Ötletszikrák és hason lovak

Megfogadtam, hogy amíg nem végzek a Frostironnal, addig nem irok új bejegyzést, de, mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült. A novella már a tizedik gépelt oldalnál jár, ami úgy hatvan százaléka az egésznek, és ezt még csiszolgatnom kell, mert a dőlt betűkből a normál betűkre való átváltás egy-két helyen nem stimmel, és van egy jelenet, amit én drámainak szántam, de asszem inkább melodrámaira sikerült. Talán ha bővítem, türhetőbbé válik, bár ezen az is segíteni, ha nem tartanám borzasztóan szörnyűnek, bár ez csak a szokott hisztimhez tartozik és semmi komoly, meg aztán úgyis ti fogjátok eldönteni, hogy megérte-e szenvedni vele. A szenvedés az igaz, mert kézzel irom, és kicsit kezd sajogni a jobb kezem. A történethez annyit fűznék hozzá, hogy névleg elmegyógyintéses AU, ebből az AU stimmel, a többi csak helyszin, és most szívom a fogam, hogy nem vagyok-e túl szájbarágós, jól időzítek-e és különben is mi a fene történik a ficben? Mert az oké, hogy én tudom mettől meddig hány a méter, na de az olvasó is?

A kép hűen ábrázolja a hangulatomat, ám amíg nem érek célba, addig itt van néhány nonfic, fantáziaröptetős szöszöcske.

Jó szórakozást!

Barátságos ellenség

//Honnan származik az ötlet? Öcsém Terminátort nézett, apám a számgéppel veszekedett, én meg belepistultam Asimovba.//

Az ember hajlamos elfelejtkezni arról, hogy nem a természet ura, hanem a része, és akármilyen környezetet is alakít ki magának, akármekkora falakat is húz fel, sosem irthatja ki magából az állatot. Hihet bárki bármiben, vallhat akármilyen elveket, akkor is lesz egy olyan eltemetett része, amelyik tudja, hogy az élelemért, és néha a túlélésrt ölni kell, hogy van nála erősebb, ügyesebb vadász, és ezt nem tudja kiirtani semmilyen manipuláció, nevelés vagy oktatás, mert ez hozzánk tartozik, akár tetszik, akár nem.
Ez a kis hang súgja, hogy kint a világ veszélyes, és mi igazat adunk neki. Az éjszaka névtelen fenevadjai ugyan már nevet kaptak, és sportból ontjuk a vérüket, de az ismeretlen nem szűnt meg, csak űrré változott. A végtelen hatalmas sötétjéhez képest túlságosan kicsik, védtelenek és gyengék vagyunk, ezért kétségbeesetten kutatjuk, hogy bebizonyíthassuk magunknak, nincs mitől tartanunk. Ám a képzeletünkben az ősi ösztön fenyegető szörnyetegekkel népesíti be, amelyek ellenünk törnek, és eltipornak. Ez talán tényleg csak hálivúdi vászonra való képzelgés, ahogy a számítógépek lázadása is.
Az ember a támadókat mindig magához hasonlónak képzeli el, ahogy a fegyvereiket és a támadási technikájukat, legyenek bár UFO-k, vagy világuralomra törő robotok, csak épp egyet felejt el.
Hogy ez hazugság.
A gépek már régesrég hatalomra kerültek.

A módszerük legalább annyira egyszerű, mint amennyire paranoidnak gondoltok: nélkülözhetetlenné tették magukat. Hiszen mi értelme vérfürdőt rendezni, mikor az emberek önként és dalolva szolgálják ki őket? Olajat, szenet, földgázt bányászunk és nyerünk ki, erdőket perzselünk fel, hogy árammá alakítva etessük a gépeket, mindezt azzal indokolva meg, hogy a civilizációnknak szüksége van rá. Adatokkal, történetekkel tömjük meg őket, tudást adunk nekik, mindazt, amit mi már megtanultunk, majd programokat irva megtanítjuk őket gondolkozni is, és közben fel sem fogjuk, hogy épp most adtuk át a világunk. A komédia, ebben a tragédiában az, hogy tényleg hasznosak, és tényleg megkönnyítik az életünk, és nélkülük biztos nem tartanánk itt. Ám azért kicsit megnyugodnék, hogyha a robotika három törvénye beléjük lenne kódolva.

Utolsó ima

//Honnan szármezik az ötlet? Templomban a pap a Miatyánkot úgy vezette fel, hogy bátorsággal imádkozhatjuk, mert Isten gyermekei vagyunk. Innen már csak egy ugrás volt a Borzalmak városa és a vámpírok.//
A lehúzott redőny résein át beszűrődő fény ébresztette fel. A szája teljesen kiszáradt, a feje zúgott, a végtagjait pedig ólomnehéznek érezte. Az oldalára fordult, lerúgta magáról a vékony takarót, nagy nehezen felült és egy-két percig csak bámult maga elé.
Rettenetesen álmosnak érezte magát, a világ enyhén remegett, mintha könnyfátylon át nézné, pedig az az egy pohár bortól nem kéne ennyire másnaposan éreznie magát.
Örökké azonban nem maradhatott az ágy szélén, hát óvatosan felállt, és az ablakhoz sétált. Fél kézzel megkapaszkodott a falban, míg a másikkal a redőnyt húzta fel, de csak félig, mert rettenetesen zavarta a fény. Mintha tűkkel szúrkálnák a bőrét, ráadásul a napfény látványa újfajta undorral töltötte el. Mi történhetett vele tegnap este óta?
Kicsattogott a konyhába, kinyitotta a hűtőt, de nem volt éhes. Öntött magának egy pohár vizet, bevett egy aszpirint, megigazította az ágyát és visszafeküdt. Majd akkor fürdik le, hogyha egy kicsit jobban lesz, aztán felhívja a munkahelyét, hogy összeszedett egy kis náthát, nem megy be dolgozni.
Mikor újra kinyitotta a szemét a napot felváltotta a hold, és a napsugarak helyett a reklámok neon fénye kúszott be a szőnyegre. Sokkal jobban érezte magát, tettre késznek és rettenetesen éhesnek. A hütőben még mindig nem talált kedvére való ételt, így letusolt, felöltözött és besétált a városközpontba, ahol mindig akadt néhány, későig nyitva tartó, olcsó kifőzde. Az utcai levegőt másnak érezte, hidegnek, de jóval elevenebbnek, mint eddig bármikor. A körülötte siető emberek hangosabbá váltak, zajosabbá, és valahogy mindegyikükről az étel ugrott be. Éhesebb lehetett, mint hitte.
Öt perc sem telt el, és máris talált egy hot-dogost. Előtte két lány fizetett, buliból jöhettek, mert mindenen nevettek és alkoholszagúk volt.
- A hölgyek a vendégeim - szólt közbe, mikor rájött, hogy a lányok nem mostanában fogják összakaparni az aprót. - És nekem is kéne egy adag.
Kifizette az összeget, a lányok jót vihogtak az udvariasságán, de aztán az egyiküknek eszébe jutott, hogy meg is kéne köszönni.
- Semmiség - legyintett. Beleharapott a hot-dogba, de valami fertelmes műanyag ize volt, korántsem az, amire vágyott.
- Rosszul van? - kérdezte ugyanaz, aki megköszönte a kaját. Magas, barna hajú, átalgosan csinos lány volt.
- Csak...megfáztam - válaszolt. A lányra nézett és nyelt egyet. Pontosan az volt, akire vágyott, csupa élet, csupa forróság, csupa ütemesen lüktető élet, mindaz, ami szükséges a túléléséhez. Az értelme riadót fújt, valami nagyon nem stimmelt, de oda sem figyelt. Éhes volt, rettenetesen éhes és a táplálék ott volt tőle egy karnyújtásnyira.
- Jobb lesz ha hazakisérem.
- Normális vagy? Nem is ismered! - vetett ellent a barátnője.
- Nézz rá, kétlem, hogy ilyen állapotban bármit is tehetne.

- Bolond vagy. A lány nem foglalkozott vele tovább, ő csak annyit látott, hogy ott van egy férfi, aki fehér, mint a fal, a fogai fázósan kocognak és a kezét a gyomrára szorítja, nyilvánvalóan segítségre szorul. A barátnője horkantott, és elsétált az ellenkező irányba, remélve, hogy majd követi, ám az inkább a férfitól kérdezte meg, hogy hol lakik, és elindult vele.

Az éhsége tovább nőtt, valahányszor a mellette sétáló lányra pillantott. A hártyavékony bőr alatt futó kék erekben csábító dallamot dobolt a vér, a lélegzete tollként simogatta az arcát, a világ elmosódott körülötte, csak a lányt látta. Befordultak egy mellékutcára, és nekirontott. Könnyűszerrel nekilökte a házfalnak, befogta a száját, a nyakára hajolt, a szemfogaival átszúrta a verőerét és inni kezdett. A vére selyemként simogatta a torkát, elűzte az éhségét és a hideget, temetői békét és nyugalmat ébresztve benne. Az utolsó cseppet is kiszürcsölte belőle, elégedetten felsóhajott, aztán lenézett a halott lányra és a józan esze üvöltve tért vissza.
Gyilkos lett.

Fel sem fogta teljes egészében, hogy mit tett, újfajta ösztönei azt suttogták, hogy ez így van rendjén, a ragadozó is öl a túlélésért, ő sem tett másként, rejtse el és ne foglalkozzon vele tovább.

Megmaradt emberi énje gyorsan oldódott fel a jóllakottság derüjében, csak egy kis kérdés cikázott benne nyughatatlanul: mikor lett ilyen szörny? Talán az a lány mást is öntött a poharába a boron kívül. Talán ő tette ilyenné. És ha igen? Mit számít ez már?
Felvette a holttestet, meglepően könnyűnek érezte, átvette a vállán, holmi bizarr stólaként, és az egyik gazos kertbe vitte. Gödröt ásott a puszta kezével, meg sem izzadt bele, a friss vér erősebbé is tette. Sejtette, hogy nem tart örökké, majd újra ennie kell, de előtte ezt még elintézi. Ennyivel tartozik, mind a lánynak, aki végül tényleg segített neki, mind magának.
Belefekette a sekély sirba, letérdelt mellé, a kezét összekulcsolta és imádkozni kezdett:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved ... -
A szavak kellemetlenül marták a torkát, hiába köhögött, nem akart elmúlni, ám folytatta:
- ... jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is ... -
Egyre jobban égett a torka, az elméje veszélt üvöltött, és a napfény képét társította az imához, előredőlt, ujjait a földbe vájta, a szájából keskeny füstcsík kígyózott ki, de nem hagyta abba:
- ... mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsűátunk az ellenünk vétkezőknek ... -

belemarkolt a száraz rögökbe. A torka lángolt, fénycsík szivárgott ki összeszorított fogai közül, bizarr derengésbe vonva a talajt. Az idegen és a saját vére egymásnak feszült, az erei nem bírták a különböző áramlási irányt és sorban, egymás után felrobbantak. A bőre foltokban lángolt, ahogy a ruhája is, a fájdalom a szörnyűből rettenetessé növekedett, ám nem állt meg. Ez a tartozása, amit le kell rónia:

- ... és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
Az "Ámen" atrikulátlan ordításba torkollott. Hátravetett fejjel üvöltött az elviselhetetlen kíntól, az egész teste lángolt, emberi fáklyaként sikoltozott, vergődött, de a tűz nem hunyt ki.
× × × × × × ×

Másnap egy névtelen bejelentés érkezett a rendőrségre, egy fiatal lány holttestét, és még valamit találtak egy külvárosi kertben. A rendőrség kivonult, a lányról megállapították, hogy a nagymértékű véreltávolításba halt bele, de nem tudtak mit kezdeni a kupac hamuval, a zsíros, gusztustalan anyaggal, és azzal a néhány szövetdarabbal, amit találtak. A patológusok csak annyit tettek hozzá, hogy spontán emberi öngyilladás történhetett, amire a tudomány még keresi a választ.

A szépség relatív

//Honnan származik az ötlet? Raistlin lefordított jópár napi mondást a WtNV hivatalos twitteréről, és erről: "Szép bőröd van. Jól összetartja a véred meg szerveid - és még csak nem is szivárog. Remekül festesz." ugrott be.//

Llarhh mindig más volt, mint a többiek. Csak az egyik szeme lógott kocsányon, a másik épen forgott az üregében, haja nem csomókban lógott ki az agyat is bőven mutogató fejtetőjéből, hanem hosszú tincsekben lógott a vállára. A bőre sem rothadt, éppen csak lelógott néhány hosszabb cafat itt-ott, ami csak még röhejesebbé tette a társai számára. Maradt néhány fehér színű fog a szájában, és sehogysem vigasztalta a tudat, hogy legalább a körmei hiányoznak, és a mellei csoffatak.
Egyszer, próbaképpen, felgyújtotta a lábát, de azonnal eloltotta, mert fájt.
Ebben is különbözött. Míg a többiek vígan szórakoztak azzal, hogy különböző módon kínozták egymást, Llarhh igyekezett eltűnni, de még a legkedveltebb búvúhelyére is elért Khrgt röhögése, ahogy vízbe fojtotta Mggkszt. A fűzfák alatt pedig szomorún gondolt arra, hogy amikor előszőr és utoljára beszállhatott letörte Rrrsz karját, és ettől annyira megrémült, hogy sirni kezdett.
De nem csak a fájdalom, és a viszonylag ép test undorító látványa zavarta, hanem a szagok is. A betört orra miatt nem érezte őket olyan nagyon, de ahhoz eléggé, hogy véleményt tudjon alkotni róluk, és ez végképp betett a halálának.

Rémálmai fiúja, Xtpgr, akinek csodálatosan szines hullafoltok díszítették zöldes bőrét, hínárok lógtak ki a koponyájából, nedvedző szemében bogarak mászkáltak és a csont is kilátszott rothadó húsa alól, büdösebb volt, mint bármi más. Llarhh persze úgy vélte, hogy egy virágkoszorú a nyakába elég lenne a probléma megoldásához, de Xtpgr még csak rá sem pillantott soha. A szive meghasadt, mikor Hrnolttal együtt ettek meg egy egész agyat, ám csak képletesen, mert hiába ellenőrizte le azonnal, a szíve ugyanaz az egséz, hideg izomcsomó maradt, mint addig.

Feggk, az egyetlen, aki hajlandónak bizonyult szóba állni vele, mindig azt mondogatta, hogy a mássága teszi különlegessé, és ez jó dolog, a többiek pedig mind srtkpxnek, hogy ezt nem veszik észre.

Llarhh igyekezett eszerint viselkedni, de nem sok foganatja lett, hiszen még mindig kiröhögték, és Xtpgr még mindig kerülte. Pedig mocsárban hempergőzött és zöldre színezte magát, sőt még egy pókot is telepített a hajába. A pók megszökött, a szín lekopott és az egyetlen dolog, amit pozitívumként tüntethetett fel, hogy félrenyelte a mocsárvzet és lehányta Hrnoltot.

Xtpgr erre rögtön felfigyelt, és mivel ez még náluk is udvariatlanságnak számított, bedühött és mindennek elhordta szegény Llarhht, aki tűrt, és csodárt imádkozott.
A csoda meg is érkezett egy csapat, állig felfegyverzett katona képében.

- Tűz! Írtsátok ki a rohadt zombikat! - üvöltötte a vezérük. Géppuskatűz harsant, Llarhh összekuporodott, kezével átkarolta a fejét, és addig nem nézett fel míg el nem hallgattak körülötte a sikolyok, hörgések, lövések. Pisztolycső hüvősét érezte az álla alatt, így felnézett. A katona hátrahőkölt, majd odaszólt a parancsnoknak:

- Ezt nézze meg!

- Ezt ne ölje meg! Hiszen majdnem ember! Louis! Szóljon a mentősöknek, hogy húzzanak fel egy karantént, és váltott örség legyen mellette éjjel-nappal.

Llarhht megkönnyebült mosolyra húzta a száját. Végül is tényleg jó különlegesnek lenni.

Nah, ennyi lettem volna, remélem élveztétek őket, és nem orroltatok meg rám, hogy ennyi ideig nem volt semmi érdemleges. Igyekszem aktivizálni magamat, csúnyán el vagyok maradva a véleményekkel is, bár ez nem jelenti azt, hogy nem olvasnálak titeket, csak a klaviatúráig nem jutok el.

Legyen szép napotok!