Egy névtelen útitárs verse

Csillagok közül jöttél el,
a semmiből hirtelen tűntél fel.

Azt mondtad: te a Doktor vagy.
S megmentetted a világunkat.

Veled tartottam, miért is ne?
Nem tudtam, hogy ez lesz a vége!
Világok között száguldoztunk,
téren és időn át rohantunk.

Egy őrült voltál, egy kék fülkével,
tizenegy élet emlékével.
Szemedben vidámság csillogott,
de két szíved szomorún dobogott.

Figyelmeztettél, veszélyes a világ!

De mindig óvtál s vigyáztál.
Nem haragszom rád mégse, ezért,
mert mit mutattál kincset ért.

Ezért hát, ne csak könnyet ejts!
Mosolyogj, s úgy búcsúzz el!
Hazudj még egyet, csak nekem,
s békében hunyom le a szemem.

Ne vádold magad, nem tehetsz róla!
Ez is csak a Sors keserű fintora.
Fuss, és keress magad mellé társat.
Ne hagyd, hogy győzzön a bánat!

Búcsúzom tőled kedves Doktorom!
S, hogy szép legyen az utolsó mondatom:

teljes szívemből köszönöm neked
a gyönyörű szép emlékeket!

Igen, megint egy fic vers, ezúttal Doctor témában. Igazából erős ingert érzek arra, hogy megmagyarázzam a bizonyítványom, de nem fogom ezt tenni.  (Viszont az utlsó verszakkal most se vagyok elégedett. Nem tudom, hogy az leszek-e valaha)
Szóval ez csak a szokásos kirohanásom, mert meleg van és ez az egyetlen értelmes és vállalható dolog, amit ma papírra vetettem.

Ajánlom Tatiennének, meg bárki másnak, aki elszánt, vagy kevésbé elszánt, Doktor rajongónak tartja magát.