Egy kis semmiség

Nem győzöm elég sokat, és elég sokaknak mondani, hogy megvan a gyakorlati államvizsgám, már csak a szóbeli van hátra hetedikén. Nagyon izgalmas lesz, ez is az volt, de megúsztam, szóval:
KÖSZI A DRUKKOLÁST!
Persze még tanulnom kell, de várható tőlem friss. mármint novellányi mennyiségű, mihelyt sikerül eldöntenem magamban, hogy merre hány méter. Ez akkor érdekes igazán, mikor van egy tucat ötleted, jó csak fél, és egész egyszerűen nem tudod melyiket kezd el, mert mindegyiket szeretnéd, és végül egyikkel se jutsz semmire.
Tudom, ne nyavalyogjak, hanem írjam meg, de hova süllyedne ez a világ, ha nem nyávoghatnék ilyen semmiségen? De ez tényleg zárójeles megjegyzés.
A Hannibál sorozatot megrendítve nézem, mert az AXN-en követem nyomon szerdánként, de az eheti részt kihagytam. Valahogy feladtam a dolgot, mikor megláttam a hangszernek beállított hullát.Meg fáradt is voltam még a keddi megerőltetés után, szóval nem hiányzott a túlzott agymunka, amivel a Hannibál nézése együtt jár.
De a jövő hetit már várom, a beharangozó alapján érdekesnek ígérkezik.
És most valami egészen más.
Életemben először és utoljára végigolvastam egy könyvet virtuálisan.
Iszonyú volt.
Jó, bevallom, az okostelefonomon cselekedtem meg, ami mégsem egy e-book olvasó, de akkor is. Ez nálam nem működő képes. Egész egyszerűen nem tudtam olyan mélységig beleélni magam a történetbe, mint amikor ott van a két kezemben. pedig Stephen king Rémkoppantóját végeztem ki íly módon, és King úr könyveibe mindig gond nélkül bele tudtam olvadni. A Borzalmak városa után alig mertem lehúzni a redőnyt, mert egyik porcikám se akart kinézni az ablakon, tehát, hogy olvasás közben elsőre meghallottam, hogy valaki szól hozzám, ez  egy csapás a számomra.
Tulajdonképpen nemcsak az volt a baj, hogy nem tudtam szamárfüleket hajtogatni, nekitámasztani a tányérnak és rendszertelen időközönként megszagolgatni, hanem, hogy világított.
Élesen.
Marha jó, sötétben is tudsz olvasni, nem zavarsz másokat, de ez annyira....steril. Igen ez a jó szó. Steril.
Kevésbé tudtam átélni a szereplők érzelmeit, nem mindig láttam magam előtt kristálytisztán a tájat, és még a szerző hihetetlenül jó stílusa sem fogott meg annyira. Mintha az a fénylő kijelző mindvégig tudatosította volna bennem, hogy ez nem igaz, ez csak történet. Pedig én úgy vagyok a könyvekkel, hogy igazak, révén egy másik univerzumban, bolygón játszódnak. Ha véletlenül találkoznék a Doktorral én nem azt kérném, hogy vigyen el valahova messzire, hanem mutassa meg a könyvtárszobát. Igen, könyvmoly vagyok, na.
De akkor sem fogok többet így olvasni. Na jó, igen, ha betiltják a könyvnyomtatást, és a papírgyártást, vagyis ha a végsőkig rá leszek kényszerítve. De addig a közelébe se megyek. Nem nekem való, az biztos. Túl empatikus vagyok én a technikához, és különben is óvatosan, három lépés távolságból figyeljük egymást, a technológia és én.Nem mintha nem örülnék neki ha van, csak hát jobb szeretem a könyvet.
De attól a regény még zseniális volt. És végre olyan űrlényeket kaptam, amik oké, fejlettebbek nálunk, de mégis kevesebbek, nem értő, hanem építő lények, ahogy oly találóan fogalmaztak. Szóval megépítették minden író álmát a gondolatolvasó írógépet ( tényleg folyattam a nyálam, hogy basszus, ez mennyire nagyszerű), de emellett nem képesek venni egy nyamvadt átalakítót ami a konnektorban folyó váltóáramot egyenáramúvá alakítja. Vagyis ha jól emlékszem a példára. Fizikából mindig kettes voltam. Tehát nem a vulkániak hiperszuper társadalmát kapjuk, hanem egy civakodó fajt, ami épp csak annyiban áll felette az emberiségnek, hogy képesek készíteni olyan fegyvert ami lyukat nyit a tér szövetén. De amúgy nem is rémkoppantók, csak ez a név olyan jó rájuk, mint bármelyik másik.
No, reklám vége, ez majd megy a könyvajánlók közé, ott a helye.
Hát ennyit akartam mondani, majd jövök még.
Visszatérek, muhahaha!