Élek, eltűnők

Igazából valami nagyon magasröptű és mélyenszántó gondolatmenetet akartam leírni, csak lusta vagyok átmásolni a füzetemből. Na jó, inkább azért, mert sikerült meghúznom, megint, az ínhüvelyemet, tudjátok azt a részt, ami a mutató-és hüvelykujj között van. És úgy általában fájok.
Tudjátok jó dolog medicinlabdát emelgetni. Az első tízig mondjuk. Aztán a többi negyven már nem olyan vidám. Szeretünk Peti!
Igazából csak azt akarom mondani, hogy holnap Pestre megyek paintballozni és jön HardCandy is! találkozok vele! ÍÍÍÍ! Betontömbbel nem lehet a földre rángatni, de van egy olyan érzésem, hogy apámnak, vagy a győri öreganyámnak anélkül is menne.
Úgy őszintén, baj az, ha ember boldog? Ha tud örülni olyan ártatlan dolgoknak, mint hogy együtt lehet azokkal akiket szeret? Úgyis én fizetem az utamat, szóval ebbe nem lehet belekötni.
Azt mondják buborékban élek.
De mindenki buborékban él nem?
Hiszen mindenkinek szüksége van egy helyre ahova elmenekülhet, ahova elbújhat, ahol nem érheti el a külvilág és szerintem ez egyáltalán nem baj, sokkal inkább szükséglet. Hiszen honnan tudnánk, hogy nyitva van az ajtó, ha még soha nem láttuk becsukva?
Jól van, abbahagyom az önigazolást, csak azt akartam mondani, hogy most olyan négy napig nem lesz friss, de ha visszatérek, ígérem átgépelek pár novellát.
Tegnap nekiláttam egy Supnat ficnek, mert nekem kell valami cukorédes, szivárványfelhős cucc, ami ellensúlyozza azt az angstcsúcsokat, ami meg kell mászni a sorozatban, meg a drága bloggertársak oldalán. Persze szóba se jöhetett, olyan, mint régi, bevált salshklisé, hát hogy is nézne ki? Nem, nekem, valami eredetibb ötlet kellett. És jött a villámcsapás, hogy Jimmy Novak POV! Felderültem, hogy igen, ebből ki lehet hozni valami humorosat, valami vidámat, valami jópofát.
Aztán elkezdtem írni és hát nem sikerült kihoznom belőle, ugyanis a novella fogta magát és vett egy hurt/comfort irányt, én meg csak nézek, hogy hol vannak a vattapamacs részek? Hol? Höh a fejemben, de mire leírom valami más lesz. De boldog véget írok neki, ha törik ha szakad. És Destiel is lesz benne. Csak egy egészen icinyke-picinyke.
De én még csak az ötödik évadnál tartok, félbehagytam, de újra kezdtem és szerintem csak én találtam viccesnek, hogy Castielt játékbábuvá változtatta a kissrác. Ott a Good Omens utalás, ott, ott, pont ott, ni! És a ballonkabát is, naná. Boldog vagyok, hogy végre leesett. És különben is mások mondták, hogy bezony átvették a könyvből egy két-dolgot.
És ha minden igaz, hamarosan lesz Sherlock harmadik évad. Hó végén ha jól tudom. Ha nem akkor, még szenvedünk egy ideig. Bár már tökmindegy, mert úgyis mindenki becsavarodott.
Bár Martin bajuszánál kevés őrültebb dolgot lehetne kiagyalni.
Bár szerintem az én kis drágalátos rózsaszín sárkány Moriartym se kutya. Végtelenül büszke vagyok rá.
Különben is teljesen megbékélt azzal, hogy én szállítom a boldogabb írásokat, annak ellenére, hogy most épp az ellenkezőjére készülök, hiszen ezt csak úgy átlagban mondom. Mert hát mindenki angstban győztes és naponta legalább egyszer kitépitek vele a szívem, amit persze idült vigyorral az arcomon élvezek, de hát itt mindenki úgyis mazochista és különben is mindenkinek jó a változatosság. Szeretem megnevettetni az embereket.
Jó ideig azt hittem, hogy én vagyok a magába forduló dark csajszi, aztán frászt. Nekem a rock, a metál, elsősorban az életről, az energiáról, a tűzről szól, ami bennünk él, és arról, hogy nem szabad feladnunk.
Persze én is csak ember vagyok, hibázok, gyáva vagyok, és félénk és hazudok és önző is vagyok, de igyekszem hinni abban, hogy lehet jobbnak lenni. Hogy lehet hinni, hogy az igazi érzelmek az igazi értékek, mindvégig itt vannak bennünk és igenis lehet a jobb irányba fordítani. Persze ehhez erő kell és mód és eszköz, ami nem áll mindig a rendelkezésünkre. De azzal nem segít, hogyha nem merünk örülni annak, hogyha a barátainkkal lehetünk, vagy a párunkkkal.
A világot úgyse tudjuk megmenteni, de tehetünk azért, hogy nekünk, a körülöttünk élőknek kicsit jobb legyen. A világ nem fog visszamosolyogni, ha te mosolyogsz, de nem is fog megvigasztalni, ha sírsz.
A sorsunk nem mindig magunkon múlik, de akár lehetünk önmagunk is, hát nem igaz?
Oké, már magam se tudom, hogy mit akartam leírni.
Jah igen. Szóval volt egy harcom, míg erre rájöttem, de hát végül is csak az igazán a miénk, amiért megküzdöttünk.
Tehát én vagyok a kis, fekete helikopter, ami finom, színes cukorkákat dobál a jónépnek. Igazából, amikor még általánosba jártam, a barátcsaláddal, akinek a férfitagja őrző-védő szolgálatokat lát el, meghívott minket egy kommandós bemutatóra (azóta biztonsági őr), és ott volt, hogy jött egy helikopter, egy teljesen igazi, teljesen fekete és cukorkákat potyogtatott a fűbe. Nagyon jó volt megkeresni őket és betömni a szájba, zsebbe. Azok az átlátszó celofánba tekert színes cukrok voltak. Nem is tudom kapni lehet-e még.
Szóval én vagyok a kis, fekete helikopter és végre abbahagyom az értelmetlen fecsegést. A videót ajánlom rosszkedv, depresszió és életuntság ellen. Nem Ossián, de hát zenei műfajban is mindenevő vagyok. Többnyire.
Nah áve népek, kedden találkozunk!