A közelgő vihar szemében

Tartalom: A közelgő vihar szemében állva / csak vártam és vártam a csodára, / mert sosem tűnt ily fontosnak még, / hogy megbocsátást hozzon villámlás és jégverés. (saját)
Páros: Crowley/(11th) Doktor és egy kis Moosley (Crowley/Sam)
Fandomok: Supernatural, Doctor Who?
Műfaj: hurt/comfort crossover
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: slash, no cselekmény, kínzás említése, káromkodások, headcanonok, enyhe OOC, ember!Crowley, spoiler a Supnat nyolcadik évadzárójára és a DW hatodik évadjára (enyhe, nem kell megrémülni), önkényesen bántam a sorozatok történéseivel, a kép pedig saját szerkesztés (elnézést)
Zene: Van. Lista. Átkozzátok el azt, aki megtanított a 8tracks kezelésére.

Ajánlás: Nienornak, azért a bizonyos körért cserébe, bár tudom, hogy ez csekély ellenajánlat. Azért, remélem, elfogadod. Hát, ha még a szívedet is sikerülne megszorongatnom! (Gyógyult démonok! Gyógyult démonok mindenhol!)
Megjegyzés: Az a pillanat, amikor az egyik kedvenc színészed feltűnik a másik kedvenc sorozatodban, és annyira zseniálisak együtt, hogy neked muszáj ficet írnod velük. Ez az a fic. Igen, én még csak most jöttem rá, hogy Mark Sheppard és Matt Smith játszottak együtt, ráadásul dupla epizódban, amit persze boldog-boldogtalannak megemlítettem, mert fangirl volnék vagy miszösz. Az a nagy helyzet, hogy én élveztem írni, bármennyire is hisztizek a felett, hogy milyen lett. Óh, és reményeim szerint a DW ismerete nélkül is tökéletesen érthető. (Csak azt nem értem, hogy miért akartak magázódni a karakterek) Én még ilyen szentimentalista véget nem irtam. 

Egyedül ült az omladozó templomban, egy székhez bilincselve a menekülés legkisebb esélye nélkül. A jobb válla bizarr szögben állt, a csont lazán lógott a sérült hús alatt, a bőre szinte teljesen lehorzsolódott, a vére lusta ritmusban csöpögött a sérülést okozó faldarabra, onnan pedig a padlóra. A feje oldalra billent, félig lehunyt szempillái mögött csak a szeme fehérje látszott, az öntudata messzire menekült a fájdalom elől. Szabálytalanul lélegzett, mintha a teste csak nemrég tanulta volna meg, hogyan pumpáljon oxigént a tüdőbe.
Szél süvített be a repedéseken, felkeverte a port, tölcséreket formázott belőle, majd Crowley arcába vágta őket és távozott, de búcsúzóul letépte még az ajtót a zsanérjairól. Nyomában nem lett csend, téglák puffantak, ahogy a gravitáció lassan a markába kaparintotta az egész épületet, gerendák recsegtek és töredeztek a nyomás alatt, cserepek hulltak a koromfeketére perzselődött földre, peregve mállott a vakolat és csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik az egész Crowley fejére.

Crowleyt azonban már az életösztön sem volt képes visszahozni az ájulásból, hogy még egyszer megpróbáljon kijutni ebből a kelepcéből. Úgy tűnt, hogy már mindent feladott. Tulajdonképpen így is volt, miután világossá vált számára, hogy egyik Winchester sem fog visszajönni érte. Gondolta, hogy nem fogják a keblükre ölelni, de azt sem hitte, hogy mindazok után, amit értük tett, és amit ők tettek vele, de arra nem számított, hogy csak így itt hagyják.

Üvöltözött, kiabált, kérlelt, még könyörgött is, de nem érkezett válasz. A démonokra sem számíthatott, mert nem volt többé a királyuk, ez a felismerés kilométer hosszú káromkodásra ragadtatta, ráadásul a Pokol kapuját is bezárták, így ha akarta volna, se tudta volna megidézni őket. Jobb ötlete nem lévén megpróbálta valahogy lerázni magáról a bilincseket, de azok továbbra is szilárdan tartották, így nem maradt más választása, mint várni. Felnézett, már amennyire el tudta fordítani a fejét és elképedve bámulta a csillaghullást. Sejtette, hogy nem természetes jelenség, de nem vehette alaposabban szemügyre, mert az egyik faldarab végképp megadta magát és Crowleyra zuhant. Eltörte a vállát, míg az apróbb törmelékek repeszként hullottak a testére, de azokat már nem érezte.
Elájult.
Most azonban a templom pusztulásának hangjaiba új moraj keveredett. Távolról és mindenhonnan jött, visszhangként pattogott a romos falak között, tompa mennydörgésébe ideges zihálás vegyült, ahogy egyre közeledve egy pontba fókuszálódott. Egyre reszelősebbé és fájdalmasabbá vált, mintha komoly erőfeszítést igényelne tőle a mozgás, amit az épület is kezdett megérezni. Először csak alig mozgott, valahogy úgy, mint amikor lágy szél motoz a fűszálak között, aztán egyre jobban kilengett és még a legvastagabb oszlop is baljósan remegett, ahogy megjelent egy, majd két méter magas, talpára állított téglalap alakú, kéken derengő árny. A zihálás vijjogássá élesedett, eltompult, majd újra kihangosodott, a tárgy pedig lassan határozott formát öltve nyomakodott át, nemcsak a hevesen remegő falon, de magán a valóság szövetén is. A kék rendőrségi fülke még egyszer, utoljára rikoltva feszült neki a dimenziónak, ami végre átengedte. A fal is felmondta a szolgálatot, de szerencsére kifelé dőlt, így Crowley megúszta újabb sérülés nélkül, a másik három oszlop pedig még úgy-ahogy tartotta magát, meg a megmaradt tetőt. A rendőrségi fülke is épen maradt, bár az utazás rajta hagyta a nyomát, mert úgy festett, mint amivel óriások gyurmáztak. Itt-ott megrepedt, lepattogzott a festék néhány helyen, a deszkák benyomódtak, az ablaküvegek benyomódtak és az ajtó rései között füst gomolygott ki, de összességében működőképesnek tűnt.
Nyílt az ajtó és kilépett belőle a Doktor. Külseje hűen tükrözte a TARDIS és a saját lelkivilágát. A ruhájáról pergett a korom, a zakóját égésfoltok csúfították, hózentrágerének elszakadt az egyik szára, de a nadrágja és a cipője sem festett jobban, arról nem is beszélve, hogy szeretett csokornyakkendőjét is dobhatta a kukába. Még egy kis veszteség az oly hatalmassá növő listán.
Fáradtan elhajtotta maga elől a füstöt, hogy lássa hová is került, azon kívül, hogy egy másik dimenzióba. A lepusztult templom látványa nem igazán tudta tovább rontani a kedvét és nem is lepte meg. Sokkal különösebb helyeken is landolt már.

- Miért szenvedtél annyit azzal, hogy idehozz? – kérdezte a TARDIS-tól. Az most sem felelt, így a Doktor csak megveregette az ajtófélfáját és sóhajtva elindult, hogy körülnézzen. Amit elsőnek kiszúrt a por és törmelék alatt az egy piros félkör és azonos színű furcsa jel volt. Odébb söpörte, rugdalta a koszt és a törmeléket, így alaposabban meg tudta szemlélni őket. Biztos nem véletlenül rajzolták fel, hát tovább keresett. Tett néhány lépést, de a festék elfogyott, ezért megfordult és meglátott egy székhez bilincselt férfit, aki valahogy ismerősnek tűnt a számára. Egész biztosan találkozott már vele.
- Canton Everett Delaware! – kiáltott fel megdöbbenten. A véres, sérült és a végletekig rossz bőrben lévő férfi a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy meghallotta volna a Doktort.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte magától a Doktor, és ösztönös mozdulattal végigsimított Crowley homlokán. Aztán reflexből átkiabált a válla felett: - Ezt nézzétek meg Pondok, hogy kit találtam!
Az utolsó hangok csalódottan haltak el. Soha többé nem lesznek már mellette, soha többé nem osztoznak már a felfedezéseiben, hiszen ott ragadtak az idő egy fix pontján. Jobban vigyáznia kellett volna rájuk, okosabbnak kellett volna lennie és sokkal, de sokkal gyorsabban kellett volna futnia. Szorosan lehunyta a szemét, de így sem tudta elűzni magától Amy tekintetét, a szeme könnybe lábadt, ahogy a szíveibe belemarkolt a veszteség.
Valószínűleg még egy darabig így állt volna, meggörnyedve a súlyos bánat alatt, de a körülmények nem voltak alkalmasak arra, hogy az emlékeivel foglalkozhasson. Egy újabb tégladarab landolt mellette, ráébresztve arra, hogy hol van. A zsebéből előkapta a szónikus csavarhúzót és először Crowleyra irányította. A kapott eredmény fikarcnyi elégedettséggel töltötte el, mert bár rengeteg sérülést szerzett egyik se bizonyult halálosnak. Aztán a nyakbilincsét vette szemügyre, állított a szonikon és a vasra irányította, ami csörömpölve hullott le a földre, tekintélyes mennyiségű törmelékport kavarva fel ezzel. Crowley ezzel egy időben dőlni kezdett előre, hiszen már nem támasztotta semmi, de a Doktor rutinosan megtámasztotta az egyik kezével, míg a másikkal a szonikot tette zsebre. Megpróbálta életre pofozni, Crowley feje ide-oda löttyedt, de egyéb haszna nem lett, így kénytelen volt durvább eszközökhöz nyúlni.
- Sajnálom, de ez fájni fog – mondta és megszorította a sérült vállát. Crowley szemei kipattantak, torkából artikulátlan üvöltés tört ki és egész biztosan megugrotta volna a helyből három métert, ha a Doktor nem fogja le.
- Ezt meg miért kellett boci? – zihálta, mihelyst szóhoz tudott jutni.
- Nagyon sajnálom, de fel kellett, hogy ébresszelek – mondta a Doktor figyelmen kívül hagyva a szokatlan megszólítást.
Crowley kipislogta a szemeiből és értetlenül nézett az előtte álló szakadt ruhájú, érdekes arcberendezésű férfira.
- Te nem a boci vagy – állapította meg. – Mit akarsz? Ha vadász vagy, akkor jócskán lekéstél a partiról, már a házigazdák is elhúzták a csíkot.
A Doktor arcán fájdalmas fintor futott át.
- Nem vagyok vadász. Nem ismersz fel?
- Nem – vágta rá Crowley frusztráltan.  – Szíves örömest barkohbáznék veled, de épp túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy szenvedjek. Gyere vissza később és beszélgess inkább a hullámmal.
A Doktor fáradtan megcsóválta a fejét és csak azért, hogy csináljon valamit, elővette a szonikot. Az, hogy mégsem Canton ült a szélben végképp betette nála a kaput. Hallani vélte, ahogy a valóság mind az elmúlt tíz reinkarnációja hangján nevet rajta. Legszívesebben örökre eltűnt volna a világ szeme elől, de nem tehette. Ezt a szerencsétlent, aki nyilvánvalóan segítségre szorul, nem hagyhatja itt meghalni.
- A Doktor vagyok – mutatkozott be kelletlenül. – Ne mozogj, leszedem a rólad a bilincseidet.
- Azzal a zümmögő bizbasszal? Honnan szalajtottak?
A Doktor nem válaszolt, megkerülte a széket, letérdelt és pár mozdulattal kicsatolta a maradékot, óvatosan lefejtette a végtagjairól és a nyakbilincs mellé hajította az egészet.
Crowley csodálkozva meredt a szabaddá vált csuklójára, lassan megmozgatta és hitetlenkedve nézett a Doktorra. Egy pillanatra még a fájdalmáról is elfeledkezett.
- Mégis miért szabadítottál ki?
- Mert ezt kellett tennem – felelte a Doktor. A beszélgetést újabb felülről zuhanó faldarabok szakították félbe.
- Remélem, tudsz valami biztonságos helyet! – szűrte a fogai közt Crowley. A fájdalom újult erővel ostromolta az elméjét, de még maradt annyi önuralma, hogy ne mutassa ki ez előtt az alak előtt. Az előbbi nem számított, túlságosan váratlanul érte, túlságosan intenzív volt, erőteljesebb és élesebb, mint amihez szokva volt. Az sem segített feldolgozni, hogy egy vékony, lakli, horrorarcú férfitól kapta, aki szakadt csokornyakkendőt viselt rémes állapotban lévő bokorugró nadrághoz és félszárú hózentrágerhez.

- Támaszkodj rám, odaviszlek – mondta a Doktor. Kicsit meggörnyedt, Crowley ép kezét kis ügyeskedéssel átvetette a válla felett és lassan elkezdte felfelé húzni Crowleyt. Crowley összeszorított fogakkal sziszegett, de talpra verekedte magát, igaz minden ízében remegett a hosszú raboskodás miatt, mert az izmai elszoktak a mozgástól.

A következő fal is kidőlt.
Téglák záporoztak körülöttük, mész és vakolat hullott a fejükre, deszkák zuhantak, ahogy az egész épület alapjaiban rázkódva dőlt össze. A Doktor gyorsított a tempón, amit Crowley csak kínlódva tudott tartani, a sebesülései és a rossz erőnléti állapota lassította, de a Doktor nem hagyta, hogy lemaradjon. Crowley nem értette, hogyan fér ennyi erő egy ilyen vékony férfiba. A varázskör szélénél ösztönösen megtorpant, de a Doktor nem foglalkozott vele, húzta tovább, és Crowleynak is követnie kellett. Várt valamiféle fájdalmat, csípést, áramütést, akármit, de semmi nem történt. Most, hogy halandó lett, a kör csak egy közönséges kör lett, és Crowley akármit megadott volna, hogyha nem tud átmenni rajta.
- Már csak pár lépés! – bíztatta a Doktor. Crowley ekkor tudatosította magában, hogy nem a kijárat felé, épp ellenkezőleg az épület belseje felé tartanak egy kék, rendőrségi fülkéhez.
- Oda akar bevonszolni? - kérdezte túlüvöltve a robajlást.
. Igen! – válaszolt lelkesen a Doktor. Crowleynak nem jutott ideje a tiltakozásra, mert a Doktor csettintett, a fülke ajtaja kitárult, és még mielőtt Crowley felhívhatta volna a figyelmét, hogy biztos nem fognak elférni benne, már bent is jártak. Crowley megkapaszkodott a korlátban, a Doktor alaposan bevágta az ajtót, szélesen elvigyorodott, és meglapogatta a görnyedten álló Crowley hátát. Crowley felköhögött, mire a Doktor aggódó arckifejezéssel hajolt le hozzá.
- Bocsánat. Egy kicsit még várnod kell a szobádra Canton, először elkormányzom innen a kislányt. Eléggé megviselte az utazás, nem akarom, hogy még valami kár essen benne. Addig foglalj helyet, a, hol is? A múltkor még volt itt egy kanapé! – hadarta immáron magának a Doktor. Crowley szédelgett, csípte az orrát az égett vezeték szaga, a szeme előtt összemosódtak a falból és a középen elhelyezkedő pultféléből kilógó vezetékek és huzalok a Doktor ide-oda rohangáló alakjával, ahogy kihúzott egy fogantyút, lenyomott egy gombot, eldobott valamit a háta mögé, és egyre csak magyarázott. A keze lassan lecsúszott a korlátról, még homályosan látta a Doktor felé rohanó árnyát, arra gondolt, teljesen összefüggéstelenül, hogy már nincsenek is a fülkében, mert az nem lehet ilyen nagy belül, hanem valamiféle alagútba hozta le, aztán elájult.

A Doktor az utolsó pillanatban ért mellé térden csúszva és épp, hogy meg tudta akadályozni, hogy odaverje a fejét a feljáróba.
- Mégis mibe keveredtél, hogy ilyen csúnyán elintéztek? – kérdezte az eszméletlen férfitól. Sokkal jobb lett volna, ha valahogy ébren marad, míg a TARDIS helyet változtat, mert most még a szokásosnál is jobban fog rázkódni, de nincs mit tennie. Ahogy tudtad megtámasztotta a testét a korlátnál, majd a vezérlőpulthoz futott és elindította. A TARDIS felsikoltott, hörgött, de elindult. A Doktor két kézzel kapaszkodott a kormányzékba, fél szemmel Crowleyt figyelte, de mindannyian megúszták újabb baleset nélkül a landolást is. A TARDIS elcsendesült, jóval kevesebb füstöt okádott ki magából, így a Doktor is hamarabb láthatott munkához. Néhány gyors mozdulattal ellenőrizte, hogy még nagyjából egyben van-e a hajója, majd létrehozott egy szobát Crowley számára és az ájult férfihoz lépett. Megvakarta a tarkóját, és arra jutott, hogy egy kicsit magához téríti, nem teljesen, nehogy a hirtelen fájdalom miatt újból kikapcsoljon az agya, csak annyira, hogy képes legyen mozogni. Letérdelt mellé, kisimította a zilált tincseket az izzadt homlokából, futólag megállapította, hogy láza van, valahogy a vállára ügyeskedte a felsőtestét, úgy, ahogy a liszteszsákot viszik az emberek, a szabad kezével elővette a szonikot és a fülére irányította. Vigyázott, hogy a frekvencia ne okozzon kárt a hallójáratokban, de elég éles legyen ahhoz, hogy Crowley magához térjen.
Crowley kinyitotta a szemét, de olyan fókuszálatlanul nézett, hogy a Doktor biztos volt benne, hogy gyakorlatilag még alszik.
- Nincs semmi baj – csitította. Végtelenül nyugodtan és szelíden beszélt hozzá, annak ellenére, hogy a saját fájdalmával is meg kellett küzdenie. Ha lehet, még jobban hiányoztak neki a Pondok. Rory már ellátta volna néhány sérülését, Amy ott sürögne körülöttük, ő pedig nyugodtan foglalkozhatna a TARDIS-al, de ez csak hiú ábránd volt, semmi több. Egyedül van, újra egyedül.
- Mivanhagyjbékén – motyogta Crowley összeakadó nyelvvel, elmaszatolva a szavakat.
- Most elkísérlek a szobádba, nem lesz semmi baj, nyugodj meg – mormolta a Doktor. Felkecmeregtek a padlóról, Crowley többször is visszacsuklott, de a Doktor mindig időben megtartotta, nagy gyakorlata volt benne. Egyik lépést tették meg a másik után, a Doktor nem mert sietni, hátha elesik, és még jobban összetöri magát. A lépcsőknél egy kis szünetet tartott, tájékoztatta a lebillenő fejű Crowleyt a helyzetről.
- Remek, szépen csinálod, most lépcső jön, pár fok, semmiség, utána már pihenhetsz.
- Hmpfjóhm – érkezett a bágyadt beleegyezés. A Doktor fellépett az első fokra, megállt és húzni kezdte Crowleyt is, míg a teste fel nem fogta, hogy mit is kell tennie, és követte őt. Alig fértek el ketten a keskeny fokon, de a Doktor mindig eggyel előbbre járt, így Crowley nem ránthatta magával, nem szorultak be és végül biztonságban felértek a folyosóra. A Doktor nem vacakolt, jobbra, rögtön az első ajtó mögé készítette el a szobát. A szabad kezével kinyitotta az ajtót, beterelte rajta Crowleyt, az ágyhoz támogatta és elfektette rajta.
- Így ni, látod, már itt is vagy. Aludhatsz tovább – suttogta a Doktor. Crowley elégedetten felmorrant és egyből elaludt. A Doktor levette a cipőjét, valahogy leügyeskedte róla a maradék zakóját is, aztán betakarta és hagyta, hadd aludja ki magát. Majd ha összeszedte az erejét, lefürdik és ellátja a sebeit is, de most a pihenésre van nagyobb szüksége. Az egyik sarokban működésre bírta a kamerát, ami nemcsak arról tájékoztatta, hogy mit csinál, de az egészségi állapotáról is.
A Doktor halkan becsukta maga mögött az ajtót, a saját szobájába ment, lezuhanyozott, tiszta ruhát öltött és az irányítóterembe sietett, ahol rengeteg munka várt rá. Szerencse, hogy neki nem kell aludnia, így mire Crowley felébred a külső burkolat talán rendben is lesz. Leereszkedett az irányítópanel alá és magának dünnyögve nekilátott a szerelésnek.

Crowley aludt. Régóta nem szorult rá arra, hogy a teste ily módon gyűjtsön energiát, s a szelleme felfrissüljön, de nem okozott sok problémát a szervezetének, hogy visszaálljon. Bár egy kicsit döcögősen indult, hiszen a démoni akarat eddig mindennel ellátta, de a sejtekbe még mindig bele volt kódolva az élet, és ezt a parancsot semmilyen természetfeletti dolog nem tudta felülírni. A sejtek osztódtak, tápanyagot és vizet vettek fel, a vérlemezkék felgyülemlettek a sebek körül, a szív ütemesen pumpált, a tüdő pedig ellátta a szükséges oxigénnel az egész szervezetet. Bár minden még egy kicsit lassabb volt, mint egy normális ember esetében, de ezt az eltérést a másodperc századik gyökén lehetett csak kimutatni, így a gép sem jelzett a Doktornak. A láza egy-két fokokkal kúszott lejjebb, illetve feljebb, ahogy azt a gyógyulási folyamat megkívánta, mert most, hogy a tudat nem lassíthatta a folyamatot, a test tette azt, amiért létrejött, s életben tartotta magát, míg az elme csontbörtönében kóválygott a sötétségben.
Crowley álma zavaros volt, ahogy az életéből kiragadott pillanatok úsztak el előtte üvegszilánkokba zártan, mindenféle rendszer nélkül. Nem is tudta kivenni, hogy mit ábrázolnak, csak azt tudta, hogy a saját múltját látja, s el kell kapnia őket, még mielőtt végleg eltűnnek a sötétségben. Kétségbeesetten kapott utánuk, de a szilánkok felsebezték a kezét, aztán felszívódtak a gomolygó feketeségben, ami teljesen körülvette. Ismerős volt, hiszen egykor hozzá tartozott, ő maga volt ez a hatalmas, fenyegető semmi, aminek nincs szeme, mégis olyan gúnyosan szemléli őt, mintha kinevetné. Ez nem volt helyes, ennek a valaminek nincs joga csak úgy kiröhögni őt, hiszen Crowley uralkodott felette, bár most nevét sem tudja, de a hatalma alatt állt, mindenki a hatalma alatt állt, nem lehet hát, hogy ily hamar eltűnjön minden, amit kiharcolt magának! Dühösen a sötétség felé ütött, de ökle nem talált el semmit, az anyag füstként szétoszlott körülötte, hogy aztán a háta mögött összesűrűsödve lesújtson rá. Crowley megrogyott a súlya alatt, s felrémlett előtte mikor kiadta a saját fia útját, s már tudta is, hogy mi a neve, annak a félelmetes szörnynek, amit eddig el tudott nyomni magában, s amitől most jobban szenved, mint bármelyik másik fizikai sebtől: lelkiismeret.
A saját lelkiismerete lesz a gyilkosa.
Crowley térdre roskadt s torkából görcsös köhögés tört fel, szájából üvegcsék potyogtak, telis-tele olyan szavakkal, amiket már soha többet nem szívhat vissza. Mindegyik a lassan, vadászó nagymacskaként morgó sötétséghez gurult, ami elégedetten falta fel őket. Crowley megpróbált egyet visszakaparintani, de túlságosan gyengének bizonyult hozzá.

- Nem! – üvöltötte elkeseredetten. A földre vágott, ütésének nyomán keskeny törésvonal indult meg a sötétség szíve felé, vér bugyogott fel belőle, mások kiontott vére, s Crowley csak még dühösebb lett, de nem tudott tenni ellene semmi. A vér gőzölögve bugyogott fel, a buborékokból rég elfeledett sikolyok törtek fel, amiket mindenhonnan hallott, akármit csinált. Végül befogta a fülét, s ordított, ahogy a torkán kifért.

A saját ordítására ébredt fel.
Azonnal becsukta a száját, és úgy nézett körül, mint akinek a leghalványabb sejtése sincs arról, hogy mi történt, s ki adta ki a hangot, de az igazságot mégsem tudta megmásítani s ez még jobban zavarta. Néhányszor megköszörülte a torkát, hogy elmúljon a kaparó érzet, csak aztán ült fel az ágyban. A hirtelen helyzetváltástól megszédült és meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében, nehogy leessen róla. A takaró így is a földön végezte, Crowley fázni kezdett, de ez volt a legkisebb baja, még úgy is, hogy a teste minden emberi reakciója újabb káromkodásokra sarkallta. Az sokkal jobban aggasztotta, hogy fogalma se volt róla hol van, vagy arról, hogy hogy került oda. Mindig akadhat néhány túlbuzgó vadász, aki magának szeretné a fejét, vagy idefent ragadt démon, aki őt teszi felelőssé a történtek miatt, s nem igazán tudta eldönteni, hogy melyik eshetőség a rosszabb.
Végül mégis el kellett vetnie, mind a kettőt, mert a szoba túlságosan otthonosan nézett ki ahhoz, hogy cellaként aposztrofálja. Az ágyneműje valódi dunyha volt, tollakkal tömött, friss, ropogós s kényelmes, szinte fel sem akart kelni belőle, de azért óvatosan mégis kikászálódott, hiszen tudni akarta, hogy ki áldoz ennyit a kényelmére. Lassú léptekkel sétált körbe a kicsiny, de barátságos szobában, a kezét végighúzta az erezett, dióbarna bútorokon, de semmi rendelleneset nem talált. Kihúzta az egyik fiókot, oldalról, hátha mégis csapda van benne, de csak fehérnemük feküdtek benne, találomra kivett egyet, s úgy nézte, hogy pont jó rá. Most már határozottan tudni akarta, hogy mi történt vele. Ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, azt is hihette volna, hogy a túlvilágra került. Ám ehhez túlságosan jól ismerte a viszonyokat s biztos volt benne, hogy ez a hely minden, csak nem a túlvilág.
Felrémlett előtte valami nagyon kék, egy rongyos ruhájú alak, aki valamit mondd neki, és a fájdalom, de nem sokra ment velük. Ráadásul újra lüktetni kezdett a válla, a teste viszketett, szúrt és égett, az oldalába bele-belenyilallt a kín, úgy érezte, hogy nincs rajta egy ép négyzetcentiméter sem.
- Rohadék Winchesterek! – szűrte a fogai közt, s a düh elég erőt adott ahhoz, hogy ne ájuljon el. Futólag megtámaszkodott az asztalban, majd folytatta a szoba felfedezését. Ablaka az nem volt, viszont fürdője igen. Crowley egy cseppnyi hálát érzett az iránt, aki idehozta, de rögvest el is hessegette magától az érzést. A szekrényekből összeszedett egy rend, tiszta ruhát, majd besétált a fürdőbe. Egy kicsit megnyugtatta, hogy kulcsra zárhatta, majd megnyitotta a csapokat, jó forró vizet engedett magának, ledobálta magáról a darabokra szakadt öltönyét, és alaposan lemosakodott. A vére és a ráragadt mocsok piszkos rózsaszínre festették a vizet, s kénytelen volt kicsit hidegebbre venni a hőfokot, ha nem akart még egy kis égési sérülést is beszerezni a többi mellé. Végül tisztára csutakolta magát, elzárta a csapokat, megtörölközött és valamivel jobban érezte magát, s elég erősnek ahhoz, hogy fényt derítsen a lényegi információkra.
Körülnézett a szobában, de semmi fegyverként használható nem akadt, vagyis olyan nem, amit el tudott volna rejteni az egyik zsebében, mert ölni bármelyikkel tudott volna. Aztán eszébe jutott, hogy általában szokott lenni nála toll, mert minden alkut meg kell ragadni, s ha mázlija van a boci nem kutatta át, vagy nem vette el tőle.
A szerencséje kitartott, mert a toll pontosan ott volt, ahová tette, bár nem volt egyszerű legyűrni az undorát, amit az alaposan leharcolt ruháinak látványa keltett benne. A tollat besüllyesztette a külső zsebébe, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban hozzá tudjon férni. Nem is kell sok erőt kifejtenie ahhoz, hogy beleállítsa a szemébe, egy megvakított emberrel pedig utána könnyedén elbánhat. Persze csak akkor, ha a másik támadólag lépne fel ellene, mert csak az ostobaság lépnek először, minden előzetes információ hiányában.
Ebben megnyugodva kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra.
- Mi a fene? – csodálkozott el félhangosan. Félköríves átjárok szakították meg a fémsárga, homorú alakú falakat, mintaként valami kerek alakú izék szolgáltak, és egy kettős elágazás volt, úgy húsz méterrel előtte, s egyik se különbözött a másiktól. Ajtókat is látott a falba süllyesztve, de egyik sem hasonlított a másikra. Akadt ott egyszerű, fehér műanyag ajtó, harmonikaajtó, nagy, barna alakú ajtó rézkilinccsel, tiritarkára festett ajtó, s Crowley bármibe lefogadta volna, hogy nincs közöttük két egyforma. Az övé diófabarna volt, gombkilinccsel.
Kilépett a folyosóra, halkan behajtotta maga mögött az ajtót, nem csukta be teljesen, hogy szükség esetén ne kelljen még a kinyitásával is bajlódnia. Bár minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha még mindig démon, mert akkor egy kézlegyintéssel megoldhatta volna az egészet. Így viszont, ebben a gyalázatosan gyenge emberi bőrben, kénytelen volt bizonyos óvintézkedéseket tenni. Hogy hova süllyedhet még a Pokol királya, azt nem is akarta elképzelni.
Halk dúdolgatást hallott bal felöl, amit néha motyorászás és elektromos zümmögés szakított félbe, így hát arra indult el. Néhány lépés után egy balkonfélén lyukadt ki, ahonnan egy fémlépcső vezetett le egy igen különös szerkezethez. Hat részre osztott, kör alakú pultféleség állt lent, aminek a közepén egy henger magasodott tiszta, fehér fénnyel ragyogva. Maga a padló pár méter széles volt, aztán korlát következett, egy palló vezetett a kijáratot sejtető ajtóhoz, s úgy tűnt, hogy az az egyetlen ki-és bejárat. A falakból kötegekben lógtak ki a vezetékek, a pultból is több kütyü lógott ki, mint ahány benne volt, a burkolat néha kék fénnyel derengett fel, aztán pirossal, majd újra halványsárgára fakult, de mégiscsak volt valami az egészben, ami azt sugallta, hogy nemsokára rendben lesz.
Crowley csendben akart végigsurranni az egész falon körbevezető balkonon, de a saját teste ismét elárulta: megkordult a gyomra. Reflexszerűen a hasára szorította a kezét, hogy elnyomja a zajt, de már késő volt, a dalolós kedvű figura meghallotta.
- Hahó Canton! – hallatszott a padló alatti veremből. Jókedvű hang volt, optimista és kissé szeleburdi, sehogy sem illett abba a képbe, amit Crowley útközben kialakított magának, de hát ő tudta a legjobban, hogy a látszat sokszor csal. De akkor is meglepődött rajta, ráadásul fogalma se volt arról, hogy miért hívja így.
- Megtaláltad a ruháid? – kérdezte a hang tulaja. – Csak hozzávetőlegesen becsültem meg, de a TARDIS nem szokott tévedni. Kivéve, ha ezt a modulátort innen lecsatolom, mert nem szép látvány a spontán tűz. Máris felmegyek, ne menjen sehová!
- Mégis hová mehetnék? – dobta vissza a labdát Crowley mogorván. A másik ügyet sem vetett rá, kedélyesen magyarázgatott tovább, miközben folyamatosan csinált valamit, ami sok zörgéssel járt.
- Az ember sosem tudhatja igazán, hova lyukad ki, még akkor, sem ha a tulajdon két kezével táplálja be a koordinátákat. Mostanában kicsit hisztisebb a szokottnál a drágám, de ez az utazás nagyon megviselte. De mindannyian élünk és csak ez számít – mondta és végre felbukkant a feje. Fiatalabbnak tűnt, mint Crowley, fekete haja kuszán állt, és a homlokára is rálógott, de mégsem tudta eltakarni a ráncokat, érdekes csontszerkezetű arca pedig egyenes vonzotta a szemet, az álláról nem is beszélve. Csak a szemében volt valami, ami óvatosságra intette Crowleyt. Látott már ilyen tekintetet, azoké volt, akik túl sok halált láttak már, s túl sokáig éltek ahhoz, hogy ez soha nem múló sebet ejtsen a lelkükön. Az ilyenekkel pedig vigyázni kell, mert sok kényelmetlenséget tudnak okozni, akármennyire is bizarr arcuk van.
Ahogy felfelé sietett a lépcsőn Crowley kényelmesen megszemlélhette, s végre minden esemény a helyére ugrott a fejében. Ez az alak szabadította ki, bár akkor jóval keserűbbnek tűnt, mint most.
- Rendesen kiütötted magad, átaludtál egy napot. Azt hiszem. Itt nem egészen úgy múlik az idő, ahogy te hozzászoktál, de egyáltalán nem zavaró. Ha jól hallottam éhes vagy, mindjárt körülnézek a konyhában, szerintem kell lennie még valaminek, a bevásárlást nem én szoktam intézni, de foglalj helyet, ott a fotel, most csináltam, rögvest jövök, aztán megvizsgállak.
Mindeközben szélesen tellegetett a kezeivel, Crowley többször is félrehúzta a fejét, nehogy véletlenül eltalálja, és egész biztosan nem vett levegőt. Crowley bizalmatlanul tekintett a nagy, öblös fotel irányában, aminek még lábtámasza is volt, meg egy pléd is pihent a háttámláján. Semmi nem indokolta, hogy megbízzon a Doktorban, végre eszébe jutott a neve is, mert az csak egy dolog volt, hogy megmentette az életét, és biztonságos helyre vezette, hiszen az ő alkujai is csak tíz év után váltak igazán előnytelenné a másik fél számára. Ám felesleges most ezen aggódnia. Fáradt, sebesült, mindene sajog, éhes, az egyetlen fegyvere egy nyavalyás toll, így a legésszerűbb az lesz, ha leül és megvárja mi sül ki ebből az egészből.
Kivette hát a zakója zsebéből a tollat, áttelepítette a nadrágzsebébe, a zakót pedig ráterítette a fotel háttámlájára és helyet foglalt. Meglepően kényelmesnek bizonyult, és mire a Doktor visszaért, már csak a whiskeyspohár hiányzott a kezéből, ahhoz, hogy otthon érezze magát.

Otthon.
A szó tompa visszhangot vert a koponyájában, s keserű szájízt hagyott maga után. Sosem volt igazi otthona, csak helyek, ahol tető volt a feje felett. Eddig még sosem jutott eszébe, hogy esetleg szüksége lenne rá. Démon volt a Sátán szerelmére!
Igen csak volt, míg meg nem „gyógyították” azok az átkozott Winchesterek! Egy cseppet sem hiányoztak neki az emberi szükségletek, az érzelmekről nem is beszélve. Démonként az egész egyszerűbben működött, megvoltak az alapvető szabályok, de gyakorlatilag úgy játszott, ahogy tetszett neki, nem kötötte gúzsba a saját teste, és legfőképpen nem érzett lelkiismeret furdalást, bármit is tett.

Gondolatai közül a visszaérkező Doktor harsány hangja zökkentette ki:
- Puding és halrudacskák! – tolta Crowley elé a tányért. Crowley hitetlenkedve meredt az ételre, majd úgy nézett a Doktorra, ahogy egy király néz az inasra, akinek egy hajszála véletlenül belehullott a felszolgált levesbe.
- Szórakozol velem? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy attól bármelyik alsóbbrendű démon sírva menekült volna vissza a mamájához. A Doktor csak vállat vont, figyelmen kívül hagyva a szavak mögött megbúvó halálos fenyegetést.
- Szerintem nagyon finom – mondta. Hogy felvetését bizonyítsa megfogott egy halrudacskát, alaposan megforgatta a pudingban, majd egészben a saját szájába tolta, és elismerően hümmögött. Crowley kezdte úgy érezni, hogy még az is jobb lett volna, ha valamelyik szadista vadász talál rá.
- Ha nem, hát nem egy próbát mindesetre megért – mondta a Doktor. Visszavette a tányért, megevett még egy halrudacskát, letette a korlát alá és visszafordult Crowleyhoz.
- Az a manóké lesz? – kérdezte Crowley a maradékra pillantva.
- Nekem. Későbbre. De van valami konzervem is, még Amy vette, ha azt elfogadod. Sosem voltam valami nagy vendéglátó. Nyújtsd ki a kezed, el akarom látni a sebed.
Hiába hadart Crowley figyelmét nem kerülte el, hogy megcsuklott a hangja a nő nevénél. Tehát fontos volt neki! Engedelmeskedett, s amíg a Doktor az ingujját gyűrte fel, hogy rendesen rálásson a sérülésre, rákérdezett:
- Ki az az Amy? Áú!
A ráirányított szónikus csavarhúzó a szükségesnél jobban belekapott a bőrébe. A Doktor minden figyelmét annak szentelte, hogy a sérült részt a lehető legpontosabban forrassza össze, s látszólag meg sem hallotta Crowley kérdését. A haja az arcába hullt, így az arckifejezését sem vehette szemügyre, de Crowley nem az a fajta volt, aki csak úgy annyiban hagyja a dolgot.
- Egy nő igaz? Biztos nagyon közel állt hozzád – firtatta tovább, majd felmorrant, ahogy a szonik érzékenyebb részbe vágott bele. – Finomabban, hé! Én nem egy szekrény vagyok!
A Doktor motyogott valamit, ami egyformán lehetett káromkodás vagy bocsánatkérés is. Egy ideig Crowley is hallgatott, mert a Doktor a sebesülése legrondább s egyben legérzékenyebb részéhez érkezett s épp elég volt elviselnie az apró, sorozatos áramütésekhez hasonlatos csípéseket, nem akarta, hogy komolyabban odakapjon. Az egész keze lezsibbadt és Crowley őszintén remélte, hogy hamarosan vége lesz, mert nem sokáig bírja tartóztatni magát, annyira meg akarta mozgatni a karját, hogy kimenjen belőle ez a kellemetlen szúrás. Hogy elterelje a figyelmét, oldalra fordította a fejét és figyelte, hogy egész pontosan mit művel vele. A Doktor rendkívüli összpontosítással és feszült figyelemmel tartotta a válla fölé a csavarhúzót. Enyhe aranyfény derengett körülötte, úgy festett, mint amikor a délutáni napfény megcsillan a porszemeken, de az ajtó kivételével sehol nem voltak ablakok, amin besüthetett volna a Nap, ráadásul akkor máshol is látnia kellett volna, nemcsak a Doktor keze körül. A szonik ezúttal nem zöld színben világított, hanem aranyban és valamiféle plazma áramlott ki belőle, ami körbevette a sérülést és nyom nélkül eltüntette, mintha ott sem lett volna.
- Mi a fene? – kérdezte félhangosan magától Crowley. Meg akarta érinteni, de a Doktor élesen ráreccsent:
- Ne nyúlj hozzá!

Crowley jobbnak látta, ha engedelmeskedik. Fogalma se volt róla, hogy mi ez az izé, még csak hasonlót se látott soha, nem tűnt bölcs dolognak megpiszkálni. Akármi is volt és bárhonnan is húzta elő a használata komolyan megterhelte a Doktort, mert verejték csillogott a homlokán és erősen zihált, mikor végre befejezte a gyógyítást. Alig hunyt ki a ragyogás, a Doktor megtántorodott, elejtette a szonikot és Crowley komolyan azt hitte, hogy elájul, de a Doktornak sikerült megtámaszkodnia a korlátban.
- Minden rendben lakli? – kérdezte Crowley. – Mit műveltél az előbb? Angyal vagy?

- Megleszek – felelte a Doktor. Lehajolt, felvette a tányért és jóízűen bevágta a maradékot, mire Crowley gyomra vetett egy bukfencet részint az éhségtől, részint az undortól, de visszaszorította.
- Nem vagyok angyal, még csak az hiányozna! Időlord vagyok s a regenerációs energiámból foltoztalak össze.
Crowley nem érezte úgy, hogy okosabb lett.
- Mintha említetted volna Canton, hogy éhes vagy, Gyere a konyhába, evés közben majd mindent elmagyarázok. Egy jó ideig úgyis össze leszünk zárva, nem akarom, hogy félreértsd a szándékaimat.
- Crowley – javította ki ezúttal is. A Doktor persze most sem foglalkozott vele túlzottan, felvette a csavarhúzóját, majd elindult előre, meg sem várva, hogy Crowley talpra kecmeregjen. Crowley meg nem szólt utána, a jobb kezét vette szemügyre, ami olyan volt, amilyennek lennie kellett: ép és sértetlen. Megforgatta, de még csak egy karcolást sem talált rajta. Kíváncsiságból szemügyre vette a balt is, de azon sem talált sérülést. Felhajtotta a nadrágja szárát, szintén semmi, végigtapogatta az oldalát, de sehol nem jelentkezett fájdalom, sőt még a zsibbadtsága is elmúlt. Egészségesebbnek érezte magát, mint egész életében és a szívében ismételten a tudata megkérdezése nélkül gyúlt hála a Doktor iránt. Az érzést mogorván hessegette el, nem tetszett neki, túlságosan gyengének tűnt tőle, s feltételezett valami kezdetleges bizalmat a Doktor iránt, holott az első s legfontosabb lecke, amit megtanult a Pokolban, az az volt, hogy soha ne bízz senkiben. A bizalom gyengévé, kiszolgáltatottá tesz, s aki gyenge, kiszolgáltatott az meghal.
Crowley pedig élni akart.
Mindenáron.
- Jössz már? – harsant a kérdés, valahonnan a folyosóról. A Doktor kócos s kissé értetlen feje bukkant fel a folyosóról, két kézzel támaszkodott a falba, úgy mondta: - Azt hittem, hogy követsz. Általában követni szoktak az emberek, hogyha mondom nekik.
- Engem is – jelentette ki önérzetesen Crowley.
- Igazán? – csodálkozott el a Doktor, majd a fejére csapott. – Hiszen biztonsági főnök voltál! Hogy is felejthettem el!
Crowley hitetlenkedve meredt rá és újfent nagy szükségét érezte egy nagy pohár alkoholnak, így hát már csak ezért is követte a Doktort.
A konyha úgy nézett ki, mint amit csak nagy ritkán, és akkor is csak véletlenül használnak. Igazi, békebeli konyha volt, épp csak a muskátlival díszített ablak hiányzott a kőmintás padló, meg a fehér bútorok mellől. Crowley leült az egyik székre, majd a sárga, tyúklábmintás terítőt bizergálva figyelte, ahogy a Doktor feltúrja az összes szekrényt, intenzíven nem találva azt, amit keres.
Crowleyban felvetődött az ötlet, hogy esetleg segít neki, de gyorsan lebeszélte magát.
- Whiskyd van? – kérdezte inkább. A Doktor épp a kihúzható fiókokat tette tűvé, s csak félvállról vetette oda:

- Nem iszom alkoholt.
- Kár – csettintett csalódottan Crowley. - Megkínálhattál volna vele.
- Van viszont…van viszont…nincs, van viszontom. Csak halam – lobogtatott meg boldogan egy konzervet. Crowley elhúzta a száját:
- Komolyan?
- Nincs semmi baja. Egészen friss. Én általában a helyi ételt eszem, ha van időm, de most meg kellett javítanom a drágát, és te is felébredtél, így egyelőre be kell érned ezzel, de aztán hozok mindent – mentegetőzött a Doktor.
- Mindegy, add ide.
A Doktor egy sugárzó mosoly, meg egy villa kíséretében átnyújtotta az ételt. Crowley kibontotta, kényeskedve beleszagolt, elhúzta az orrát, de végül is az éhsége győzött és nekilátott. Meglepetésére egész finom volt, és végre normálisan érezte az ízeket, nem kellett összpontosítania hozzá, egyszerűen csak élvezte.
- Tudom, hogy ki nem vagy – szólalt meg hirtelen a Doktor. A hangja most komolyan csengett, nyoma sem volt benne az előbbi szétszórtságának. Crowley ránézett két falat között, felhúzta a szemöldökét, de ez volt minden reakciója.
- De nem tudom, hogy ki vagy - fejezte be.
- Akkor miért segítettél? – kérdezte Crowley két harapás között.
- Azért, mert annak hittelek, aki nem vagy.
- Tehát, ha tudod, hogy nem az vagyok, akinek hiszel, akkor ott hagysz.
- Rájöttem, mikor először megláttalak közelről és nem hagytalak ott. Láttam, hogy segítségre szorul.
- Puszta szívjóságból hoztál el, mi? – horkantott fel Crowley. A konzerv kiürült, eltolta maga elől, hátradőlt a székben és összefont karokkal nézett a Doktorra. A Doktor előrehajolt, összekulcsolt kezei az asztalon pihentek, szigorúan és valahogy öregen nézett. Crowleyban ismét feltámadt az a kényelmetlen érzés, hogy jobban teszi, ha nem nézi le a Doktort.
- Igen – válaszolta a Doktor. Crowley meglepődött, nem erre számított, nem is tudott rá reagálni. A Doktor azonban mintha egyáltalán nem várt volna választ, nyugodtan folytatta.
- Én vagyok a Doktor, az utolsó Időlord, több mint ezer éves vagyok, jártam a világ kezdetén, s láttam az Univerzumot, bejártam a Világegyetem minden helyét, minden időben, harcoltam a sötétben kúszó rettenettel, túléltem már tízszer a halált, láttam lángra lobbanni tengereket, füstté válni a sziklákat, segítettem azért, mert így láttam jónak, s vezekeltem a hibáimért, két szívem van, és egy kölcsönvett TARDIS-al bolyongok, mindaddig, amíg ki nem huny az utolsó csillag fénye is. Az ellenségeimet újra és újra legyőzöm, a barátaimat újra és újra elveszítem. Ne merészeld hát semmibe venni a szívjóságom!
A szavak súlyosan koppantak az asztalon, s Crowley csak hökkenten hallgatott, nem tudott mit mondani, a Doktorból áradó erő, amit szándékosan rejtett vidám maszk mögé, megrettentette. Csupasznak érezte magát, a lelkén már csak nyomokban maradtak feketére égett részek, nem maradt páncélja, ami mögé elrejtőzhetett volna, nem maradt fegyvere, amivel uralhatná a helyzetet, nem maradt semmije csak a szégyene, hogy a Doktor jóindulatától függ az egész élete. A legszívesebben felpattant volna, hogy az arcába ordítsa, nem kér a kegyelméből, ő nem szorul rá senki sajnálatára, akármilyen hatalmas is, mert ő sem adott soha kegyelmet, de nem volt képes felállni. A tagjait elgyengítette a saját nyomorúsága, ami ott tükröződött a Doktor tekintetében, a mellkasa összeszorult, ahogy belélegezte a szavakból festett sorsot, csomóba gyűrte a szíve felett az ingjét, mert az emberi vér újult erővel keringett benne, mintha a Doktor titkos utasítására tenné. Sós könny gyűlt a szemébe, ahogy a szétáradt benne a kín, de tartotta magát, nem láthatja így, nem szabad, hogy így lássa, de akármit is tett még vele a Doktor, az legyőzte az akaratát. A Doktor felállt a helyéről, odalépett Crowleyhoz, lefeszegette az ujjait a ruhájáról, s nem foglalkozott vele, hogy eközben Crowley véresre karmolja.
- Mit…műveltél velem?
- Amikor egy Időlord halálos sebet kap, vagy egyszerűen túl idős, nem hal meg, vagyis a szó klasszikus értelmében nem, hanem regenerálódik. Ilyenkor a testünk minden egyes porcikája megújul, a személyiségünk is megváltozik, de az emlékeink, a tudásunk megmarad. Az ilyenkor felszabaduló energia nagyon erős, és a folyamat mindig megvisel, de most csak egy nagyon kis hányadát adtam át, s azt is kontrollálnom kellett, nehogy széttépjen, mindamellett az emlékeid nagy részétől is elzártam a tudatodat. A tested egészséges, de a lelked nem az, ám nem akartam, hogy mindaz egyszerre zúduljon rád.
- A Pokol királya voltam – mosolygott savanyún Crowley, majd felköhögött.
- Ez csak pszichoszomatikus fájdalom, majd elmúlik – simított végig a Doktor a homlokán. – Igen, tudom.  Ez volt a legfelső emléked, de a többit nem néztem meg, erre a szavamat adom. Nyugodj meg.
- Mit akarsz tőlem? – Crowley kezdte összeszedni magát. Az erei még mindig égtek, legalábbis így érezte, de a görcsös fájdalom elmúlt, s könnyebben lélegzett.
- Azt, hogy meggyógyulj. Teljesen.
- Egyszer már meggyógyítottak. Nincs szükségem több segítségre.
- Akárki is tette, félmunkát végzett. A lelked gyötrődik. Nehogy azt hidd, hogy nem látom!
Crowley összeszedte magát, mélyeket lélegzett, majd lassan a zsebe felé nyúlt, de legnagyobb döbbenetére a toll már nem volt ott. A Doktor billegtette az ujjai között.
- Csak nem ezt kerested? Sajnálom, de meg kell bíznod bennem, nem tehetsz mást. Nem akarom kizsarolni belőled, az nem szokásom, de egymásra vagyunk utalva.
- Ugyan miért lenne egy Időlord rám utalva?
- Mert nem szabad egyedül lennem.
Crowley nem látta az összefüggést, de a Doktor tekintete visszatartotta attól, hogy rákérdezzen. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy csak kényszerűségből tartja itt, és nem azért, hogy önzetlenül segítsen rajta, de a kétkedését megtartotta magának. Akárhogy is csűri-csavarja, mindig oda lyukad ki, hogy a Doktor biztonságba helyezte, és ha ilyen állapotban kihajítaná az utcára, biztos nem élné túl. Nem akarta beismerni, de értelmetlen dolog lett volna tovább tagadnia: tényleg szüksége van rá. Ha ez azzal jár, hogy az ő játékszabályait kell követnie, megteszi. Nincs semmije, amihez ragaszkodna, amiért érdemes lenne harcolnia, nincs hatalma, egy nyomorult, utolsó, senkiházi lett a királyból, elvettek tőle mindent az akaratán kívül, s semmit nem adtak cserébe, csak kínt és fájdalmat. Nincs célja, nincs jövője, a jelenje pedig szétfolyó festékfolt a múltja vér-és lángszínű palettáján.
Nem fog ellenkezni.
Crowley lehajtott fejjel ült, kisebbnek látszott, meggyötörtnek, de a Doktor sem érezte magát a helyzet urának. Ő is össze volt törve, neki is csak szilánkok dobogtak a szíve helyén, és úgy vélte, ha Crowleyt helyre tudja hozni, talán magát is sikerül, de erre egyre kevesebb esélyt látott. Mindenesetre meg kell próbálnia, elvégre ő a Doktor. Ezt kell tennie.
Azt már nem bírta hozzátenni, hogy Amy emléke miatt is.
Hátrébb száműzte a vörös hajú lány emlékét, elrakta a tollat, közelebb lépett Crowleyhoz, és gyengéden, bátorítóan végigsimított a vállán.
Crowley összerezzent, nem szokott hozzá, hogy bárki is így érintse meg, senkinek nem lett volna oka rá, várta a pofont, de az nem érkezett meg. Crowley felnézett, de a Doktornak ismét csak a háta látszott. A csend megfeszült közöttük a meg nem gyónt bűnöktől, és Crowley érezte, hogy itt és most, akár el is árulhatna mindent, de aztán mégsem tette. Még érezte a kezét a vállán, a belőle áradó hőt, és nem akarta elveszteni, ahhoz túlságosan jólesett a számára, és ha elmondaná, hogy ki volt és miket művelt, biztos megkapná a pofont. Nem, jó ez így, bármennyire is nehéz bevallania.
- Hol vagyok pontosan? – kérdezte, hogy valamivel elterelje a figyelmét az érzéseiről.
- A TARDIS-ban – felelte a Doktor. – Térben A Relatív Dimenzió és Idő-Sík, vagyis gyakorlatilag egy időgép és űrhajó együtt.
- Aha. És mi van a kék rendőrségi fülkével?
- Kívülről úgy néz ki. Elromlott a kaméleon-áramköröm, így mindig ebben a formában materializálódik, és nem tudom megszerelni. Egyszer megpróbáltam. A következmények tragikusak voltak.
Crowley hiába látott már egy-két igazán bizarr dolgot, de nem volt abban az állapotban, hogy ezt feltétel nélkül elhiggye. Ezt ki is jelentette, mire a Doktor sértetten felhorkantott, karon ragadta, maga után húzta, ki a konyhából, végig a folyóson, a konzoltermen át, egészen a szabadba, ahol diadalmasan a fülkére mutatott.
- Tessék, nézd csak meg!
Crowley azonban először a tájat nézte meg. Kellemes, őszi időjárás uralkodott a kietlen tájon, dombok hullámzottak a látóhatár végéig, az elszikkadó füvek között bánatosan zörgött a szél, de legalább a Nap sütött, így Crowley nem érezte annyira hidegnek a levegőt. Aztán a fülkét vette alaposan szemügyre, körbejárta, a kezét végighúzta a deszkákon, majd benyitott az ajtón.
- Belül sokkal nagyobb – ismerte el. A Doktor szélesen elvigyorodott, majd visszatessékelte a fülkébe, ahol Crowley ezúttal körbejárta a hat részre osztott irányítópanelt is, ami számára túlságosan zavarosnak tűnt. Olyan hatást keltett benne, mintha egy rakat kütyüt dobáltak volna rá találomra egy fémlapra, de nem szólt semmit. Nem neki kell ismernie.
- Azt még mindig nem értem, hogy honnan varázsoltál elő nekem ruhákat?
- A TARDIS készítette a számodra, én csak megadtam neki, hogy mit hozzon létre. Nagyon okos kislány.
- Azt meghiszem. Na és most, hogy megmutattad nekem a csodajárgányt, mit csinálsz Bozont?
- Megkeresem a legközelebbi várost, beszerzek néhány szükséges holmit, de te itt kell, hogy maradj, a te érdekedben. Ha jobban lennél, vagy…
-… nem én lennék – szúrta közbe Crowley.
- Ezt ne mondd még egyszer! – csattant fel a Doktor. Közelebb sétált Crowleyhoz, aki ellenállt a kísértésnek, hogy nekihátráljon a konzolnak, de felkészült a pofonra, ami ezúttal sem érkezett meg. A Doktor megállt előtte, vizsgálódva a szemébe nézett és Crowley nagyon sokat fizetett volna, azért ha akad valami, amivel elkendőzheti gyenge, nyomorúságos és erőtlen lényét, a kiszabadulásért üvöltő emlékeit, mert nem bírta elviselni, hogy látják, és nem csak nézik.
- Ne mondd még egyszer! – kérte lágyabban a Doktor. – Nem vihetlek magammal, mert túl sok az ellenséged, s nem akarom, hogy a kezükbe kerülj. Maradj itt, a TARDIS megvéd, és talán, ha mindennek vége, megmutatom neked az Univerzumot.
- Miért? – kérdezte Crowley összeszoruló torokkal.
A Doktor bánatosan rámosolygott, megfordult és szó nélkül távozott, magára hagyva Crowleyt, aki úgy érezte, hogy épp most ment át egy vizsgán. Mindazonáltal sokkal boldogabb lett volna, ha tudja, hogy egész pontosan mi volt a teszt, és hogy mivel érdemelte ki, hogy ex-démon létére így bánjon vele.
Megcsóválta a fejét és úgy döntött, hogy unaloműzésképpen tesz egy kört ebben a TARDIS-ban, csak nem fog eltévedni!
Negyedóra múlva be kellett látnia, hogy tévedett. Mégiscsak eltévedt. A medencére kristálytisztán emlékezett, de aztán összekeverhette a jobb és bal oldalt, mert fogalma se volt arról, hogy a könyvtárból miként jutott el abba a poros helységbe, ahol most kissé tanácstalanul álldogált. A szobát ki tudja mikor használták utoljára, és kinek kellhetett ekkora tervezőasztal. Crowley próbaképpen lefújta a port az asztalon heverő tekercsről, mire egy Da Vinci találmányra emlékeztető tervrajz rajzolódott ki rajta. A félhomályban a repülő szerkezet még különösebb látványt keltett, s Crowley úgy érezte, hogy csak most fogta fel, milyen idős a Doktor.
És, hogy mostantól neki is számolnia kell az éveit. Amikből ki tudja, mennyi van még hátra, mielőtt ismét lekerül a Pokolba. Nem akart belegondolni, de nem tudott szabadulni tőle, az elméje egyszerűen átvette az irányítást, és hiába akarta Crowley más irányba terelni a gondolatait, azok mindig ugyanott kötöttek ki. Annál a napnál, mikor letelt a tíz év.

Már három napja folyamatosan hallotta a kutyaugatást, de soha nem látta az állatokat, még akkor sem mikor egyik éjjel arra ébredt, hogy az arcába lihegnek. Mindenhol ott voltak, szinte a szagukat is érezte, mikor részegen tántorgott haza a kocsmából. Semmi oka nem volt annak, hogy józan maradjon, az alkuja szart sem ért, a fia elszökött tőle, egyedül maradt. Az egyetlen támaszt az alkohol jelentette, ami elviselhetővé mosta előtte a világot, eltompította az agyát, és nem kellett azzal törődnie, hogy milyen mélyre csúszott. Volt, hogy nem érdekelte, hogy hova viszik azok az átkozott állatok, s részegen, az út közepén üvöltözve hívta őket, aminek a vége mindig az lett, hogy bevitték az őrszobára. A macskajajt persze a kutyaharapást-szőrivel módszerrel kezelte, és tovább sajnálta magát. Ha véletlenül kijózanodott, abban sem talált sok köszönetet, mert ráébredni a fullasztó magányra, ami körülvette, arra a romhalmazra, ami az életét takarta, a lehető legpocsékabb dolog volt a világon, ami érhette. És mivel megváltoztatni nem tudta, hát megpróbálta elfelejteni. A tíz év pedig csak pergett, aztán le is telt. A kutyák már nem is tágítottak mellőle, éjjel-nappal körülötte sétáltak, érezte a leheletüket a ruháján, a fogaik csattanását a bőrén, és a szokottnál is többet és erősebbet ivott. Már a hajnal első sugarai ott találták a kocsmában, ahol űzött tekintettel itta szakványba a méregerős, és olcsó whiskyt, meg amit még a kocsmáros eléje rakott. Néha felpattant, idegesen körülnézett, majd visszaült, és ivott tovább. Valaki megkérdezte, hogy miért ilyen ideges, de azt röviden és gorombán elküldte a francba, így senki nem zargatta. Egészen alkonyatig, amikor hírt kapott. A fiáról. Hajóra szállt, hogy szerencsét próbáljon Amerikában, de a hajó viharba került. Nem voltak túlélők. Crowley azonnal kijózanodott s rohanni kezdett. Az nem lehet! Ez nem lehet igaz! Az ő fia nem halhatott meg! Nem lehet! Gavin él! Életben van! Megtalálja! A kutyák, mintha erre vártak volna, vonyítva eredtek a nyomába, belekaptak a lábába, elbuktatták, a bőrét szaggatták, karcolták, ahogy kitépték a lelket a testből. Crowley félőrülten ordított a fájdalomtól, de csak a fia nevét. Zokogott, vért hányt, ahogy az egyik pokolkutya szétharapta a tüdejét, a körmei felszántották a talajt, ahogy próbált megkapaszkodni, s az elméje egyik kis része csodálkozva figyelte kétségbeesett őrjöngését, s szinte közönyösen regisztrálta, hogy ostoba alkut kötött. Az a plusz néhány centivel a gatyájában nem sikerült meghódítani a szeretett nőt, aztán a fia is elszökött tőle és az egész élete nem volt más, mint egy részeges lázálom. Ennek ellenére kétségbeesett kapaszkodott bele, de a világ egyre kisebb és sötétebb lett, míg végül teljesen eltűnt s nem maradt mást, mint a sötétség, a kín és a fájdalom.

A Doktor elégedetten tért vissza, lepakolta a szerzeményeit, majd elindult, hogy megossza Crowleyval a jó hírt, de nem találta sem a konyhában, sem a konzolteremben, sem a szobájában. Aggódni kezdett érte, a mentális falat nem arra tervezte, hogy mindent elszigeteljen, hanem arra, hogy az emlékeket fokozatosan engedje át, hogy legyen ideje megbirkózni velük. Ám ha talált valamit, ami felgyorsította a folyamatot és ő nem volt mellette, ki tudja mi történhetett vele!
Idegesen rohant végig a folyosókon, Crowleyt szólongatva, és a szonikon addig állítgatott, míg nem tudta befogni az életjeleit, onnantól kezdve pedig mér könnyű dolga volt. Crowleyt egy oldalfolyosón találta meg, a földön feküdt, egy nyitott ajtónak háttal gömbölyödött össze, és üvöltözött. Az egész teste megfeszült, ide-oda csapkodott, mintha küzdene valakivel, majd az arca elé húzta a karjait, és úgy dobálta magát. A Doktor habozás nélkül ráirányította a szonikot, hasonló frekvenciát használva, mint amikor a szobájába vitte, csak egy kicsivel erősebbet, hogy teljesen felébredjen. A módszer bevált, Crowley abbahagyta a kiabálást, majd kinyitotta a szemét. Értetlenül körülnézett, a Doktorra pillantott, majd felült, az ajtónak döntötte a hátát, úgy kérdezte, tetetett közönnyel:

- Mi történik velem?
- A falon kezdenek átszivárogni a falon, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar elkezdődik a folyamat.
- Szép volt lakli!
- Ne engem hibáztass, amiért nem tudsz megbékélni a múltaddal.
- Mert rólad bezzeg üvölt az a nagy lelki béke!
Crowley dühösen a földre csapott, felállt, majd elindult arra, amerre a szobáját sejtette.
- Mit álmodtál? – kérdezte a Doktor, mikor elhaladt mellette. Crowley megállt, a padlót fixírozta, és szeretett volna továbbmenni, figyelmen kívül hagyni a kérdést, de nem tudta. A fia emléke túlságosan fájó és régi seb volt ahhoz, hogy átlépjen felette.
- Arról, hogyan jutottam a Pokolba. A fiam haláláról.
- Mit tettél vele?
- Mostohán bántam vele és elüldöztem. Amerikába akart hajózni, de belefulladt a tengerbe. Soha többet nem láttam.
Crowley nem bírt többet mondani. Az önutálat szorongatta a torkát, a lelkiismeret fenevadja lassan húzta végig a körmeit a gerincét és a legszívesebben segítségért üvöltött volna, de egyetlen szó sem jött ki a száján.
- Nekem is volt egy lányom – mondta csendesen a Doktor. – Ő is meghalt. Lelőtték. Nem tudtam vigyázni rá.
- Sajnálom – mondta Crowley sután. Az ő számára is furcsa volt, hogy komolyan gondolta, de az érzelmeit sem igazán tudta irányítani. Épp most élte át újra a fia elvesztését, bele tudott hát gondolni a Doktor helyzetébe és ettől kicsit neki is könnyebb lett. Végre úgy tűnt, hogy nincs teljesen magára utalva a belső szörnyeivel szemben.
- Semmi baj, nem te tehetsz róla. Visszakísérjelek a szobádba?
- Igen, azt hiszem, igen.
Néma csendben sétáltak egymás mellett, Crowley zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, mint egy rab, akit kivégzésre visznek, a Doktor pedig néha szomorú pillantásokat vetett rá. Sajnálta ezt a szerencsétlent, akivel oly mostohán elbánt a sorsa, s szeretett volna segíteni neki. Igaz, hogy ő levesztette Amyt és Roryt, de a Pondok nem vesztették el egymást. Akármilyen nehézség is kerül az útjukba ott vannak egymásnak, s támogatják a másikat, s egyszer talán neki is akad egy új útitársa, de ki marad Crowleynak? Ki áll mellé, ha egyszer a búcsúzásra kerül a sor? Csak remélni tudta, hogy azért a sors útjába sorolt valakit, akihez majd visszatérhet.
- Aludni, azért még egyedül alszok, s nem kell a kezemet fognod sem – mondta Crowley az ajtaja előtt. A Doktor most sem vette magára a durvaságot, csak kellemes pihenést kívánt és eltűnt az irányítóteremben.
Crowley becsukta az ajtót, majd végignézett a szobán, s savanyún állapította meg, hogy majdnem ugyanolyan, mint a régi szobája, csak sokkal tisztább és rendezettebb. Keserűn elhúzta a száját, leült az egyik székbe, mert az álmokból egy időre bőven elege lett, de nem hitte, hogy ilyen egyszerűen megússza. Rengeteg mindenért kell még vezekelnie, és abban biztos volt, hogy egyedül nem tud túljutni rajtuk. A Doktor azt mondta segíteni akar rajta, de hogy segíthetne bárki is egy démonon? Hogy bocsáthatna meg neki bárki is, azok után, amit tett? És hogy bocsáthatna meg saját magának? A boci azt mondta, hogy az ő vérével kell kezdeni, de egy szót sem ejtett a folytatásról. Egyáltalán mi történhetett vele? Baja esett?
Remek.
Most már aggódik is.
Érzelmek!
Felállt, a széket nekivágta a falnak, pár pillanatig némán nézte, aztán kirohant a szobából egyenesen a vezérlőterembe. A Doktor már mindent visszaállított, és teljes békességben szerelgetett a pulton valamit. Crowley lépteire felfigyelt, hátrafordult és rámosolygott a méregtől kipirosodott arcú férfira.
- Óh Canton! Azt hittem alszol.
- Nem, nem alszok és tudod, miért nem alszok? Azért mert rémálmaim vannak! A nyomorult fala nem működik, és nem tűnnek el a fejemből a képek, a sikolyok, a kiáltások, a hangok, minden itt van belül és nem tudok tenni semmit ellene! Ha tényleg segíteni akar, akkor törölje ki őket!
- Nem tehetem.
- Démon voltam! Fel tudod ezt fogni? Én voltam a Pokol kibaszott királya, most meg csak egy kis senki vagyok, és nem tudok megbirkózni még a saját érzéseimmel sem! Lelkiismeret furdalásom van, amit nem tudok elnyomni, akárhogy próbálkozom és gyűlölöm ezt, hogy segítségre szorulok!
- Nyugodj meg, mindent el fogok rendezni.
- Nem nyugszom meg! Töröld ki az emlékeim!
- Nem fogom, ne is erőlködj.
Crowleyban itt elpattant az a bizonyos cérna. A múltja túlságosan hangosan üvöltött a fal mögött, a lelkiismerete oroszlánként bömbölt s szaggatta szét a józan eszét, és akárhogy nyöszörgött védtelen lelke, nem csillapult a fájdalom, de ezzel végleg betelt a pohár, és mielőtt átgondolhatta volna pofon vágta a Doktort.
Crowley megtorpant.
A Doktor nem ütött vissza, nem védekezett, csak nézett rá azokkal a nagy, bánatos szemeivel, ami hirtelen nagyon emlékeztette a bocira. A következő ütésre emelt ökle megállt a levegőben, a szitokáradat megrekedt a torkán és képtelen volt megmozdulni, annak ellenére, hogy egész testében remegett a kitörni képtelen dühtől. A szíve őrülten kalapált, a vére feszítette az ereit, de az agya egész egyszerűen nem adta ki a parancsot. Gyűlölte és haragudott a Doktorra, amiért volt képe érzelmeket kiváltani belőle, amiért megmentette, majd meggyógyította, de mégis képtelen volt tovább bántani. Vörös köd lengett a szeme előtt, a szájában érezte a kiomlott vér ízét, hallani vélte a csont reccsenését. Önmagát hergelte, hogy a haragja végre kibillentse ebből az állapotból, ám valami visszatartotta. Olyan érzések nyíltak ki benne, amelyeket nem akart még egyszer átélni, mert mindig csak a kín és fájdalom lett a vége. Kivétel nélkül. Artikulátlanul nyögött, keserű könnyek csordultak ki a szeme sarkából, ahogy a szándék nekifeszült az akaratnak és kétfelé tépte a lelkét. Ezt nem szabad. Démon. Csak volt. Már ember. Gyűlöli! Nem érdemli meg.
Nem érdemli meg.

Nem érdemli meg.

Tett egy lépést előre, a fájdalomtól vicsorogva leengedte az öklét. A feje megbicsaklott és szinte fel sem fogta mikor a Doktor elkapta és átölelte. Szorosan tartotta, az állát ráhajtotta a fejére és hagyta, hadd zokogja ki magát Crowley. A mellkasában érezte a görcsös, nehezen előtörő bánat hangjait és az ő szeme is könnybe lábadt. Önkéntelenül is a saját veszteségeire gondolt, mindazokra, akik meghaltak, eltűntek, hátra maradtak, akik ártatlanul szenvedtek miatta, újra felidézte az arcukat, a nevüket és újra a bocsánatukat kérte. Önvádja egybemosódott Crowley önutálatával, három szív dobbant egyszerre, két lélek könyörgött megbocsátásért, amit talán soha nem lelhetnek meg. Elveszetten kapaszkodtak a másikba, mert túl sok volt a bűnük és a világ túlságosan rideg ahhoz, hogy így, ilyen kiszolgáltatottan szembe merjenek vele nézni. Végül Crowley lassan elcsendesedett és a Doktor lazított a fogásán, de nem engedte el.
- Szánalmas vagyok – összegezte mormogva Crowley.
- Nem vagy az – ellenkezett a Doktor – Soha nem is voltál.

Crowley felhorkantott, majd kibontakozott a Doktor öleléséből és lassan elindult, vissza a szobájához. A Doktor követte, érezte, hogy Crowley valami nagyon fontosat akar neki elmondani, így hát csendben maradt, és mikor Crowley leült a folyosón, némán csatlakozott hozzá. Nem kérdezte, hogy miért jött ide, jól tudta, hogy a konzoltermet túl tágasnak érződött ahhoz, hogy ott mondja el. Nem hibáztatta miatta.
- Mikor lekerülsz a Pokolba az első dolog, amit kapsz az egy test – kezdte tompán Crowley, maga elé meredve. - Nem hús és vér, hiszen az fent fekszik a sírban, hanem egy látszat-test, atomok laza halmaza egymáshoz kapcsolódva, ami olyan alakot ölt, amilyet a lelked viselt a fenti világban, annyi változtatással, hogy tökéletesen alkalmas a kínzásra. Mindenben úgy reagál, mint a valódi, kivéve, hogy a fájdalom azonnal jelentkezik, még az az ezredmásodperc sem kell hozzá, ami általában. Ráadásul sokkal tovább kitart, mert hagyjuk, hadd gyógyuljanak be a sebek, hogy aztán újrakezdhessük. Minél tovább kínzunk egy lelket, annak annál kevesebb ereje marad még ezzel a látszat testtel is foglalkoznia, így elérkezik az a pont, mikor már feladják és inkább ők is beállnak kínozni. Ez egy erős léleknél később következik be, mint egy gyengénél, de előbb-utóbb mindenki rábólint az ajánlatunkra. Sokkal eredményesebb, mint magát a lelket csesztetni, ami bár intenzívebb, de nem tart sokáig, és az áldozat könnyedén végleg eltűnhet, még mielőtt kedvet kapna a helycseréhez. Azonban akadt egy kivétel.
Crowley kis szünetet tartott, mélyeket lélegzett, és próbálta összeszedni magát, hogy folytatni tudja. A Doktor állhatatosan figyelte, nem szólt közbe, nem ítélkezett, hiszen ő is követett el iszonyatos dolgokat, és nem is azért vannak itt, hogy felrója Crowleynak a múltját.
- Sam Winchester. Őt nem démonok kínozták, hanem angyalok – folytatta Crowley. Nem remegett, lassan, megfontoltan beszélt, de végig egy pontot bámult a padlón. Teljesen elzárt magában minden érzelmet, már amennyire tudta, épp azért, hogy végig tudja mondani.
- Lucifer, a bukott angyal, és Michael, az arkangyal, együtt zuhantak vissza a ketrecbe, és magukkal rántották Samet is. A boci így saját fizikai testével került le, ami bármelyikünknek elég örömet okozhatott volna, igaz, szaggatható hús, törhető csont, kiontható vér, de nekik nem. Fogták az emlékeit, az érzéseit, az álmait, az egész lelkét és ráhúzták a testére, eggyé változtatva így a kettőt. Az ordítását talán még odafent is hallani lehetett, ahogy összegyúrták, majd csak ezután álltak neki a valódi kínzásának. Akárhányszor eltörték valamijét, egy álmát is összetörték, tönkretették egy emlékét, vagy megsebezték közvetlenül a lelkét. Akkor már én voltam a király, így kristálytisztán hallottam az üvöltését, mindegyiket, és élveztem, ahogy irigykednek rám, amiért élőben hallgathatom a műsort. Egyszer aztán abbamaradt az üvöltözés, én pedig olyan közel mentem a ketrechez, amilyen közel csak mertem és ott találtam a bocit, rémes állapotban volt, de nem szólt semmit, csak nézett. Rögtön tudtam, hogy azt akarják, hozzam rendbe nekik a játékukat. Megcsinálhatták volna ők maguk is, hiszen angyalok voltak, de ezzel is azt sugallták, hogy Samnek még ennyi kegyelem se jár tőlük. A személyes lakosztályomba vittem a bocit, bár megtehettem volna, hogy a többi démonnak is átengedem egy kis játszadozásra, de nem akartam, hogy még jobban tönkretegyék. Ezt persze akkor azzal indokoltam, hogy nem akarom, hogy Lucifer rájöjjön, nemcsak ő szórakozik vele, s így elvegye tőlem a királyi címet. Felfektettem az asztalra, szó szerint zörgött, minden el volt törve benne, amit el lehetett törni, így hát először a testét tettem rendbe, csak aztán a lelkét. Nem akartam túl sokat foglalkozni vele, az ember jobb, ha távol tartja magát a Winchesterektől, így épp csak újra összeillesztettem a kettő, de nem kerülhettem el, hogy ne lássak néhány felvillanó emléket. Sem én, sem ő nem tette szóvá a dolgot, véletlen volt és kész, aztán visszavittem a ketrechez, ahonnan Lucifer már újra be tudta rántani maguk közé, és a sikoltozás újra elkezdődött. Attól fogva egyre sűrűbben kellett helyreraknom a bocit, mert a lelke, hiába volt erős, nem bírta ezt a kettős, fizikai és lelki tortúrát, egyre kevesebb lett az ereje, fogyott a kitartása én pedig egyre mélyebben nyúltam bele a lelkébe, hogy kiválogassam azokat, amelyeket a legerősebbnek ítéltem, hogy megtámogathassam vele a gerincét, míg a leggyengébbeket a végtagjaihoz szegeztem, így lassan nyitott könyv lett előttem a múltja. Aztán eljött a pillanat, amikor kihajították és én egyből tudtam, hogy nem mehet vissza. Még egy menet odabent a nehézfiúkkal és végleg meghal. Féltettem igen, mert lehetetlen úgy hozzáérni egy másik lélekhez, hogy ne kezdj el valamit érezni iránta, és próbáltam valamit kitalálni, hogy miért nem akarom visszavetni a sakálok elé. Nem könyörgött a halálért, mint addig, nem sírt, nem könnyezett, csak nézett el, valahová a semmibe, a teste olyan állapotban volt, mint ami egy héten át, a nap minden órájában folyamatosan karambolozott volna egy villamossal, a lelke pedig lyukacsosabb volt, mint a szűrő, és nem volt egy ép része sem. Valahogy elvékonyodott és megfakult, és hiába kerestem semmit nem találtam, amivel helyrehozhattam volna. A testét egy csettintéssel visszaváltoztattam, de a lelkét nem tudtam ilyen könnyen kezelni. Nem gondolkodhattam sokáig a megoldáson, mert csata zaját hallottam, és mint királynak kötelességem volt utána nézni. Legnagyobb megdöbbenésemre az a ballonkabátos istencsapása Castiel érkezett, s nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam kiért jött. Visszarohantam, megnémítottam Samet, mert a lelkét kiszedtem a testéből és elrejtettem. Pont jókor, mert Castiel már az én ajtómat szedte darabokra. Megkínáltam egy itallal, de nem fogadta el, egyből Samet követelte. Rámutattam, hogy nem hazai pályán játszik és jobb lenne, ha nem ugrana a mókus minden egyes szavára, de már akkor sem értett a szép szóból. Igyekeztem felvázolni neki, hogy miért nem előnyös stratégiailag, ha megfosztjuk az angyalokat a kedvenc játékuktól, de ez sem érdekelte. Odaadtam hát a testet, mielőtt még nagyobb zűrzavart csinál, mire kinyögte, hogy lélekkel együtt kérné. Nem adtam oda neki. Hülye is lettem volna! Ha akkor azt a lelket kiviszi a Földre, biztos, hogy meghalt volna, és a két szerelmes pár olyan ramazurit csapott volna, hogy kő kövön nem maradt volna, de én se a trónon. Úgyhogy elzavartam a testtel együtt, én meg megpróbáltam kezdeni valamit Sammel. Egy kicsit elhanyagoltam miatta a teendőimet, de a Pokolban akadt elég emberem ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel senkinek. Rettentő lassan haladtunk, de haladtunk, Lucifer és Michael ugyan őrjöngött, de a saját porhüvelyeiken levezették az indulataikat. Többnyire hagytam, hadd csináljon, amit akar, vagyis üljön egy helyben és bámuljon azokkal a nagy kutyaszemeivel, de igyekeztem beszélgetni vele, felidézni az emlékeit, meg ilyenek. Nem épp vallottam démonra azokban a percekben, de mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás. Aztán betoppant a Halál, és neki már nem mondhattam nemet, kiadtam Sam lelkét, de azzal a feltétellel, hogy ezt olyan mélyre ássa el a fejében, amilyen mélyre csak lehet, meg az összes többit is. Beleegyezett és azt hittem, hogy minden rendben lesz. Tévedtem.
Crowley megint szüntet tartott, megnyalta kiszáradt ajakit majd folytatta. Látszott rajta, hogy nem sok van már hátra a történetből.
- Pár évre rá, újra elkaptak, mikor be akarták zárni a Pokol kapuját. Három próbát kellett ehhez elvégezni s az utolsó egy démon meggyógyítása volt. Én lettem az a démon. Sam nyolc órán át belém fecskendezte a gyónástól megtisztult vérét, és ezzel az én lelkem is tisztult. Nem tudok elképzelni annál gyötrelmesebb dolgot, mint amikor színtiszta fénnyel perzselik le a koromfeketére égett héjakat a lelkedről, ráébresztve ezzel, hogy ki vagy te és miket tettél. Iszonyú volt, főleg miután legyőzte Abbadont, s ezzel belőlem is kibukott a legmélyebb, legjobban titkolt vágyam. Csak azt, akartam, hogy szeressenek. Mindvégig. Őt is azért tartottam magam mellett, mert azt hittem, hogy majd így megkaphatom, de ezt nem vallhattam be. Nem bírtam. Gyáva voltam, aztán meg lejárt a nyolcadik óra és Sam bezárta a Pokol Kapuját. A belőle áradó energiától megrepedt a föld, a szertartás szavaitól vihar kavarodott, lelkek zokogtak a szélben, démonok kaptak érte, de ő csak állt, kitárt karokkal, és hiába üvöltöttem, hogy meghalhat, nem hallgatott rám. A varázslatnak olyan hamar lett vége, mint amilyen hamar elkezdődött ő meg összeesett, azt hittem meghalt, de nem tudtam odarohanni. Dean érkezett, de ő sem figyelt rám, hiába kérleltem, egyszerűen ott hagyott, de szerencsére láttam, ahogy Sam megemeli a fejét, így kissé megnyugodtam, hogy él, aztán megpróbáltam kiszabadulni, segítséget kérni, de senki nem jött. Felnéztem az égre, rengeteg csillag hullott, de rám esett egy kő. A többit meg már tudod.
Crowley elhallgatott. Felállt, de nem nézett fel továbbra is a padlót bámulta, hátat fordítva a Doktornak. Még így is túlságosan kitárulkozott neki, nem akarta látni a tekintetében saját, nyomorúságos tükörképét, és az azon túl égő megvetést. Úgysem gyűlölheti jobban saját magánál, de épp elég teret adott ahhoz, hogy beledöfje a kést és porig alázza. Ostobán viselkedett, de egyszerűen nem bírta tovább. A tiszta emberi vér iszonyatos fénye kíméletlenül ragyogott a belsejében, a testi sérülésének emlékei még most is fájtak, és a Doktor egyszerre volt bizalomgerjesztő és iszonyatos. Nem kellett volna, eleve nem szabadott volna megemlítenie Samet, a nélkül is akadt épp elég baja az újból kialakuló testi szükségleteivel és a mellkasában görcsösen rángatózó lelkiismeretével.
- A Síró Angyalok vették el tőlem azokat, akiket mindennél jobban szerettem – mondta lassan a Doktor. Crowley abbahagyta az önszapulást és inkább a Doktorra figyelt. Kicsit meg is fordult, hogy jobban hallja.
- Első pillantásra kőszobrok, arcukat a kezükbe temető angyalok, és amíg nézed őket azok is maradnak. Ám elég egyet pislantani, hogy életre keljenek, majd mikor elfordulsz, megérintenek s visszaküldenek a múltba. Az ilyenkor felszabaduló energiából táplálkoznak, nem ölnek meg, csak kiszakítanak az életedből s arra kárhoztatnak, hogy a múltban éld le a hátralévő éveidet, távol a családodtól, a szeretteidtől, a barátaidtól. Mindentől.
Crowley a saját fájdalmát hallotta ki a Doktor szavaiból, összeszorult a torka és teljesen megfordult. A Doktor egyenesen ránézett és sírt. Szeméből némán peregtek a könnyek, nem takarta el őket, hagyta hadd üljön ki az eltelt évszázadok minden fájdalma a tekintetébe. Crowley tisztán látta a mérhetetlen magányt, az ezredévnyi gyászt és elkeseredettségét egy hiábavaló harc felett. Tizenegy élet minden keserve ott örvénylett a tekintetében, feneketlen, folyton megismétlődő pusztulás, amiből mindig kihúzza valaki, hogy aztán akaratán kívül visszalökje. Igen, a Doktor veszélyes, de a maga módján ő is bocsánatot keres, mint Crowley.

- Az angyalok kegyetlenek – mondta a Doktor. – Én már nem láthatom Amyt és Roryt, de te Samet igen.
- Mi? – csuklott fel Crowley. A Doktor megtörölte az arcát, a fájdalom visszahúzódott a szeméből, de nem hunyt ki teljesen.
- Bármennyire is szeretném, én nem adhatom meg neked azt a bocsánatot, amit keresel, de Sam Winchester igen. Mondj el neki mindent, amit nekem mondtál, őszintén és hidd el, meg fog bocsátani. Hosszú és gyötrelmes út lesz, de a végén megbocsájt majd.
- Nekem nem – ingatta meg a fejét Crowley.
A Doktor felsóhajtott, odalépett Crowleyhoz, az álla alá nyúlt és megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Azon, amit tettél, aki voltál, azon nem tudsz változtatni, de azon, ami itt és most vagy, azon igen. Ember lettél újra, kaptál még egy esélyt, nem véletlenül attól, akinek a lelkét te tartottad egyben a Pokolban. Most ő fog téged megmenteni, csak bízz benne. Lehetsz jó ember Crowley – mosolygott rá a Doktor. Most először szólította a nevén, és ez Crowleyt váratlan, de jóleső melegséggel töltötte el. Crowley, hogy viszonozza a gesztust, megigazította a Doktor csokornyakkendőjét, mire a Doktor lehajolt és lágy csókot lehelt a szájára. Elhajolt, a tekintete különös fényben ragyogtak, remény és erő vibrált a hangjában, ahogy megszólalt:
- Gyere, megkeressük neked a megváltást!
Karon ragadta és maga után húzta vissza a vezérlőterembe. Crowley némán nézte, ahogy ide-oda rohangál a kapcsolók között, nyomogatja és húzogatja őket, majd a TARDIS elindult. Crowley még időben megkapaszkodott, de úgy döntött, hogy ez a közlekedési mód nem lesz a kedvence. Végül a rázkódás megszűnt, leszálltak a Doktor az ajtóhoz rohant és kinyitotta. Crowley követte, futólag regisztrálta, hogy egy takarítószertárba érkeztek, majd mosolyogva figyelte, ahogy a Doktor elterelgeti Castielt a kórházi szoba elől, s le kellett vonnia a következtetést, hogy mégiscsak többet láthatott az emlékei közül, de ezért már nem tudott haragudni rá. Körülötte fertőtlenítő- és gyógyszerszag keveredett, fehér ruhás nővérek és orvosok szaladgáltak a dolguk után, látogatók érkeztek, de ő csak az előtte lévő szobára koncentrált, amiben ott feküdt Sam.
- Soha nem fogom magam kiismerni magam ezeken a folyosókon, s maga olyan segítőkésznek tűnik, s emlékeztet egy ismerősömre. Ő is ugyanilyen értetlen arcot tudott vágni, ha megkértem valamire, de azért másodszorra megértette mit akarok tőle  - hadovált össze-vissza a Doktor. Egyik kezét Castiel vállára tette, egyrészt, hogy ne tudjon hátrafordulni, másrészt, hogy kedve szerint vezetgesse.
- Ezek az egyszínű falak, meg a cserepes növények csak még jobban összezavarnak, olyan lehetetlen az egész, s ha nem figyelsz oda, máris kikötsz a büfében, a rendelő helyett, s meg kell enned valamit, mert ha nem veszel, kitiltanak. Tapasztalatból beszélek.
A Doktor félbeszakította a mondandóját, hátranézett, mosolygott, két ujját a halántékához téve intett, néma Istenhozzádot tátogott, majd Castiellel együtt eltűntek a sarkon.
Crowley az ajtóhoz lépett, a kilincsre kulcsolta az ujjait, mély levegőt vett, valahogy figyelmen kívül sikerült hagynia a gyomrában trambulinozó idegességet és benyitott.
Az ajtó nyikorgására Dean felkapta a fejét és hitetlenkedve bámult a belépő Crowleyra. Ezt egy pillanat alatt felváltotta benne a gyűlölet és látszott rajta, ha nem aggódna mindennél jobban Samért, most felállna, és a Pokolig rugdosná Crowley seggét.
- Samhez jöttem. Leülhetek? – kérdezte halkan Crowley. Nem nézett Deanre, csak az öntudatlan Samet figyelte. Sápadt bőrébe műanyag csövek vezettek, amik életben tartották és táplálták, a lélegzés neszét a szívmonitor pityegése nyomta el. Crowley önkéntelenül is összehasonlította azzal, amikor a Pokolban kínozták és magabiztosan jelentette ki:
- Meg fog gyógyulni.
Dean ingerülten felhorkantott és rámordult Crowleyra:
- Takarodj!
Crowley nem felelt, megkerülte a betegágyat és leült Sam mellé, a másik székre. Dean éberen leste minden mozdulatát, készen arra, hogy a legkisebb veszélyesnek ítélt mozdulatára ugorjon és Crowleyba vágja a kést. Ennyiben használt, hogy halandó lett. Sokkal könnyebb megölni. Bár, hogy hogy szabadult ki, arra nem tudott válaszolni.
Csakhogy Crowley egyáltalán nem viselkedett fenyegetően, sokkal inkább bűntudatosan, amit Dean el is várt tőle. Crowley csak nézte Samet, hosszan, mozdulatlanul, Dean hiába szólt hozzá, egyáltalán nem reagált. Még sosem látta ennyire magába fordulónak, távol lévőnek és kezdte úgy érezni, mintha lassan kizárnák abból a burokból, amit Crowley húzott fel Sam és maga köré.
Crowley már csak Samet látta, az öntudatlan testét, elképzelte, ahogy minden egyes sejtjével küzd az életben maradásért, és azt, hogy legalább ugyanennyire fel akarja adni. Crowley lassan kinyúlt, megfogta Sam kezét és összefűzte az ujjaikat. Dean élesen beszívta a levegőt, és úgy volt vele, hogy még egy pillanat és Crowley lesz az új tapéta a falon, de Crowley hangja megállította, bár révedező és halk volt, ám legalább érthető. Samhez beszélt, és Dean még így sem akart hinni a fülének.
- Bocsánatot kérek tőled Sam. Nem várom el, hogy meg is add ezt nekem, de azt akarom, hogy tudd, köszönöm, hogy meggyógyítottál.
Den úgy döntött, hogy ezt nem hagyhatja tovább fajulni, így közbevágott.
- Hogy szabadultál ki?
- Egy őrült egy kék fülkéből leszedte rólam a bilincseket. Megtennéd, hogy nem vágsz a szavamba mókus? Épp az öcséddel beszéltem.
- Nem várom meg azt a részt, mikor elátkozod.
- Nem fogom elátkozni! Te komolyan nem figyelsz.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy nem csak neked fontos Sam!
Dean erre nem tudott reagálni, csak pislogott leesett állal. Crowley felsóhajtott, megpróbált nem kiakadni a nehézfejűségén és higgadtan vázolni a helyzetet.
- Az öcsédnek segítségre van szüksége, és bár nem tudom, hogy miért nem rakta még össze az angyalod, de jó lesz, ha lesz mellette valaki, aki felnőttként kezeli.
- Én is felnőttként kezelem!
- Hogyne mókus. Nézd, láttam a Pokolban, a lehető legrosszabb állapotban, úgyhogy minden jogom megvan, hogy most itt legyek.
Dean úgy döntött, hogy nem fog vitatkozni Crowleyval a beteg öccse felett, maradjon, ha annyira akar, de ő most mindenképpen tesz egy kört, és megkérdezi Cast, mégis hogy engedhette be ezt a taplót.
Crowley nem foglalkozott a feldúltan távozó Deannel, csak ült Sam mellett, fogta a kezét, és úgy érezte, hogy minden gondolata, minden emléke a Pokolról,és a Doktorról szép lassan átszivárgott Samhez is. Nem törődött vele, mert itt és most, életében először egy kicsit boldog volt.