Konyhafilózófia

Tartalom: Viktória meghívja a Doktort egy ebédre.
Műfaj: próza
Páros: Whoc
Fandom: Doctor Who
Figyelmeztetés: nincs
Korhatár: 12+
Megjegyzés: Ez egy pályázatra el nem készült, de most befejezett mű. Mivel útközben elfelejtettem, hogy melyik Doktorral írtam eredetileg, ezért mindenki azt képzeli oda, aki a legközelebb áll a szívéhez. Tudom, a cím roppant fantáziadús, de már nincs energiám másikat keresni.

A Sors nem más, mint egy meglehetősen idióta kamasz, akinek visszafejlett humorérzéke mellé korlátlan hatalom, és a felelősség teljes hiánya párosul. Megértés sem sok szorulhatott belé, mert akkor nem rendezi úgy, hogy ártatlan és álmodozó lelkületű leánykák találkozzanak az Univerzum legnagyobb csapásával, vagyis a Doktorral.
Viktória tudta, hogy örvendeznie kéne.
Azt is, hogy hálát kéne adnia az égnek, amiért találkozhatott vele.
A karjaiba kellett volna omolnia, mint a toronyszobából kiszabadított hercegnő a szabadító karjába.
Csakhogy az egyetlen, amit érzett, az köszönőviszonyban sem volt a fent említett érzelmekkel. Sokkal inkább a dühvel és a morcossággal. Kereken: Viktória duzzogott.
Ugyanis sehogysem tartotta igazságosnak, hogy egy kis bekukkantás a fura kék fülkébe ilyen következményekkel járhat. Ha a Sors több megértéssel, és kevesebb iróniával viseltetne az emberek dolga iránt, akkor megsúghatta volna, hogy az titokzatos dolog egy őrülté, aki előszeretettel rabol el fiatal, kíváncsiskodó lányokat. De a Sors cseszett szólni, és még a szentmiséken, meg az imákban oly gyakran emlegetett őrangyalok se figyelmeztették a veszélyre. Kezdte azt érezni, hogy az egész Világmindenség összeesküdött ellene.
De akkor is? Miért pont a Doktor? Egy őrültekházából megszökött, tizenháromszorosan is gyilkos ámokfutó sokkal kellemesebb társaság lehetett volna, mint ez az állandóan fütyörésző ficsúr.
Mendemondákból, szóbeszédekből, és attól a valakitől kapott információk szerint, aki már találkozott azzal, akinek első kézből mesélték el az egészet, arra a következtetésre jutott, hogy ő jól megvan a maga kis életében, és semmi szüksége arra, hogy egy ilyen űrcsavargó felborítsa.
De elég egyetlen közeli pillantást vetnie a rendőrségi vészhívóra, ami tegnap még egészen biztosan nem állt ott a sarkon, és már kész is a baj.
- Most hova szeretnél menni? – a kedves, barátságos hangtól kirázta a hideg. Fel nem tudta fogni, hogy azok után, ami történt, hogy lehet ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott.
- Haza – morogta, és remélte, hogy megelégszik ennyivel.
Tévedett.
A férfi otthagyta a műszerfalat és lekuporodott mellé. Viktóriában felmerült a gondolat, hogy esetleg pofon vágja, amiért belekeverte egy kalandba, de türtőztette magát. Az álmoskönyv szerint nem tanácsos testi sértésben részesíteni egy űrhajóval rendelkező emberrablót.
Így hát vetett rá egy megsemmisítő pillantást, majd újra belesüppedt gondolataiba. Azaz belesüppedt volna, ha hagyják. De nem hagyták.
- Felesleges rám haragudnod. Ha nem törsz be a TARDIS-ba mindez nem történik meg. Bár igencsak hiányoztál volna a tellariánoknál. Amit műveltél azzal a manifesztátorral, az nem volt semmi. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem, hogy egy ember is kezelni tudja.
Már majdnem rávágta volna, hogy korántsem találta olyan bonyolultnak, de idejében észbekapott. Ő most fel van háborodva, így nem kezdhet társalgásba a gazzal.
- Tulajdonképpen neked köszönhető, hogy a herceg eltekintett a lefejezéstől, és egy kis noszogatás után az egész kivégzősditől. Nem tudom te hogy vagy vele, de én személy szerint jobb szeretem, ha a fejem a nyakamon van, és a testemet sem alkalmazzák tésztaszűrőnek. Egyáltalán hol szerezted? Várj, ne válaszolj, erre én is tudom a megoldást. Betörtél a raktárba. Gondolom ezt a technikát alkalmaztad az én drága masinámnál is.
- Magától engedett be – ráharapott a nyelvére, de már késő volt. Belefolyt a társalgásba, ez pedig azzal járt, hogy feladta sértődöttségét, és a végén még azt veszi észre, hogy megkedveli ezt a Doktort.
Ennyit a kellő távolságtartásról.
A férfi szeme felcsillant és ettől úgy tűnt, hogy az egész lénye sugárzik. Viktória magában felsóhajtott, mert látta már, hogy nem menekülhet. Elkövette azt az alapvető hibát, hogy segíteni akart neki, és most nyakába kell vennie az egész Univerzumot, mert ez képes és olyan bajokba mászik bele, amiből egyedül nem tud kikecmeregni. Vagyis annyi a békés életnek.
- Igazán? Ez érdekes. De még mennyire, hogy az. Ilyet nem szokott csinálni, és nem tudom, hogy veled miért tenne kivételt.
- Ha hazavisz, akkor elmagyarázom – mondta, mentve, ami menthető. A Doktor megvakarta az állát, végigsimított a haján, mint aki fontos döntést hoz meg, majd a lányra nézett.
-  Rendben van. Hol laksz?
Viktória kénytelen-kelletlen megadta a szükséges információkat. A férfi felpattant és pár másodpercen belül az egész szerkezet úgy rázkódott és mozgott, mintha pillanatokon belül atomjaira szakadna.
A lány megkönnyebbült. Egyelőre nem kell tartania a kalandok folytatásától.

* * * * * * *

- Megérkeztünk. Most te jössz. Hogy jutottál be?
A lány figyelmen kívül hagyta, mind a megjegyzést, mind a kérdést. Sokkal jobban érdekelte a konyhája, ahová megérkeztek. A sárga falak kedélyes vidámsággal töltötték meg a teret, az ablakban nyíló muskátli szinte dalra fakadt, még az üvegen sétálgató napsugár is boldogan szórta a melegét. A máskor unalmasnak és kopottnak látott helység egyszeriben földi mennyországgá változott. Még a panírozáshoz előkészített hús is mosolygott rá, pedig a klopfoló alaposan elbánt vele.
Hazaérkezett, ráadásul úgy tűnt, hogy nem maradt el sokáig. Az órára nézett és megállapította, hogy csak öt percet töltött házon kívül. A dolog annyira megörvendeztette, hogy sutba dobta a durcát és ragyogó mosollyal nézett a Doktorra. A legteljesebb mértékig igaznak érezte a mondást, hogy a legjobb otthon, és ebben a minőségben nézett a Doktorra:
- Megtenné, hogy elővesz négy tojást a hűtőből és beleütné őket a középső tálba? Utána foglaljon helyet, és majd ebédkészítés közben akár el is cseveghetünk. Aztán megebédelünk, mert itt marad ebédre. Kifogás nincs. Ha maga átcipelhetett a fél Univerzumon, akkor nem fog belehalni egy étkezésbe.
Biccentetett hozzá egy határozottat, majd a szekrényhez lépett, és elővette a lisztet meg a zsemlemorzsát. A hétköznapi tevékenység megnyugtatta, rendbe tette az idegeit, és már nem is tűnt olyan borzasztónak a sarokban álldogáló lehetetlen jármű, meg a tojással bíbelődő lehetetlen gazdája.
Előkotort még egy tálcát is, amire a kész húsokat teszi, és egy villát, amivel összekeverheti a tojást. Precízen kiöntötte a lisztet meg a zsemlemorzsát a maradék két tányérba, majd nekilátott a tojásfölverésnek. Az előre odakészített sóból szórt bele egy csipetet, és folytatta. Közben valahogy észlelte a Doktor kérdő tekintetét, és a várakozó testtartását, tehát jobbnak látta belefogni a történetbe.
- Továbbra is fenntartom, hogy nem törtem be. Maga a jármű engedett be. Bizonyára észrevette, hogy nem vagyok kifejezetten modellalkat, és elismerem a szemüveg sem hat vadítóan a férfinemre. Valljuk be, hogy a külsőm valahol az átlagos és az átlagosnál picit rosszabb között ingadozik, főleg ha figyelembe vesszük a narancsvörös szénaboglyát a fejemen, amit jobb híján hajnak kell neveznünk. Bizonyára a TARDIS felmérte, hogy nem kel tőlem tartania, és beengedett.
- Tartania? Hogyhogy tartania? Hiszen eddig senki sem bántotta, egyetlenegy társam se ért hozzá rossz szándékkal.
- Maga még nem hallott olyanról, hogy féltékenység? Ha nem hallottam volna pár kóbor szóbeszédet, amelyekben még a pont is ostobaságnak hatott, akkor is a fejemet tenném rá, hogy magát körüldongják a csinos lányok. Vajon hányszor lehetett tanúja a szerencsétlen kék fülke, hogy, az ő mértékével mérve, vadidegen nők csókot lopnak Öntől? Miközben ő, aki annyi hihetetlen kalandban vett már részt, annyiszor húzta ki magát a bajból, és mindig vele volt, még a legrosszabb napjain is, egyszer sem érinthette meg! Ott van magával, látja és hallja, de mégsem mondhat semmit, és nem is tehet, mert nincs hozzá megfelelő alakja! Belegondolt már abba, hogy milyen féltékenység gyötörheti? Nem csodálkoznék rajta, ha néhányszor rossz helyen tette volna le, pusztán azért, mert el kell viselnie, hogy mindenféle jöttment fehércselédek maga körül sertepertélnek. Velem szemben nem lehetnek ilyen érzései. Elvből elutasítom a hercegnős-romantikát, és nem szándékozom magával hosszabb időt eltölteni. Na ezért engedett be.
A gondolatfejtés alatt végzett a felveréssel és kezelésbe vette a szeleteket. Belemártotta a lisztbe, megúsztatta a tojásban, majd a morzsába is meghempergette. Végül pedig a tálcára tette és már nyúlt is a következőért.
A harmadiknál feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Túl nagy volt a csend, méghozzá a jéghideg, antarktiszi hőmérsékletű érzelmeket hordozó. Még a napsugár is halványabban ragyogott.
Felpillantott a munkából, és a tekintete egy szomorú Doktorra esett.
Ez új volt neki.
Csekély kétnapos, vagy ötperces, a franc se tudja pontosan mennyi ideje tartó ismeretségük során még nem látta ilyennek.
Fejét lehorgasztotta, válla megroskadt, gerince meggörbült és kusza hajába mintha ezüst szál csillant volna meg.
- Így gondolod? – hangjában nyoma sem volt a szokott derűnek. Komoran zörgött, amiről Viktóriának egy régi-régi pincében hányódó kabát jutott az eszébe.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatosan. Fél órával ezelőtt még gratulált volna magának ezért, de most csak keserű szájízt érzett. Hogy zavarát leplezze elkészítette a harmadik szeletet is, majd újfent a Doktorra nézett. Határozottan zavarta a búbánat felhője, ami nyomasztó mértékben sűrűsödött körülötte.
- Eszem ágában se állt megsérteni vagy hasonló dolgot elkövetni, csak ez jutott eszembe – szabadkozott, és ezúttal megint felrémlett előtte a kabát, amit lassú kétségbeeséssel próbált meg megjavítani. Csak remélni tudta, hogy nem cseszi el. Változatlanul nem akart még egy kalandba belekeveredni, de azt se érezte helyesnek, hogy a másik fél így távozzon.
- Semmi baj. Nem tudhatod – mondta, de egy cseppet sem tűnt megbocsátónak.
- Mit? Mit nem tudhatok? – és ekkor végre leesett. Az útitársak! Hát persze! Ez az ő formája. Amikor dühöngött a Doktor csak fütyörészett, most meg mikor már egész normálisan viszonyul a helyzethez vérig sérti. Bravó, Viktória! Most hogy ássa ki ebből magát?
- Egyáltalán nem fontos – dünnyögte egy tonnányi világfájdalommal a hangjában – Úgyse akartál velem tartani. Miért áruljam hát el?
- Azért mert megmentettem a madárijesztőségtől és a tésztaszűrűségtől egyaránt.
Lehetett valami az érvben, mert a férfi körül engedett a depresszió köde. Viktória legalábbis könnyebben jutott levegőhöz, és ez új reménnyel töltötte el. Talán még helyrehozhatja.
- Én hagytam nyitva az ajtót.
A mondat súlya alatt szinte kettétört az asztal és berepedt a járócsempe.
Viktória csak tátogni tudott.
- Maga… engem… csak úgy… - nem tudta összerakni a mondatot, úgyhogy újabb hússzeletek kerültek bepanírozásra. Azért valahogy csak megemésztette a hírt, miszerint az az ügyesség, amivel felruházta magát, nincs is meg, és csak a Doktor hagyta nyitva szándékosan az ajtót. Újra felmerült benne a gondolat, hogy valahol, nagyon távol ettől a dimenziótól ül a Sors a fotelében és jókat röhög rajta.
Nagyon hülyén érezte magát, mert akkor a duzzogása is abszolút felesleges volt, és csak bolondot csinált magából.
- Mondhatta volna előbb is.
- Azt hittem erre akarsz kilyukadni.
- Akart a fene. Áh, jól belecsaptam a lecsóba. Elhitettettem magammal, hogy micsoda szuper képességeim vannak, és megsértettem az Univerzum aktuális szuperhősét, ráadásul még egy idegen technológiát is használni tudtam. De ezek szerint végig maga manipulált a távolból – az utolsó hússzeletet kissé erőteljesebben dobta a tálba. Apró, fehér lisztpamacsok szálldostak körülöttük, mint játékos bárányfelhők, majd elfáradva szétterültek az asztalon.
Néma csendben figyelték, ahogy az utolsó szemcse is elnyugszik, majd Viktória egy fáradt sóhaj kíséretében befejezte a panírozást. Néma csendben elpakolta a lisztet és a zsemlemorzsát, kidobta a tojáshéjat, a koszos tányérokat a mosogatóba tette. A gáztűzhelyhez vitte a sütésre váró hússzeleteket, a serpenyőbe olajat öntött, meggyújtotta a gázt, majd belefogott a sütésbe.
Fütyörészve próbálta megtörni a kínossá váló csendet, de a hangja hamar beleveszett a forró olaj sercegésébe.
- Az emberek általában szeretik, ha elviszem őket valahova – mondta a Doktor. Viktória próbálta tartani magát, nem engedni a nyugodt, mélyen zengő hangnak, de aztán hagyta az egészet. A sértődésének már csak hűlő nyomát érezte a lelkében, büszkesége pedig úgy hullott össze az Időlord átható tekintete alatt, mint a kártyavár. - Te miért akartál mégis mindenáron hazajönni?
Viktória komoran felnevetett magában. A Doktornak elég volt egy út, hogy kiismerje magát rajta, hogy tudja, a kerülgetős módszerrel nála nem megy semmire, mert csak begubózik.
A keze automatikusan járt, sütötte sorban a szeleteket, majd a mosogatóra helyezett tányérra rakta őket.
- Nem tudom igazán, hogy miért – kezdett bele lassan. A kérdés ott zsongott az elméjében, bolyongva az értelem útvesztőjében, keresve az igazság fonalát. Hogy időt adjon magának, elkészítette a sült krumplit is, tálakat, evőeszközt vett elő, szépen megterített, majd mindkettőjüknek kimért egy adagot.
- Jó étvágyat!  - mondta megszokásból, de ő maga nem látott hozzá az ételhez. Még mindig az foglalkoztatta, hogy valójában miért is rémült meg annyira. A dühe, daca ugyanis a félelemből született, ezt már tisztán látta. De a rettegés miből alakult ki?
A Doktorra nézett, de ezúttal látni is akarta. Az örökifjú arc vonásai elfeledtették a szemében megbúvó szomorúságot, a vidámság lángja pedig hamuvá égette a nehéz gondolatokat. Talán önvédelemből, hogy ne rémüljenek meg a homloka redői mögött rejtőző bánattól, ne érezzék a tovagördülő évszázadok súlyát, ne vegyék észre a magányt, és ne szánakozva tekintsenek rá.
- Tőled félek – bukott ki a száján félig akaratlanul. – Megmutattad nekem a Végtelent, az Univerzumot, ott láttam karnyújtásnyira a csillagokat, bolygókat, napokat, amiket eddig csak a földről csodáltam. Annyira nagy volt, annyira hatalmas, én pedig annyira picike! Amikor megérkeztünk a tellariánokhoz, azt éreztem idegen vagyok. Nem tartozom ide. Aztán ahogy elsodortak az események, erről elfeledkeztem, de aztán mikor a kezembe vettem, újra éreztem.
- Mit éreztél?
- Magányt. Azt, hogy elveszek az űrben, akár homokszem a sivatagban, várva, hogy felkapjon a szél és elvigyen, ki tudja hová. Maga a szél, én pedig attól félek, ha túl sokáig repülök, eltépek minden szálat, ami ideköt, soha többé nem értem a föld szavát, a tábortüzek pislákoló parazsát, a patakok cserfes szólamát, magát az Életet. Ugyan nem tudom, hogy maga honnan jött, nem is kérdezem, de arra biztos emlékszik, hogy milyen volt mezítláb sétálni a pázsiton, vidáman nevetni minden ostobaságon, vagy mély eszmecserét folytatni egy üveg ital felett. Én ezt nem akarom elveszíteni. Talán túl görcsösen ragaszkodom, de nincsen más, amit magammal vihetek majd a túlvilágra, csak az emlékeim. Maga jószerével halhatatlan, de mi kis emberek oly gyorsan ellobbanunk, mint a gyertyaszál, és emlékünket befedi az ólomszárnyakon repülő idő lábnyoma a por.
Viktória zavartan elhallgatott. Soha, senki előtt nem beszélt még így, de még önmagával szemben sem ragadtatta ilyenekre magát.
- Értelek – mondta, vagy talán gondolta a Doktor. A tekintetük összekapcsolódott, láthatatlan hidat verve a két lélek közé. A lány ámultan nézte, ahogy a Doktor emlékképei kibomlanak a képzeletében.
- Ez itt a Gallifrey – mutatta be a férfi. Hangja távoli tengeremorajlásként sodródott végig a tájon. Viktória szájtátva bámulta a magas, karcsú, égbeszökő tornyokat, a két hold fényében fürdő kupolát, a talpa alatt hullámzó vörös füvet, és csordultig telt néma áhítattal. 
- Nagyon boldogunk-voltunk – folytatta, újabb képet vetítve. Szelíden kanyargó utcákat látott, apró, kedves házakat, monumentális épületeket, és rengeteg Időlordot és Időladyt. Suhanni látszottak az ezüstös köveken, ruhájuk lágyan lebegett az enyhe szélben, arcukról jókedv, tekintetükből bölcsesség sugárzott. A gyerekek vidáman rohantak végig az utcán, nevetésük dalolásba fulladt.
- Népem békében, harmóniában élt, tudományunkat folyamatosan bővítettük, azt hittük, hogy ez az idill örök időkre fennmarad. De kitört a háború.
Tűz csapott fel a városban, sikoltások, üvöltések rezegtették a korommal, füsttől nehéz levegőt, a karcsú tornyok lezuhantak és összezúzták az otthonokat, embereket temettek maguk alá. Az áldozatok jajveszékelése, sírása, könyörgése közepette egy soha nem látott, hatalmas, fekete árnyék suhant végig az utcákon, bekebelezve, elpusztítva mindent, ami az útjába került. A kupola elfeketedett, a vörös fű hamuvá porladt, az egykoron csodálatos világ Viktória szeme láttára változott át pusztasággá.
- A világegyetem legkegyetlenebb lényei, a dalekok vonultak fel ellenünk. Rengeteg harc árán sikerült elpusztítanunk őket, de súlyos árat fizettünk érte. Gallifrey, és vele a népem, elpusztult. Csak én és a TARDIS menekültünk meg.
Viktória előtt elsötétült a világ, csak távoli pontok csalóka ragyogása tudatta vele, hogy nem vakult meg teljesen.
A szíve azonban semmit sem látott, mindent elfedett a mardosó bűntudat és az üvöltő fájdalom tengere.
Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Egyedül volt, reménytelenül egyedül, egy iszonyú háború magányos túlélőjeként, cél nélkül hányódva a végtelenben. Sírás fojtogatta, szeméből könnyek peregtek, apró kis emberszíve riadtan verdesett a hirtelen ráhullt fájdalom mázsányi kőtömbjei alatt.
Mindenkit elveszített, az otthonát, a családját, a barátait, magára maradt súlyos örökségével. A Mindenség szenvtelen közönye megrémítette, el akart bujdosni, de láthatatlan, vádló szemek követték, minden mozdulatát, saját lelkiismeretéi. A TARDIS legkisebb szobájának sarkába húzódva siratta elveszett népét, árván maradt önmagát. Nevenincs istenségekhez üvöltött, míg torka bele nem fáradt, meg akarta változtatni az Idő menetét, de túl gyenge volt, el akart rohanni, de az ereje semmivé lett. Minden, ami valaha volt, szétporladt az önvád súlyos csapásai alatt, életének fénye lassan elhalványult, minden értelmét vesztette. Nem akart már mást csak eljutni oda ahol nincs fájdalom, ahol megbocsátanak neki, ahol nem mardossa izzó elszántsággal a bűntudat, de nem érkezett senki és semmi. Még a Halál is messzire elkerülte megátkozott lényét. Lélegezni akart újra szabadon, könnyedén, de minden lélegzet elveszett testvérei nevét vitte magával. Utánuk kapott, de kifolytak az ujjai közül, végleg beleveszve a sötétségbe, ahová már nem mehetett utánuk.
Viktória zihálva zökkent vissza a valóságba, tágra nyílt szemmel bámulva a sárgára színezett falra.
- Én ezt nem tudtam. Annyira sajnálom – nyögte a sírással küszködve. Kövér könnycseppek gurultak le az arcán, de a Doktor letörölte őket.
Viktória szégyellte magát, viselkedése miatt, hogy goromba volt, és tapintatlan. Feléledő akarat már új célt rajzolt elé, segíteni akart az Időlordnak,  elkergetni a felhőt a homlokáról, legalább egy cseppnyi reményt adni, de fogalma se volt róla, hogyan tegye.
- Nincs semmi, baj, nyugodj meg. Csss… Lélegezz, így, szépen lassan. Minden rendben van – a Doktor átkarolta a vállát, és előre-hátra ringatta. Halkan, monotonon duruzsolt, hogy megnyugtassa. Nem akarta ennyire mélyen átéreztetni a saját fájdalmát, de nem számolt a manifesztátor mellékhatásaival. Ráadásul a saját fájdalmát is belevetítette, ez pedig még egy Időlordot is alaposan megviselt volna. Nagy szerencse, hogy vissza tudta hozni, még mielőtt a szíve összeroppant volna az érzelmi terhelés alatt.
A zokogás lassan szipogásba fordult, majd az is elhalt és a kétségbeesett kézszorítás is meggyengült. Viktória letörölte az arcát, és megköszörülte a torkát. Doktor elengedte a vállát, és leült vele szembe, mert már tudta, hogy lassan minden visszatér a régi kerékvágásba.
- Most már legalább tudom, hogy miért nem szabad egyedül utaznia – jegyezte meg keserű mosollyal. A haja ziláltan meredezett a négy égtáj felé, szemüvegén megszáradtak a könnycseppek, de a Doktornak már nem kellett az összeomlás miatt aggódnia. Udvariasan átnyújtott egy zsebkendőt, és türelmesen várta, míg rendbe szedi magát
- Egyedül lenni unalmas – mondta vállat vonva.
-  Azonban mindezek ellenére nem mehetek magával – a lány kínosan feszenget a széken. Már nem akarta megsérteni vendégét, de meg akarta vele értetni, hogy itt van a helye.
- Tudom. Amikor összehangolódtunk, nemcsak te láttad az én gondolataimat, de én is a tiédet. Te sokkal mélyebben kötődsz a Földhöz, mint eddigi útitársaim, és ha magammal vinnélek, megölnélek. Emiatt félsz tőlem, de ne aggódj. Nem kényszerítelek semmire, sőt nagyon örülök, hogy ezt magadtól is felismerted, még ha nem is tudatosan.  Megkíméltél attól, hogy elveszítsek még egy barátot, és ezért hálás vagyok. Azt hiszem tulajdonképpen ezért volt nyitva az az ajtó, hogy ne hozzak meg egy hibás döntést.
- Van ez így néha! – sóhajtotta Viktória teljes zavarban. Gyorsan nekilátott a lassan kihűlő ebédnek, egyrészt, hogy elleplezze vörösödő arcát, másrészt mert valóban éhes volt.
Egy ideig csak az evőeszköz csattogása, és az evés hangjai hallatszottak, mígnem mindketten befejezték az ebédet. Viktória szódát töltött mindkettőjüknek, majd koccintottak.
- Pedig borral és gyertyával milyen romantikus lett volna ez az egész! – jegyezte meg tréfásan. Elpakolta a használt tányérokat, és a két poharat majd tanácstalanul végigsimított a haján.
- Hát azt hiszem, eljött a búcsú ideje. Tulajdonképpen kár, hogy elmegy, de remélem, hogy megtalálja azt akit keres. Én innen drukkolok magának – hadarta egy szuszra, majd átölelte a Doktort. Az Időlord viszonozta a gesztust.
- Nagyon vigyázzon magára – suttogta Viktória.
Így álltak egy darabig, összekapaszkodva, egy magányos Időlord, és egy kérészéletű lány, menedéket keresve a mindent elpusztító Idő elől. Néma csendjük ékesebben beszélt, minden szónál, virágok bomlottak ki szívükben, és a lenyugvó nap fénye aranyvörösre festette csukott szemük előtt a világot.
Végül kibontakoztak egymás karjaiból. Viktória ugyan tenni akart valami pikírt megjegyzést, de aztán hagyta a csudába. Vannak dolgok, amiken nem szabad viccelődni.
- Légy nagyon boldog, és élj szabadon! – búcsúzott el a Doktor. A kék fülkéhez lépett, kinyitotta az ajtót, majd a válla felett visszanézett. Szemében ott tükröződött az egész világ, de most nem volt ijesztő, és Viktória sem érezte magát olyan jelentéktelennek. Kicsi volt, az igaz, de már tudta, hogy benne is van erő, hogy igenis tud változtatni a dolgokon, és soha nem kerül csapdába, amíg a lelke szabadon száll.
Ezt ugyan eddig is tudta, de most érezte. A benne dúló vihar elcsendesült, a fény és árnyék összeolvadva táncolt kristálytiszta felszínen.
Már tudta, hogy mi is az a harmónia.
Boldogságot.
Megnyugvást.
Hálát.
A szíve felragyogott és úgy érezte, hogy most valóban sugárzik. Nem számít, hogy ember, nem számít meddig él, amíg lüktet benne ez az erő. Az Élet.
Elmosolyodott, mert egész egyszerűen nem lehetett nem mosolyogni, boldog, szomorú, hitet adó mosollyal.
Ő ezt adta ajándékba a Doktornak.
A Doktor is elmosolyodott, majd beszállt a TARDIS-ba. A kék fülke felzúgott, majd elnyelte az Idő szövevénye.
Viktória felsóhajtott, majd az ágyához sétált, és alig került vízszintesbe, már aludt is.
Álmában csillagokkal táncolt.