Lehetséges múlt

(DW kihívás – 1. történet)

Tartalom: A Doktor a Donnával egy angliai kisvárosban, azon belül is egy iskola mögött kötnek ki, és a Doktor a gyerekkoráról beszél.
Páros: Doktor/Mester
Fandom: Doctor Who?
Műfaj: hurt/comfort
Korhatár: 12 +
Figyelmeztetés: enyhe slash, headcanonok, dőlt betűk

Szavak: bizonyítvány, gyertyaláng, óriáskerék, korong, biciklitároló
Megjegyzés: Az úgy történt, hogy épp doktoros ficek után keresgéltem a neten és elszontyolodtam, hogy milyen keveset találok. Aztán hirtelen sugallattól vezéreltetve megkérdeztem Morgent, hogy benne lenne-e egy kihívásban az említett fandomban, s belement a drága. A szavakból valahogy következett ez a sztori, pedig én erősen ágáltam ellene, de elbuktam. Először a Pondokat akartam útitársnak, csak aztán rájöttem, hogy a stílus Donnához jobban passzol, így ő lett.

Donna szemrehányóan nézett a Doktorra, felelőssé téve azért, hogy sehol nem látta az előre beígért kettős üstököst, hogy nem egy egzotikus bolygó felszínén landoltak, hogy semmi elbűvölőt nem tapasztalt a megszokott, kisvárosi környezeten kívül, valamint még néhány problémáért is, amikhez ugyan nem volt sok köze, de Donna nem törődött ilyen csekélységgel. Most éppen fújt a Doktorra és azt akarta, hogy ezzel a Doktor is tisztában legyen.
- Angliában vagyunk. Megint.
- Nem értem mi bajod van vele – vonta meg a vállát a Doktor. Mélyet szippantott a levegőből, csak aztán folytatta. – Az idő is szép, ősz felé járhatunk.
- Az, hogy nem ide indultunk.
- Ugyan Donna! Ne légy ilyen kicsinyes, inkább élvezd a napsütést. Ott úgyis csak sötét és hideg lett volna.
- Meg a kettős üstökös, amit úgy jellemzett, hogy az évszázad csodája, s meglátja Donna, ennél szebbet még sosem látott.
- Ugyan, oda bármikor visszamehetünk, de ide, pont most kellett érkeznünk.
- Ha ezzel a szöveggel akarja kibeszélni azt, hogy megint elszúrta a kormányzást, akkor nem fog sikerülni.
A Doktor csüggedten felsóhajtott, ezzel beismerve vereségét, majd zsebre dugta a kezét és elindult arra, ahonnan gyerekzsivajt hozott az enyhe szél. Donna töprengett egy sort, hogy most vagy visszamegy a TARDIS-ba, vagy követi a Doktort, és természetesen ez utóbbi mellett döntött. Még mindig jobb lihegve rohanni valami elől, mint unatkozni.
Hamar beérte a Doktort, aki valamivel lassabban lépkedett a megszokott ritmusánál, névleg azért, hogy élvezze a langyos, nyárutói levegőt, valójában azért, hogy Donna nyugodtan utolérhesse.
- Mikor vagyunk? – kérdezte Donna

- 2010, plusz, mínusz egy két év. Valami angliai kisváros, nyugodt, csöndes, még jól is fog esni.
- A legutóbbi csendes kisvárosban ránk támadt egy óriási darázs.
- De túléltük.
- Igen, túl. Csak azt akarom mondani, hogy maga és a nyugodt, csöndes nem szerepelhetnek egy mondatban.
- Jól van, bocsánat, hogy nem láthatod a kettős üstököst!
- Bocsánatkérés elfogadva. Hová is megyünk?
- Oda! – mutatott a Doktor egy iskola felé. A mellékutcából kiérve egy iskolát pillantottak meg, vagyis pontosabban a hátulját. Tökéletesen ráláttak az udvarra, ahol egy részt focipályának, egy másikat játszótérnek alakítottak ki, míg a harmadik, s egyben utolsó részét beültették fákkal s padokat tettek alájuk. Minden négyzetcentiméterét gyerekek foglalták el, beszélgetésük, nevetésük, sikongatásuk egybeolvadt az autók zajával, a szél zúgásával, széles mosolyra késztetve Donnát.
- Milyen aranyosak! – szólt oda a Doktornak. A Doktor épp egy biciklitárolón ücsörgött, ami tulajdonképpen csak egy korlát volt, de közmegegyezés szerint oda támasztották le a bicikliket. A Doktor igencsak mulatságosan mutatott egy sárga, és egy kék kerékpár között, ahogy lógázó lábai minduntalan beleakadtak hosszú kabátjába.
- Azért maga is az vagy – tette hozzá Donna. A Doktor fél kézzel az orrára lökte a szemüvegét, és intett Donnának, hogy foglaljon helyet mellette. Némi ügyeskedés árán, meg a csavarhúzó feltűnésmentes használata után, Donna is ott ücsörgött a Doktor mellett és együtt nézték a zsivajgó gyermektömeget.
- Nézz csak rájuk Donna! Nézd csak, hogy milyen boldogok! Még ott lobog bennük a nyár, a fiatalság, a tűz, még az egész világ egy csoda számukra, s ezt tudják is! Óh, a gyerekek varázslatosak Donna! Olyan dolgokat értenek meg, amit a legbölcsebb filozófusok se tudnak, számukra tényleg nem létezik a lehetetlen! A kezükbe van az egész jövő és ők nem is tudnak róla, nem érzik a súlyát, mégis, álmodnak róla és a nélkül alakítják, hogy bármi bajt okoznának vele. Annyi, de annyi lehetőség áll nyitva előttük, megannyi év, és mégis tudnak a pillanatnak élni!
- Az egyik varázslatos gyereke épp most lökte le arról a korong alakú izéről a másik varázslatos gyerekét.
- Ne legyen ilyen keserű Donna! Maga nem szeretett gyerek lenni?
- De, szerettem, azt hiszem. Na és maga? Hogy telt egy Időlord gyermekkora?
A Doktor hirtelen elkomorult, erősebben szorította a korlátot, és már a lábaival sem kalimpált. Kényelmetlenül sokáig hallgatott, s mikor Donna azt hitte, hogy már nem is fog soha válaszolni, vagy esetleg újra fel kell tennie a kérdést, amit talán ezúttal is elengedett a füle mellett, a Doktor megszólalt. Hangja fáradtan csengett, öregen és távolról, mintha túl messze sétált volna el az emlékek útján.
- Nem igazán volt gyermekkorunk. Amikor én születtem már érezni lehetett a háborút a levegőben, a csillagok a közelgő rettenetről sugdostak és minden egyes gallifreyi lakos szíveibe újfajta félelem költözött. Az ilyen időkben nincs idő a gyermekkorra. Hamar fel kellett nőnünk, a belénk tömött tudástól folyamatosan sajgott a koponyánk, de senki nem mondta, hogy miért sürgetnek minket ennyire. Ők se tudták, még a jósok is csak a bekövetkező pusztulásról számoltak be, nem csoda tán, ha azt akarták, hogy Gallifrey felkészült legyen, mikor bekövetkezik.
- Azért fogadjunk, hogy így se vitt haza soha rossz bizonyítványt – mondta Donna. A torka összeszorult a sajnálattól, szerette volna valahogy megvigasztalni a Doktort, de tisztában volt azzal, hogy vannak a múltnak olyan részei, amik nem sebek, s mégis fájnak. Az ilyeneket pedig nem lehet elűzni, rendbe hozni egy egyszerű tréfával, ám Donna mégis megpróbálta. A Doktor keserű mosolyra húzta a száját:
- Nem, tényleg nem. Bár korántsem én voltam az éltanuló az osztályban, akadt valaki nálam is ügyesebb, okosabb és zseniálisabb.
- Ki volt az?
- A Mester. Akkor persze még nem így hívták, és én se voltam a Doktor.
- A barátja volt?
- Az egyetlen barátom.
Hallgattak. A Nap elbújt a felhők közé, a levegő hidegebb lett, s becsengettek. A gyerekek viháncolva, kelletlenül, kisebb csoportokban sétálva indultak vissza a termekbe. Az udvar kiürült, csak a madarak csipogtak egymásnak, meg az üresen lengő hinta nyekergett egyre lassulva.
- Mindig is zseniálisnak tartottam, és amikor csak lehetett kettesben szöktünk ki a városon túlra. Az apjának hatalmas birtokai voltak és ketten akár napokat is el tudtunk tölteni a vörös fűben kószálva, vagy a Végzet hegyét meghódítani. Egyszer sikerült a tetejéig felmásznunk, utána meg rendesen kikaptunk otthon, holott egyikünk se volt már karon ülő, ahogy a mester fogalmazott. Persze az én hibám volt, már akkor is szerettem titkos, veszélyes dolgokba beleütni az orrom, de a Mester vállalta a büntetés nagyobb részét. Azt mondta azért, hogy ne vegyék el a kedvem az utazástól. Senki mást nem engedtünk közel magunkhoz, már csak a Mester miatt sem. Nem volt közönséges Időlord, azóta nem, hogy belenézett a Hasadékba.
- Mi az a Hasadék?
- Egy időörvény, nyers, zabolátlan, maga a káosz, az események és az ok-okozatok káosza, mert semmi nem függ semmitől, de mégis úgy tűnik, hogy van valami rendszer. Egy nyolcéves számára ez kibírhatatlan. De mégis kibírta, bár történt vele valamit, amit nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is elfogadott volna. Igaz én se értettem teljesen.
- Mi volt az?
- A dobok hangja. Miután megkapta büntetését, amiért felmászott a Végzet hegyére, és engem is magával cibált, éjjel átszöktem hozzá, hogy megköszönjem. Akkor beszélt először a dobokról. Gyertyafénynél feküdtünk az ágyán, a homlokomhoz hajtotta a fejét és megkért, hogy hallgassam. Nem hallottam semmit, ezt meg is mondtam, mire kinevetett. Elég gyakran kinevetett, de akkor nagyon zokon vettem. Összevesztünk, én elrohantam és másnap… - a Doktor elhallgatott. Zaklatottan vette a levegőt, az emlék, még így felületesen ismertetve is, alaposan felkavarta, s nem bírt beszélni róla, nem tudta tovább folytatni. Túl régen volt, túl régóta hevert már elméje eldugott sarkában, hagyta, hadd porosodjon és talán sikerült is volna örökre elfelejtenie, ha Donna nem kérdez rá. Szerette volna a nőt hibáztatnia ezért, szeretett volna vele kiabálni, de nem ért volna el vele az égvilágon semmit, csak Donnát is feldühítette volna, neki pedig még egy dologgal több miatt fájhatott volna a feje. Nem. Jobb lesz, ha hallgat, és mindent újra visszatuszkol oda, ahová való, a felejtésbe.
Csakhogy Donna nem hagyta.
- Mi történt másnap? – kérdezte halkan. Még a madarak is lehallgattak, körülvette őket az ősz szelíd csendje, a Nap bágyadtan simított végig a vállukon, azt ígérve, hogy hamarosan minden rendbe jön, hamarosan mindez csak egy kósza álom lesz csupán. Mindketten tartottak attól, hogy igaza van, s a felfestett emlék szomorún vérzett a drótkerítés tetején, igazzá téve rosszízű sejtéseiket.
- Kitört a háború – fejezte be a Doktor. Leszállt a korlátról, összehúzta magán a kabátot és csak nézett el, valahová messze – Megérkezett az első dalekflotta, és attól fogva a Mesterrel is alig találkoztam. Alig néhányszor találkoztunk, nekem nem volt állandó helyem, mindenhol harcoltam, ahol szükség volt még egy kézre, öltem, volt, hogy akkor is, mikor nem kellett, kíméletlen és gyors voltam. A Mester, ő a taktikai karnál kapott helyet, nem is csodálkoztam rajta, de fájt, mindennél jobban fájt, hogy nem kérhettem bocsánatot azért az estéért. Ha megtehettem volna, ha megtehetném, visszamennék arra az ostoba éjszakára, és nem nevetném ki. Vigaszt adnék neki, megcsókolnám és talán mindkettőnk sorsa másként alakul. Talán nekem se kellett volna megtennem azért, amiért el kellett szöknöm, holott akkor még nem is tettem semmit. Egy Időlord élete sem festhető fel egyenes vonalként, mint az embereké, gyakran először jön az okozat és csak az ok, de vannak szabályok.
- Ugyan már! Maga folyamatosan felrúgja őket! Miért nem tehetné meg ezzel is!
- Donna, hidd el, nekem is megvannak a magam korlátai, bármennyire is nehezemre esik ezt elismerni. Ez pedig azok közé tartozik, amit soha nem hozhatok már helyre.
- Sajnálom.
- Tudom, Donna, tudom!
A Doktor nehezen felsóhajtott és szórakozottan rugdosni kezdte a kavicsokat. Vajon felismerné-e bármelyik útitársa, ha úgy látta volna? Gallifrey katonájaként? Ahogy beborítja a skaro fajzatok vére? Nem, hiszen azóta rengetet változott, felnőtt, megkomolyodott s talán bölcsebb is lett valamivel, de még mindig ugyanúgy pusztulás jár a nyomában. Ez az egy soha nem változik meg, s ki tudja, mennyi ideje van még Donnának, mielőtt őt is utoléri a vihar!
- És a háború után? Hallott valamit felőle?
- Nem sok mindent. Mindenki elpusztult. Szeretnék abban hinni, hogy az a csodálatos elméje kihúzta őt a bajból, de nem reménykedem. Már nagyon régóta nem remélek semmit.
A Doktor ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, de Donnának még akadt hozzáfűznivalója:
- Én viszont még remélek. Per pillanat abban, hogy hajlandó lesz végre elvinni egy becsületes vidámparkba, ahol akad óriáskerék is.
- Donna, én itt kiöntöm magának a szíveimet és erre az az egyetlen reakciója, hogy vidámparkba akar menni? Figyelt rám egyáltalán?
- Természetesen. Maga mondta, hogy az Időlordok élete sem irható le egyenesként, szóval, ha a barátja tényleg annyira briliáns volt, mint amennyire lefestette, akkor biztos túlélte és előbb-utóbb csak összefutnak.
- De hogy jön ehhez a vidámpark?
- Vattacukrot akarok venni, hirtelen nagyon rákívántam.
- Ez teljeséggel logikátlan!
- Két lehetőségünk van: vagy sírunk a sorsa felett, ami elismerem, nagy szívás, vagy megyünk és csinálunk is valamit. Elhiszem, hogy magának piszok rossz, hogy nem kérhet bocsánatot a Mestertől, de nekem, magával ellentétben nincs lehetőségem évszázadokig rágódnom egy hibámon. Maga elmondta, amit köszönök, de segíteni nem tudok rajta, az életem is jócskán véges, és ha már nem láttam azt a kettős üstököst, akkor legalább vattacukrot hadd egyek, miközben az óriáskeréken ülök.
Donna mindezt csípőre vágott kézzel, a lehető leggyorsabb hadarásával adta elő, s mikor végzett a Doktor nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül is, valahol igaza volt, de azért némileg több tapintatot várt volna tőle.
- Na, jön vagy mi lesz? – kérdezte Donna. Ezúttal ő sétált előre, a Doktor pedig követte. Mikor beérte, ránézett és kissé hökkenten vette észre, hogy Donna sír. Nem olyan fajta volt, akinél könnyen eltörik a mécses, s a Doktort egy kicsit bántotta, hogy így felkavarta, de jól is esett neki ez az együttérzés. Tapintatosan úgy csinált, mint aki nem vette észre, hogy a könnyeit törölte le a zsebkendővel, de magában elmormolt neki egy köszönömöt. Hangosan azonban csak ennyit kérdezett:
- Melyik vidámparkba akarsz menni?