklott előre, jelezve, hogy alszik, így Crowleynak már csak maga miatt kellett aggódnia.

- Úgy hiszem, hogy nekünk még nem volt egymáshoz szerencsénk – mondta a férfi, és ugyanazzal a vigyorral kezet nyújtott. Crowley alaposan végigmérte, és nem fogadta el a parolát.

- Szerintem sem – mondta hidegen.

- Tudja beletelt egy kis időbe, míg az ügynökeim, vagyis inkább a beosztottjaim, fényt derítettek a kilétébe, de meg kell hagyni, nagyon alapos munkát végeztek. Maga pontosan ugyanolyan, mint amilyennek leírták: egy szánalmas, lecsúszott bolond, aki elhitte, hogy uralkodót játszhat.

Crowley nem vette fel a sértést, nem hagyta magát provokálni, és továbbra is ugyanolyan hideg megvetéssel nézte, mint amilyennel először felmérte. Nem fogja hagyni, hogy kizökkentse, elvégre számtalan ilyen feltörekvő senkiházival találkozott már és mind ugyanolyan sorsa jutottak, még egy a listán nem fog nehézséget okozni, még a jelenlegi állapotában sem.

- Óh, milyen udvariatlan vagyok! – legyintette magát fejbe tetetett sajnálkozással a férfi. – Még be sem mutatkoztam! A nevem Metatron.

- Isten tollnoka – bólintott rá Crowley. – Pont úgy is néz ki, mint egy krónikás.

Ez talált, Metatron arcán megrándult egy izom, és egyetlen szempillantásra a nyájaskodó arckifejezés is semmivé lett, Crowley pedig engedélyezett magának egy apró, győzedelmes vigyort.

- Csak voltam. Isten lelépett, én vettem át a helyét. Illetve át fogom venni.

- Mindenkinek szüksége van reménytelen álmokra.

- Ne keverjen össze Castiellel! Én sokkal többet tudok, mint ő, és nincsenek gyengéim.

- Ha maga mondja! Vége a mesedélutánnak és hazaenged csicsikálni, vagy van tovább is?

- Nem is kíváncsi, hogy mit akartam Ezékieltől?

Crowley sóhajtott. A lehető legkevesebb kedve volt egy megalománnal a nyílt utcán szóváltásba keveredni, vagy még egy percet tovább eltölteni a közelében. Metatron teljes egészében taszította, és a legszívesebben saját kezűleg fejezte volna le, hogyha kicsit kevesebb a szemtanú, és nincs nála két rend ruha, amiket szeretett volna épen és egészségesen visszajuttatni a bunkerba.

- Őszintén szólva nem. Valamint azt se szeretném meglátni, hogy még egyszer körülötte sündörög, mert abban az esetben ízelítőt kaphat a tudásomból, amit évszázadok alatt szedtem össze a Pokolban – villantott egy ragadozóvigyort Crowley. Előrébb hajolt, hogy tisztán lássa a tekintetébe kiülő vérszomjat, majd két lépéssel megkerülte Metatront.

- Pedig jobb lenne, ha meghallgatott volna! – kiáltott utána Metatron. – De semmi gond, lesz még kíváncsi erre az információra, de akkor már nem leszek ilyen kedves!

Crowley ellenállt a kísértésnek, hogy a középső ujjával bemutasson az idegbajosan vihogó angyalnak, csak betette a csomagtartóba a ruhákat, és addig nem szállt be a kocsiba, amíg meg nem hallotta az angyalszárnyak suhogását.

Megcsóválta a fejét, és megrázkódott, abban a reményben, hogy így eltüntetheti magáról Metatron nyúlós, ragacsos auráját, még mielőtt beeszi magát a ruhájába, aztán helyet foglalt az anyósülésen.
Sam még aludt, félrebillent fejjel, nyitott szájjal, épp, hogy csak nem horkolt. Crowley megkönnyebbülten sóhajtott, legalább fizikailag nem esett bántódása, bár ki tudja, hogy mit hordott neki össze az az őrült. Egész biztos volt benne, hogy megpróbálta a maga oldalára állítani, és egyelőre csak remélte, hogy nemet mondott, de nagyon szerette volna most azonnal kikérdezni, ám nem érezte magát elég fittnek egy vallatáshoz. Ez a váratlan találkozás Metatronnal őt is lefárasztotta.

- Ébresztő boci! – rázta meg finoman Samet.

- Mi az? – érdeklődött még kicsit kábán Sam.

- Bealudtál – válaszolta Crowley könnyedén.

- Ennyi ideig tartott megvenni egy öltönyt?

- Kettőt. A minőséghez pedig idő kell.

- Hát persze!

Sam ezzel beindította a kocsit és a bunker felé vették az irányt, jóval csendesebben, mint, ahogy elindultak, hiszen mindegyikőjüknek akadt elég gondolkoznivalója, beleértve Ezékielt is.

A bunkerbe visszaérve még egyedül voltak. Kevint látták elsuhanni a mosdó felé, de egy gyűlölködő pillantásnál több reakciót nem kaptak tőle, még visszafelé sem. Sam bevette magát a telefonjával és a laptopjával az egyik fotelbe és riadóláncot indított a többi vadász között, míg Crowley az új öltönyeit költöztette be a szekrényébe, majd a félbehagyott könyvével és egy pohár whiskyvel felszerelkezve, letelepedett Sammel szembe és felváltva olvasott, meg figyelte a fiatalabb Winchestert munka közben. Így várták vissza Deant és Castielt, valamint Kevin anyját.

* * * * * * *

Az Imapala barátságos motorhangon szelte a mérföldeket, de a kocsiban a hangulat nem akart fagypont felé emelkedni. Dean tartott attól, hogyha lehúzza az ablakot a süvítő szél jégcsapokat varázsol a visszapillantóra, de még a bekapcsolt rockzene is halkabban szólt az átlagnál, s ezt Dean Castiel irányából áradó nyomasztó csend számlájára írta. Végül a büszkesége darabokra hullt a dacosan előre tekintő égkék tekintet alatt, de valahogy mindig csak a torokköszörülésig jutott, amit aztán sikeresen köhögésnek álcázott. Félúton aztán maga Castiel unta el a dolgot, és határozottan rászólt Deanre.

- Állj meg!

- A semmi közepén vagyunk – ellenkezett Dean. Mellettük valóban termőföldek futottak a végtelenbe, de úgy tűnt, hogy Castielt ez nem igazán hajtja meg.

- Állj meg! Beszélnünk kell!

- Ez már csajoknál se szokott jót takarni – morogta Dean.

- Nem vagyok nő. Megállnál végre?

Dean nem kekeckedett tovább, lassított, és félreállt, hogy azért a forgalom tudjon haladni mellette, majd Castielre nézett.

- Mi volt az a nagyon sürgős mondandód?

- Nem tetszett neked, hogy megcsókoltalak – jelentette ki Castiel. Dean felsóhajtott, és beletúrt a hajában. Helyben vannak, bár hogy is remélhette, hogy annyiban hagyják a témát?

- Nem erről van szó – válaszolta bizonytalanul.

- Hanem miről?

Dean tudta, hogy innen addig nem fognak elmozdulni, amíg el nem rendezték ezt az ügyet, és Castiel sem fogja megkönnyíteni a helyzetét, ezt tisztán látta abból, ahogyan összeszorította a száját.

- Nem kellett volna megcsókolnod.

- Tehát nem tetszett.

- Nem, Cas, csak nem volt helyes. Ittál.

Dean remélte, hogy ez elégséges válasz lesz, de természetesen tévedett. Castiel nem az a fajta volt, aki akár a legkisebb dolgot is félbehagyja, és ez a csók valószínűleg most a legnagyobb problémái közé tartozik, tehát még akkor sem fogja békén hagyni, ha vérig sérti. Castiel maga elé nézett, majd újra felnézett Deanre, még mielőtt az megkönnyebbülhetett volna, hogy talán mégis mehetnek tovább.

- Tehát azt feltételezed, hogy az alkoholos befolyásoltságom miatt kerültem veled ilyen, hmm… bizalmas közelségbe?

Dean kis híján felnevetett, mert csakis Castiel képes ilyen úriasan megfogalmazni azt, hogy azt gondolja, hogy részegen kapta le. Viszont fogalmazás ide, vagy oda a lényeget sikeresen megfogalmazta, ezt nem tagadhatta le.

- Háromnegyed részt: igen. Nézd Cas, tudom, hogy ami kettőnk között van, az igen bonyolult, és fogalmam sincs, hogy minek is kéne nevezni, de.. – elakadt. Mély levegőt vett, és kissé kétségbeesetten nézett Castielre, most nem akarta megbántani, nem akarta eltaszítani, de nem bízott saját magában. Olyan talajra tévedt, ami túl sokszor nyílt már meg a lába alatt, és rettegett attól, hogy ismét elnyeli a reményét a boldogságra, vagy legalább a pillanatnyi örömre.

Castiel látta, hogy Deannek ez nagyon nehéz, és valahogy segíteni akart rajta. Közelebb csusszant, és a kezét Dean arcára tette, és kedvesen nézett a gyötrődő férfira. A mozdulat neki is jól esett, ahogy érezhette a meleg bőrt, az alatta feszülő csontokat és a borostát, és megértette, hogy miért szeretik az emberek ezeket az érintéseket.

- Úgy hívod, ahogy szeretnéd, ez nem változtat meg semmit, azzal kapcsolatban, hogy szabad akaratomból csókoltalak meg.

- Amihez hozzásegített néhány feles is. Az emberek gyakran csinálnak olyan dolgokat részegen, amiket nem igazán kéne, és nem tudom, hogy te hogy bírod az italt, de ezután csak egy üveggel engedélyezek neked. Még a végén beállsz valahol bárénekesnek.

- Dean!

Castiel pusztán a nevének kiejtésével komplett mondatokat, és bonyolult érzéseket volt képes közvetíteni Dean felé, ezúttal arra kérte, hogy ne terelje a témát, mert ez most mindkettejük számára fontos.

- Miért nem lépünk csak úgy túl rajta? Megcsókoltál, oké, jó volt meg minden, de ennyi. Még mindig vadász vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna. Azok, akik közül kerülnek hozzám, mind Lisa és Ben, azok mindig megbánják. Kivétel nélkül. Samért is folyton aggódnom kell!

- Sam már tud vigyázni magára – magyarázta gyengéden Castiel. – És Lisa meg Ben is jól vannak, valamint engem se kell féltened. Isten katonája voltam, sok harcot túléltem már.

- Tudom, Cas, tudom! De ez most teljesen más! Most ember lettél, bármikor meghalhatsz és elveszíteni téged…! – Dean elakadt. Kezdett ráébredni, hogy most tulajdonképpen a legbensőbb érzéseit beszéli ki, de nem volt annyira rémes. Bízott Castielben, és tudta, hogy nem okozna neki fájdalmat, de azt nem tudta, hogy ő nem okoz-e ezzel fájdalmat neki. Az sem segített, hogy elképzelte, milyen lenne Castiel nélkül, és a legszívesebben csak egy szó nélkül továbbhajtott volna, de Castiel ismét keresztülhúzta a számításait.

- Te is fontos vagy nekem Dean. Mindennél jobban. Épp ezért szeretném, ha megértenéd, hogy amit tettem, az azért volt, hogy ezt valahogy kimutassam. Ha ez neked kényelmetlen, vagy nem akarod, akkor inkább mondd el, de ne hagyj bizonytalanságban. Kérlek.

Castiel elcsendesedett, de a kezét nem vette el Dean arcáról, sőt, lassan simogatni kezdte. Dean nyelt egyet, lehunyta a szemét, majd megfogta Cas kezét, és az ex-angyalra nézett, majd magához húzta egy csókra. Lassan ízlelte az ajkait, nyári zápor és villámlás íze volt, ami váratlanul jön, de megbabonáz és Dean pontosan így is érezte magát, viszont egyáltalán nem bánta. Ezzel az utolsó kétséget is kiverte a fejéből, és egészen ellazult, úgy, ahogy életében talán soha, mert biztonságban érezte magát.

Castiel ugyanilyen készségesen viszonozta a csókot, és bár nem volt sok tapasztalata, de könnyedén felvette a ritmust, és maradéktalanul kiélvezett minden egyes mozdulatot, és valamikor átkarolta Deant, hogy még közelebb húzza magához. Változatlanul kellemes elfoglaltságnak tartotta, és ami a legjobb, hogy végre nem csak neki okozott ez örömet, hanem Deannek is.

Dean végül elhajolt Castieltől, de a homlokát nekitámasztotta az övének.

- Nem is olyan rossz – mosolygott Dean. – Rengeteg gyakorlásra lesz még szükséged, de bármikor szívesen fejlesztelek.

- Akár most is? – kérdezte kíváncsian Castiel.

- Feladatunk is van Rómeó, de később lehet róla szó. Csak ne nyírasd ki magad, oké?

- Oké.

Dean újra beindította az Impalát, és ezúttal már a metál is hangosabban szólt a rádióból.

Az épületet gyorsan megtalálták, egy szálló volt az út mentén, az a fajta, amiben csak azok vesznek ki szobát, akik egyéjszakás kalandot szeretnének, vagy annyira rá vannak szorulva, hogy nincs idejük másikat keresgélni. Volt vagy háromemeletes, pergő festékkel, üres parkolóval, de egyikőjük se sokat foglalkozott a kinézetével. Dean leparkolt előre, ahonnan a legkönnyebben tud startolni, ha beütne valami baj, mindketten kiszálltak, és az angyaltőrrel felfegyverkezve besétáltak az épületbe. Crowley kivételesen igazat mondott, mindent belepett a bomlás szaga, meg a döglegyek, bár Dean még mindig nem tudta értékelni a látványt, bár legalább a lelkiismeret furdalással nem kellett megbirkóznia. Elvégre ezek démonok voltak és rajtuk már úgyse segíthettek volna. A szerencsétlenek talán megszabadultak a szenvedéstől.

- Merre? – kérdezte Castiel. Dean felmérte a recepciós pult mögött lévő táblát, a kulcsokat, meg a térképet, s csak aztán válaszolt:

- Menjünk a pincébe. Biztos, nem valamelyik szobába zárta, ahol az ügyfelei szállhattak meg!

Átlendült a pult felett, épp, hogy csak nem a hulla mellkasába érkezett páros lábbal, levette a Pince felirattal jelzett kulcscsomót, majd ugyanezzel a technikával érkezett vissza Castiel mellé. Castiel nm igazán értékelte a mutatványt.

- Volt ajtó is - mutatott a lengőajtó felé. Dean megvonta a vállát, majd intett neki, hogy kövesse. A pincébe való lejutást pontosan az nehezítette meg, aminek meg kellett volna könnyítenie, vagyis a kulcsok, mert egész egyszerűen egyik se akart passzolni. Mikor már Dean kezdte volna feladni, és inkább belőtte volna a zárat, az utolsó jó lett, de ekkor is vállal kellett rásegíteni, hogy nyíljon ki végre. Castiel az egész művelet nagyon csendben volt, nem igazán tudott segíteni, így csak szó nélkül követte Deant a pincébe. Itt a dögszagot felváltotta a penész, a döglegyek zümmögését, pedig egy vékony, erőtlen hang nyikorgása.

Dean megállt, hallgatózott egy sort, majd mikor újra felhangzott a sírással vegyes könyörgés, futásnak eredt, Castiel utána. A pincét börtönnek alakították ki és balról a harmadik fülkében meg is lelték Kevin anyját. Deannek ezúttal is beletelt némi időbe mire megtalálta a megfelelő kulcsot, de végül kinyílt ez az ajtó is, és mindketten a félholtra vált asszonyhoz siethettek. Castiel tartotta az alaposan megviselt, hol elájuló, hol megébredő nő testét, míg Dean a bilincseit szedte le, s közben igyekezett megnyugtatni:

- Most már minden rendben lesz. Visszavisszük a fiához.