Délibábtánc

Tartalom: Vannak olyan napok, amikor nem történik semmi körülötted. Vannak olyan napok, mikor lesétálsz a parkba és csak nézed a vizet. És benned történik minden.

Műfaj: songfic, croosover

Szereplők: Doktor (Kilences), Molly Hooper, Castiel, Loki
Fandomok: Doctor Who?, Sherlock BBC, Supernatural, Avangers

Zene: Skillet – One Day too late

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: cselekménytelenség, utalás slashra, a szereplők nem találkoznak, POV, életem első Supnatja is fut benne.
Megjegyzés: Könnyítésképpen elárulom, hogy a szereplők a fent említett sorendben jönnek. Megpróbáltam belecsempészni valami ciklikusságot, amit talán a kép jobban mutat. Még mindig nem tudok képszerkeszteni. A cím szerintem jó, a tartalom annyira nem, de hát valamit valamiért. De csak a bátorságom fitogtatom, meg azt, hogy azért nemcsak állatságokat tudok összehozni. Persze ez nem garancia arra, hogy ez nem lett valami érzelgős, semmitmondó izé

Meg fogok halni.
És mégis tovább fogok élni.
Átalakulok.
A Doktor továbbra is élni fog, de az a Doktor, aki én vagyok, meg fog halni. Háttérbe szorulok és a helyemet, átveszi egy ismeretlen, akit szintén Doktornak fognak hívni.
Ez a Világegyetem legabszurdabb trükkje és a legkegyetlenebb is.
Fogalmam sincs, hogy milyen lesz ott, a többiek között. Mindig éreztem az elmém határán az alakjukat, ha nagyon, nagyon csendben voltam, a suttogásukat, de sosem figyeltem túl sokáig.
Nem szabad és nem lehet.
Jobban félek ettől, mint bármi mástól a világon, pedig jártam már jónéhány sötét helyen.
Úgy látszik a halál, annál félelmetesebb, minél, tovább él valaki.
Rose csókja napfelkeltét idéz, tavaszt és újjászületést, csupa reményt, de erre nem lehet gyógyír.
Az Időörvény aranyszín lobogása betölti a testem és rá kell döbbennem, hogy nem vagyok ura az Időnek. Csak játszom vele, ahogy egy gyermek és próbálok helyrerakni néhány dolgot.
De akárhogy csavarom és tekerem, az Idő előre folyik és most engem is magával ragad.
Nincs sok időm, próbálom elmagyarázni Rosenak, hogy ez csak trükk, hogy nem hagyom el, de hiába.
Nem lehet elmagyarázni és nem lehet megérteni.
Hiszen én pont ugyanúgy rettegek, mint ő.
Meghalok.
A szíveim egyre szabálytalanabbul dobognak, de még próbálom vigasztalni, még beszélek hozzá, de a szavak csak kötelességtudatból jönnek ki a számon.
Kicsit bizarr ez az egész.
Mintha egy ragadozó karmai között ne segítségért kiabálnál, hanem előadást tartanál róla.
Az emberek szerencsések.
Őket meggyászolják, ha meghalnak.
Engem nem fognak.
Csak elfelejtenek.
Régen, mikor még gyerekként szaladgáltam a szülőbolygómon, elmagyaráztak nekünk a regenerálódás fontosságát és működését. Azt hitük, hogy ez az igazi örök élet és ez a legfantasztikusabb dolog a világon.
Épp csak a lényeget nem fogtuk fel.
Hogy túl nagy árat fizetünk érte.
És nem is egyszer fizetjük meg.
Lejárt az időm.
A folyamat az utolsó stádiumba lép.
Koponyám mögött felrobban a tér és az idő, arany őrületben táncolnak az érzékeim, a testemből elemi energia távozik és én üvöltök, de senki nem hallja.
Izzó tűz perzsel végig, láng nyaldossa tudatomat, ahogy kiszakadok és elhalványodok. Egyetlen pillanatig látom az új énem, még fiatal és tanácstalanul néz rám, biccentek felé, pedig legszívesebben megölném, elpusztítanám, ahogy ő pusztított el engem.
De ennek így kell lennie.
Elfordul tőlem és birtokba veszi a testet.
Furcsa, álomszerűen rebbenő világ vesz körül. Olyan az egész, mint egy befejezetlen festmény, egy tó, néhány pad, fák és nád és még a szél is zizeg a levelek között.
Épp tavaszodik, és mind itt vannak.
Mind a Nyolcan.
Velem együtt Kilencen.
- Hát te is eljöttél – néz rám Nyolcas. – Üdv a gondolatokba zárt túlvilágon.
Egyenként sorra veszem az arcokat, mind beletörődő és mind gúnyos.
Úgy tűnik hosszú beszélgetésben lesz részem. Egy egész életen át fog tartani.
Íme, a személyre szabott Pokol.
Hátravetem a fejem és csak nevetek és nevetek és nevetek.

× × × ×

Azt mondják, amit szeretünk, azért megéri harcolni. Csak épp azt felejtik elmondani, hogy a harc nem jelent mindig győzelmet.
Az én esetemben persze maga a harc is meglehetősen kétséges dolog. Talán tudom, hogy teljesen hiába minden, csak még nem vallottam be magamnak.
Reménytelenül gyáva vagyok.
A szerelemhez, a harchoz, az igazsághoz.
Megpróbáltam változtatni, kitűnni, szebb lenni, de valahányszor rám nézett azokkal a szürkén villogó szemeivel, minden próbálkozásom semmivé lett. A mosdóban véresre dörzsöltem az arcom, hogy eltüntessem a sminket, amit aprólékos gonddal vittem fel a bőrömre, az arcomat, hogy ne ez a reménytelenül átlagos valaki nézzen rám a tükörből.
Mikor visszamentem még csak rá se kérdezett, csak nézett, és tudtam, hogy tudja.
Nem akarok miatta és érte létezni, de nem sikerült önmagamat se felismernem, hogy méltó-e az életre.
Tudom, hogy ostobaságot művelek ezzel, mint minden mással is, de attól tartok nem tudok kibújni a bőrömből.
Kislány koromban mindig arról álmodtam, hogy pillangó leszek csodálatos, színes szárnyú, kecses pillangó, aki könnyedén lebben virágról-virágra, és az emberek mind engem csodálnak majd, hogy mennyire szép vagyok.

De végül hernyó maradtam, és csak álmomban repülhetek.
Nem szeretem ezeket az álmokat, mert mindig véget érnek és a forró ujjú nyár nyomasztó hőséggel égeti belém a valóság átkát.
Hogy én még mindig én vagyok.
De már nem sírok a fájdalomtól és nem szedegetem össze megtört szívem darabjait, mert már belefáradtam, hogy újra és újra egésszé tegyem.
Azonban nem számoltam azzal, hogy minden kis szilánk ezerszeres kínnal fog emlékeztetni arra, hogy ő meg én soha nem lehetünk együtt.
Tulajdonképpen ez természetes.
Ő rendkívüli, briliáns, zseniális és vonzó, míg én csak egy szőke lány vagyok.
Ennyi az egész.
Nem romantikus regény, hogy boldogan érjen véget számomra ez a szerelem, de nem is dráma, hogy megrázó legyen mindkettőnk számára.
Csak egy szokványos, reménytelen, szerelem, aminek az égadta egy világon semmi nagysága vagy tragikuma sincs.
De számomra kezd tragikomikussá válni.
Ez nem annak a jele, hogy nem szeretném kevésbé, csak annak, hogy júliusban, a napsütésben, egy lágyan hullámzó tó partján kicsit jelentéktelenebbé válik.
Jó ez a nyüzsgés.
Elnyomja a saját gondolataimat.
Talán egy nap végleg megszabadulok tőlük.

× × × ×

Utálom a nappalt.
Az éles fények megvilágítanak minden sarkot, mindent felfednek és arcod hegeid nem rejtheted el egy esőmosta szélfuvallatba, ahogy lelked elhajlásait sem igazolhatod egy tócsa vizén táncoló falevéllel. Nem mondhatod azt, hogy az árnyék a falon a szárnyad, mert nincs árnyék, ami elég nagy lenne ahhoz, hogy elfojtsa a fényt és az igazságot, hogy a szárnyaim kitépték.
A nappal hideg és józan és mértékletes és tiszta.
Nincs helyem benne.
Egykor ott éltem, de nem ezért utálom.
Mások azt mondanák, hogy ez természetes, hogy el akarom taszítani magamtól mindazt, ami arra emlékeztet, hogy ki voltam, de ez hazugság.
A nappal ravaszsága, hogy úgy hazudik, hogy igazat mondd.
Nekem is sok igazságot mondtak.
Azzal kezdték, hogy feladatom van.
Okkal létezek, harcolok, küzdök és vagyok isten katonája.
Azzal folytatták, hogy Isten létezik.
Engedelmeskedtem, mert ez volt a helyes.
Ez volt a nappal, a fény igazsága.
Jártam az éjszakában, de sosem kellett ott maradnom. Most mégis a sötétség óráit várom, hogy könnyebb legyen.
Persze sosem lesz könnyebb. Ez az éjszaka ravaszsága, hogy kihúzza belőled legféltettebb titkaidat, érzéseidet és még nehezebbé teszi őket.
Összetörtem a tükröt az egyik hajnalon.
Megláttam magam benne, a hegeket az arcomon, a szívemben és haragomban a földhöz vágtam.
Nappal látom magam, éjszaka érzem.
Nincs számomra nyugvás.
De néha, mikor hajnalodik vagy alkonyodik, a köztes órák leemelik a vállamról a terhet és a sebeim nem sajognak annyira.
Aztán ez is elmúlik.
Az élet egyetlen tanulsága, hogy elmúlik.
Félek.
A harc nem riaszt, a szörnyek tőlem rettegnek, de ez mind jelentéktelen ahhoz képest, hogy meg fogok halni.
Nem tudom, hogy ezzel lehet-e egyáltalán együttélni.
Hazudnak, akik azt mondják igen.
Nappal ezt is jól látom.
Nem tudom mit kéne tennem.
Dean próbál segíteni, de ez ellen még ő se tehet semmit. Tudom, hogy mindent megtett és hogy én is megtettem mindent és Sam is, de nem volt elég.
A világ ellen nem tudok küzdeni.
Isten pedig minden alkonyatkor meghal és minden nap egyre később támad fel.
Egy nap egyáltalán nem fog.
Nem tudom mi lesz akkor.
Meglehet, már holnap bekövetkezik.
Jó lenne, ha mindig éjszaka lenne.
Az éjszaka nyugodt, csendes, csillagfényes és könnyebb hinni, hogy vannak dolgok, amik tényleg örökké tartanak.
Például ez a pillanat. A tó hideg, ősz van, esik és Dean már megint valami ostoba számot bömböltet, de van benne valami jó. Valami megfoghatatlan, ami nem fény és nem sötét és csak semmilyen, de mindent körülvesz, mint a szél, ami meglebegteti a kabátom.
Talán erre gondolt Dean, mikor megcsókolt.
Talán erre gondolt Isten, amikor megteremtett minket.
Talán ez a szeretet.
Nem tudom, még mindig nem tudom.
De érzem.
És ez épp elég.

× × × ×

Egyszer megkérdezted tőlem, hogy milyen istennek lenni. Azt feleltem, hogy pokoli jó móka és nevettem.
Akkor is hazudtam.
Jó, állandóan hazudok, elvégre az ármány istene volnék, de akkor azért hazudtam, hogy ne fájjon az igazság.
Meg akartalak védeni. Ami elég fura, tekintve, hogy számtalanszor próbáltalak már elpusztítani.
Nem igazán tudom, hogy milyen istennek lenni, hisz nem annak születtem. Odin csupán örökbe fogadott és valószínűleg örökké hallgatott volna arról, hogy nem vagyok azgardi.
Jégóriás vagyok.
Laffi fia.
Megöltem őt.
Nálam így működnek a dolgok.
Ha tudnád az igazat meg kéne halnod.
Biztos kiröhögtél volna, ha ezt hallhattad volna. Tényleg elcsépelten hangzott, de ez semmit nem von le abból, hogy a hazugságaim védenek meg.
Tőlem védenek meg.
Egyszer, mikor aludtál elgondolkoztam azon, hogy milyen könnyű lenne téged összetörni. A nagy Anthony Stark, ahogy élettelenül elterül az ágyában. A nyakad olyan hangot adna, mint a kővel betört jég.
Boldog vagyok, hogy nem látsz bele a fejembe.
Nem akarlak megölni, de úgyis addig próbálkozom míg nem sikerül.
Ennek nincs értelme, de a természetemből fakad.
És már megint zuhannék.
Ebből áll az egész életem.
A zuhanásból.
Mindenki csak arról papol, hogy nem a hegy csúcsának meghódítása a fontos, hanem a közben megtett út.
De mi van a másik iránnyal?
Amikor lefelé tart?
Az nem jó, nem tesz erősebbé, nem hordoz mély tanulságot, egyszerűen csak hideg. Nincsenek szárnyaim, amik megtartanának. Nem dobnak utánam kötelet, hogy megtartsanak. Nem tudok megkapaszkodni semmiben, mert a sziklafal felsérti a bőröm, a gyökér kiszakad, a kő kifordul a kezem alól.
Én magamban hordozom a bukást.
Mégis újra és újra megpróbálok feljutni.
Ez is szánalmas.
Pont annyira utálom és unom ezt az egészet, mint ahogy a világ utál és un engemet.
Mondd csak Tony te, hogy bírod?
Meg fogom kérdezni tőled és a választ ellened fogom fordítani.
Jó lenne, ha nem válaszolnál.
Nem akarlak elveszíteni.
Összetartozunk.
Egyikünknek sincs szíve.
Na tessék, tudok úgy beszélni magamban, mint egy szerelemtől kótyagos csitri.
Megrázom a fejem, hogy elűzzem az ostoba gondolatokat. Ekkor veszem csak észre, hogy belepett a hó. Míg a saját kis világomban mászkáltam a hó elkezdett esni és betakart engem is, akárcsak a tájat.
Felállok és lesöpröm magamról, mert utálom, mikor átázik az öltözékem.
De legalább nem fázok.
Alig teszek meg pár lépést, mikor felbukkan Tony.
- Hét Tony! – kiáltok oda, túlzottan vidáman.
- Mi van? Várj, nem akarom tudni. Csak gyere haza jó? A világ leigázását hagyd egy szebb napra – rám villant egy mosolyt. Megfordul, de utána nyúlok.
- Kérdeznem kell valamit.
- Mit?
Nyelek nagyot és magamba fojtom a kérdést. Megrázom a fejemet, mire megvonja a vállát és elindul előre. Azt hiszi, hogy követem, pedig ott állok egyedül a hóesésben.
Az első lépés a szakadék felé.