Boldog nyuszit! (És mindenkinek úgy, ahogy szereti)

Vagyis kevés rokont, sok locsolót, vagy sok rokont, kevés locsolót, esetleg sok rokont és sok locsolót, vagy kevés rokont és kevés locsolót. Na mindenki kiválaszthatja a neki leginkább tetsző verziót, személy szerint nekem az első tetszene a legjobban. De a valósághoz inkább az utolsó áll a legközelebb, mert lényegében csak egy rokon van nálunk, és a locsolók is átmentek fehér hollóba. Pedig én szeretném, hogy kiöntsenek, mint az ürgét, mert még sose volt ilyenbe részem. De ez csak a népszerűeknek járt, én meg nagyon nem voltam az, és a volt általános iskolatársaim közül egyikőjüket se látnám szívesen. Elkanyarodtam a témától.
A lényeg, hogy a rokonságot nem nekem találták ki. Hihetetlenül anitszociális tudok lenni, ha rokonokról van szó, és legszívesebben bemásznék a blogomra, körülvenném magam a szerelemtől, italtól kótyagos karakterekkel és jól érezném magam, míg a veszély el nem múlik. Kis családom van, anyámnak van egy testvére, de róla inkább ne beszéljünk, apámnak nincs, a felsőbb ágú rokonok tetemes része már meghalt, szóval nekem nincs nagybácsim, nagynénim, vagy csak nem tudom, hogy ő az, de ha tudnám, akkor se változtatna azon, hogy nem ismerem őket. Olyanok számomra, mint az idegenek, bár ahogy a barbacsi öreganyám szokta volt mondogatni ( akit egyébként össze fogok csomagolni, és magammal viszek egyszer Londonba, mert hát mindig is szeretett volna repülőre ülni): Százszor inkább egy idegen, mint egy rokon.
Nem tudok nem egyetérteni vele. Soha nem volt velük szoros kapcsolatom, és bevallom annyira nem is érdekelnek. Mindkét fél jobban jár, ha szolidan megfeledkezik a másikról, mert nincsenek furcsa beszélgetések Gabi becenevű férfiakról, és Mucus nevezetű nőkről, nincsenek kellemetlen hallgatások, nincsenek feszült beszélgetések a háztartások között, ezek nélkül pedig kevesebb a stressz is. Lehet, hogy vannak közöttetek kivételek, akiknek jobb a kapcsolata a rokonaival, de nekem nem. A győri öreganyám itt van és ezzel ágyő békés napok! Mert apám kiakad, jobban, mint máskor, és morog, meg a levegő is olyan puskaporos, hogy a gázt se merem megnyitni, hogy feltegyem a kávévizet, mert egyből berobbanna. Anyámnak ilyen kompenzációs problémái lehetnek, amúgy teljesen feleslegesen, de ez az érzet világosan jelen van, amit én kiválóan leveszek, hála a beleérző képességemnek, és ez tovább rojtosítja a kissé szakadozott idegeimet. Mert a szervezetem rákészült arra, hogy délig, de legalábbis tízig alszok, egész nap sorozatot nézek, és írok, zenét hallgatok, szóval levethetem a türelmes, megértő arcomat és nem kell játszanom magam. Vagyis ez nálam nem álarc, mert tényleg eléggé türelmes vagyok, és kezdek kételkedni abban, hogy tudok-e mérges lenni még, bár azért én nem próbálkoznék a felhúzásommal, eléggé hirtelen vagyok. Hamar felhúzom magam, de hát ez nem több, mint amikor a szél felfodrozza a tó vizet. Az ingerültségem meg csak felerősödik, mikor a szervezetem lefárad, és úgy érzem, ha még egy megértő bólintást kell kipréselnem magamból emberhalál lesz, na ebbe a gyönyörű állapotba lép be a győri, aki pattog, beszél, zsizseg én meg összeomlok. Szeretem ha békén hagynak, mert úgyse lehet velem normális lenni, mikor ebben az állapotomban vagyok és mindenki jobban jár ha hagynak pihenni, hogy visszanyerjem magam. Ezt azonban a szülők Nem Értik Meg. Még egy indok arra, hogy miért ne legyek szülő. Nem akarom elfelejteni azt, hogy nem kell folyamatosan vigyorognunk, hogy igenis buborékban élünk, hogy vannak olyan részei a természetünknek, amelyik igenis magányra vágyik és nagy ívben tojik a rokonságra. Lehet mondani, hogy luxushisztizek, de a blogomon még mindig önkényuralom létezik és ha itt óhajtom kibeszélni magamból a nevetséges tüskéimet, akkor itt teszem meg.
Különben is már megint a hajammal jön. Most vágattam le a hajamat, de persze nem tetszik neki, mert hogy kövérit. Egész eddig meg azon problémázott, hogy miért nem vágatom le, mert töredezett a vége. Erről ennyit.
Az öcsém szerint meg úgy nézik, pláne a ballonkabátomban, mint egy nyolcvanas évekbeli kémnő és már csak a hangtompítós Sten hiányzik a kezemből. Ez nagy dicséret tőle, mert bele van pistulva az ilyen háborús cuccokba, meg eddig mindenkinek tetszett, szerintem is jól áll, úgyhogy igazából nem érdekel, mit mondd róla. Egyedül az idegesít ezzel a kapcsolatban, hogy a munkatársnőim fele a levágott hajamat azzal hozta összefüggésbe, hogy fiú van a dologban, és neki akarok tetszeni. Az amazon felem egy hörenéssel felgyújtotta az iratokat,  a fejemben biztosan, mert miért hiszik azt, hogy ahhoz hogy változtassak, kell valami túlértékelt párkapcsolati bigyó. Különben sem fogok férjhez menni, nem mintha olyan sok férjelölt lehetne, de megnyugtat a tudat, hogy ezt így kimondom, mert mindenki azzal jön egy idő után, hogy Na és a fiúk?
Megbolondulok.
Szerintem beállok aszexnek, mint Sherlock.
Oké, kicsit fáradt és ideges vagyok, mert nem igazán kaptam meg a nyolc-kilenc óra alvásomat, se a szokott kávémat, és ez frusztrál. Kávé és tea nélkül nem birok működni. Pláne nem ilyen ziláltan.
Ami vigaszt nyújt, hogy jövő héten egész végig szabin vagyok és akkor lehetek annyira antiszoc, amennyire én szeretem, és rendbejövök a conra. Jó lenne tudni részleteket, de nem tudok, de majd kiderítek mindent. És írni is fogok, és veszek magamnak egy lapotopot, aztán egy e-book olvasót is és kiköltözök Írországba. Óh nagy álmok egy kis emberhez!