Életjel

Nyugaton a helyzet változatlan. Ugye így van az a mondás? Fogalmam sincs, hogy hol hallottam, így aztán nem is tudom előpiszkálni a forrást, hogy a segítségével kijavítsam az esetleges hibákat.
Különben csak azért kezdem így a mondanivalómat, mert semmi különös nem történik velem, leszámítva persze az utolsó félévi dilihoppokat, de azokhoz meg lassan hozzászokok. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ne találnék valami újabb pánikolnivalót, de összességében mégiscsak rendben megy a szekér. Nah jó ez túlzás, mert inkább csak az Idő tolja maga előtt, de hát az  is valami. Az állandóság a közhiedelemmel ellenben pokolian rossz dolog. Mint a tökéletesség. Ezt most annyira nem fejteném ki, mert egy készülő novellában szeretném, ami még nagyon képlékeny állapotban van. Vagyis csak a fejemben létezik, még ott sincs kikristályosodva, csak egy adag gondolat-és képzelethalmaz a szándék apró gombostűivel összetűzve.
Figyelitek micsoda költői képeket használok, ráadásul tök spontán? Tényleg, most találtam ki őket, lehet, hogy azért, hogy kitöltsem valamivel a helyet. De ha jók akkor meg akár máshol is felhasználhatom őket. Vagyis fel fogom, mihelyt túljutok azon, hogy írói válság. Rohadt egy dolog, mert lenne mit írnom, de mégsem megy. Persze lehet, hogy csak szimplán lusta vagyok, de az meg már az én hibám. Pedig még egy-két fanfic ötletem is van! Fanfic! Nekem! Ez már akkor is hírérték ha senki nem olvassa a blogot. Ez csak enyhe célzás volt, semmi komoly.
Az egyik Sherlock BBC-s lenne, és ahogy elnézem a hasonló irodalmat, egészen szokatlan kompozíciót sikerült kitalálnom. Jó, csak a magyarokat böngésztem át, meg a fordításokat, mert a nyelvismeretem nulla, de akkor is, nem találtam ilyenből olyan hűha de sokat. Ez rendkívül dícséretes, de akkor lenne tényleg igazam ha végre leírnám és feltenném, hadd olvassa a nép. De ha egyszer válság van! Mint a gazdaságban nagyjából, csak ez kevésbé feltűnő.
A másik mű egy Egyszer volt hol nem volt második évados novella akar lenni, cselekmény nélkül, jó néhány spoilerrel. mert én nem tudom megállni. A könyvek végét is mindig előre elolvasom. És persze nem értem, mert fogalmam sincs, hogy jutottak el odáig, de én ilyen vagyok. És imádom hosszan ecsetelni a fontosabb fordulatokat, márpedig mi lenne erre a legmegfelelőbb eszköz ha nem egy fanfic? Persze a csevegés, de akkor is. Értsétek na.
Amúgy mindkettőhöz szükségem lenne egy olyanra, hogy karakterhűség, de miután a saját szereplők is azt csinálnak amit akarnak, hogy is tudnék kezelni ilyen befutott alakokat! Ha pedig még cselekmény sincs mellette csak az érzelmek végtelenítése, akkor igazán nem értem, hogy miért is akarom megmutatni. Ez hülye mondat, mert persze, hogy meg akarom mutatni, és teljességgel ostobaság amit művelek, már hogy előre lejáratom magam.
Remélem pszichomókus nem olvassa ezen sorokat, mert könnyedén kiszűrheti, hogy magammal beszélek, mint kezdő skizofrén, aztán bevinne a diliházba. De ha egyszer én így tudok gondolkozni!
Látom már, hogy ennek a bejegyzésnek se lesz füle, farka, de még teste sem, amiről hiányozhatnának, de nem baj, elkönyvelem dadaista impresszáriónak, mert az jól hangzik, és sürgősen abbahagyom, még mielőtt a maradék olvasót is elriasztom.

A nevető ember avagy visszafogott ömlengés, mert tekintettel vagyok rátok.

Drámai.
Könnyfacsaró.
Szívbemarkoló.
Ezek csak halvány tükörképei a bennem dúló csendes viharnak. Csupa szó és gondolat és benyomás és mégse tudom megfogni, mert minduntalan kicsúsznak a kezeim közül, amit nem is csodálok, mert hasonló állapotban vagyok, mint a Sherlock 2×03 epizódja után. Aki látta az tudja, aki nem látta, annak meg sem próbálom elmagyarázni. Nagyjából az ülsz, bámulsz ki a fejedből és próbálod feldolgozni érzet nyilvánul meg.
Közben pedig közölném, hogyha valaki arra számított, hogy itt bármiféle értelmes vélemény, kritika, megjegyzés fog megjelenni a színházi műről az söpörjön át a hivatalos honlapra, amit mindjárt kilinkelek. Na de nem leszek nagyon szemét, így nagyjából, dióhéjban közlöm a történet velejét. A nevekért Victor Hugot illeti a felelősség, egyik részem még mindig azokat próbálja megemészteni.
Shakespeare korában járunk, a történelmi behatározást se tőlem várjátok, mert szerettem a törit, de alkalmazni nem igazán tudom. Az egész azzal kezdődik, hogy a király parancsára megcsonkítanak egy nemes fiát, aki tudniillik köztársaságpárti volt. A fiúnak fültől fülig felvágták a száját, úgy hogy állandóan nevetni lássék. A felesége nem bírta a sokkot, belehalt, a fiút pedig tíz font sterlingért eladták, hogy vásári mutatványos legyen belőle, és persze mélyen hallgat mindenki a származásáról. Ez a szerencsétlen talál a hóban, megfagyott édesanyja mellén egy csecsemőt, akiről később kiderül, hogy vak. És mit ad Isten, a nevető ember és a vak leány egymásba szeret. Azonban, lévén, hogy drámáról van szó, nem élvezhetik egymás társaságát, mert az egyik előadás után a bővérű és finoman szólva is kacér hercegnő magához hívatja. De még mielőtt odaérne fény derül származására, és csak ezután látogatja meg a nőszemélyt, aki kicsivel többnek tekinti puszta szeszélynél, de megnyúlik a képe, mikor közlik vele, hogy ő lesz a férje, miután az előző jelölttel nem igazán akaródzott megtartani a kézfogót. Újsütetű pírünket - valami nemesi rang, de abszolút ismeretlenül cseng - közben beiktatják hivatalába, ahol nem igazán veszik komolyan. Konkrétan kiröhögik, pedig azt a beszéd egyszerre volt komoly, megrázó, korokon átívelő és fantasztikus. Igen, nem titkolom egyik kedvenc részem volt. Meg az, amikor árnyjátékoztak, meg a vége, meg az egész.
Áááá, tessék, már megint itt tartok. Egy napja próbálom magamban megemészteni, de változatlanul csak jelentés nélküli érzelemmel teli torokhangok törnek fel belőlem és bárgyú vigyorok. Szinte már várom, hogy a rózsaszín, piros, csillámos szívecskék áradást okozzanak.
Hát igen, van egy ilyen énem. Próbálom tagadni, titkolni, eltüntetni a jelenlétét, kevés sikerrel, mert valahányszor meglátom/hallom kedvenc színészem, filmem, darabom, akkor azon nyomban előtör belőlem a fangörl. Általában ovódás tapsikolás, fel-le ugrálás és a már fent említett hangok a jellemző tünetek. Emlékszem az első győri nyílt színházi napra, amikor először kértem autogrammot Járaitól. Kezet is fogtunk, meg készült fénykép is, én meg utána egy órán keresztül rendeztem a légzésemet. Vagyis a hiperventillációt csökkentettem a hisztérikusra. De minden mániám ellenére én tisztelem a színészeket, és ezeket a megnyilvánulásaimat a normális keretein belül tartom. Már amennyire ezt nevezhetjük normálisnak.
Jó, elméletileg ez egy vélemény akar lenni, de hamvába holt ötlet, miután már harmadszor írom újra és mindig ide lyukadok ki. Az egész színész gárda zsenikből, hihetetlen tehetségekből áll, élükön Járai Mátéval, Dörner Györggyel, és csak azért mondom kettőjüket, mert egyrészt Járai volt a főszereplő, másrészt Dörnertől kértem először autogrammot, harmadrészt, mert ők jutottak eszembe.
Száz szónak is egy a vége, megkíméllek titeket a további rózsaszín áradástól és befejezem a bejegyzést. Búcsúszóul csak annyit, hogy kúltúrálódjatok és ne háborúzzatok. Szeretet és béke!

Valóra vált valóság

Ideges vagyok, dühös, ingerült, és feszült és rohadtul fenékbe tudnék billenteni egy embert. De nem lehet, mert attól nem nő be neki a feje lágya, és még bírósági eljárás is lehet a dologból, és kétlem, hogy megérné. Meg aztán nem is tanulna belőle. Nah ilyenkor szeretnék egy képzett pszichomókus lenni, mert az ki tudná ötölni, hogy mégis hogyan forgassa úgy a szót, hogy a másik fél megértse, felfogja, és ne induljon be nála az ordítozós védekező mechanizmus. Az a legszebb az egészben, hogy ezzel nemcsak egyedül van bajban, hanem ránthatja az egyik nagymamámat is, aki ugyan rendesen ki tud borítani, és nem mindig jövünk ki jól, de szeretem, és nem nézhetem tétlenül, hogy mindez megtörténjen. Tudom, hogy a dolgokba általában jobb nem beleavatkozni, de szükségét érzem annak, hogy tudassam mellette állok, nem hagyom magára, és segítek Ha csak annyit e tudok érni, hogy a drágalátos nagynéném felfogja végre a dolog súlyát már jó vagyok. Mindezt pedig úgy, hogy nem üvöltöm le a fejét, nem töröm el semmilyen testrészét, ami nehéz dolog, mert erősen viszket a tenyerem a tettei miatt.
Gyönyörű egy helyzet. Tisztára, mint egy híradóban és egyáltalán nem örülök neki. Ha ehhez hozzáteszem, hogy ma befut még a tesóm is, aki szintén tud karakán alkat, és nem fér meg igazán a nagynénémmel.
Mondjuk marha kíváncsi lennék, hogy mi volt ennek az egésznek a kiinduló pontja, de azt is tudom, hogy egyhamar ez nem fog kiderülni. Ha legalább akarná vagy jelezné a segítségkérést! de nem, homokba dugja a fejét és annyi, ez pedig nagyon dühítő. Még akkor is ha azzal, hogy leírom kiadom magamból, mert attól a probléma még ott van. Le kell győzni, hogyne, le is lehet, mert olyan nincs, hogy olyan nincs, de neki is akarnia kéne. De nem úgy tűnik, mint aki akarná. Ilyen emberrel meg pokoli nehéz őszintén beszélgetni, mert kerül, kerül, kerül. És nem vesz tudomást. Pedig mindenkinek jobb lenne, ha ezen változtatna, mert akkor már lenne egy kiindulópont.
Óh miért nem lettem pszichológus?
Mert ez jobban érdekelt, és most már a jelentkezésemet se változtathatom meg. Nah ez a téma lezárva.
Viszont a másik még nyitva tátong, és le merem fogadni, hogy összevissza gondoltok minden szörnyűségre, de a helyzet nagyon hétköznapi, és túlságosan is mindennapos probléma, a legőszintébb sajnálatomra. Viszont nem mondom el mi az, mert azért mégis meg kell őrizni az inkognitót, már amennyire lehetséges.
Oké, ez egy jó zűrzavaros bejegyzés lett, szokásomhoz híven, de ha egyszer valahogy ki kell adni magamból! Beszélni kell a problémákról, ezt mindenki tudja, na de megtenni! Előre félek, de hát én akarom megmenteni a világot, szóval mellet ki, hasat be, védő páncélt föl és essünk neki. Azaz majd csak akkor ha befut.
Hogy mi lesz ebből?