Pogány áldozat

Suttogok a Szélnek szavakat,
sötét, vérvörös titkokat,
mit rám bíztak az angyalok,
kik nem tudták mi vagyok.
Hogy embernek jöttem a Földre,
démonoknak esküdt hűbérese.
Pedig még meg se születtem
és saját véremtől kell elvesznem.

Szavakat mormolok a Földnek,
minden egyes sáros, vizes rögnek.
Elbukott igazságok magvait
dugdosom, mert még úgy gondolom,
ezzel elérek valamit.
És lesz egyszer valaki, ki letépi gyümölcsét
s romba dönti az Ég minden tervét.

Szavakat kiáltok a Tűznek,
hogy égessen fel Poklot és Mennyet!
Hogy szabaddá legyenek mindazok,
kiknek bűne nem nagyobb, mint létük,
hogy senkiért nem folyt a vérük.
Csak nézték árván a hatalmasok harcát
és kifordult lábuk alól a világ.

Szavakat ordítok a Víznek,
adj még egy utolsó cseppet!
Egy könnyet, mit elhullajthatok
a szavakért, miket senki nem hallott meg.
De elmondtam, mert nem szabadott volna.
Ennyi csak, büszkeség és szabad akarat,
mert még mindig csökönyösen hiszem,
hogy van reményünk ezen az elhagyatott szigeten.


Konkrétan ez egy üvöltés a Holdra, mert nem bírtam aludni, míg ezt ki nem adtam magamból.