A nevető ember avagy visszafogott ömlengés, mert tekintettel vagyok rátok.

Drámai.
Könnyfacsaró.
Szívbemarkoló.
Ezek csak halvány tükörképei a bennem dúló csendes viharnak. Csupa szó és gondolat és benyomás és mégse tudom megfogni, mert minduntalan kicsúsznak a kezeim közül, amit nem is csodálok, mert hasonló állapotban vagyok, mint a Sherlock 2×03 epizódja után. Aki látta az tudja, aki nem látta, annak meg sem próbálom elmagyarázni. Nagyjából az ülsz, bámulsz ki a fejedből és próbálod feldolgozni érzet nyilvánul meg.
Közben pedig közölném, hogyha valaki arra számított, hogy itt bármiféle értelmes vélemény, kritika, megjegyzés fog megjelenni a színházi műről az söpörjön át a hivatalos honlapra, amit mindjárt kilinkelek. Na de nem leszek nagyon szemét, így nagyjából, dióhéjban közlöm a történet velejét. A nevekért Victor Hugot illeti a felelősség, egyik részem még mindig azokat próbálja megemészteni.
Shakespeare korában járunk, a történelmi behatározást se tőlem várjátok, mert szerettem a törit, de alkalmazni nem igazán tudom. Az egész azzal kezdődik, hogy a király parancsára megcsonkítanak egy nemes fiát, aki tudniillik köztársaságpárti volt. A fiúnak fültől fülig felvágták a száját, úgy hogy állandóan nevetni lássék. A felesége nem bírta a sokkot, belehalt, a fiút pedig tíz font sterlingért eladták, hogy vásári mutatványos legyen belőle, és persze mélyen hallgat mindenki a származásáról. Ez a szerencsétlen talál a hóban, megfagyott édesanyja mellén egy csecsemőt, akiről később kiderül, hogy vak. És mit ad Isten, a nevető ember és a vak leány egymásba szeret. Azonban, lévén, hogy drámáról van szó, nem élvezhetik egymás társaságát, mert az egyik előadás után a bővérű és finoman szólva is kacér hercegnő magához hívatja. De még mielőtt odaérne fény derül származására, és csak ezután látogatja meg a nőszemélyt, aki kicsivel többnek tekinti puszta szeszélynél, de megnyúlik a képe, mikor közlik vele, hogy ő lesz a férje, miután az előző jelölttel nem igazán akaródzott megtartani a kézfogót. Újsütetű pírünket - valami nemesi rang, de abszolút ismeretlenül cseng - közben beiktatják hivatalába, ahol nem igazán veszik komolyan. Konkrétan kiröhögik, pedig azt a beszéd egyszerre volt komoly, megrázó, korokon átívelő és fantasztikus. Igen, nem titkolom egyik kedvenc részem volt. Meg az, amikor árnyjátékoztak, meg a vége, meg az egész.
Áááá, tessék, már megint itt tartok. Egy napja próbálom magamban megemészteni, de változatlanul csak jelentés nélküli érzelemmel teli torokhangok törnek fel belőlem és bárgyú vigyorok. Szinte már várom, hogy a rózsaszín, piros, csillámos szívecskék áradást okozzanak.
Hát igen, van egy ilyen énem. Próbálom tagadni, titkolni, eltüntetni a jelenlétét, kevés sikerrel, mert valahányszor meglátom/hallom kedvenc színészem, filmem, darabom, akkor azon nyomban előtör belőlem a fangörl. Általában ovódás tapsikolás, fel-le ugrálás és a már fent említett hangok a jellemző tünetek. Emlékszem az első győri nyílt színházi napra, amikor először kértem autogrammot Járaitól. Kezet is fogtunk, meg készült fénykép is, én meg utána egy órán keresztül rendeztem a légzésemet. Vagyis a hiperventillációt csökkentettem a hisztérikusra. De minden mániám ellenére én tisztelem a színészeket, és ezeket a megnyilvánulásaimat a normális keretein belül tartom. Már amennyire ezt nevezhetjük normálisnak.
Jó, elméletileg ez egy vélemény akar lenni, de hamvába holt ötlet, miután már harmadszor írom újra és mindig ide lyukadok ki. Az egész színész gárda zsenikből, hihetetlen tehetségekből áll, élükön Járai Mátéval, Dörner Györggyel, és csak azért mondom kettőjüket, mert egyrészt Járai volt a főszereplő, másrészt Dörnertől kértem először autogrammot, harmadrészt, mert ők jutottak eszembe.
Száz szónak is egy a vége, megkíméllek titeket a további rózsaszín áradástól és befejezem a bejegyzést. Búcsúszóul csak annyit, hogy kúltúrálódjatok és ne háborúzzatok. Szeretet és béke!