Távolba révedés

Hogyha a csillagokra nézek,
el azon merengek,
hogyha mi látjuk őket,
vajon ők is látnak minket?
S, ha igen
szánnak-e minket?
Vagy csak egyszerűen
kinevetnek?
Vajon hullatnak-e
könnyet érettünk,
mikor álmainkból
oly korán felébredünk?
Kacagnak-e rajtunk,
mikor hibázunk,
csetlünk és botlunk?
S szeretnek-e minket,
mikor egy kis virágért
úgy hajolunk le,

mintha szívünk egy darabkája lenne?
S hisznek-e bennünk,
mikor hajnalban útra kelünk,
új harcba indulunk,
s megint elveszünk?
Vagy csak hidegen
figyelnek távolról,
mint megannyi rideg,
idegen szem?
el is bírálják mindenünk,
tettünk, hitünk,
álmunk, ébrenlétünk,
szívünk, lelkünk?
S feloldoznak-e
a bűneink alól,
ha azt látják,
lelkünk közöttük száll?
Vagy ők is csak ezen gondolkodnak?
Mennyit jelentenek
ezeknek a bolygónyi
kicsiny lelkeknek?
Óh, én ezt nem tudom!
Csak azt hiszem,
hogy ezt igaznak gondolom.

Éjfélkor írtam, Győrben, öreganyámnál, a hetedik emeleten, miután a meleg miatt nem tudtam aludni. De úgy tűnik, hogy nekem jót tesz ez az unatkozó elbambulás.