A tévedés álarcában járt

Tartalom: Sherlock és Moran végre szemtől-szemben.

Páros: Sherlock/Moran
Fandom: Sherlock BBC

Műfaj: hurt/comfort  vagy valami ehhez hasonló

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: kísérleti írás, karakterhűtlenség (?), említés szintjén slash
Zene: Lana Del Rey: Young and Beutiful Lidérckének hála érte!

Megjegyzés: Az ötlet alapvetően Kiddyé, de engedéllyel csórtam el. A műfajt sem érzem megfelelőnek, ahogy ezt az egészet sem. Tulajdonképpen csak megírtam, ami az eszembe jutott. Elnézést az esetleges ismétlésekért, több részletbe készült. Azért jó szórakozást hozzá!

Az egykori vár törmelékei között megrekedt a fülledt, párás meleg, betakarta a málladozó köveket és lekúszott a jég, eső, szél vájta repedésekbe.

A növények sárgászölden kókadoztak, a kőtörő virágok bágyadtan lógatták szirmaikat, egyedül a gyíkok és siklók érezték jól magukat. Zölden cikáztak át a forró köveken lomha legyeket, szikrázó szitakötőket üldözve.
A páradús, mozdulatlan idő súlyosan nehezedett a koponyára, a lecsorgó izzadság csípte a szemet, a por utat talált magának a legkisebb résen át a bőrhöz, elviselhetetlenül ingerelve azt.
A tüdő erőlködve vergődött, hogy elég oxigént jutasson a szervezetnek, a száj félig nyitott, hogy enyhüljön a szárazság, mert bármennyi folyadékot is vett magához, sosem múlt el a szomjúság.

Az agy tompán lüktetett minden egyes lépésnél, a szem előtt karikák ugráltak, ahogy a fehér kövekről visszavert nap fénye fájdalmasan belehasított.
Az egyetlen enyhítő körülményt a fák árnyéka jelentette, ami bár nem mulasztotta el a kínokat, de enyhített rajtuk.
Sherlock leült az egyik alá, egy kőre, ami a tűzforró helyett kellemesen melegnek bizonyult. Elővett egy zsebkendőt és megtörölgette az arcát. A póló izzadtan tapadt a hátához, haja a tarkójához. Máskor göndör fürtjei, most olyan látványt nyújtottak, mint egy ázott göndörszőrű pudli. Lábai remegtek az erőfeszítéstől, kimerülten lihegett és komolyan elgondolkozott azon, hogy mikor volt utoljára Angliában ilyen hőség. Ha nem lett volna tisztában a földrajzi helyzetével könnyen abba a hitbe eshetett volna, hogy Marokkóba, vagy más, afrikai városban tartózkodik.
Már három éve, hogy odahagyta a Baker Street 221/B-t, Londont, az életét és most először tartózkodik hozzá ilyen közel. Bár Londontól még mindig több mint harminc mérföld választotta el, de mégiscsak angol földön járt.
Időjárás ide vagy oda.

John.

A férfi neve és arca hirtelen tört elő, agya eldugott, lelakatolt, elsötétített részéből és Sherlocknak ezúttal alaposan meg kellett küzdenie vele, hogy visszaszáműzhesse.

Okkal jött ide.

Szőke haja sosem borzolódott össze úgy igazán. És ahogy pár mozdulattal megfésülte, szinte ragyogott a hajnali napsütésben. Ő volt az egyetlen, aki igazi glóriát hordott.

Feladata van.

Kék szemei hűen tükrözték minden gondolatát, minden érzelmét, odaadással csüngtek rajta, miközben elmagyarázta az ügy minden részletét. Megfoghatatlanul ragyogott és valahányszor meg akarta fejteni az okát és eredetét, kudarcot vallott. Gyűlölte magát, amiért kiölte belőle ezt a lángot.

Egy üzenet. GPS koordináták.

Állandóan pulóvert viselt, teljesen függetlenül attól, hogy tavasz vagy tél volt. Mindegy milyen röhejesen festettek a ruhadarabok Johnon mégis jól álltak. Egyszer felmerült benne, hogy talán John a pulóverek miatt John, de akkor is ő maradt, mikor még inget se viselt, nemhogy azokat a nevetséges kötött holmikat.

Végre találkozik Morannal.

Teljesen másképp viszonyult hozzá, mint bárki más. Nem csupán elviselte az okfejtéseit, csodálta is érte. Először csak úgy tekintet rá, mint valakire, akihez a nélkül beszélhet, hogy bolondnak néznék. Aztán a barátja lett, végül az élete részévé vált. Még a lélegzés is nehéz volt, ha nem lehetett mellette. Három éve nem vett már levegőt.

Összeszedte magát és nem engedte, hogy holmi érzelmek megzavarják, mikor egy roppant fontos találkozó előtt állt.

Az arcán lecsurgó verejtékcseppekre koncentrált, a szíve ütemére nyilalló fejfájásra, izmainak fáradt remegésére, és az irracionálisan fájdalmas emlékkép eloszlott a melegtől hullámzó levegőben.
Az órájára nézett. Mycroft küldte postán, egy cetli kíséretében: Hogy ne idő előtt támadj fel.

Nem díjazta a szarkazmusát és csak azért nem szedte atomjaira a szerkezetet, mert Jim bűnbandájának néhány tagja rajtaütött a rejtekhelyén. Végül az órát megtartotta, és igyekezett, úgy gondolni rá, mint Mycroft kivételesen hasznos ajándékainak egyikére.

A mutatók a három óra felé vánszorogtak, másodpercről másodpercre közelebb hozva a végzetes pillanatot.

Kavicszörgést hallott, valaki közeledett felé. A hang irányába fordult, felállt, kezét a farzsebébe csúsztatta, ujjai a pisztoly markolata köré fonódtak. Másik kezével a szemét ernyőzte el, hogy jobban ki tudja venni az alakot. A mozgását ismerősnek találta, de nem tudta hova tenni. Ahogy közelebb ért, még több részlet fokozta benne a láttam-már-valahol érzést.
- Jó látni Sherlock! – köszönt a nő, nyugodt, érthető hangon.
Sherlock határozottan hallotta már ezt a hangszínt. Aprólékosan felmérte a rövidre nyírt, fekete hajától kezdve a szelíd arcvonásokon, határozottan összeszorított szájon, kényelmes, terepszínű ruháján, hóna alatt fityegő fegyvertokon és bakancsán át, egészen a jobb kezében tartott cigarettáig, amit egy könnyed mozdulattal pöckölt el.
- Ismerem már régebbről? – kérdezte óvatosan Sherlock. Egyre feszültebb lett, mert az agya egész egyszerűen nem akarta kidobni azt a nevet, ami az egyetlen logikus válasz volt.
A nő felnevetett, majd a könnyeit törölgetve leült egy omladékra, bal lábát nekitámasztotta egy kőnek, a jobbal vígan rugdosta a levegőt. Sherlocknak csak így tűnt föl, hogy bár vékony, mégis izmos. Ha közelharcra kerül sor, nem sok esélye marad.
- Igen, ismersz. Akarod, hogy segítsek? Nem szívesen tenném, hiszen azzal elrontanám a mókát! Gyerünk Sherlock, ne kelljen benned csalódnom! – évődött. Kíváncsian félredöntötte a fejét, szája széle meg-megrándult a visszafojtott nevetéstől.
- Moran – bökte ki Sherlock. Tudta, hogy ez nem a helyes válasz, de húzni akarta az időt. Az agya teljes fordulatszámon pörgött, de a hőség bekúszott a fülén keresztül és megakasztotta a kereket a fejében.
- Igen, persze, Moran vagyok, de egészen máshogy is hívnak! – sürgette, ujjaival türelmetlenül kopogott a sziklán.

Mycroft, mikor kikérdezi a leckét. Meg sem tud szólalni, a világos és érthető mondatok ragacsos kulimásszá állnak össze benne. Hiába tanult órákig, egy szót sem tud kinyögni. Annyira meg akar felelni, annyira le akarja nyűgözni, hogy végül meg sem tud szólalni. Csak néz, torka összeszorul, majd a bátyja megcsóválja a fejét és visszaadja a könyvet. Csalódottság tükröződik Mycroft tekintetében: Hát még ezt sem tudod?

Újra végigmérte, tárgyilagosan, objektíven, centiről-centire és ezúttal nem hagyta, hogy eltérítse saját magát.
A felismerés egy olyan dolgot vont magával, amit Sherlock csak igen ritkán tapasztalt.
Megdöbbent.
- Molly? Molly Hooper?
- Annyira okos vagy Sherlock Holmes! – sóhajtotta hamisítatlan Molly-stílusban és még el is pirult. Aztán felnevetett, leszökkent a szikláról, majd körbefordult – Nos, hogy tetszem?
- Te vagy Sebastian Moran? – nyögte Sherlock.
- Egész pontosan Sandra Moran. A Sebastian csak elterelés. Sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha a rendőrség férfit keres. De ülj le, még a végén elájulsz – maga járt elő jó példával. Sherlock bénultan követte, de még mindig nem bírta megemészteni, hogy az a félénk, segítőkész lány egyenlő a veszélyes bűnözővel, Moriarty jobbkezével.
- Jobban megviselt, mint hittem. Nesze egy kis szíverősítő – a farzsebéből előhúzott laposüveget dobta felé. Sherlock egy mozdulattal elkapta, lecsavarta a tetejét, majd beleszagolt. Whisky illata volt, de hát rengeteg szagtalan méreg létezik.
- Nincs benne méreg, nyugodtan fölhajthatod. Csak nem kételkedsz a szegény, reménytelen szerelmes Mollyba? – kérdezte kistányérnyi szemekkel. Még a pilláit is rebegtette.
Sherlock végül alaposan meghúzta az üveget és visszaadta a tulajdonosának. Épp, hogy csak egy kortyot nyelt le belőle.
- Most, hogy kissé körülményesen ugyan, de letudtuk az üdvözlő puszit, beszélgessünk egy kicsit. Mire vagy kíváncsi?
Sherlock mély levegőt vett és megkapaszkodott a sziklában. A világ enyhén forgott vele, részint, mert vészesen lecsökkent a vércukorszintje, részint a sokkhatás miatt

Néma, kimondatlan szavak veszik körül, sötét, hatalmas falként veszik körbe, ő pedig nem tud áttörni rajtuk. Mycroft elmenekül a kérdései elöl, anyja pedig túl elfoglalt, legalábbis annak látszik, egyáltalán nem figyel rá. Az egyetlen, kézzel fogható, szilárd tárgy, pontosan az, amit nem ért, amitől félt, ami oktalan haraggal és új, sötét, kegyetlen, emésztő érzéssel tölti el: gyásszal. Az apja fejfája.

- Hogy hívnak igazából? – kérdezte végül. A szavak kopott, rücskös, kavicsként buknak ki a szájából, felsértve az ínyét. Óvatosan odanyúlt, de nem vérzett. A képzelgést felrótta a hőségnek, amit kettőjük közül Molly/Sandra bírt jobban.
- Már mondtam, Sandra Moran az igazi nevem. Ettől a helytől nem messze születtem, egy átlagos család egyetlen gyermekeként. Az élettörténtem se tartogat nagy csavarokat, hacsak annyit nem, hogy sikerült elverekednem magam Moriartyhoz. Eleinte kitartóbb voltam, mint tehetséges, de a szorgalmam elnyerte jutalmát. Én lettem Sebastian Moran a legkeresettebb fejvadász Anglián innen és túl, valamint Moriarty vérebe. Jó kis állás volt, egészen addig, míg fel nem figyelt rád.

Sandra szemében rosszindulat lángolt fel.
- Mi történt pontosan? – egészen berekedt. A keserűség és a csalódottság fojtó kötélként tekeredtek a nyakára, útját állva az éltető levegőnek.
Nem segített a logikus gondolkodás sem, mert minden egyes tényezővel csak az önvád nőtt benne. Hogy lehetett ennyire vak? Tudnia kellett volna! Annyira nyilvánvaló!
- Ott volt egy zseni, az első és valószínűleg utolsó, tanácsadó detektív és Jim felismerte benne a veszélyes ellenfelet. Figyelnem kellett, ami még nem okozott problémát, de aztán előállt azzal az őrjítő ötlettel, hogy férkőzzek közelebb – újabb cigarettára nyújtott. A füstöt Sherlock felé fújta, mintegy átadva a stafétát.
- Felvetted a Molly Hooper nevet – folytatta engedelmesen. – Eljátszottad nekem a szerencsétlen kis kórboncnoknőt, hogy belém szerettél, a háttérbe húzódtál és mégis mindent tudtál rólam. Tetted, amit kértem, folyton elpirultál, ha hozzád szóltam és nevetségesen viselkedtél, mindezt egy őrült kedvéért.
- Egy őrült pénzéért – javította ki Molly. – Bár igaz, ami igaz, nagyon megnyerő tud lenni, ha akar.
- Csak eljátszottad, hogy egy pár vagytok.
- Úgy van. Életem legrosszabb alakításai között tartom számon. Jim nagy elme, de iszonyú ripacs.

- De ha egyszer Moriartynak dolgozol, miért segítettél túlélni a zuhanást?
- Mert ő azt akarta, hogy túléld – a mondat súlyosan zuhant a földre. Feltámadt a szél, apró portölcséreket forgatott, Sherlock megborzongott, ahogy a nyirkos póló a hátához tapadt, szája szélét csípték a finom földszemcsék, szeme környékét só cserzette, ahogy megült a könny. De legjobban összezúzott önképe kínozta.

            Mycroft élete minden lépését irányítani akarja. Alig észrevehetően, csendesen, de folyton ügyel rá, hogy mit vesz fel iskolába menet, mit reggelezik, odaér-e biztonságosan, nem lóg-e el az iskolából. Egyszer kijátssza az éberségét és megszökik a zeneóráról. Egészen estig cselleng a parkban, az idegen és ismerős arcokat gondosan kerülve. Mikor hazakeveredik Mycroft várja az ajtóban, és felsőbbrendűségének teljes tudatában, csak annyit közöl vele, hogyha unja a foglalkozást, kihagyhatja, csak szóljon neki. Megbukott forradalmárként csoszog be az ebédlőbe és azon töpreng, hogy hogyan tudja bátyját valóban kicselezni

Új, hideg, gyomorforgató érzés kúszott végig a gerincén, őrjítő sötétsége kiszippantotta sejtjeiből az életet.
Sherlock, életében először, jelentéktelennek érezte magát.
Egész életében nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla, mit éreznek iránta, csak tette a dolgát, azt, amiben a legjobb. Mindent megfigyelt, bármit kikövetkeztetett a legnehezebb rejtvényeket is megoldotta, briliáns elméje egyszer sem hagyta cserben. És most, ezen a lázálomszerű, nyári délután azzal kel szembesülnie, hogy pusztán azért él még, mert egy pszichopata így látta jónak.
Az emberek tévednek.
Nincs szabad akarat.

Mindent elkövetett, hogy ne függjön se Mycrofttól, se a rendőrségtől, se senki mástól és mindezt csak azért, hogy egy másik, sokkal hatalmasabb és kegyetlenebb hálóba kerüljön.
Mindvégig azt hitte, hogy ő irányított, ő él túl, pedig őt is csak mozgatták.
- Ne légy így elkenődve Sherlock! Amit elértél, magadtól érted el, nem szorultál segítségre. Az pedig, hogy a valódi Molly Hooper helyett én voltam ott, igazán mellékes. Jim soha nem”súgott” neked, nem igaz? Na, ne vágj ilyen savanyú pofát, mert a végén még elbőgöm magam – Sandra hangjából inkább unalom, semmint vigasztalás csengett.
Sherlock megérintette a homlokát.
Egyértelműen lázas.
Mindegy, ezzel most nem ér rá foglalkozni.
- Valódi Molly Hooper? – kérdezett rá. A nyelve nehezen forgott, széttördelte a szavakat, tenni mégsem tudott ellene. Ő nem értett a test gyengeségeinek kezeléséhez.
Csak John.

            Fejcsóválva, de hang nélkül tisztítja ki a fejsebét. Nem kérdezi hogyan szerezte, a mozdulatai precízek, teszi, amit tennie kell, csak a tekintete tükrözi rosszallását. Mikor végez fáradtan felsóhajt, és magára hagyja. Sherlock tudja, hogy valamit mondania kéne, valami olyat, amit a normális emberek szoktak, valamit, de John addigra már eltűnik a házból. Csak a becsapódó ajtónak sóhajtja: Köszönöm.

Sandra unottan megvonta a vállát, testhelyzetet váltott, ezúttal mindkét lábával kalimpált, amitől egy pillanatra úgy tűnt, mintha Molly ülne ott és a ruha, a haj, a felszerelés csak egy álarcosbál része volna.
- Természetesen volt egy igazi Molly Hooper is. Lelőttem, majd a helyére léptem. Sokkal hatékonyabb megoldás, mint bármilyen papírhamisítgatás – válaszolta közönyösen.
- Minden színjáték volt – jelentette ki Sherlock. A tudat, hogy egy bérgyilkosra bízta rá az életét, hogy így becsapta a reménytelen szerelmes álcája, hogy híres esze elbukott egy egyszerű álca felforgatta a gyomrát.
Szédült, ahogy a fa törzsébe kapaszkodva talpra kecmergett, a rekkenő hőség ellenére is rázta a hideg. Cinikus mosollyal figyelte ujjai remegését. A teste tökéletesen követte a bensőjében zajló folyamatokat, ahogy az értékes üvegként féltett világa darabokra hullott.
Dermedten állt, a hulló üvegszilánkok felsértették a bőrét, vére nagy, smaragd cseppekként hullott alá, szája hangtalan sikoltásra nyílt, ahogy kétségbeesetten próbálta összeszedni a darabkákat.
Tudta, hogy lehetetlen, hiszen az a világ már akkor darabokra tört, mikor Jimnek elküldte az SMS-t. Süket volt, nem vette észre, hogy a billentyűk kopogása a régi rendre hulló göröngyök puffanása. Amit eddig a szívében őrzött illúzió volt csupán, egy száműzött magahitegetése, a tócsán megcsillanó napsugár. Nem valódi, nem lehet megérinteni, bizonyítani, megcáfolni, mégis mikor mindez kiderül, jobban fáj minden másnál.

Valami megreccsent a lelke mélyén. A sűrű, sötét, kínos precizitással elkülönített és bebörtönzött érzelmek után, ott ahová az értelem fénye csak kóbor szentjánosbogárként ér el, onnan hangzott fel a gyászos ütem.

Egyetlen magányos hang, sikoly az éjszakában, egy elkárhozott lélek utolsó jajszava rohant végig a lelkében, alapjaiban rengetve meg elmepalotájának még fennálló részeit.
Lépett egyet előre, de a lábai nem bírták el a testét. Ha Sandra nem ugrik oda, egész biztos, hogy a földön kötött volna ki.
- El ne ájulj nekem! – a nő hangjában valódi aggodalom csengett. Óvatosan leeresztette Sherlockot, hátát a fának támasztotta. Elővette a laposüvegét és az ajkához szorította, kényszerítve, hogy igyon. Csak akkor vette el, mikor Sherlock már köhögött az erőszakosan belé diktált alkoholtól.
A tekintete kitisztult és az arcszíne is normálisabb színt öltött, bár még mindig szaporán kapkodta a levegőt.
- Így már jobb! – sóhajtott fel Sandra. – Tudod, utálom, mikor egy áldozat nem védekezik, mikor megtehetné. Tőled meg egész egyszerűen elvárom, hogy harcolj. Aki végigkergetett egész Európán az nem adhatja fel.
- Nem szokásom – jegyzete meg Sherlock. Hangja erőtlenül csengett, tagjai élettelen függelékként hevertek mellette. Csak a szemén látszott, hogy még küzd.
- Ezt nagyon jól tudom! – kacagott fel keserűn Sandra. – Jim ódákat zengett rólad, ami pedig nem szokása, nekem elhiheted! Azt hiszem beléd zúgott, de nála sosem lehet tudni. Egyik nap kitalálta, hogy Johnnak fog hívni. Szerencsére erről hamar leszokott. – megborzongott a kellemetlen emléktől. Összefonta a karjait, majd várakozva tekintett Sherlockra.

Valami nem stimmelt.

Sandra tökéletesen érezte. Az ő szakmájában nem annyira az éles ész, mint a pontos ösztönök számítanak. Persze nem hátrány, ha mindegyik rendelkezésre áll, de az a bizonyos belső hangocska előbb ad jó tippeket ahhoz, hogy hogyan éljen túl egy támadást, vagy mikor hajoljon félre egy halálosnak szánt lövés elől.
A teste most is előbb mozdult, mint ahogy az agya regisztrálta volna a veszélyt. Oldalra lépett és kirúgta Sherlock kezéből a pisztolyt. Aztán rásózott a fejére, épp akkorát, hogy ne ájuljon el, de tehetetlen legyen és szakavatott mozdulatokkal megmotozta.
Az ő fegyvere is Sherlocknál volt, ezt visszakobozta és a helyére tette, majd valahonnan elővarázsolt egy bilincset és Sherlock csuklójára kattintotta.
- Így ni! – simított végig a haján. A homlokán néhány verejtékcsepp csordogált, de inkább a melegtől, semmint a fizikai erőfeszítéstől. - Le foglak lőni – jelentette ki Sandra. – Utolsó szó?
Sherlock idegesen fészkelődött. Valóban közel állt az ájuláshoz és csak kihasználta ezt, de nem maga idézte elő. A cselt mégsem tudta véghezvinni. Ha Moran csak egy arc a tömegből, egy ismeretlen bérgyilkos, akkor nem habozott volna idáig.
De mégiscsak Molly volt.
Valahol.

            Farkasordító hideg téli nap. A hőmérő mínusz tíz fokot mutat, és egyre süllyed lefelé. Nem igazán érzi, az utcákon végigszáguldó szél sivítása is teljesen mellékes a számára. Egyenletes tempóban szeli a métereket, a kirakós darabjait rendezgeti magában. Minden információt a kezében tart, csak időre van szüksége, hogy kész legyen a kép. A bonyolult folyamatot egy reszketeg hang szakítja félbe. Odanéz és Mollyt látja, talpig kabátba burkolózva, a sál mögül csak szürke szeme látszik ki, sapkája alól pedig pár aranyszín hajszál. Kesztyűs kezében papírpoharat tart, még gőzölög a benne lévő ital. Valami bocsánatkérést hebeg és felé nyújtja a poharat. Valami olyasmit mondd, hogy neki nagyobb szüksége van rá. Igaza van, mert, ahogy átveszi, látja ujjai elszíneződését, amit a hideg okozott. Belekortyol a forralt borba, lehunyt szemmel élvezve a szervezetében szétáramló meleget. Mire újra kinyitja Molly nincs sehol, csak a pohár bizonyítja, hogy nem álmodta az egészet.

Mindig számított rá és mindegy mit kért, teljesítette. Hogy lehet hát, hogy az a halk szavú, törékeny félénk lány egyenlő ezzel a hidegvérű gyilkossal?
Nem is, pont fordítva. A hidegvérű gyilkos álcázta magát halk szavú, törékeny, félénk lánynak, míg az igazi Molly Hooper valahol a föld alatt rohad.

Ezért nem sorolta Jim se a barátai közé, ezért nem lesett rá is egy töltött puska, mert Molly Hooper és Sebastian Moran egy és ugyanaz a személy!De ha neki segített, akkor Jimnek is, így ő is életben lehet!
Elátkozta magát, amiért így lelassult és megpróbált kiszabadulni.
- John Watson! – üvöltötte kétségbeesetten. A bilincs ellenállóbbnak bizonyult, mint társai, bizonyára rendelésre készítették, kizárólag az ő számára. Mégis mg kell szabadulnia tőle, mert a következő áldozat John lesz, pedig neki nem szabad megsérülnie.
Vagy ami még rosszabb: meghalnia.

Nem, ez az eshetőség szóba se jöhet.
Meg kell akadályoznia!

- Ez szép tőled. A kedvesed nevével az ajkadon halsz meg – mondta Sandra. Elővette a pisztolyát, felhúzta, majd Sherlock feje felé irányította a csövét.
Sherlock ide-oda dobálta magát, de túl gyenge volt és fáradt, elméjét elsötétítette a fájdalom és a düh áradó tengere.
Szeme előtt vörösbe borult a világ, véreztek a kövek, az ég bíborszín fátyolként lebegett, a Nap vörös korongként gördült rajta végig. A legszívesebben foggal-körömmel tépte volna apró cafatokra Sandrát, Jimet, bárkit, aki ártani akart Johnnak, de a teste nem engedelmeskedett. Artikulátlan hörgés tört fel a tokából, a sarokba szorított, halálos sebet kapott farkas dühödt üvöltése. Fogával Sandra felé kapott, de fogsora üresen csattant. Sandra még idejében hátraugrott, de megrémisztette Sherlock tekintetéből áradó tűz.
Sherlock ölni akart és pusztítani, hogy biztonságban tudja az egyetlen személyt, aki valóban számított.
Racionális énje hökkenten szemlélte saját háttérbe szorulását, ami ellen nem tudott semmit tenni.
Nem a saját pusztulásától félt, az nem érdekelte.
John miatt akart szabad lenni.

            Az óra elüti az éjfélt. A Big Ben vastag, méltóságteljes hangja elér a Baker Streetre is. Sherlock nem alszik, de nem is gondolkozik, vagy unatkozik. Aggódik Johnért. Az érzés új és szokatlan, ahogy a szívét és a gyomrát szorongatja. Nincs semmi racionális alapja, hiszen John katona volt, tud vigyázni magára. Mégsem bír lehiggadni. Belekezd egy kísérletbe, de képtelen koncentrálni, a betűk összefolynak a szeme előtt. Előveszi a hegedűjét, de csak ideges cincogtatásra futja. Visszaül a fotelba, megpróbálja elterelni a gondolatait, de folyton ugyanaz a kérdés bukkan fel és tolakodik előtérbe: Hol lehet John? Még az SMS-re se válaszol. Végül, még mielőtt felkapná kabátját, sálját, hogy maga járjon a dolog végére, nyílik az ajtó. A lépcső ismerős ritmusban recseg, és végre megérkezik John. Az arca fáradt és nyúzott, a tekintete üveges, Sherlock tudja, hogy hosszú és kockázatos műtétet végzett el. Sherlock nem szól semmit, csak megfordul és elvonul a szobájába. Csak akkor engedélyezi meg magának a felszabadult sóhajt, mikor becsukódik mögötte az ajtó. Minden rendben, John itthon van.

Kattanás.
Csend.
Sherlock várta a becsapódó töltény okozta fájdalmat, de semmi nem történt.

Abbahagyta a mocorgást és Sandrára nézett. Sandra dühösen húzkodta a ravaszt, de a pisztoly csak üres csattanással válaszolt. Ezt megunta, kivette a tárat, majd izzó káromkodások között a földhöz vágta, majd belerúgott, hogy a tár a fák között kötött ki.
Miután így kiadta a dühét, bocsánatkérő mosollyal Sherlockhoz fordult.
- Vaktöltény. Amatőr, kínos és kellemetlen, viszont tényleg a főnököm hibája. Most az egyszer és utoljára engedtem meg neki, hogy ő adja oda a fegyvert. Úgy tűnik, hogy életben akar tudni.
Sherlock megkönnyebbülten fellélegzett. Ugyan Moriarty se követett el valódi öngyilkosságot, de így legalább van esélye arra, hogy valóban végezzen vele. Egyszer és mindenkorra.
- Nem hagyhatok tanúkat, de az a mocskos, aljas állat Moriarty a késemet is haszontalan ócskaságra cserélte - mondta Sandra. Be is mutatta, a tenyerébe szúrt és a penge visszacsúszott a markolatába. – Becsüld meg ezt Sherlock, mert a kezeim közül csak elvétve kerülnek ki élve a célpontok. Engem nem látsz többé, ahogy Molly Hoopert sem, de azért én mindig figyelni foglak. A soha viszont nem látásra Sherlock Holmes! – Sandra lehajolt és apró csókot lehelt Sherlock szája szélére – Ezt Molly küldi neked.
Aztán búcsút intett és elsétált.
Sherlock a visszatérő láz kába arckifejezésével nézett utána, majd megpróbált kiszabadulni a bilincsből.
Ahogy evickélt a zsebében kitapintott valamit, ami egész biztos, hogy nem volt ott addig. Előbűvészkedte és kitapogatta az alakját. Egy apró kulcsocska volt, a bilincsé.
Villámgyorsan kiszabadította magát, majd amennyire erejéből telt London felé sietett.

Nem sok ideje lesz, hogy kiépítse a megfelelő védelmet Jim és Moran ellen, de John, és nem mellesleg a saját élete, mindennél előbbre való. No meg persze Mrs. Hudsoné és Lestrade is.
Molly ajándékát a kezében szorongatva, meg-megbotolva igyekezett hazafelé, hogy időt nyerjen maguknak.
Elkezdődött egy új játszma, de ezúttal nem fog veszíteni, mert új szárnyak repítik az ég felé.
John szárnyai.

            A madarak röptét figyeli, ahogy sötét sziluettjüket elnyeli a Nap arany vöröse. Nézi az erdő széléről, a fűben feküdve és arra gondol, hogy jó lenne repülni. Nem egyedül persze, hanem egy társsal, aki mindvégig mellette marad. És szállnának örökkön-örökké, leküzdve minden akadályt, átszelve minden óceánt, meglovagolva minden vihart. Az ég urai lennének és szabadok.
Végtelenül szabadok.