A hangok a fejedből

Kerek ének, kerek élet,
hallod, de mégsem érted,
mit sodor feléd a végzet,
mekkora veszélyt rejtegetsz,
szívedben, eszedben.
Kell, hogy mégis elrejtsen
az eszed, a tudatod,
hogy mégsem hagytad ott
kihunyó eszmeként a barátod.
Ó, ő nem halt meg!
Csak egy ideig úgy tesz.
De aztán visszajön,
az utcán rád köszön.
Meg sem ismered?
Úgy kell neked!
A felejtés ismerős, whisky szagú
kabátjába bújva, az eldugott,
mocskos utcákban járva,
s lassan lépdel mögötted
az őrület.
Megölted.
Egy rossz szót szóltál,
elmentél, vissza nem fordultál.
Most mondd, mire vársz?
Te élsz, ő meghalt már,
s nem lesztek együtt, sohamár.

És igen, megcsináltam. Irtam egy poszt-Reichenbach verset. Ezen magam is meglepődtem, mert az rendben van, hogy random ficek születnek a fandomban, de hogy versek is! Ez nekem is új. Mindegy, azért itt van, olvassátok.