Sokadik típusú találkozások

Tartalom: A Doktor találkozik az Időlordok Halálával egy öngyilkossági kísérlet folyományaként.
Műfaj: elborult

Szereplők: Doktor, Halál, River Song és említés szintjén a Mester

Fandom: Doctor Who?
Figyelmeztetések: nyomokban humort tartalmaz

Korhatár: 12+
Megjegyzés: Terry Pratchett óta kacérkodok ezzel a gondolattal és végre megvalósítottam. Igaz kissé pánikszerűen, és a várható szakvizsga elöl menekülve, ráadásul nem is ezt akartam megírni. De ő jött, látott, győzött, így hát nekem sincs más dolgom, minthogy jó szórakozást kívánjak. Jó szórakozást! Jah és nem érdemes komolyan venni.

Otthon volt.
Mezítláb sétált a fűben, vörös selyemként hullámzott a térdénél, ezüstszín virágok árasztották édes illatukat, madárcsicsergést hozott a lágy fuvallat.
A talaj alig észrevehetően emelkedett és lejtett, valahol a távolban pedig aranylombú fák bólogattak felé.
Lassan ballagott az ismerős tájon, keze végigsimított a növényeken, arcát a nap felé fordította, hogy érezze a napfény simogatását az arcán.
Nem csodálkozott azon, hogy hogyan került haza, de ez nem is számított, csak az a tudat, hogy végre megpihenhet az örökké dúdoló fák alatt.
Úgy érezte egy örökkévalóságig el tudja hallgatni a természet csendjét, amit nem tör össze hangos, értelmetlen emberi szó. A fejében visszhangzó, bántó, éles gondolatok is elcsendesedtek végre.

Elmosolyodott.
Annyi utazás, kaland, harc után végre megpihenhet és soha többé nem kell útra kelnie. Leheveredik az egyik fa tövébe, testét borostyánindák futják be, hajába fűszálak vegyülnek, szemét pedig gyengéd csókkal zárja le a napnyugtakor feltámadó szél. Az erdő része lesz, és soha senki nem fogja háborgatni nyugalmát.
Lassan odaért az erdőhöz, de ott már várta valaki. Nem igazán tudta szemügyre venni, pedig már csak pár méter választotta el őket.
Közelebb érve sem lett jobb a helyzet.
Az illető magas volt, hihetetlenül sovány és a rekkenő hőség ellenére is fekete köpenyt viselt.
De az arcát nem tudta kivenni. Ha nagyon megerőltette a szemét, akkor mintha egy koponyát látott volna kirajzolódni, de ebben sem volt biztos.
Mindenesetre nagyon ismerős volt.
- Már vártalak – mélyen zengő, ünnepélyes hangja volt. A Doktort a templomok haragjainak zúgására emlékeztette.
- Most itt vagyok – válaszolta, majd letelepedett a fűbe. Intett a másiknak, hogy üljön mellé. Az habozott pár pillanatot végül csatlakozott.
Az ily módon felvert átlátszó testű, soklábú, igen fürge rovarok körbeugrálták őket, majd újra eltűntek csak cirpegésük leplezte le ottlétüket.
- Őszintén szólva meglepődtem, hogy magadtól felkerestél. Általában az ellenkezőjét szoktad tenni. – jegyezte meg, és a hangjába csipetnyi szemrehányás vegyült. Ez olyan volt, mintha apró csengettyűk csilingelnének a harangok zúgása közben.
- Belefáradtam – vonta meg a vállát az Időlord. Szórakozottan tépkedte a virágokat, majd koszorút font belőlük. – Épp itt az ideje, hogy az Univerzum megtanulja megmenteni magát.
- Jó lenne, ha én is ezt mondhatnám, de az én munkámat senki nem veheti át. A rátok való várakozásba és a folytonos trükközéseitekbe bele lehet bolondulni. Tudod te hányszor érkeztem arra, hogy az egyikőtök épp agonizál, aztán meg huss! új lehetőséget kap?! Én meg kotródhatok el szégyenszemre – dühösen legyintett, mint aki már túltette magát rajta.

- Az Időháborúban nem lehetett okod panaszra – szúrt oda élesen a Doktor teljesen feleslegesen. A Halál nem vette magára, csak egy bólintással nyugtázta.
- Valóban jólesett némi kárpótlás, ezzel pedig a Dalekok Halála is egyetértett. Vajon még mindig olyan röhejesen néz ki? – tette fel magának a kérdést, és töprengőn elmerengett a semmibe.
A Doktor kezdett ingerült lenni. A lírai hangulata lassan de biztosan kezdett elpárologni és felmerült benne a gondolat, hogy mégsem volt ez annyira jó ötlet.

- A megtörtént dolgokon való változtatás a specialitásod, de ebbe már nincs beleszólásod! – figyelmeztette a Halál, mintha ráérzett volna a gondolataira.
- Akkor meg miért nem esünk túl rajta, - kérdezte kicsit ingerültebben, mint szerette volna.
- A mérgezés időbe telik, és ahhoz, hogy magammal vigyelek, meg kell várnom, míg mindkétszer meghalsz. Vagy azt hitted, hogy ez is karikacsapásként megy?
- Nem merült fel bennem ez az eshetőség.
- Időlord! – horkantott gúnyosan a Halál. – Annyira idegesítőek vagytok, főleg te Doktor! Bár az a Mester sem jobb, de őt még nem követem olyan régen, mint téged. Tudod hányszor vártam, hogy na, majd most, végre kegyeskedsz feldobni a bakancsod, de nem! Regeneráció, új élet, második lehetőség, meg ki tudja miféle ostoba ötleteket rántottál ki a tarsolyodból, hogy megúszd az egészet! Én meg mehettem vissza homokórát lesni. Azokat a majdnem biztos helyzeteket nem is említem meg, mikor karcolás nélkül megúsztad, én pedig hiába mentem, mert ugye muszáj ott lennem, készen arra, hogy elvegyem az életedet, de mindig túlélted. Már rég nyugdíjba mehettem volna, ha nem kellene téged meg azt a másikat hajkurásznom. Van fogalmad róla, hogy mennyire fárasztó ez?
- Nem – felelte zavartan és szétcincálta a virágkoszorút.
- Senki sem tudja! – sóhajtott fáradtan, majd kámzsájának zsebéből elővett egy homokórát. A felső részéből lassan, inogva hullottak alá a homokszemek, mintha nem lennének biztosak abban, hogy jó ötlet engedelmeskedni a gravitációnak.
- Már csak pár perc – nyugtatta a Halál a Doktort és saját magát is. A Doktor meg, mert volna esküdni rá, hogy örömteli türelmetlenséget hall ki a hangjából.
Nem tehetett róla, de egyre kevésbé tetszett neki a szituáció. Az elején még rendben volt, csupa megható nemesség, lírai béke, de most nem érzett mást csak bizonytalanságot.
Hirtelen kezdett szimpatikussá válni a nem is olyan rég unalmasnak kikiáltott világmentés. De, sajnos, már mindegy, csak mégis jobban illene a helyzethez, ha a Halál tartaná az első benyomás komolyságát. Ha legalább kasza lenne nála!
Na, tessék, annyi időt töltött emberek között, hogy átvette a szimbolikájukat.
Megpróbált visszaemlékezni, hogy a népe miként ábrázolta a halált, de nem jutott dűlőre. Egyrészt, mert a Halál puszta jelenléte is elmossa az emlékeket, másészt, mert egy gyakorlatilag és jószerével halhatatlan társadalom nem igazán szorul rá, hogy az elmúlás misztifikájával foglalkozzon.
- A legbosszantóbb mégis az volt, mikor az Emberek Halálával összefutottam – folytatta belelendülve a panaszkodásba. – Míg ő sikeresen és munkája végeztével távozott, addig én úgy sunnyogtam el szégyenben, amiért megint kitoltak velem. De most végre elkaptalak.
- Megmérgeztem magam – mutatott rá a Doktor, figyelmen kívül hagyva a rosszindulat utalást. – Tehát én jöttem hozzád.
- A végeredményt tekintve ez teljesen mindegy – mondta fölényesen, majd újra elővette a homokórát. A Doktor rákérdezés nélkül is tudta, hogy ez az ő életmérője. Már csak egyetlenegy szem volt hátra.
A Halál vigyorogva, mert azt is biztosra tudta, hogy vigyorog, eltűntette a homokórát, a kezében pedig megjelent egy kéken derengő kasza. A nyelére támaszkodva felállt, kisterpeszben megállt a Doktor előtt. Jobb keze felül kulcsolódott a fára, bal keze jócskán lejjebb, mutatóujjaival kiegyensúlyozta, majd a megfelelő magasságba emelte, ahonnan a leggyorsabban vághatja át a Doktor lelkét és testét összekötő fonalat.
Az Időlord még a szemlátomást vastag anyagon keresztül is hallotta az utolsó, mély, szörnyű dobbanást, ahogy az utolsó szem is lehullott.
Mindkét szíve megbénult, elméjét jeges üresség foglalta el, de a szeme még látta, ahogy a Halál meglendíti a kaszáját, majd csalódottan felüvölt.
A Doktor hökkenten bámulta, ahogy a táj egyre távolodik és az egyre kisebbedő Halál a csontos térdén kettétört szerszámának darabjain ugrál dühösen.
Aztán minden elsötétült.
Mikor kinyitotta a szemét a világ jobban hasonlított a Föld égboltjára, mint a túlvilágra.
A feje zúgott, a nyelve megduzzadt, minden csontja sajgott és mintha a szívei nem egy ütemben dobogtak volna.
- Egy pillanatra nem nézek oda és máris öngyilkos leszel – a hang érdekes visszhangokat vetett az elméjében.
Valami nem stimmelt.
Megpróbált felülni de egy szelíd kéz visszanyomta.
- . Még nem szabad mozognod. Szerencséd, hogy időben megtaláltalak. Igazából alaposan össze kellene szidnom, amiért ilyen hülyeségeket művelsz ennyi idős fejjel, de az állapotodra való tekintettel nem teszem – a kéz ezúttal meleg takarót terített a hasára, ami meglepően jól esett.
- Hol…? – próbálkozott rákérdezni, ám befogták a száját. Nem volt ellenére a csendben maradás, mert a hangképző szervei is megsínylették a dolgot.
- A Földön vagy, 2010-ben, Angliában. Meg akartad mérgezni magad, de szerencsére egy ismerősöd megneszelte, hogy mire készülsz, és szólt nekem. ketten aztán meg tudtunk menteni.
- River? Te vagy az? – végre felismerte a hangot. Kezdett jobban lenni, mert a fájdalmai tompa sajgássá csitultak és lassan megszűnt a körhinta-effektus.
- Igen, édes. Vagyis, még nem tartunk ott, de majd egyszer. Meg sem kérdezem, hogy miért vettél be fél marék tablettát, köztük halálos kivonatot is. Azonban a Mester segített összehozni a megfelelő ellenszert.
 A Mester! – a Doktor felpattant és megfeledkezve a hirtelen mozdulat által megújult fájdalmakról, körbenézett.
Sehol nem látta a TARDISt.
- Ne is keresd! – sóhajtotta River. – Míg beadtam neked a szert ellopta a kél fülkét. Nem tudtam megakadályozni.
A Doktor végtelen keserűséggel és szomorúsággal meredt maga elé.
Valahonnan a távolból halk, gúnyos nevetést hozott a szél.
Úgy hangzott, mintha a katedrális összes harangját egyszerre húzták volna meg.