Vallomás

Ez igenis angst. Johnlock és vers és nagyon, avagy kevésbé, de karakterhűtlen, mivel Sherlock gondolatai sehogysem bírom magamra eröltetni, de azért angst. Meg slash. Meg vers. És nem találtam hozzá jobb képet, bocsi.

Nem mondtam neked soha,
(micsoda ostoba, ostoba hiba!)
hogy milyen elsöprő erővel,
tűzzel, lánggal, hittel, reménnyel
döntötted porba falaimat
mik eddig a világtól védtek.
Egy világtól, mit még mindig nem értek,
pedig naponta láttam, ott volt benned.
Te magad voltál és nem is sejtetted.
Csak jöttél hirtelen és minden más lett.
Megöltél és újra teremtettél,
mégis, egyikünk se sejtette,
hogy átlendültünk egy másik életbe.
Mindig más voltál tisztább, egyszerűbb,
 és néha bosszantóan, idegesítően együgyű.
Mégis volt benned valami több.
Érzelem. Így hívják őket,
amit te hoztál felszínre bennem.
Elzártam őket, mert zavartak, bántottak.
Fallal vettem körül magamat,
szikla, beton, acél falakkal,
hogy valahogy életben maradjak.
Tőled mégse védtek meg.
Ma már tudom, hogy semmilyen fal,
semmilyen vár, erőd, vagy bunker
nem tarthatott volna távol.
Mert mindaz benned lángolt,
amit én mély sírba temettem.
Tükröt tartottál s csendben oktattál,
hogy ússzak, s életben, hogy maradjak
bástyáim, falaim nélkül.
Kézen fogtál, vezettél, szerettél.
Igen, szerettél és én szerettelek.
Soha nem mondtam el neked.
Bocsáss meg kérlek, bocsáss meg!
Tudom, rég késő már.
Én meghaltam, de visszatértem,
miattad csak miattad.
Mert minden voltál, ami én nem lehettem,
minden, amitől féltem, rettegtem.
Csupa lángoló, vibráló, szédítő erő,
önmagába forduló káoszrend.
S most nem vagy más, csak csend.
Tudom, hogy hiába kérem,
te nem támadsz fel nekem.
A te halálod végső és fellebbezhetetlen.
Itt állok a fejfádnál,
ajkamon a végső vallomás
Úgy bánom, hogy nem hallod már
és, hogy nem hallja más
csak az ég, és a szilánkokra tört világ.