Én vagyok, hol vagyok, ki vagyok?

Általában az önelemzési dolgaimat, jobb szeretem megtartani magamnak, a füzetemnek, illetve még azoknak se mindig, csak hagyom őket elúszni a semmibe, mert tudom, hogy miután letisztáztam, a lényeg úgyis megmarad, a többi, nos a többi meg úgyis fel fog bukkanni, azokban az időpontokban, mikor épp a nyúlüregből kacsingatok felfelé a béka seggére. Meg a látszat ellenére, én szeretem ha békén hagynak, mikor valami bajom van, és úgy érzem, hogy az önértékelésem, az útkeresésem, tehát mindaz, amihez az egyéniség szó köthető, csak rám tartozik, még akkor is, ha ilyen megértő emberek vesznek körbe. Kényelmetlenül érzem magam, és nagyjából kétszavanként szeretnék bocsánatot kérni, ami nyilvánvalóan rossz beidegződés, de hát ki tudja, hogy az egyéniség valójában, nem sok, beidegződött rossz szokás-e valójában? Szóval most ez egy ilyen fejtegetős, összefüggéstelen poszt lesz, megint, hogy ellensúlyozzam azt a tényt, hogy még mindig nem hoztam a megígért ficeket. Említettem már, hogy vastürelem szükségeltetik hozzám? Remélem igen, vagy legalábbis elégszer ahhoz, hogy itt most az olvasók felsóhajtsanak és elmenjenek teázni.
Pénteken, mielőtt elmennék angolra, be szoktam lépni a könyvtárba, és szemezgetek. Nem veszek ki semmit, mert szokásom úgy tekinteni a kölcsönkönyvre, mint a sajátomra, és csak nagy nehezen viszem vissza, úgyhogy inkább maradok az olvasóteremnél, meg az antikváriumnál, és így legalább nem kell késedelmi díjat fizetnem.
Nos, pénteken Asimov akadt a kezembe, az Én a robot című novellás kötete akadt a kezembe, amit ki is olvastam másfél óra alatt, alig volt kétszáz oldal, és nagyon tetszett. Láttam a filmet is, aminek, szokás szerint, köze nem sok volt a könyvhöz, de én mindkettőt élveztem, mindkettő elgondolodtatott, de természetesen a könyv vett le jobban a lábamról. Igazából mindegyikben szerepelt a három törvény, az abból fakadó problémák és megoldások, de egyik sem ment át Terminátorba. inkább szórakoztató volt, mint félelmetes, és a problémák megoldásai érthetőek és világosak és nemesen egyszerűen voltak. Igazából már csak a sci-fi szakszavak miatt is megérte elolvasni, de egyet sem jegyeztem meg a robotpszichológus kifejezésen kívül. Meg pozitronagy.
A lényeg, amire megpróbálok kilyukadni, az igazából az utolsó novella. Címét ne kérdezzétek, de azért a tartalmát megkapjátok. Az alapfelállás az, hogy a Gépek irányítják a Földet, természetesen a három parancsot a legteljesebb mértékben betartva, tehát ez nem az elnyomott-emberiség felállás, ám mégis valami hiba akad. No nem nagyok, épp ahhoz elegek, hogy felkeltsék a figyelmet, de mivel nem járnak borzasztó következményekkel, csak hát mégis megtörténtek és jó lenne tudni, hogy hogyan vagy miért. Na itt hagyok egy kis teret, hogy elgondolkodhassatok azon, hogy vajon miért hibázott az a Gép, aki a legfejlettebb számítógépek egyike a Földön. Megvan? Végeztetek? Nos, maga a Gép okozta ezeket a hibákat, méghozzá az emberiség érdekeit szem előtt tartva, mert így kikerültek a képből azok az egyének, akik háborút akartak kirobbantani. És ez nekem nagyon tetszik. Már maga a hangneme, aztán meg ez a zseniális megoldás, úgyhogy most Asimovot kutatok az online antikváriumokban.
De nem tudnám megmondani, hogy pontosan mitől tudom, hogy ez egyéniség. Először is, mert a hapek író, és így már alapból jár neki a címke. Most ne beszéljünk azokról az "Ökörszendvics" típusú könyvekről, csak, hogy idézzek a Felhőatlaszból is (és reménykedem, hogy jól írtam, mert ciki ha nem és bukta), mert az nem irodalom, és ha én egy lelkiismeretes fa lennék, akkor álmában szépen kibújnék a belőlem készült papír rostszálai közül és megfojtanám álmában. Hogyha a növények tiltakozhatnak az elfogyasztás ellen, ahogy azt Douglas Adams megálmodta, akkor már simán joguk van ahhoz, hogy megmondják, hajlandóak-e papírrá alakulni ezért és ezért a könyvért. Érdekes lenne, ahogy a szerzők, a menedzserek, meg egy druida kijárulna az erdőhöz és aztán némi varázslat után elkezdenék a tárgyalást. És lennének persze sznob fák, akik csak a már befutott és sikeres íróknak lennének hajlandóak igent mondani, és a csemetéik, mármint az ő magjából nőtt fák, azzal büszkélkednének, hogy melyik rokonuk melyik könyv lett. Valami ilyesmi társalgás folyna közöttük:
- Hallottad? Az az izgága vörösfenyő-família már megint megkaparintotta magának azt a természetrajzi könyvet! Nem is értem az ilyenekbe, hogy nem csap bele a villám?
- Ne húzd fel magad, mert megint hullani kezdenek a leveleid, és még azt hiszik beteg vagy. Tudod, mi történik azokkal, akiket selejtnek hisznek? Megkérdezés nélkül mennek az aprítóba.
- Áh, már beoltottak, és egy kis levélhullás semmi. De az a keszeg kőris az egész lombját elhullajtotta féltékenységében. Szerintem még mindig azt hiszi, hogy majd őt nézik ki maguknak és végre betörhet a nagyok közé. Pedig még alig két méter vastag a törzse.
- Te mire szerződtél? Én most sci-fibe egyezek bele, úgy hallottam, viszik, mint a cukrot.
- Én nem adom alább egy önéletrajznál az rügyezés. (=biztos. ez olyan faszleng. Ez meg félreérthetően hangzik egybeirva)
Azt hiszem, hamar csődbe menne a könyvnyomtatás.
Na, kezdem megérteni mire gondolt a magyartanárom mikor azt mondta, hogy amit mondok az jó, csak nem kapcsolódik a kérdéshez.
Hát, tényleg nem válaszoltam még a feltett kérdésre, bár az is hozzátartozik, hogy még fontolgatom a választ. Azt írtam oldalra, hogy furcsa lány. Ezt mások állították rólam, egész konkrétan az egyetemi csoptársaim, de megkapom, hogy én olyan "évás" vagyok és értetlenül állok a dolog előtt. Mert a saját, betonkemény felfogásom és szubjektív megítélésem szerint nem vagyok különleges. Nem értem mitől lennék az? Hogy egyedi lennék? Nos, épp csak annyira, mint mások. Nem ledegradálni akarom magam, vagy szándékosan olyan helyzetben tüntetni fel magam, hogy úgy tűnjön, mint aki tisztában van azzal a ténnyel, hogy aki hátra áll, azt előre szólítják. Úgyhogy inkább igyekszem megtartani a helyem, ami gyávaságnak tűnhet, talán tényleg gyávaság, de azért nem hiszem, hogy nagyon az lennék. Igazából nagyon nehéz önmagammal egyezségre jutni, hogyha az összes problémát, az összes problémát a lehető legtöbb nézőpontból vizsgálom meg. Lehet ez megszokás, lehet rengeteg könyv elolvasása okozta, lehet, hogy egyszerűen ezt dobta ki a gép. Nem mondanám, hogy ismerem magam, de egész jól kijövök velem, annál is inkább, mert most már kicsit késő másnak lenni.
Anyám mindig győzköd arról, hogy nézzem meg a The Wallt, mert az alapmű, de valahogy, hát nem akaródzom, ezért a múltkor megmutatta azt a részletet, mikor éneklik, hogy nem lesznek téglák a falban. Megrendültem, bár amúgy is hülye napom volt, de nem egészen azért, amit a dal mondott. Előrebocsátom, hogy értem a lényegét, nem vallok szélsőséges elveket, de eszembe ötlött, hogy mindenki a fenenagy szabadságért kapálózik, meg hajtogatja, hogy légy egyéniség, míg az egész el nem megy Brian életésbe. Tudjátok, mikor mondja a tömegnek, hogy ti mind egyéniségek vagytok, a tömeg meg visszaüvölt, hogy igen, mi mind egyéniségek vagyunk. és csak egy csöndes hang a háttérben: Én nem. Nagyon szeretnék én lenni az a hang.
Nos, mindenki szeretné, ha nem lennének falak, korlátok, amik akadályoznának, de tényleg olyan hűdejó lenne ez? És mihez képest lennél szabad, ha megkérdezhetem? Az emberiség egy olyan faj, ami valamilyen, valamihez képest, és igenis szüksége van a szabályokra. Csak amellett mutatkozik meg az emberségük, a jóságuk, a szépségük, hitük, erejük, csak akkor lesznek erősek, ha meg kell, hogy másszanak egy falat. Oké, könnyen papolok, mikor nincsenek világrengető problémáim, és pont ezért érzem kínosan magamat, hogy erről beszélek, de azért jó lenne ha hajlandóak lennénk elfogadni, hogy a ház falai nem azért vannak, hogy ne tudjunk kimenni, hanem azért, hogy békében, biztonságban élhessünk. És azért vannak ajtók, meg ablakok, hogy be tudjunk zárkózni, de ki is tudjuk nyitni.
És én nem szégyellek tégla lenni a falban, csak épp magam akarom megválasztani, hogy melyikben. No, nem is tégla lennék, mert hajlamos vagyok eltűnni, még a horoszkópom szerint is, de habarcsnak azért még elmennék.
Szóval egyéniség. Saját hang, Meg ecetetrákok. Az a téma amiről éjszaka kilométer hosszúságú leveleket írok ma barátaimnak, és drámaian monológizálok a karaktereknek. Egyszer talán tényleg megtalálom, addig is...hát igyekszem, mint az indián.
És bár elsőre nagyon bepánikolok, ha a helyes irányba akarnak visszaterelni, azért megyek én. És jókat gondolkozom azon, hogy most végül is mitől kezdődik az én és hol ér véget az általános emberi jellemző. Valószínűleg valahol ott, ahol a fa kijelenti magáról, hogy ő kőris.
Meg ne kérdezzétek miért pont kőris. Az jutott először eszembe.
A végére pedig, vagyis majdnem a végére, mert Broccoli hozzám vágott egy újabb díjat, én meg átmehetnék már zombiba, akkor talán gyorsabb lennék, egy kérdés.
Mégis miért határolják be az önkeresést és egyéb ilyen dolgokat a kamaszkorra? Miért hiszik azt, hogyha betöltöd a tizennyolcat automatikusan tudod, hogy ki vagy, mit akarsz és miért? Én nyugodt kamasz voltam, bár nem mondom, hogy nem tudtam sírba vinni őseimet, egy-egy ilyen jellegű megmozdulásommal. Tudom, hogy változom, csak sokkal könnyebb lenne, ha látnám a határokat. Bizonyára, mindenkinek könnyebb lenne, de erre nesztek a képetekbe egy Depresszió dal, mert mindenre van egy metál szám.
Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem léptem túl azon, hogy a pottermore a Mardekárba osztott be. Óh, önismeret felsőfokon.

És következzennek Broccoli kérdései! A tizenegy dolgot magamról kihagynám, mert már eleget papoltam magamról.

1) Melyik volt az első könyv, amit egyedül olvastál ki?
Egy gyerekkönyv, Márti és.... hát nem tudom mi volt a teljes címe, de arról volt benne szó, hogy van ez a kislány, Márti, vagy nem is úgy hívták, és neki volt egy szomszédja, akiről azt hitte, hogy boszorkány, de aztán kiderült, hogy csak egy kedves néni és citromdzsemet ettek benne. Vagy lekvárt. Kicsi voltam még, elsős, akkor tanultam meg olvasni és roppant büszke voltam magamra, hogy egyedül elolvastam

2) Ismersz-e olyan művészt, aki szerinted felannyira sem híres, mint kellene lennie?
Nem tudom, hogy úgy a győri színészek ideszámítanak-e, az pedig ismeretségnek, hogy rendszeresen kérek tőlük autogrammot, mert ha igen, akkor ők. Én nem értem miért nem nemzetközileg elismertek, amikor csak szuperlatívuszokban lehet róluk nyilatkozni. Óh, a csodás szubjektivitás.

3) Sorolj fel 5 tulajdonságot, amit fontosnak tartasz , és hozzá 5 embert aki szerinted megtestesíti azokat!
Hajaj, nem lehetne inkább két könnyebbet? A tulajdonság menne, csak az emberek kiválasztása okoz gondot, mert úgy érzem, hogy ezzel beskatulyázom őket. De azért lássuk.
Barátság - HardCandy
Kitartás - Réka
Egyenesség - Tomi
Bátorság -  Dalma
Szeretet - Öreganyám ( a barbacsi. Imádom :) )

4) Van-e olyan álmod, amiről tudod, hogy soha a büdös életbe' nem fog teljesülni? (team optimizmus)
Hogy hivatásos zeneszöveg szerző leszek. Komolyan érdekel a téma, szívesen fejlődnék, de a nullával egyenlő ennek az esélye.

5) Nyisd ki a kedvenc könyvedet az 58. oldalon? Mi a második mondat?
Anthony Sheenard -  A szerencse zsoldosai avagy a négy mázlista gárdista
" Főleg Golikra haragszanak igazán."

6) Tegyük föl, hogy ez az utolsó napod a földön. Mit tennél meg feltétlenül mielőtt megszűnsz létezni?
Beszélnék az összes barátommal telefonon :)

7) Egy szőke, drámaian szétszaggatott ruhájú szőke szépség vagy, akit elraboltak. Ki mentsen meg és hogyan?
Ó a lehetőségek végtelen tárháza! Nos NE a szőke herceg fehér lovon, az biztos. Jobban örülnék egy fickónak, aki motoron jött, és nem szétlő mindenkit aki az útjába kerül, inkább kijátssza az őröket, csak a szörnyet öli meg, és igazi úriember a hölgyekkel, vagyis velem szemben.

8) Szíved szerint milyen stílusban öltöznél a mindennapokon, ha tehetnéd?
Rocker vegyítve némi steam-punkkal.

9) Miben tartod magad a legtehetségesebbnek?
Az önellentmondásban. Abban nagyon jó vagyok. De talán az íráshoz is konyítok valamicskét.

10) Melyik 3 magyar és angol szó szerinted a legszebb és a legcsúnyácskább?
Ne haragudj, de az angol részét ignorálom, mert nem tudok ehhez elég jól és a szókincsem is több, mint hiányos. Magyarban a legszebbek szerintem: hajnal, dal, lélek. És hát a legcsúnyácskábbak: stilfirísz (jó ezt tájszólás, de akkor is csúnya)...
Gondolkozom, de úgyis akkor fog eszembe jutni, miután posztoltam. Ha így lesz javítom, de most csak ez az egy ugrik be.

11) Ha meghalnál, hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rád?
Lehetőleg olyan személynek tartsanak, aki azért nem volt teljesen reménytelen eset , és mosolyogjanak közben. Na jó először egy kis siratás belefér, de aztán szép lassan lépjenek túl rajtam, de mikor véletlenül szóba kerülnék, ne legyenek szomorúak.

Köszönöm a kérdéseket, taps és ölelés aki ezt végigolvasta, és még egy kis féltégla a képébe, mert csütörtökön láttam Crowleyt. A Good Omensből. Az aluljáróban. és onnan tudom, hogy nem csak én képzeltem oda, mert az emberek kikerülték. Magas volt, bördzsekit viselt, lila inget, fekete, rövid haja volt, napszemüvege, hegyes arccsontjai, szikár termete és úgy vigyorgott, hogy azonnal megértettem a késpenge-mosoly kifejezést. Ránéztem és azonnal Crowley ugrott be, úgyhogy ő volt és punktum. Kiváncsi vagyok hol hagyta a Bentleyt.