Mielőtt igent mondanék

Tartalom: Egy végzetes lépésre elszánt Dean és egy félig-meddig részeg Castiel beszélgetése

Páros: Dean/Castiel

Fandom: Supernatural

Műfaj: angst

Korhatár: 14+

Figyelmeztetés: enyhe slash, durva beszéd, spoiler az ötödik évadra, bár kétlem, hogy vannak erre olyanok, akik még nem látták, és talán egy picinyke karakterhűtlenség Castiel részéről.

Megjegyzés: Random és nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette született ez a fic és egészen hirtelen és tulajdonképpen csak az ötödik évad tizenhetedik része miatt van. Meg azért, mert hihetetlennek találtam Castielt részegen. Amúgy le a kalappal az egész stáb előtt. Utálom őket. Szeretem őket. Én ezt nem bírom tovább! És valószínűleg a kép értékelhetőbb, mint a fic

Némán ültek egymás mellett.
A levegő megtelt a hamuvá égett remények kesernyés füstjével, beleivódott a bőrükbe, a ruhájukba, nehézzé tette az amúgy sem könnyű szíveket.
A kilátástalanság mászás súllyal nehezedett a mellkasukra és hiába vettek mély levegőt, az egész csak még rosszabb lett.
A nyál keserű csomóba gyűlt Dean szájában, az erőszakkal visszafojtott könnyek, amik már régóta csípték a szeme sarkát, most kimarták, mert nem látott mást csak a sötétséget.
És az elkerülhetetlent.
Dühös akart lenni, haragudni akart, üvölteni, de a gyűlölet csendes feladássá változott a vérében és megnémította, elgyengítette.
De miért is harcolna?
Hiszen már Isten sem törődött az egésszel, akkor ő miért tegyen másképp?
- Hányni fogok – közölte Castiel egyszerűen. Előrehajolt és mindent kiadott magából, miközben Dean két kézzel markolta a vállát, hogy ne bukjon bele a saját okádásába, és türelmesen várta, míg mindent kiöklendez magából.
Megszokásból nyugtatóan simogatta a hátát, a ballonkabát puhán simult a tenyere alá és Deanben felötlött, hogy tulajdonképpen ez a legemberibb dolog, amit Cas csinált, mióta megismerte.
A hamburgerek pusztítása nem számított, mert az Éhínség műve volt.
Ezt sem így akarta.
Azt szerette volna, ha Cas első emberi cselekedete valami jobb, valami örömtelibb legyen és nem az, hogy magába dönt egy egész itallerakatot, majd kiadja azt egy pad alatt.
Nevetnie kellett volna, úgy szívből, őszintén, harsogva és önfeledten.
Vagy énekelnie. Ezzel a hanggal kenterbe verhetett volna akárkit.
Csókolnia.
Szeretnie.
Castiel abbahagyta a görcsös öklendezést, de nem egyenesedett fel. két kezével, elfehéredő ujjakkal markolta mellkasa előtt a ballonkabátját, a válla rázkódott, de összeszorított fogai között nem jött ki hang.
Dean tanácstalanul meredt az angyalra, még mindig biztos kézzel tartva a felsőtestét.
Aztán leesett neki.
Castiel sírt.
Ugyanolyan szánalmasan, mint ahogy a gyomra tartalmát adta ki magából és tulajdonképpen nem is sokban különbözött a kettő tevékenység egymástól.
A szervezete csak kiadta magából mindazt, amit feleslegesnek ítélt.
Dean egy kicsit irigyelte ezt a részeg zokogást, mert ő még így sem tudott.
Idejét sem tudta, hogy ő mikor engedhetett meg magának azt a luxust, hogy sírjon.
Aki sír az gyenge.
És neki erősnek kell maradnia.
Anyu miatt, apu miatt, Sam miatt Bobby miatt és most Castiel miatt.
Ő soha nem támaszkodhatott másra, mert mindig elvárták tőle, hogy erős maradjon, szilárd, olyan, aki ha kételkedik is, azért még elkötelezett marad.
Most pedig az egyetlen érzelem, amit ki tud csikarni abból a keményre fagyott, kiábrándult kősziklából, amit a lelkének nevez, az az irigység.
Jó lenne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer, a változatosság kedvéért, úgy kérhetne segítségét valakitől, hogy az megérti és leveszi a válláról a döntése súlyát!
Hiába hal meg, feltámasztják, mert „feladata van”, vagy ha mégsem, akkor a Pokolra kerül.
Az ő lapjaiban nem szerepel a megnyugvás.
És a legrosszabb, hogy már nem is érdekli.
Feladta.
Elég volt.
Csináljanak vele, amit akarnak, a bábjuk lesz, hiszen úgysem számít.
- Ez fáj – Castiel hangja zökkentette vissza a valóságba. Az angyal egyenesen rámeredt, félretartott fejjel, lassan tisztuló tekintettel és nyúzott arcán a fájdalom fintorával.
- Bocs – mondta Dean és eleresztette a vállát. Önkéntelenül szorította meg az angyal vállát, bár meg sem kellett volna éreznie.
- Jól agy? – kérdezte halkan Dean.
- Nem sokkal – válaszolta Castiel.
Dean kérés nélkül is felsegítette és támogatta át egy jóval messzebb lévő padhoz. Még igencsak bizonytalanul lépkedett és Dean csak remélni tudta, hogy nem akar röpködni ilyen állapotban.
Castiel hirtelen megtorpant, pontosan egy lámpa alatt és kitárta a szárnyait.
Hatalmas, fenséges, lélegzetelállító látvány volt, ezt Dean még a kezdődő balsejtelme ellenére is elismerte. Impozáns, csaknem háromméteres szárnyak nőttek ki Castiel lapockájából, szénfekete tollúak. Dean érezte puhaságukat, ahogy Castiel lustán csapott velük egyet, de a talajtól nem emelkedett el. Maga előtt tartotta az egyiket, majd két kézzel belemarkolt és csomókban tépte ki a saját tollait.
Rezdületlen arccal fosztotta a szárnyait, míg Dean észbe nem kapott és le nem fogta.
- Héhéhéhé, észnél vagy?! Mégis mi a fenét művelsz? – kérdezte mérgesen sziszegve.
- nem vagyok Isten gyermeke többé, így hát ezekre sincs szükségem – felelte higgadtan Castiel, de elfordította a tekintetét. – Én is megtagadom őt, ahogy ő engem.
- És ezért tollfosztod magad? Barom vagy Cas. Nézz rám, ha hozzád beszélek! – csattant fel Dean, mire Castiel engedelmeskedett.
A tekintete viharszürke volt, íriszének tengelye kísérteties azúrkék színben fénylett fel, majd hunyt ki, akár a háborgó tenger feletti ég.
Mélységes szomorúság, bánat, segélykérő, néma üvöltés visszhangzott a pilláin üldögélő könnycseppeken és Dean beleremegett. A szíve, amiről szentül hitte, hogy legalább ugyanolyan sötét, kietlen kőszikla, mint a lelke, belefacsarodott az angyal szenvedésébe.
Ennek nem szabadna így lennie.
- Egész más kategória kidobni egy nyakláncot, és megint más puszta kézzel öncsonkítást végezni. Az öreg nem ér meg ennyit. Ne okozz magadnak feleslegesen fájdalmat – mondta szelíden, majd egy kis szünet után hozzátette. – Kérlek.
- Elhagyott engem Dean. Mindannyiunkat. Nemcsak az angyalokat, de az embereket is, akik ugyanúgy hiába imádkoznak, kérnek, dicsőítik és várják a segítséget, mit mi, és még arra se veszi a fáradságot, hogy megmondja, hogy minden felesleges! – kiabált Castiel.
- A fater lelépett, tudom milyen szar érzés. Amikor minden egyes nyomorult pillanatban arra gondolsz, már amikor nem az aktuális üggyel vagy elfoglalva, hogy él-e még, jól van-e és merre járhat. Hogy tűvé teszel minden egyes isten háta mögötti zugot és mikor mégis megtalálod, kiderül, hogy csak egy kibaszott seggfej. Tudom, hogy milyen Cas! De azt nem akarom, hogy tönkremenj bele.
Dean nem ordibált.
Még csak a hangját sem emelte fel, de minden egyes szót véresen komolyan gondolt, és ezt Cas is érezte.
Castiel eltűntette a szárnyait és Dean fáradt, elgyötört arcába nézve, a keménnyé szikkadt vonásokat fürkészve kijózanította magát. Megszűnt az émelygése, a fejfájása és a szédülése, de még a maradék alkohol is elpárolgott a véréből.
A változást Dean is érzékelte, mert mosolyra húzta a száját, bár nem sok örömöt sugárzott.
- Jó kis trükk, nekem is megtaníthatnád.
- Ez nem lehetséges – mondta az igazsághoz hűen Castiel.
- Tudhatnád, hogy nincsenek korlátaim – mondta Dean és továbbra is vigyorgott azzal a kihívó, féloldalas mosolyával. De a szeme komoly maradt és Castiel szemébe fúrta.
Cas állta a farkasszemet és olyannyira elmerült ebben, hogy fel sem fogta, hogy Dean szorítása enyhült a karján és már a kezét fogta olyan gyengéden, ahogy az ember egy szívének kedves, de törékeny tárgyat tart a tenyerében.
- Attól tartok, hogy ebben nem egészen van igazad.
- Ennyire ne fényezz Cas, a végén még elpirulok. Figyelj, kérdezhetek valamit? Valami személyeset?
- Persze.
Dean megnyalta az ajkait, majd felcsillantott egy diadalmas vigyort és kinyögte.
- Melyik pia ízlett a legjobban?
Castiel, jó szokása szerint, leblokkolt, bár szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fejébe a kerekek.
- Nem igazán éreztem a különbséget – felelte végül. Dean csalódottan felsóhajtott, megcsóválta a fejét és ellépett Castieltől.
Az angyalnak megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt és az a sejtelme, hogy valamit elrontott.
Megint.
És, ami a legrosszabb, hogy most sem tudja, hogy mit.
- Dean! – szólt a férfi után kétségbeesetten.
Dean megállt, de nem fordult hátra.
Azt akarta, hogy Cas nevessen, vagy legalább elmosolyodjon, még mielőtt beugrik az Impalába és elköveti élete egyik legnagyobb ballépését.
Annak a mosolynak képes lett volna még egyszer, utoljára elhinni, hogy számít, amit tesz.
Castiel mögé lépett és ügyetlenül Dean tenyerébe csúsztatta a kezét.
Nem mert többet tenni.
Nem tudta, hogy mi lehet az a „több”, amire gondolt.
Ő csak egy száműzött angyal, semmi más. Az egyik világból kitaszították és a másik világhoz sem tartozik igazán. Elveszett valahol, valamikor és az egyetlen, amibe kapaszkodhat az Dean.
- Nem akarom, hogy elmenj – a szavak akaratán kívül csúsznak ki a száján. Dean lehorgasztotta a fejét, megfordult, de csak Cas ujjait figyelte, ahogy az övébe kulcsolódnak.
Hányszor látott már ilyet!
De még sosem tűnt ilyen fontosnak.
Hirtelen döntött, nem engedte meg magának, hogy átgondolja.
Castielre emelte a tekintetét, majd megcsókolta.
Castiel ajkai az ősi ösztönnek engedelmeskedve nyíltak szét, amitől egy kicsit megrémült, de Dean óvatos biztonsággal vezette, így Castiel felbátorodva kóstolta meg Dean ajkait.
A csók kellemes, meleg és szeretetízű.
A csók kesernyés, ragaszkodó és fájdalmas.
Dean Castiel homlokának koccantja a homlokát, belemarkol a hajába és végigsimít a borostás arcélen.
- Bocsáss meg – kérte suttogva Dean, elszakadva Castiel ajkaitól. Castiel nem kérdezhette meg, hogy miért, mert Dean leütötte.
Sosem szeretett búcsúzkodni.
Az angyalt egy padra fektette, végigsimított a száján, majd bevágta magát az Impalába és csikorgó gumikkal kilőtte magát az éjszakába.
Castiel csukott szemmel feküdt a padon és némán, könnyek között suttogta:
- Megbocsátok.