Memento mori

Tartalom: Sam teljesítette a próbákat, de belehalt. Dean őt, míg Castiel az angyalokat gyászolja.

Páros: Destiel

Fandom: Supernatural

Műfaj: egyperces angst
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: enyhe salsh (észre se fogod venni), alternatív nyolcadik évad vége, alkohol
Megjegyzés: Végre befejeztem a nyolcadik évadot, és hordják el magukat a búsba, mert már megint nem tudtak happy endet írni. Legalább egy kicsit. Úgyhogy ez egy feldolgozási és túljutási kényszerből megírt szösz, ahol a szereplők helyettem is isznak.



A szél felkapta a füstöt és szürke gomolyagonként végigtekerte a fák ágain, a szikrákból is fel-felkapott egy marékkal, talán, hogy feldíszítse komor sálját, de aztán csak leszórta a szárazon recsegő fűre. Dean cseppet sem bánta volna, ha felgyújtja az egészet, de nem sok esélyt látott erre. Pedig szívesen bámulta volna, ahogy végiglobog az avaron, az erdőn, átrágja magát a bunker vasajtaján és semmivé porlasztja az egész kócerájt. Mit bánta ő, hogy odaveszik több évszázad munkája, az összes feljegyzést, a rengeteg felhalmozott, papírba zárt tudás!
Sam halott, nélküle meg semmit nem ér az egész. Se az Egyetemesek, se a vadászat, semmi.
Vadásztemetés kapott, a sírhelye sem volt több egy közönséges gödörnél, amit két óra megfeszített munkával kapart ki. A lapátot is eltörte mire végzett, még most is ott heverhet, ahová dühében elhajította. Mikor végzett ölbe vette Sammy testét, azt a magatehetetlen, puszta hús, csont, izom és vér bábut, ami kétségbeejtően hasonlított az öccsére. Lassan sétált a sírhoz, felszegett fejjel, a gyötrelemtől meggyűrt arccal nézett farkasszemet a feketén ásító gödörrel, mert nem bírta Sam arcát látni. Nem akarta leolvasni róla ugyanazt, ami a saját fejében vert visszhangot, hogy cserben hagyta, megint nem vigyázott rá.
Óvatosan eresztette le a gödör mélyébe, elrendezgette a végtagjait, a lábait kinyújtotta, a kezét keresztbe fonta a mellkasán, és kisimítgatta a homlokából a hajtincseit. Még mindig olyan lehetetlenül hosszúak voltak, talán le kellett volna vágnia, hiszen most nem tiltakozhatott volna. A bizarr gondolattól felcsuklott és egyetlen pillanatra megingott a józan esze. Olyan élesen látta maga előtt a jelenetet, ahogy fütyörészve nyisszantja le a tincseket, olyan mulatságos volt a gondolat, hogy azonnal tudta nem engedheti kibukni magából a hisztérikus nevetést, mert végleg átlépné azt a határt, ami elválasztja az őrülettől.
Nem mintha nem lett volna csábító az eshetőség, de csak Sammy miatt fojtotta el. Fogalma se volt, hogy merre járhat a lelke, de ha valahogy látja, akkor ne kelljen ezzel szembesülnie. Összeszedte magát, kimászott a sírból, a testet lelocsolta szenteltvízzel és sóval, majd felgyújtotta. Aztán csak nézte, hogyan szűnik meg végképp a testvére.
Nem tudta mennyi ideig figyelte a lángokat, de mire felocsúdott már javában éjszaka volt, és remegett a hidegtől. A tűz zsarátnokká csitult, a hamu alatt bíbor lidércfényként rajzolta ki Sam testét, hogy aztán önmagába fulladjon. Dean csak nagy nehezen bírt elszakadni a látványtól, mintha a puszta tekintete visszafordíthatná az egészet, visszahozhatná Samet az életbe és ez az egész nem lenne több, mint egy rémálom, ami elmúlik, mihelyt feljön a Nap. De a valóság ezúttal sem idomult Dean kedve szerint, így kelletlenül elfordította a tekintetét, megkereste a törött szerszámot és betemette a sírt. A munka lassan haladt és az eső is eleredt, de mikor megtörölte az arcát rájött, hogy ő sír. Nem érdekelte, nem kellett senki kedvéért megjátszania magát, hagyta, hadd folyjon végig az arcán, mert Sam megérdemel ennyit.
Fejfának kereszt alakban összeszögelt léceket használt és a késével véste belé a nevet, meg a két dátumot. Egyszer sem vágta meg magát, pedig úgy remegett a keze, ahogy talán életében csak egyszer, mikor először sütött el egy fegyvert.
- Bocsáss meg nekem Sammy. Kérlek bocsáss meg! – suttogta a néma keresztnek. Mélyet sóhajtott, hátat fordított neki és visszasétált a bunkerbe. Csak egy villanyt kapcsolt fel, nem akart világosságot, nem akarta látni a kongó ürességet, csak annyi fényt akart, ami elég ahhoz, hogy ne essen hasra valamelyik bútorban, vagy a sörös rekeszekben. Az árnyékok körülötte gomolyogtak, és bár tisztában volt vele, hogy egy szörny sem törhet be a bunkerbe, mégis kísértetnek tűntek.
Fantomujjak simítottak végig a gerincén, jeges lehellet bizsergette a tarkóját, de nem volt körülötte senki és semmi. Egyedül maradt a gondolataival, a lelkiismeretével és az egésszel szarsággal, ami a nyakába szakadt.
Leült az egyik székbe, a lábát felrakta az asztalra, fél kézzel maga elé húzot egy zsugor sört és inni kezdett. Nem gondolkozott, nem merengett a múlton, nem idézett fel emlékeket, csak ivott, komor tekintettel meredve a homályba burkolózott sarokba.
- Dean! - szólalt meg Castiel. Dean nem nézett fel, csak erősebben szorította a dobozt. Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne vágja hozzá, mert ha most enged a kísértésnek a dobozt követi egy második, egy harmadik, az összes, aztán a szék, aztán véresre veri az angyal képét, ahogy vele tette. Csak éppen nem fog félmunkát végezni.
- Kopj le! - morrant fel Dean. A szavakat épp, hogy csak ki lehetett venni, de a hanghordozás félreértelmezhetetlen volt.
- Nem tudok – válaszolt Castiel.
Dean vett egy mély, reszketeg levegőt, eltolta maga elől a söröket, aztán komótosan kipakolta az asztalra a rejtett fegyvereit, hátrább tolta magát székestől az asztaltól, keresztbe fonta karját a mellkasán és gyilkos tekintettel nézett Castielre.
- Egy percet kapsz, aztán rajtad frissítem fel a kínzómesteri tudásomat. Ezt is csak azért, mert akármennyire is elcseszett vagy, párszor megmentetted a seggemet.
- Nem hiszem, hogy...
- Ötvenkilenc...Ötvennyolc...Ötvenhét...
- Nem vagyok többé angyal.
Dean hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és az arcán egyszerre ült ki az elkeseredettség és a káröröm.
- Szép volt Cass. Egyéb elbaszott dolog, amit pont most, az öcsém eltemetése után kell közölnöd velem?
- Sajnálom.
- Faszt sajnálsz te!
- Tudom, milyen szoros volt közöttetek a kapcsolat, és megértem, hogy most nehéz időszakon mész keresztül.
- Tudod? Tényleg tudod? - Dean felugrott, a szék csikorogva vágódott neki a falnak. Ökölbe szorított kezekkel, ugrásra kész izmokkal, feszültségtől villámló tekintettel meredt a férfira, aki nyomorultul ugyan, de állta a farkasszemet.
- Van fogalmad arról, hogy hányszor okoztam neki fájdalmat? Hogy én rángattam bele ebbe az egészbe? Hogy én okoztam a halálát?
- Sam csak azt tette ami helyes.
- Megtennéd, hogy nem játszod a bölcset? Csak tűnj el, menj ahová akarsz, és hagyj engem békén!
- Nincs hová mennem.
- Momentán pont leszarom a bajodat. Csak inni akarok és felejteni, olyan kurvára nagy kérés ez?! Addig akarok vedelni, amíg azt is elfelejtem, hogy miért kezdtem el.
- Dean. Tedd le a kést.
Dean meglepődve nézett le, de nem rémlett, hogy mikor vette fel, de most nem akarózott elengednie, jól esett a fogása, megnyugtatta, biztonságot adott, azt a tévképzetet, hogy mindentől megvédheti.
- Lejárt az egy perc – jelentett ki lágyan. - Takarodj!

Castiel még mindig nem mozdult. Félredöntött fejjel, komolyan nézett Deanre, majd lassan megkerülte az asztalt, a vadász elé állt, megfogta a kezét és addig emelte, míg a penge hegye nem ért hozzá a kabátjához, pontosan a szíve felett. Nem szólt semmit, csak figyelt és várt. Dean végül kitépte a kezét, megfordult és ordítva elhajította a kést, az rezegve állt bele a lambériába. Az ex-angyal gyengéden megfogta a vállát, pont ott, ahol egykor megragadta és kihúzta a Pokolból. De most Castielnek volt szüksége arra, hogy megmentsék, sokkal jobban, mint Deannek, akiben az életösztön úgyis felül fogja írni a gyászt, még akkor is, ha erről fogalma sincs, és ha lenne is, akkor is elutasítaná, de Castiel nem embernek született.

Dean visszatolta a székét az asztalhoz, felvágta az egész rekesz alkoholt az asztalra, kihúzott egy széket Cassnek is, leült a magáéra, majd intett az ex-angyalnak, hogy foglaljon helyet.

- Cass sör, sör Cass. Igyál.

- Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb módja a gyászolásnak.

- Kuss – intette le Dean. Felnyitott két dobozt, az egyiket Castiel kezébe nyomta, a másikat hozzákoccintotta, majd alaposan meghúzta, az ex-angyal pedig követte a példáját.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte végül. Valahol azt látta, hogy ilyenkor jót tesz ha az ember kibeszéli magából.
- Nem – ignorálta fagyosan Dean – És te sem akarsz.

Csak ültek némán egymás mellett, az asztalt pedig lassan betöltötték az üres üvegeket. Valahol kint a szél jajsikolyaitól terhes éjszakában kitaszított angyalok ezrei kerestek választ és felelőst, akin bosszút állhatnak. Valahol a csillagok távoli fényvérével pettyezett éjszakában egy gyógyult démon kereste az utat a megbocsátáshoz. A bunkerben pedig két férfi, egy vadász, és egy ex-angyal ült tort elvesztett testvéreik és életük felett, némán hallgatva soha össze nem forrt szívük lüktető gyászdalát.