Rendhagyó rutinmunka

Tartalom: Castiel még mindig vadász akar lenni, és talál is egy ügyet. Hármasban a városba utaznak, ahol kiderül, hogy a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint hitték.
Páros: Destiel
Fandom: Supernatural
Műfaj: humorosnak szánt valami
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: enyhe slash, káromkodások, asszitted-hogy-van-cselekmény-pedig-nincs, Mary Sue a’la Reyklani, és csekélyke elmeborultság, valamint OOC

Megjegyzés: Ezt a novellát kilencven százalékban az apai ági nagymamám ihlette, akire rettenetesen büszke vagyok, és szívesen dicsekszem vele, mert badass. A maradék tíz százalék megoszlik Nienor chatje, a vitatható minőségű fanficek (nem rólatok beszélek nyugi), és a kilencedik évadzáró között. Amit le kellett vezetnem. Kicsit álmosan írtam, de valahogy mindig félkómás állapotban jött hozzá az ihlet. Leginkább saját szórakoztatásomra írtam, így ne legyenek nagy elvárásaitok.

Dean nyúzott arccal figyelte Castielt, de hiába fixírozta csipától összeragadó szemekkel, az angyal csak nem akarta észrevenni magát és távozni a szobából. Az sem vigasztalta, hogy legalább nem egyedül volt és nem kapta rajta in flagranti, mert az ideális az lett volna, ha eleve meg sem jelenik.
Ám ez nem esett le Castielnek a hallgatásából, így kénytelen-kelletlen rákérdezett, azt remélve, hátha hamarabb lerázhatja:
- Mit akarsz?
A szavai kásaként plöttyedtek ki a száján a fáradtság miatt, de Castiel gond nélkül megértette. Csak éppen félreértelmezte:
- Vadász szeretnék lenni.
- Igen, ezt már tudom! – sóhajtott fel Dean és a tenyerébe temette az arcát. Az orra alatt mormogva hozzátette, hogy „Sajnos”, ám az angyal nem kérdezett rá. Vagy nem hallotta, vagy végre fejlődött ennyit.
- Találtam egy ügyet – mondta Castiel, továbbra is faarccal bámulva Deant.
-  Remek Cas! – kiáltott fel Dean azzal visszadőlt az ágyra. Magára húzta a takarót, feje alá gyűrte a párnát és máris érezte, ahogy az álom elnehezíti a fejét. Ám elaludni esélye sem volt, mert Castiel, akinek nem sok különbséget jelentett, hogy este hat vagy reggel hat van, lerántotta róla a takarót.
- Héhéhé ember! Magánszféra, rémlik? – háborodott fel Dean. Igyekezett mérges és megrovó arcot vágni, de marha nehéz mérges és megrovó arcot vágni félkómásan, mikor ráadásul a menny legkékebb szempárja mered rád bájos naivsággal.
- A takarót csak kétféle helyzetben ránthatják le rólam: vészhelyzet vagy szex. Ajánlom, hogy vészhelyzet legyen.
Castiel alaposan mérlegelte a lehetőségeket, végül kibökte.
- Nem hiszem, hogy vészhelyzet lenne. Ami a másik verziót illeti…
- Reménytelen eset vagy – vágott közbe Dean. Néha határozottan hiányzott neki a kattant hippi énje. Az legalább rendesen lereagálta volna.
- Keltsd fel Sammyt, vázold neki a többit. Én is ott leszek, csak előbb felöltözöm. Hacsak nem akarod végignézni – tette még hozzá, amiért gondolatban lefejelte a falat.
- Sam már fent van – közölte Castiel. – Gondolom, nem szeretnéd, hogy figyelemmel kísérjem az öltözködésedet.
- Gratulálok, mégis fejlődsz.
Mire Dean befejezte a mondatot Castiel már el is tűnt. A vadász nyüglődve kikászálódott az ágyból és komótosan öltözni kezdett. Nem szokott ilyen nehezen ébredni, de ki akart használni minden egyes pillanatot, amit pihenésre fordíthatott, úgyis olyan ritkán adatik meg nekik a nyugodt éjszaka. Ráadásul már saját ágya is van, ami tényleg csak az övé, ahogy a szobája is. Ahová bármikor beteleportálhat egy angyal, de no, semmi nem tökéletes és ez a hely még mindig a lehető legközelebb állt hozzá.
Mikor végzett, lesétált a nagyterembe, ahol már Sam egy bögre kávé, meg az angyal társaságában görnyedt a laptopja felett.
- ’Reggelt! – vetette oda, Sam válla felett kukucskálva.
- Tényleg ügynek tűnik – mondta Sam köszönés helyett és gyanánt.
- Ettől még kelhettem fel hiába. Na, meséld el szépen! – intett nagyvonalúan Dean. Leült a székre, kényelmesen elhelyezkedett és hallgatta, ahogy Sam rövid torokköszörülés után összefoglalta az olvasottakat.
- Egy kisvárosban különös halálesetről számoltak be a helyi lapok. Az áldozat hatvan éves, virágboltot vezetett, mikor zárás közben holtan esett össze. Megfulladt.
- Még mindig nem látom be, hogy miért is lenne ez a mi ügyünk.
- Vízbe fulladt Dean.
- Na és? Biztos beleesett valamelyik vizeskannába mikor szívrohamot kapott. Mehetek vissza aludni? A végén még elfelejt az ágyam.
- A tárgyak nem emlékeznek – szólt közbe Castiel. Eddig némán örült, hogy talált valamit, bár ebből semmi nem ült ki az arcára.
- Az enyém igen – vágta rá Dean. Sam azonban nem hagyta kibontakozni a vitát:
- A halottkém szerint sós víz volt a tüdejében, ami nem épp növénybarát folyadék. Így már ügynek tűnik?

- Rutinmunkának. Vagy boszorkány, vagy szellem.
- Ez azt jelenti, hogy megyünk? – kérdezte Castiel
- Azt. Kocsival – pörgette meg Dean az ujjai között a slusszkulcsot.
- Ülhetek előre? – kérdezte Castiel. A Winchester fivérek egyszerre torkollták le:

- Nem!
Castiel ezek után még magához képest is csendben ült a hátsó ülésen, élethűen hozva ezzel a duzzogó háromévest, de senki nem foglalkozott vele.
Az utat pár óra letudták, így még javában délelőtt volt mikor megérkeztek a kisvárosba. Pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi ahol megfordultak. Először a termőföldek és a gyárak, aztán a kertes házak, a panelek, aztán az üzletek, irodák, gyorséttermek. Sam megnyugtatónak találta az ismétlődést, azt sugallta, hogy azért még vannak dolgok a világban, amik rendesen működnek. Dean céltáblának látta, ahova valami szemétláda gyújtónyilakat lődöz, amiket nekik kéne kioltaniuk, de valahogy sose sikerül. Castiel nem hasonlította semmihez, még mindig azon gondolkozott, amit Dean reggel mondott neki.

Viszonylag hamar megtalálták a helyszínt, ám előtte még tettek egy kis kerülőt, mert Dean meglátott egy kisboltot és feltételes reflextől vezéreltetve leparkolt elé, hogy beszerezze az almáspitét. Az utolsó falatokat nyelte le s a porcukrot söprögette a gallérjáról, mikor kiszállt az autóból.
- Andrew és Philip különleges ügynökök, FBI – prezentálta magukat Sam, majd Dean figyelmeztető oldalba bökése után hozzátette: - És Collins gyakornok. Nemrég helyezték át próbaidőre.
A bejáratnál posztoló helyi erő alaposan megnézte őket, majd biccentett és beengedte őket a helyszínre, ám nem mulasztotta el, hogy ne mérje végig őket azzal az irigységgel, vegyes gúnnyal, amit késdobálókban és focimeccseken verekedés szokott követni.
A bolt túlságosan kicsinek tűnt ahhoz képest, hogy mennyi növényt zsúfoltak bele. Még a plafonról is lógtak műanyag kaspókban, amit Sam szívből megutált, miután a harmadikba is sikeresen beverte a fejét. A dzsungelként burjánzó flóra között kis táblácskákkal megjelölve árválkodtak a helyszíni bizonyítékok, a padlón pedig krétával felrajzolva az áldozat kontúrja, amit egy fehérköpenyes helyszínelő virágokkal szórt körbe.
- Ez valamiféle kegyeletadás? - kérdezett rá azonnal Castiel. A férfi megugrott, zavarában megpróbálta a nem létező zsebébe gyűrni a kezében tartott szirmokat, míg a már leszórtakat elrugdosni a lábával, mindezt olyan rémült arccal, hogy Dean magában megdicsérte Castielt a szándéktalan, ám annál hatásosabb figyelemfelkeltését.
- Nyugodjon meg mi nem láttunk semmit – mosolygott rá Sam megnyugtatóan.
- Már amennyiben hajlandó együttműködni – tette hozzá Dean. Nem kifejezetten a művészlelkű helyszínelővel volt baja, csupán még mindig frusztrálta egy kicsit a kéretlen ébresztő és nem látta be, hogy miért csak neki kéne szarul éreznie.
- P-p-p-persze – mondta a férfi és ezzel be is mutatkozott: - Peter Shrank.
Még mindig ideges volt, mert Castiel úgy döntött, hogy közelebbről is megvizsgálja a sajátosan kidíszített kontúrt, és megpróbálja beleilleszteni valamelyik vallásba, mert még mindig képtelennek bizonyult felismerni az unalom végeredményét, még akkor is, ha az a képébe üvöltött.
- Mit tud nekünk mondani Peter? - kérdezte Sam. Most is ő vitte a szót, mag Dean ingerülten suttogva próbálta meggyőzni Castielt, hogy szakadjon már le a virágokról, és viselkedjen ügynökhöz méltóan.
- A halál oka rendkívül szokatlan. A tüdőben sós vizet találtak, de itt nincs egy csepp se. Azt pedig eléggé nehezemre esik elhinni, hogy valaki csak ezért utazott volna kilométereket, hogy idehozzon egy vödörrel.

- Ez valóban szokatlan. Mikor jár le a munkaideje?
- Soká lesz az még! Miért kérdezi?

- Valami azt súgja, hogy épp eleget időzött már itt. Mi meg csak most jöttünk. Menjen vissza az őrsre nyugodtan.
- Nem lesz bajom ebből?
- Hivatkozzon ránk. Mi vagyunk az FBI.
Peter hálásan felsóhajtott.
- Nagyon köszönöm! Igazából nem vagyok oda ezért a munkaért, csak hát az ősök...! Nah mindegy sok sikert és Mark miatt ne fájjon a fejük, nem fog akadékoskodni. Viszlát!

Sam intett, de Peter már ott sem volt. Majdnem olyan gyorsan elstartolt, mint egy démon, Dean is már csak a távolodó kocsiját láthatta az ablakon át.
- A lelkes munkaerő – motyogta Dean, majd elővarázsolta a zsebéből az EMF mérőket. - Lássuk, mint találunk!
A boltot két perc alatt átvizsgálták és kapásuk lett. A mérő pityegett, meg sípolt, mint egy torokgyulladásban szenvedő delfin, kétséget sem hagyva afelől, hogy szellem van a dologban.

- Mondtam én, hogy rutinmunka! - jelentette ki Dean elégedetten.
- Nem akarok kötözködni, de mikor volt utoljára bármelyik ügyünk rutinmunka? - érdeklődött Sam.
- Ezt most muszáj volt? Már épp kezdtem örülni. Még a végén igazad lesz és már megint beletenyereltünk valami szarba.
- Még mindig a korai keltés miatt vagy berágva?
- Nem vagyok berágva. Miért is lennék mikor épp csak Cas rántotta le rólam a takarót?!
- Nem akarok tudni a részletekről – jelentette ki Sam és határozottan az Impala felé sétált.
- Nem is történt semmi! - üvöltötte utána Dean, majd szemrehányóan Casre nézett: - Ez a te hibád!
- Hogy nem történt semmi? Sajnálom, de fogalmam se volt róla, hogy testi kontaktusba akarsz kerülni velem.
Dean ledermedve pislogott kettőt, majd csak legyintett és otthagyta. Castiel tanácstalanul álldogált még egy ideig, újra beszórta virágokkal a test kontúrját, mert ha már az emberi kapcsolatokkal és viselkedéssel csődöt mondott, legalább ezzel ne tegye, majd elégedetten teleportált az Impalába.

Dean már félre sem rántotta a kormányt, mikor meghallotta a szárnysuhogást.

- Ha ügynökként bemész valahová, akkor két lábon jössz ki onnan és nem az angyalmodjóddal – mondta Dean.
- Akarod, hogy visszamenjek?
- Meg ne próbáld!

A rendőrséget minden további gond nélkül megtalálták. Bent már javában zajlott a ramazuri. A Winchesterek és Castiel épp egy vita kellős közepébe csöppentek bele. Szegény Petert hordta le a főnöke a sárga földig, terebélyes hallgatóság előtt. Vöröslő képpel, üvöltve kérte számon rajta a helyszín elhagyását, terebélyes tokája csak úgy lebegett az erőfeszítéstől. Dean, aki annyira azért nem kívánta Peter nyomorúságát, a kövér férfi vállára ejtette a kezét.
- A mi utasításunkra tette – mondta egy olyan farkasvigyor kíséretében, amitől bármelyik szürkebundás azonnal kereket oldott volna. A nyomaték kedvéért felmutatta a jelvényét, Sam és Castiel követte a példáját.
- Óh! - nyögte a kapitány.
- Óh, bizony – erősítette meg Dean. Peter reménykedve pislogott rájuk, Sam helyeslően biccentett, mire ő megint bemutatta az eltűnés művészetét. A kapitány csak egy pillanatra kapta el a tekintetét, de mire visszanézett a szőke hajú srác már sehol sem volt.
- Megtudhatnám, hogy milyen jogon utasítgatják az alkalmazottaimat?
- Az együttműködés jogán – előzte meg Sam Dean durvább válaszát.
- FBI – tette hozzá segítőkészen Castiel, szintén fenyegetően nézve. A kapitány homlokára gyöngyöző verejtékkel volt felírva, hogy pusztán egy jelvény még nem jelenti azt, hogy ők lesznek a kakasok a szemétdobján. Azért annyi esze volt, hogy ezt ne mondja ki hangosan.
- A halottkémmel akarunk beszélni, mégpedig azonnal, kérjük az elhunyt hozzátartozóinak a listáját az új fejleményekről pedig Peter tájékoztasson minket – sorolta Dean fagyosan. A kapitányból áradó félelem és gyáva agresszió undorította. Tudta, hogyha a purgatóriumban lennének, semmi perc alatt átvágná a torkát, mielőtt esélyt kaphatna arra, hogy hátbaszúrja. Alaposan meg kellett erőltetnie magát, hogy ne vágja hozzá az egyik falhoz, de sikerült legyűrnie a késztetést.
- Hát hogyne – köpte ki a szavakat a kapitány. - Az FBI-nak mindent.
- Helyes. És eszébe se jusson Peteren levezetni a kicsinyes haragját, vagy bárki máson, mert könnyen előfordulhat, hogy bizonyos emberek csúnya dolgokat hallanak magáról, ami kedvezőtlenül hathat a jövőjére.
- Meg sem fordult ilyesmi a fejemben. A halottkémet lent találják a pincében.

Dean még egyszer alaposan rávágott a vállára, épp, hogy csak nem törte el, majd megindult a jelzett irányba. Sam és Castiel követték.

- Ez most mire volt jó? - kérdezte Sam ingerülten.

- Irritált – vonta meg a vállát Dean.

- Akkor sem fenyegethetsz meg valakit, pusztán azért mert szemétláda. Ez nem így működik Dean!
- Engem ne akarj kioktatni arról, hogy mi, hogy működik!

A veszekedés nem csírázhatott ki, mert Castiel a vállukra tette a kezét és lecsillapította őket.
- Az együttműködés a legfontosabb – mondta, mintegy magyarázatképpen. Dean és Sam egyforma maradj- ki-ebből tekintettel néztek rá, de Cas nem vette igazán magára, más miatt ráncolta a homlokát.

- Néha jólesne egy köszönöm.

- Kösz Cas. Most jobb?

- Sokkal.

Dean a szemeit forgatva nyitott be a kórboncnokhoz, aki épp jóízűen evett egy szendvicset, a kiterített hulla mellett ücsörögve.

Nem tűnt egy szívbajos alaknak.

Tulajdonképpen élőnek se nagyon, ha nem majszolta volna jóízűen a kaját, akár össze is keverhették volna valamelyik páciensével. Vékony, folyton görnyedt alak volt, zsírosnak tűnő, lapockát verdeső hajjal, vizenyős szemmekkel és annyi életkedvvel, mint az asztalon heverő test.

- Jó étvágyat! - köszönt Sam. - Mi... Andreas Key holttestét akarjuk látni.

- Minek? Az is ugyanolyan ronda, mint a többi – érkezett a válasz. Dean elvigyorodott és oldalba lökte Samet.

- Arra utalt, hogy meg szeretnénk vizsgálni, de nem tudjuk melyik ő – magyarázta meg Castiel teljesen feleslegesen. Az ipse meglapogatta a mellette lévő boncasztalt és evett tovább. Sam figyelte egy ideig, ahogy vagy tucatnyi szabályt megszeg, majd egy nekem-mindegy vállrándítással lehúzta a zöld műanyag takarót és hozzálátott a vizsgálathoz. Néha frusztrált pillantást vetett az egykedvűen ebédlő férfira, meg Castielre, aki legalább olyan aggódóan töprengve nézte, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a konyhapadlón lévő izé a henteshez akar visszamászni, vagy csak simán giliszta.

- Nézd a fülét! - súgta oda Dean, aki mellette foglalatoskodott, bár a munka nehezét Samre hagyta. Sam közelebb hajolt, és amiről úgy hitte megalvadt vér, kiderült, hogy megszáradt ektoplazma.

- Szellem. Ez nagyban leegyszerűsíti a dolgokat.

- Végeztek? - kérdezte a kórboncnok.

- Igen, köszönjük.

- Abban a zacskóban vannak a személyes tárgyai, ha érdekli magukat.

Castiel kettőjük helyett is döntött, a műanyag zacskó tartalmát kiöntötte a rozsdamentes lapra. Sam és Dean a válla felett figyelték a tárgyakat, de semmi különlegeset nem találtak. Lakás – és slusszkulcs, iratok, apró, pénztárca, papír zsebkendő, vagyis csak a szokásos dolgok, a legkülönösebbnek még az a kimondhatatlan nevű virágmagos zacskó tűnt, de hát virágboltot vezetett, így ez is normálissá degradálódott.
Még egyszer meg- és elköszöntek és elhagyták a bonctermet. Peter már várt rájuk, Samet határozottan kezdte idegesíteni, hogy nem tudja, hogyan csinálja. Eldöntötte, hogy alkalom adtán rákérdez egy flaska szenteltvíz és egy tár ezüstgolyó kíséretében rákérdez a dologra.

- Itt vannak a rokonok és hozzátartozók listája. Nem hosszú. Elég magának való ember volt.

- Kösz.

Castiel úgy méregette a Sam által elvett papírlapot, mintha az a puszta létezésével megsértette volna, mert egyáltalán nem tudta elolvasni.

- Nem lehetett volna gépelve? - kérdezte Sam.

- Elromlott a nyomtató – hadarta Peter, majd újfent eltűnt.

- Hát ez fasza! Cas te értesz a nyelvekhez nem?

- A díszítő motívumok teljesen felismerhetetlenné tették a szöveget. Kétlem, hogy akár egyetlen szót is ki tudnék venni.

- Sokat segítettél.

- Személyes megítélésem szerint nem járultam hozzá, hogy el tudjátok olvasni.

- Visszafelé fejlődsz. Sam, biztos, hogy te sem tudod kibogarászni?
- Biztos, de kerítek egy patikust. Azt sejtem, hogy angol, ám a többihez profi segítsége kell.
- Miért nem harcolta ki magának a művészképzőt!?

- A szülői szigor sokat nyom a latba egy fiatalember pályaválasztásakor, amivel nem lehet mindig szembeszállni. Vagy a pénz hiányzott, amivel a karrierjét támogathatták volna – válaszolt Castiel teljesen feleslegesen. Dean felé fordult és tetetett komolysággal mondta:
- Le foglak tiltani a tévéről, de előtte tanítok neked egy új kifejezést: költői kérdés.

- Tisztában vagyok ennek a jelentésével.

- Csak felfogni és értelmezni nem tudod. Na, gyere, Sam itt hagyott minket. Hiába, nálam van a kocsikulcs!
A nevezett tárgyat az ujjai között pörgetve indult el. Castiel hűségesen követte és magától ült hátra.

Az Impala csak a gyógyszertárnál állt meg, mielőtt leparkolt volna a motelnél. Dean úgy döntött, Samre bízza a bevásárlást, így míg a öcskös az egyik ABC- ben szedte össze a szükséges holmikat, addig Dean a motelban, a legteljesebb lelki nyugalommal nyitotta ki a vastartaléknak számító, utolsó előtti sört, felcsapta a laptotot és mindent elkövetett, hogy ne kelljen az üggyel foglalkoznia. Rutinmunkának tartotta, ezért sokkal nagyobb figyelmet szentelt azoknak a videóknak, amelyeknek a címében szerepelt az „erotikus” és „vetkőzés” szavak, és olyannyira sikerült ezekre fókuszálni, hogy Casről el is feledkezett. Egészen addig, míg az meg nem szólalt a válla felett.
- Ez megint olyan, amiről nem beszélhetek?
Dean cifrát káromkodva zárta be az ablakot, és az orrnyergét masszírozva próbálta nem leüvölteni az angyal fejét.

- Igen – nyögte végül. Csak hogy csináljon valamit egy levegővel lehúzta a maradék, fél üveg sört, aztán szomorún bámulta az üres üveget.
- Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy erkölcsös dolog ilyeneket nézni – mondta Castiel elgondolkozva. - Úgy vélem, hogy meglehetősen helytelen dolog a testiséget a szerelem elé helyezni.
A helyzetet egy deus ex mobil mentette meg, Dean feloldozásként kapott utána, hümmögött, hallgatott, majd letette.
- Sam volt. Megvannak a címek. Az elsőt elküldte SMS-be, ő már ott fog várni minket. Az Impalával megyünk.
- Sokkal gyorsabb lenne a teleportáció.

- Hogyne, de aztán te magyarázod el a sajtónak, miként voltál képes megjelenni a semmiből.

Tíz perccel később ott voltak a ház előtt.

Sam már türelmetlenül toporgott, és profilból nagyfokú hasonlóságot mutatott egy öltönybe bújtatott, ideges rénszarvassal, épp csak a sövényt nem legelte le. A cuccokat bevágta az autóba, és visszasétált Deanhez és Cashez.
- Cas lehetőleg ne legyél bunkó és agresszív, hagyd ránk a beszédet és próbálj meg ne minden második kifejezést megmagyarázni – sorolta Dean a tudnivalókat. Cas csak egy biccentéssel, hogy megértette, Sam máris csengetett. A kellemes bimm-bamm elhalkultáig felmérték a terepet. Családi házak, általában erkélyes kétszintesek, egyformára nyírt fák, parkoló autók és gyanútlan járókelők alkották a tájat, tehát semmi különleges vagy kirívó nem akadt benne.
Résnyire nyílt az ajtó és egy barna, félhosszú hajú lány bámult ki rajta melegítőbe, pólóba és értetlen tekintetbe öltözve.
- Jó napot! – mosolygott rá Sam. – Andrew ügynök vagyok, ő pedig Philip ügynök az FBI-tól. Ő pedig Collins.
A lány bámult, csak bámult rájuk, üveges tekintetében mintha halvány értelem szikrája lobbant volna fel, aztán nemes egyszerűséggel az orrukra csapta az ajtót.
- Ez nem az én hibám volt – szögezte le azonnal Castiel.
- Muszáj mindent kommentálnod? Ne, nehogy válaszolj! Jézus!

- Próbáljuk meg még egyszer – tenyerelt rá a csengőre Sam. Dean és Castiel egy összevillanó tekintettel lerendezték a dolgot, így mindketten lehiggadtak.
Ezúttal hosszabban szólt a csengő, de aztán az ajtó újra nyílt, ezúttal teljesen és ezúttal a lány is rendezettebben festett.
- Jó napot! Elnézést az előbbiért, csak átöltöztem. Kérem, jöjjenek be.
Besétáltak, a lány becsukta mögöttük az ajtót. Rendezett, egyszerű nappali volt, minimális bútorral, ám kényelmet sugárzott magából. A kanapéra ültek le, Castiel került középre, hogy a két Winchester egyszerre figyelmeztethesse, ha valami rosszat szólna. Velük szemben foglalt helyet a lány, aki szinte pattogott a feszültségtől.
- Te Eva… - kezdte Sam, aztán elakadt. Csekély fogalma volt arról, hogyan kéne kiejteni a családnevét, és nem akart hülyeséget mondani.
- Szalóky – segítette ki a lány. – Jól tippelem, hogy csak pár kérdést akarnak feltenni? – tette hozzá mosolyogva. Aztán rögvest el is pirult szégyenében és zavartan a füle mögé tűrte a haját.
- Igen, jól tippeled. Nyugodj meg, nincs mitől tartanod – Sam lassan, nyugodtan beszélt. Eva erre felcsuklott, bólintott, de tovább tördelte a kezét, a szája pedig meg-megrándult.
- Jól érzed magad? – kérdezte Castiel. Dean gondolatban megveregette a vállát, majd figyelmeztetően megrúgta a vádliját, nehogy elővegye valamelyik angyali trükkjét.
- Igen. Nem. Nemigen – mondta Eva. Felállt, kiment az egyik ajtón, vízcsobogás szűrődött ki, majd megszűnt és Eva visszajött, arcán még ott csillogott egy-két vízcsepp, de legalább nem tűnt olyan ziláltnak.
- Rendben. Kérdezhetnek, amit akarnak.
- Milyen rokonságban álltál az elhunyt Andrew Keyel? – kérdezte Sam.
- A nagybácsim volt, valóságos mesebeli nagybácsi, de sajnos nem ismertem nagyon jól. Ami nagy kár, mert ő hozott ki ide, Amerikába.
- Hol születtél? – kérdezte Dean.
- Magyarországon – szinte szótagolta az országnevet. Mintha túl sokszor hallották volna félre, amin Dean nem is csodálkozott, sokkal inkább azon, hogy miért érzi ismerősnek?
- Kicsi és jelentéktelen közép-európai ország és bár szeretem, de azért kényelmesebb idekint élni – darálta el gyorsan Eva, zavart félmosollyal.

- Mióta élsz itt?
- Két, vagy három éve.

- Mégis csak felületesen ismerted?

- Nézze, nemcsak egy másik országba, de egy másik kontinensre is hozott, és azzal a kikötéssel, hogy egyedül kell, hogy boldoguljak, így nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Beugrott ellenőrizni, megkérdezte, hogy vagyok, de ennyi.
- Esetleg arról tudsz, hogy kik lehettek az ellenségei?

- A fél város, amilyen hirtelen haragú ember volt, de csak a szája járt. Öreganyámmal, vagyis a nagymamámmal egészen jól kijöttek, tudniillik őt is elhozta, nem csak engem. Csodálom, hogy egyáltalán rá tudta beszélni, viszont a hamari természetük ellenére is egész jól kijöttek egymással. De kifejezett ellenségről nem tudok.
- Romantikus szálak fűztek őket egymáshoz? – kérdezte Dean, mire a lány őszintén felnevetett.
- Romantikus szálak, hát ez marha jó! Ez nagyon tetszik! – letörölgette a könnyeket a szeme sarkából, csak aztán folytatta. – Bár az öreganyám néha jobban pörög, mint szélkakas a viharban, de mégiscsak nyolcvanéves és sokkal többet emlegeti a halált, mint a szerelmet.
- Beszélhetnénk a nagymamáddal?

- Nehezen. Kint van a farmon, segít az állatokkal, és ha nem rángatom haza időben még traktort vezetni is megtanul.

- Nem félted? – vetette közbe Castiel.
Eva csak legyintett.

- Ő így gyászol, mellesleg jól is érzi magát. Az ismerős környezet pedig még azt is segít neki feldolgozni, hogy egy tenger választja el az otthonától. Meg aztán ha elhunyna, úgyis a Mennyországba kerülne.
- Ezt senki nem tudhatja biztosra – ellenkezett reflexből Castiel.

- Dehogyisnem, mert seggbe rugdalom az angyalokat, ha nem engedik be – jelentette ki harcias magabiztossággal Eva.
Dean és Sam egyszerre vágott „Ha ez ilyen könnyű lenne!” fejet, majd Dean visszaterelte a beszélgetést a fősodorba.
- A szüleiddel beszélhetnénk?

- Én is szeretnék, higgye el, de anyám otthon maradt a munka és a ház miatt, apámat pedig nem is ismerem, elhagyott minket, mikor kicsi voltam.

- Sajnálom. Akkor tényleg nem tudsz semmi olyat, ami segíthetne?

- Ezt meg én sajnálom, de nem tudok.

- Akkor hát köszönjük, mi mennénk is. Szia!
- Viszontlátásra!
Eva kikísérte őket és a kelleténél jobban csapta be mögöttük az ajtót.
- Gyors és eredménytelen, ez már fél siker – mondta Dean és elindult vissza az Impalához.
- Talán a többiekkel szerencsésebbek leszünk – tette hozzá Sam. Castiel azonban nem ment utánuk.
- Jobban körül kellene néznünk – válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
- Mégis minek? A csaj kicsit zakkant, de ennyi az egész.
- Éreztem… valamit. Ismerős, de nem tudom hol, vagy mikor éreztem hasonlót. Kicsit a Mennyekre emlékeztetett.

- Ezt nevezem én paranoiának! – füttyentett elismerően Dean. – Ám ez egy rutin nyomozás, először mindenkinél körülnézünk, aztán majd visszatérünk ide. Oké?
- Nem Dean nem oké! Ezt az ügyet én találtam, tehát utána is fogok járni, ha muszáj, akkor akár nélküled is.
- Ne szórakozz, halálra rémítenéd!
- Jól van srácok! – állt közéjük Sam. – Én elmegyek a következő címre, ti meg körülnéztek odabent, aztán találkozunk a motelben.
- Rend… - kezdte Dean a ház előtt -… ben – fejezte be a szobába. Szemrehányóan nézett Castielre. – Azért megvárhattad volna, míg befejezem.
Castiel bólintott, ami ezúttal azt jelentette, hogy nem érdekli, majd a szobának szentelte a figyelmét.
Először is megpróbálta megtalálni.
A szoba legfőbb tulajdonsága ugyanis az volt, hogy tele volt könyvekkel. Lefolytak a polcokról a padlóra, beterítettek mindent, az összes lehetséges és néhány lehetetlen helyet, és csak a sokadik pillantásra lehetett felfedezni az ágyat, asztalt, széket és szekrényt.

- Nem lehet egy társasági lény – vélte Dean. Kiszúrta a laptopot két Stephen King könyv között, félresöpört jó néhány kötetet és letette az asztalra. Felnyitotta, a gép erre jelszót kért.
- Fasza. Nem volt még elég? – kérdezte feszülten Castieltől. Nem a betöréssel, hanem annak felesleges voltával akadtak problémái, és szeretett volna minél előbb túl lenni rajta.
- Nehéz behatárolni. A számítógépen esetleg találnánk valamit.

- Várj, feltöröm neked!

Dean kalimpált valamit a billentyűzeten, és az máris szabad utat jelzett. Dean elégedetten vigyorgott, mégiscsak sikerült valamit eltanulnia Charlie-tól!

A kezdőképernyő egy űroperába illő kastélyt mutatott, felirat tájékoztatta őket, hogy Asgardot szemlélik. Castiel maga elé vette és néhány egyszerű utasítás után már könnyedén használta.

A mappák zöme tanulmányi dolgokkal volt tele, a legkülönfélébb stílusú zenékkel, filmekkel és már mindketten kezdtek arra hajlani, hogy Castiel tévedett, amikor belefutott egy slash nevezetű mappába. Castiel találomra megnyitotta az egyik dokumentumot és olvasni kezdte. Dean nem figyelte oda, még mindig magában füstölgött azon, hogy a semmiért vannak itt, ám mikor Castiel zaklatott arckifejezéssel lehajtotta a laptop fedelét feltámadt benne az érdeklődés.
- Mit találtál? – kérdezte, maga elé húzva a gépet. Castiel erőtlenül tiltakozott, amivel csak még jobban felkeltette Dean kíváncsiságát. A szöveg még mindig ott volt megnyitva, így minden akadály nélkül beleolvashatott.
- Az a rohadt próféta! – káromkodta el magát. Dühösen kattintgatott, míg meg nem találta, amit keresett.
- Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Az a mocskos kis zugfirkász!
Dean dühtől tajtékozva lökte arrébb a laptopot. Castiel aggódva pillantott rá és óvatosan a vállára tette a kezét. Dean felsóhajtott és Castielre nézett. Az angyal némán, oldalra döntött fejjel vizslatta azzal a nyári égkék tekintetével, Deannek pedig nyelnie kellett, mert hirtelen kiszáradt a szája. A dühe elúszott, a pillanat lelassult, Dean úgy nézett az angyalra, mintha most látná először. A csontokra feszülő életmeleg bőrt, a serkenő borostát az akaratos vonalú állon, a sokat látott és néha oly keveset értő kék szempárt, a szorosan összepréselődő ajkakat és arra gondolt teljesen összefüggéstelenül, hogy még sosem látta önkéntelenül elnyílni őket. Csak nézett rá, jólesett elveszni a tekintetében úgy, hogy nem dől össze körülöttük a világ, néma kérdéseket fogalmazott magában és megdobbant a szíve, mikor az áhított választ látta viszont Castiel tekintetében. Egyre közelebb hajolt hozzá, a távolság fogytával egyre forróbb lett a levegő, mintha a testükből hullámokban áradó hőt venné át, szinte egymás ajkából csenték el a levegőt, mikor berobbant egy Eva a képbe, Castiel válla felett elmarta a laptopot, és egy „Bocs fiúk!” kiáltással kivetődött az ablakon.

Dean és Cas még egy pillanatig tanácstalanul meredt egymásra, majd egyszerre ugrottak az ablakhoz, ám a lány már messze járt.
- Mi a jó büdös franc volt ez? – fakadt ki Dean. – Baszki kis híján lekaptalak!
- Úgy érted, hogy meg akartál csókolni? – kérdezett rá Castiel.
- Igen, úgy!
- Azt hittem élvezed a csókolózást. Az előbb olvasottak alapján pedig azt a következtetést kell levonnom, hogy…
- Te csak ne vonj le semmiféle következtetést! – üvöltötte Dean a hajába tépve. A sajátjába természetesen. Castielt azonban nem lehetett ennyire könnyen leszerelni, így Dean is az ablakot választotta a távozás eszközéül.
-… szeretnél velem szexuális jellegű kapcsolatot létesíteni – fejezte be csak azért is, bánatos csalódottsággal. Aztán követte Deant.
Gyalog.
Nem kellett sokat rohannia, ott találta egy útkereszteződés közepén, veszettül szitkozódva.
- Dean! – szólt rá, megelégelve a dolgot.
- Ne deanezz itt nekem! Inkább ezt a libát kerítsd elő nekem, mert le akarom verni rajta az előbbit!
- Magadtól ezek szerint soha nem akarnál megcsókolni.
- Te férfi vagy, én meg nem vagyok meleg. A testvéremnek tartalak.
- Számomra nem úgy tűnt.
- Elvarázsolt mindkettőnket fog már fel! Előkeríthetnéd, hogy kiszedjem belőle mégis mit művelt velünk!
- Nem, amíg ilyen állapotban vagy! Olyat tennél, amit később megbánnál.
Dean dühösen fújtatva nézett Castielre, de az hajthatatlan maradt.
- Jól van, akkor majd elkapom később. Sam már biztos keres minket.
Gyalog indultak el, így Deannek bőven volt lehetősége arra, hogy részletesen kifejtsen néhány durva testi sértést, arra az esetre, ha Castiel egy szót is ejtene a kis afférjukról. Az angyal nem szólt semmit, csak feszülten bólintott, amitől Dean nem lett nyugodtabb. Azt az eshetőséget fel sem vetette, hogy esetleg Sam talált valamit, nem akart olajat önteni a tűzre.
- Találtam valamit! – közölte velük lelkesen Sam.
- Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dean a kocsinak támaszkodva. – A nap első jó híre.
- Na és ti? – kérdezte Sam az anyósülésre mászva. Dean sértetten felhorkantott és a motelig egy szót sem volt hajlandó mondani, Castiel is hallgatott, Sam pedig nagyon rosszat sejtett. Utálta magát, amiért mindig igaza van. Ez nem egy átlagos rutinmunka.
A szobába érve Dean először felhajtott egy üveg sört, csak aztán vágott bele a helyzet ecsetelésébe.
- A csaj nem simán zakkant, hanem valami lény, talán boszorkány, esetleg szirén.
- Miből gondolod?
- Az ösztöneim súgják.
- Oooké. Ameddig ti magánlak sértettetek, addig én beszéltem a halott barátnőjével.
- Volt neki?
- Aha, bár nekem is fura volt. A lényeg, hogy rettenetesen kiakadt a fickóra, mert az idehozta a rokonokat Evat meg a nagymamáját. Már a nevüknél elpattant nála a cérna, mert kiderült, hogy megváltoztatta a végrendeletét a távoli rokonok javára, ő pedig egy fityinget sem kap. Káromkodott egy sort, majd elém vágott egy cikket egy karambolról. Andreas karambolozott és a felesége belehalt.
- Tehát a barátnő bepöccent és ráuszította a felesége szellemét a mi karitatív virágboltosunkra. A sós vizet viszont még mindig nem értem.
- Az autó belesodródott a tengerbe, és a nő megfulladt. Nem erőszakos halált halt, csak egy ostoba véletlen volt, így ha a pénzéhes barátnő nem piszkál bele, meg sem történt volna ez az egész.
- Ez az őrület városa – összegezte a véleményét Dean és egy újabb palack sört döntött le a torkán.
- Ha egyszer szerette Andreast, akkor miért ölte meg? – kérdezte Castiel. Látszott rajta, hogy nagyon emészti a téma, ám Dean szerette volna rövidre zárni, még mielőtt rákanyarodna a délutáni eseményekre.
- Elég gyakran azt bántjuk a legjobban, akit szeretünk.
- Ennek így nem látom sok értelmét. Nem az lenne a lényeg, hogy mindent megtegyünk a boldogságáért?
- Na, én lementem valami kajáért – fogta menekülőre a dolgot Dean.
- A változatosság kedvéért néha ehetnél valami rendes ételt – mondta Sam.

- A hamburger rendes étel.
- Viszont nem éppen egészséges.
- Van benne saláta. Kettőnk közül meg úgyis te szereted a nyúlkaját. Csak tudnám, hogy nőttél rajta ilyen kibaszottul magasra. Majd jövök!
Az ajtó becsukódott mögötte, Sam pedig megcsóválta a fejét, és ruhástól ledőlt az ágyra. Még akart egyet szundítani, mielőtt elégetnék a hullát, aztán meg autóznak egész éjszaka.
- Azt csinálsz, amit akarsz – mondta Castielnek, aztán már aludt is. Castiel rövid töprengés után meggyőzte magát arról, hogy Deannek megvan a magához való esze és nem csinál semmi hülyeséget, így bekapcsolta a tévét és belemerült a mexikói-olasz-spanyol szappanopera faékegyszerűen idegesítő történéseibe.
Dean gond nélkül megtalálta a gyorséttermet, rendelt és leült a sarokba az ajtóval szemben, mert a vadász sosem lehet elég óvatos. Ugyanezzel a mentalitással pásztázta körbe az arcokat, míg oda sem figyelve ette a kajáját. Semmi gyanús vagy rendellenes dolgot nem látott: viháncoló fiatalok, nyűgösködő kisgyerek a családjával, laptopon gépelő lány, fiatal pár…
Stop!
Alaposabban szemügyre vette a laptopjába temetkezett lányt és kis híján megfulladt a félrenyelt falattól.
Az a kis ribanc!
A hamburger árát leszámolta az asztalra, felállt, nyugodtan kisétált az ajtón és megdicsérte magát, amiért nem pofozta fel nyilvánosan.
Csak pár métert sétált, aztán nekitámaszkodott a falnak, kezébe vette a telefonját és úgy billegtette, mint aki fontos hívást vár. A kutya sem törődött vele.
Aztán végre kijött Eva is, szorosan magához ölelve a laptopját, leszegett fejjel, szinte rohanva az emberek között, ám Dean elől nem lóghatott meg. A vadász kinyúlt, megragadta Eva vállát és visszarántotta. Eva feljajdult, ráharapott a nyelvére és a fájdalomtól sziszegve, kissé pánikolva nézett Deanre.
- Megvagy – közölte vele Dean diadalmasan.
- Éleslátásod akár a lézer – vágott vissza Eva. – Na és most?
- Most beszélgetni fogunk.
Eva idegesen felkaccantott, aztán az idegességtől csomóba gyűrt gyomorral hagyta, hogy Dean berángassa az egyik mellékutcába.
Dean küldött egy SMS-t Samnek a hollétéről, majd fennhangon hívta Castielt is.
- Hé Cas, jó lenne, ha idetolnál a segged, mert megtaláltam!
Eva egy dühös pillantást vetett rá. Látszott rajta, hogyha nincs más választása Deanhez fogja vágni a laptopját, aztán megpróbál elmenekülni. Dean még buzdította is volna, hiszen így jogos önvédelem címe alatt lekeverhetett volna neki egyet. Ki nem állhatta, ha a hormonjaival szórakoznak.
Az inzultus Castiel megérkezése miatt elmaradt, de ez nem jelentette azt, hogy az indulatok is elcsitultak volna.
- Most pedig megmagyarázol mindent, kezdve azzal, hogy mi a franc vagy.
- Kicsit szerencsés, mert kivételesen előbb kérdeztél. A lövésig viszont nem kéne eljutni – mondta Eva.
- Az csak rajtad múlik, hogy tudsz-e rendesen felelni.
- Dean, szinte még gyerek, légy egy kicsit kedvesebb vele! – kérte Castiel.
- Hallgass az angyalodra – kotyogott közbe Eva. Túlságosan ideges és feszült volt ahhoz, hogy befogja a száját, ami miatt bőszen szidta magát gondolatban. Úgy tudta, hogy ez fog történni!
- Ő nem az angyalom – jelentette ki Dean frusztráltan. Határozottan kezdte úgy vélni, hogy tényleg jobban tette volna, ha ágyban marad
- Aha, na persze! – sóhajtott Eva. Castiel kérdő nézett rá, majd további magyarázatért Deanhez fordult, de egyikük sem szólalt meg. A csendet az Impala motorzúgása vágta ketté
- Mi folyik itt? – kérdezte Sam az autóból kiszállva.

- Ezt mi is szeretnék tudni. Emlékszel még a mi kis író prófétánkra?
- Sajnos. Miért?

- Nem hagyta abba az írást.
- Nem! Ez nem lehet igaz. De, hogy írhatott újabb könyvet, ha egyszer Kevin a próféta?

- Megmaradhattak villanások az elméjében – szólt közbe Castiel. – Nevek, események, a legjelentősebbek, ám ezek is elhalványodnak előbb-utóbb.
- Fasza. Ezek szerint még tovább fogja folytatni a zugírást. És még több ilyen zakkant rajongónk lesz – intett Eva felé Dean.
- Minek kutakodtok egyáltalán a gépemen? Inkább örüljetek, hogy nem ugrottam a nyakatokba csókot követelve! – háborodott fel Eva.
- Ne már, hogy mi mondjunk neked köszönetet! Csináltál valamit, amitől kis híján lesmároltam Cast! – ordította Dean.
- Ez igaz? – kérdezte Sam.
- A legteljesebb mértékben – erősítette meg Castiel.
Sam kinyitotta majd becsukta a száját és inkább nem szólt semmit. Nem akarta belobbantani az így is robbanáspont közeli helyzetet.
- Megmondtam: ne olvasd el, ha nem érdekel!
- Olvasta a faszom, ez a szerencsétlen botlott bele!
- Te meg csak ellenőrizted, hogy mitől szaladt le róla a keresztvíz, mi? Különben is majd pont neked fogok magyarázkodni! Elég lenne beszólnom a rendőrségre, hogy betörtetek a házamba, házkutatási nélkül, de vagyok olyan bezsongott idióta, hogy nem teszem, ha leszálltok rólam!
- Még neki áll feljebb! Nálad keményebbeket is lenyomtam már, szóval vegyél vissza és nyögd már ki, hogy mi a rossebb vagy, hogy végre elintézhesselek!

- Nefilim – mondta Castiel. Eva és Dean egyformán döbbent képpel bámult rá, átmenetileg fegyverszünetet kötve.

- Félig angyal, félig ember – kapcsolt egyből Sam. – Ez azért megmagyarázná a dolgokat.
- Csak nagyon erős angyaloknál fordulhat elő, hogy az ilyen, legszigorúbban tiltott parancs megszegésének eredménye örökölhessen valamit az angyali szülőtől – mondta Castiel. Úgy nézett Evara, mint valami szerencsétlen, elhibázott kísérletre, szánalommal, ám a biztos halál ígéretével.
- A kurva életbe! – összegezte a véleményét Dean, és frusztráltan fújt egyet. Eva teljesen ledöbbent, még pislogni se pislogott, csak meredt valahová a semmibe, üvöltött róla, hogy próbálja valahogy megemészteni az információt. A rémült idegessége a hitetlenséggel karöltve ült ki az arcára, kiadott magából valami inkoherens hangot és reszketegen megtámaszkodott a falban. Sam közelebb lépett, hogy segítsen, hiszen már az is bőven elég lehetett neki, hogy velük találkozott, ám Eva hátralépett, mély levegőt vett és megszólalt:
- Tuti, hogy álmodok. Vagy egy fanfictionben szerepelek és én vagyok Mary Sue.
- Nefilim – igazította kis Castiel.
- Ki kéne találnunk, hogy ki lehetett az apja – vetette fel Sam.
- Minek? – értetlenkedett Dean.
- Ehhez a tudáshoz joga van.
- Rájöttem! – rikkantott fel Eva. Lassan kezdett visszatérni belé az értelem, és vele együtt a düh is.  – Ezzel akarjátok kidumálni azt, hogy nem vagytok fejtetőig belebuzulódva a másikba! Mindannyian jobban járnánk, ha túlesnétek a könnyes beismerésen, és akkor engem se kéne azzal csesztetni, csak azért, mert tudok olvasni a sorok között. Még, hogy nefilim! Baromság! Mintha egyet csettintenék és rózsaszín lenne az Impala!
Eva csettintett.
Az Impala rózsaszín lett.
De nem az a szolid, napszítta, halvány rózsaszín, ami csak az elfeledett és évtizedek óta egy helyen parkoló, valaha piros autók sajátja. Óh, nem! Ez kőkemény, rikító, éles, Barbie – rózsaszín volt, amiben a szőke cicababák húznak el lenullázni apuci hitelkeretét a legközelebbi plázába. Még csillogó matrica is került a hátsó szélvédőre, az üléseket pedig egy árnyalattal halványabb, ámde szőrős kárpit borította.

Vészjósló csend terült el felettük.
Eva még mindig ugyanúgy állt, és nem lehetett tudni, hogy mindjárt elröhögi vagy elsírja magát, Sam élénken aggódott a bátyja ép elméje miatt és készenlétbe állt, hogy megakadályozzon egy lehetséges vérontást, Castiel pedig a kezébe csúsztatta az angyalpengét.
Dean tétován közelebb lépett szeretett kocsijához, remegő kézzel végigsimított a motorháztetőn, majd oroszlánként elbődült:
- MIT TETTÉL A BABYMMEL? MIT CSINÁLTÁL VELE TE RIBANC? TÖNKRETETTED A DRÁGÁT!

Megfordult, emberi szem számára követhetetlenül gyorsan elővette, kibiztosította és Evara tartotta a fegyvert.

- Azonnal csináld vissza! Gyerünk te rohadék, vagy kiskanállal kell majd összeszedni a maradványaidat!
Eva minden erejével azon volt, hogy ne bukjon ki belőle a nevetés, így aztán nem is reagált a veszettség jeleit mutató Deannek.
- Dean higgadj le! – kérte Sam, bár ő se tűnt a hidegvér példaképének.
- Nem higgadok sehova, amíg vissza nem kapom a kicsikémet! Cas!
- Sajnálom, de erre nem terjed ki a hatalmam.
- Hát ez kurva jó!
- Nem! – tért magához Eva. – Nem fordítom vissza.
- Ne húzd az idegeimet!
- Húzza a halál, de így is úgy is ki fogtok nyírni, akkor pedig hadd legyen ez az én biztosítékom az életre.
- Senki nem fog kinyírni senkit – lépett közbe Sam. Odalépett a bátyjához és megpróbálta lecsillapítani. – Figyelj nem csinált eddig semmit, fogalma se volt a származásáról, egyáltalán nem veszélyes. Csupán védekezik.
- Rózsaszín. Lett. A. Kocsim.
- Amíg veszélyben érzi magát, az is marad.
- Nem fogok bájcsevegni vele, hogy helyreálljon az a csipkefinomságú lelke!
- Tényleg meg akarod ölni?
- Sam, ha idáig nem esett volna le, ez a családi vállalkozás. Ő szörny. Mi megöljük.  Cas, kérem a pengédet!
Castiel minden ellenkezés nélkül átnyújtotta a fegyvert.

Eva, bár még mindig az események hatása alatt állt, az életösztöne működött, ami nemcsak beszélt, hanem egyenesen üvöltve követelve, hogy azonnal tűnjön el innen. Eva nem habozott, kétszer csettintett és mire Dean visszafordult, már nyoma sem volt.
De legalább az Impala is a régi volt.
- Cas te kövesd a csajt, de a haja szála se görbüljön, nem akarom, hogy még valami baja essen a babymnek. Addig Sam és én felgyújtjuk a testet, hogy legalább a miatt, ne fájjon a fejünk.
- Dean… sajnálom, hogy nem tudtam segíteni a kocsidon. Tudom, hogy nagyon sokat jelent neked.
Dean felsóhajtott és legyintett.
- Nem rajtad múlt.
Castiel hálásan elmosolyodott, majd eltűnt, ők pedig beültek az autóba és elhúztak temető iránt.
- Engem nem zavarna – mondta Sam. Dean felhördült, és fél kézzel lekent neki egy nyaklevest.
- Tulajdonképpen jót tenne neked. Meg kihozott a Pokolból is – tette hozzá a sajgó tarkóját masszírozva.
- Mi van ma? Bizonyítsuk-be-hogy-Dean-Winchester-belezúgott-egy-angyalba nap? Kurvára nem és kurvára elegem van!
- Ha te mondod!
-  Igen, én. Szállj ki.
- Miért? Mi van?
- Megérkeztünk az van.

A temetőben hűvös szél fújt, öreg fák hajoltak a fejük fölé és gyertyák égtek szélbiztos mécsesekben. A virágoknak csak az illatát érezték, ahogy végigsétáltak a keskeny kőúton, ami a kaputól a temető legtávolabbi pontjáig vezetett.
Senkivel nem találkoztak, bár Dean majdnem lepuffantott egy baglyot, mikor a szerencsétlen madár felhuhogott mögötte.
Sam felkattintotta a zseblámpáját, sírról-sírra ugrott a fénynyaláb, míg meg nem találták a nő sírját, amin egyszerű fakereszt álldogált, néhány bokros virág társaságában. A Winchestereknek eddig tartott a szerény mázlijuk, mert a sírnál már volt valaki. Egy öregasszony, jobb kezében harciasan lóbált kiskapával.
- Jó estét! – köszöntek egyszerre Sam és Dean.
- Jó estét! – köszönt vissza szakajtónyi gyanúval a hangjában.
A társalgás itt félbeszakadt, mert egyik férfinak se volt fogalma róla, hogyan vehetnék rá az öregasszonyt a távozásra.
- Ismertétek? – kérdezte az öregasszony.
- Nem igazán – felelte Sam.
- Akkor nincs itt semmi keresnivalótok. Vagy huligánok vagytok?
- Ilyesmiről szó sincs asszonyom.
- Nincs? Ismerem én a fajtátokat!
- Higgye el, tényleg csak a tiszteletünket akarjuk leróni.
- Egy ima, aztán tünés. Tisztességes fiatalembereknek semmi keresnivalója ilyenkor a temetőben.
- Elnézést, de akkor maga miért van itt?
- Mert ilyenkor nem kell mindenkivel leállnom beszélgetni.
Sam mindent tudóan bólintott.
- De most már nyugodtan hazamehetne.

Dean, míg Sam a hazamenetelre akarta rávenni az öregasszonyt, pár csepp szenteltvizet locsolt rá, de az öregasszony átment a vizsgán, nem volt démon. Dean csalódottan sóhajtott fel, mert szívesen levezette volna már valamin a felgyülemlett feszültségét.
Ekkor, minden frappáns végszót mellőzve, megjelent a szellem, aki ki akarta kérni magának a sírhelye háborgatását. A Winchesterek egyszerre kapták elő a pisztolyokat, de még mielőtt tüzelhettek volna az öregasszony egy „Megállj a hétszentségedet!” rivallással hozzávágta a kiskapát. A feje vasból készült, így a szellem fejhangon visítva tért jobb belátásra és másik helyre.
- Hogy ez sem tud békében nyugodni! Vissza fog jönni – közölte velük az öregasszony.
- Látta már máskor is? – kérdezte Sam.
- És hogy, hogy túlélte? – tette hozzá Dean.
- Vén vagyok, de nem hülye. Só és vas, ezt már a régiek is tudták.
- Na és azt, hogy el kell égetni a testet?
- Ti vagytok a Colt fivérek.
- Winchester.
- Azok. Pernahajderek! Ha csak egy ujjal hozzáértek a kisunokámhoz, megcsavarom úgy a nyakatokat, hogy a sarkatokat lesitek!
- Maga Eva nagymamája? – kérdezett rá Dean.
- Az hát. Mégis mit hitettek?
- Utálom ezt az ügyet – jelentette ki Dean.
- Elnézést asszonyom, de nekünk el kéne égetni a testet.
- Ha egy szál is letörik a virágokból, ti anyaszomorítók, olyat még nem értetek, amit tőlem kaptok!
- Semmi bajuk nem lesz!
Fél órával, harminc perc/káromkodással később, Dean végre lelocsolhatta benzinnel, szenteltvízzel és sóval, majd egy gyufa segítségével lángba boríthatta a tetemet, arra gondolva, hogy még mindig ő járt a legjobban.
- Tegyétek rendbe úgy, ahogy volt idióták! – jött az utasítás. A fivérek összenéztek mindkettőjüknek Bobby jutott az eszébe, majd egy fáradt sóhajjal visszaültették a virágokat, természetesen az öregasszony pattogó utasításait követve.

Mikor végeztek Sam az öregasszonyhoz fordult:
- El kéne beszélgetünk asszonyom.
- Majd ha hazaértünk beszélünk, mert ez nem állapot, ami itt van.

- Elvisszük kocsival.
- Hogyisne! Hogy aztán karambolozzunk! Én eltekerek, úgyis haza kell vinnem a biciklit.
Azzal otthagyta őket, feltehetőleg szitkozódva, legalábbis Dean erre következtetett a hangsúlyból, mert a nyelvet, azt nem értette.
A házba addig nem mentek be, amíg az öregasszony meg nem érkezett, csak figyelték az emeleti ablakon kiszűrődő lámpafényt, mert nem akartak még több bajt. Végül az asszony is befutott, letámasztotta a biciklit, elővett egy zsebkendőre kötött kulcscsomót és kinyitotta az ajtót.
Castiel lent ült a nappaliban és roppant bánatos szemekkel nézett rájuk.
- Ez is angyal, mi? – kérdezte az öregasszony majd legyintett. – Az, hogy a franc essen belé! Megyek és főzök teát.
Sam és Dean leültek Castiellel szemben.
- Nos? – kérdezte Dean.
- Először egy kávézóba ment, néhány kifogást tett a viselkedésemre, megjegyezte, hogy tényleg rémisztő, mikor feltűnök a semmiből, majd visszajött, de a szobába nem tudtam bejutni. Védett.
- Akkor ő, hogy tudott bejönni?
- Mert rá nem hatnak. Nefilim.
- Szégyen, hogy egy húszéves kis cafka lenyomott minket! – sóhajtott fel Dean.
- Eszednek gondját viseld! – toppant be az öregasszony. A tálcát teástól, csészéstől, mindenestől letette a dohányzóasztalra, töltött és helyet foglalt a fotelban.
- A nevem Vilma és ne merjetek levénasszonyozni. Titeket már ismerlek Winchesterek, és meg kell hagyni, pontosan olyanok vagytok, amilyennek Gabriel leirt titeket. De a te nevedre nem emlékszem.
- Castiel vagyok az Úr egyik angyala – válaszolt Castiel.
- Beverem Gabe pofáját – morogta Dean.
- A bátyám beszélt rólunk? – kérdezte Castiel.
Sam figyelmeztetően belerúgott Dean bokájába.
- Szóval Gabriel, az arkangyal volt Eva édesapja?
- Igen. Bár nekem se volt az ínyemre való az a rókaképű kurafi, de a lányom szerette.
- Mit kereshetett abban a kis országban? – kérdezte Sam, elnyomva ezzel Dean „a bajusz” felhörrenését.
- Nem tudom és nem is mondta el. Megtörtént, aminek meg kellett történnie, de alig lett várandós a lányom, mikor le akart lépni egy szó nélkül, amit nem hagyhattam. Kérdőre vontam, mire összehordott hetet-havat, de végül csak kivágta, hogy micsoda valójában, és mi lesz az unokám.
- Végig tudta? – kérdezett közbe Castiel. Még mindig nem tudott napirendre térni a bátyja felelőtlensége miatt.
- Édes fiam, ha ennél ostobábban néznél, már aranyhal lennél! Mit gondolsz, mi másért lennék itt? Gabriel eltűnt az életünkből, a lányom sírt egy sort, de végül megbékélt a dologgal. Néha érkeznek dolgok, ajándékok, de soha nem mondtam el Evanak, hadd legyen olyan, mint a többi ember, és Gabriel is így rendelkezett, akinek talán mégis lehetett valami ész a fejében. Eva utazni akart, ide ki és persze sikerült neki, de én is jöttem vele, meg aztán mindig szerettem volna repülni. Úgy tűnik mégsem sikerült rá vigyáznom. A rossebb gondolta volna, hogy tényleg ide esz titeket a rossznyavalya!
- A véletlenek összjátéka volt csupán – mondta Sam békítőleg. – De meg kell értenie, hogy az unokája veszélyes.
Egy kiskanál indult meg éles szögben Sam feje felé.
- Kérem asszonyom, hagyja ezt abba – mondta Sam. – Van olyan megoldás is, amiben nem sérül meg senki. Megkérünk néhány vadászt, hogy tartsák szemmel Evat és vigyázzanak rá.
- Nah, ezek után tényleg én vagyok Mary Sue – mondta Eva. Időközben lejött az emeletről és most ott állt a lépcsőn, tekintetében csüggedt elfogadással nézett végig a társaságon, végül megállapodott a nagymamáján: - Igaz ez?
- Igen – ismerte be Vilma.
A lány frusztráltan felsóhajtott.
- Nem kellett volna ma felkelnem!
- Nekem mondom? – kontrázott rá Dean.
- Neked csak egy könyvszereplőnek kellene lenned!
- Neked meg létezned sem szabadna!
- Bocs, hogy nem kértem ki a véleményedet! Attól, hogy te vagy a naaagy Dean Winchester, még nem körülötted forog a világ
- Muszáj folyton veszekedést kiprovokálnod? - érdeklődött Sam.
- Meg akart ölni! – jelentette ki Eva.
- Azonnal hagyjátok abba! – üvöltötte el magát Vilma.  – Csengettek. Ti hárman kifelé és meg ne lássalak titeket még egyszer a városban, kisunokám, te pedig pihenj le nyugodtan.
A Winchesterek és Castiel kénytelen-kelletlen szót fogadtak, bár Dean kis híján kiccakozta Eva fülét, mikor az utánuk kiáltotta: A könyvek sokkal jobbak!
- Hát így kell bánni fiatal hölgyekkel? – kérdezte Peter, aki ott várta őket a kapu előtt.
- Ez nem rád tartozik – intette le Sam.
- Szerintem pedig igen – mondta és máris Gabriel állt előttük.
- Te utolsó seggfej! – hördült fel Dean. Bizonyára puszta kézzel szorította volna ki belőle a szuszt, ha Sam és Castiel le nem fogják.
- Élsz – állapította meg Castiel csodálkozva.
- Hát igen, egy Trükkös eszén nehéz túljárni. Csak nem gondoljátok, hogy tényleg feláldoztam magam a szent ügyért?
- Reménykedtünk benne – morogta Dean.
- A tettedre nincs bocsánat – mondta Castiel. Nem úgy nézett ki, mint aki nagyon el van ragadtatva a bátyja jelenlététől. 
- Még mindig benne van a karó a seggedben mi? Jó, elismerem nem volt épp a legbölcsebb húzásom, de akkoriban elég zaklatott voltam.
- Akkor is előre kellett volna gondolkoznod. Százával fognak hemzsegni itt a démonok, nem is beszélve az angyalokról, és szerencsésnek mondhatja magát, ha csak belehal ebbe az egészbe!
- ÁÁÁÁ!
Mindannyian az ordítás irányába kapták a fejüket, így éppen tanúi lehettek egy alacsony fickó lezuhanásának, és a belőle kiáradó fekete füst eltűnésének. Az ablaktábla elégedetten csattant, Gabriel büszkén elvigyorodott.
- Úgy tűnik, hogy tud vigyázni magára.
- Gabe! – szólt rá Sam.
- Jól van, akkor majd újra elrejtem – Gabe hirtelen elkomorult. – Tettem jó néhány ostobaságot, de ő akkor is a lányom és vigyázok rá. Ti pedig jobb lesz ha eltűntök. A szellemet elpusztítottátok, tehát nincs itt semmi keresnivalótok, és elfelejtitek Evat, Vilmát, és ezt a várost is. Ja és nem bíztok Cassyre még egy ügyet!
- Ezt megígérhetem – mondta Dean
- Nem tudnád eltűntetni az Odaát regényeket? - kérdezte Sam, aki azért nyerni is akart az ügyön.
- Nem. A rajongóknak hála pedig több tucat Casa Erotica filmhez leltem alapanyagot. Nagyon kreatívak tudnak lenni – rákacsintott Deanre és Casre.
Dean nemes egyszerűséggel feltartotta a középső ujját. Gabe teátrálisan a szívére szorította a kezét, a fejét elfordította, míg a másikat maga elé tartotta és affektálva mondta:
- Köszi, de nem! – aztán visszaváltott a rendes modorába – Tartogasd Cassynek.
Sam elkínzottan felnyögött, Castiel nagyon meggyőző fogalmam-sincs-miről-beszélsz fejet vágott, és még mielőtt Dean tőből lemetszhette volna Gabe szárnyait elteleportálta mind a hármukat a bunker elé.
Dean rettenetesen lassan, vérben forgó szemmekkel Castielre nézett:
- Hol. Van. A. KOCSIM?