Újabb eszmefuttatás

Az emberi őrület valójában logikus dolog.
Persze nem olyan logikával érthető meg, ami az átlag napjainkat, átlag elménket idézi. Nem, az őrület teljesen más megértési síkot kíván. Megfelelő érzelmi sokk, kudarc, fájdalom, veszteség, gyász, hozhatja ki ezt belőlünk, és ha egyszer megláttuk a kulcsot az ajtóhoz, már soha többet nem tudjuk elveszteni. Eldugni, azt lehet, elrejteni, magunk elöl, bűnösnek, rossznak, mételyesnek kikiáltani, de ez még mit sem változtat azon az apró tényen, hogy már ismerjük.
A szimpla hétköznapi logika, olyan, mint a gravitáció.
Elkerülhetetlen, fellebbezhetetlen, mindig és örökre érvényes.  
A logika: zuhanás.
Az őrület: repülés.

Nem fel a felhők közé, hanem le a földre. Pontos, irányított repülés, aminek a vége a biztos becsapódás. Hogy ez mitől repülés? A közte megtett úttól.

Amikor a szakadék szélén átlépsz egy pillanatra megállsz a légben. Nem zuhansz, nem esel, csak nézel felfele és látod, hogy ott is csak szikla van. Nem estél le, már régóta csak ezen a függőleges, láthatatlan határon lebegsz egyre közelebb és közelebb a pusztuláshoz.
Amikor darabokra törik a világod és a törött üvegcserepek véresre sebzik a bőröd, akkor léped át, ezt a határt és elkezdesz repülni. Magadtól, önként és ez rémisztő.
Mert ennek a repülésnek is megvannak a maga szabályai, amit az elme alkot meg a saját védelmére, és megvannak a lehetséges lépései arra is, hogy mi van ha nem tudsz idejében visszalépni a határra.
Olyan felfedezéseket látsz, amelyek dacolnak a normákkal, semmibe veszik az ember által alkotott törvényeket, vagy a vallási dogmákat.
Önmagától és önmagába futó körkörös spirál, mi saját magával magyarázza létét.
Talán ez az ember igazi természetet.
El kell tagadni, nem szabad látni, mert mindent felborít, mindent átszab és tönkre is tesz. Nem pusztít, csak felülvizsgálja a szabályokat és a saját kedvére hajlítja azokat, önkényesen kialakítva, hogy minél élvezetesebb legyen a száguldás.
Az őrület azonban nemcsak vad száguldás, elszabadult játszadozás, hanem kényszer is.
Szükséglet, mert a normális, mindennapi én, nem képes feldolgozni azokat a képeket, amiket így látsz, nem tud megbirkózni ezekkel a törvényszerűségekkel, saját lényegéből fakadó elburjánzott hajtásokkal, amik átszövik az elme eldugott részeit, de nem szabad hagyni, hogy mindent beborítsanak, mert ezzel elveszítjük a reális, megszokott, hétköznapi énünket. Azt, amit már megszoktunk, ami valójában nem más, mint egy jól konszolidált gépezet, ami képes kordában tartani a bennünk lévő önpusztító, felemelő, szétszakító lényegeket. Ha ez a gépezet meghibásodik és kiszabadul az igazi természetünk, az is őrület.
Az őrület csak a többi gép szemében logikátlan, mert ők még nem látták, vagy nem annyi időre, azt, amit a felszabadult elme már teljes egészében megért.
Ez persze nem helyes. Nem is jó.
Csak rémisztő.
És az az egészben a legfélelmetesebb, hogy képesek vagyunk a megértésére. Mindenkiből lehet őrült. Csak a megfelelő érzelmi ráhatás szükséges. A szív lakatjai, az elme rabláncai valóban nagyon is könnyen elpattannak, elég egy félig elsuttogott szándék, egy mozdulat, egy röpke pillanat, hogy máris lazulni kezdjenek. Van, akinél soha nem szakadnak el, bármennyire is azt hiszi, hogy meg fog történni. Más pedig biztos saját sérthetetlenségében és mégis ő lép át a határt.
Az első átkelés a legszörnyűbb, mert az új törvények és szükségletek keselyűként marcangolják darabokra a régi énedet, férgek rágják szét börtönöd rácsaid, és belső képzeteidet, hollók vájják ki a szemedet, hogy ne lásd már soha többé ugyanazt a világot, amit otthagytál.
A második átkelés már könnyebb. Megérted a keselyűket, hogy csak új, erősebb alakot formálnak belőled, a férgeket, hogy az emésztő fájdalmat rágják ki a szívedből, a hollókat, hogy olyan látást adnak neked, amivel senki más nem rendelkezik.
Most már képes vagy látni a láncokat.
Bátor lettél és erős.
Felemelni a kést és beledöfni egy másik emberbe, semmiség. Hiszen a temetésére biztos eljön az a csinos lány és végre meg mered szólítani.
Megenni, pusztán tiszteletadás. Nem adod oda, hogy férgek, pondrók, giliszták között rohadjon, magadba olvasztod és már benned él tovább.
Az öngyilkosság bátorság. Búcsút mondani végleg a világnak, mindannak a hajszálnyi kötélnek, ami a létezéshez köt, önkezeddel elszakítani, ahhoz nagy bátorság kell. Ami most már benned is megvan.
Az őrület: logika.

Hát, oké. Újabb eszmefuttatás, valahonnan a Homályzónából. Igazából ezt nem kéne feltennem. De felteszem, mert hát, mégis. Azt hiszem jól fog jönni még ez a kis szösszenetem, ha borúsabb hangvételű írással próbálkozok majd. Nem fic, bár kedvem támadt Hannibál felé elvinni, de visszafogtam magam. Lehet, hogy még hallotok valami ehhez hasonlót valamelyik szereplőm szájából.