Összetörtük álmainkat

Tartalom: Crabtree megmenti Murdoch életét. Aztán összezúzza a sajátját.

Páros: Murdoch/Crabtree (ejtsd: Kreptli)

Fandom: Murdoch nyomozó rejtélyei
Műfaj: angst
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: nincs

Megjegyzés: Hát csak előástam! Nem olyan régi, csak rengeteg füzetem van, amibe írni szoktam és néha hajamat tépem, amikor meg kell találnom valamit. Amúgy ez fluffnak indult, aztán nem az lett. Van némi pólusváltásom a kedvelt műfajaimat illetően, úgyhogy ebbe ne menjünk bele, de ez tényleg vidámnak akartam. Nem hosszú, egyperces kis szösszenet. A fandom egyébiránt egy kosztümös, gyilkosságos-nyomozós sorozat.

- Megmenekültünk! Megmenekültünk! – jókedvű, vidám nevetése, kisfiús arcán ragyogó őszinte megkönnyebbülés mosolyt csalt a nyomozó arcára is. Az aranyszín napfényben fürdőző felszínen, a türkizkéken sziporkázó ég alatt oly valószínűtlennek tűntek a pincebéli események, hogy egy pillanatra álomnak látszott az egész.
Azonban elég volt koszos, szakadt, véres ruhájukra, és Crabtree örömében is nyúzott arcára nézni, hogy újra valóságként fogja fel.
- Szép munka volt tizedes – dicsérte meg beosztottját Murdoch. – Megmentette az életem.
Az ünnepélyes, komoly hangnemre Crabtree abbahagyta a vigyorgást, Murdoch szemébe nézett, és a detektív hökkenten vette észre, hogy a tizedes arcán könnyek csorognak végig, összekeveredve a porral, sárcsíkot húznak az állára.
- Sosem… sosem bocsátottam volna meg magamnak ha... ha…ha – nem volt képes befejezni a mondatot. Szájszéle remegett, tekintetének fénye megtört a folyékony prizmán, keze ökölbe szorult és még a rárakódott mocsok alatt is látni lehetett, hogy elsápadt a gondolattól. Nem szólt semmit, a zokogást igyekezett visszafojtani, ami nem illő egy rendőrhöz, de a tekintete mindennél ékesebben beszélt.
- Soha nem akarom önt elveszíteni. Ha meghalna, maga után halnék, és ha szükséges, habozás nélkül odadobnám az életem. Tudom, soha nem érhetek fel önhöz, de nekem az is elég, ha életben tudhatom. Csak ne haljon meg. Csak azt az egyet ne. Ne hagyjon magamra.
Murdoch szíve elfacsarodott. Maga sem tudta mit érez, annyi minden kavargott benne, sajnálat, részvét, önvád, szeretet. Legalább ez utóbbiban biztos lehetet. Crabtree mindig mellette állt, már a kezdetektől fogva, támogatta, követte, mint egy hűséges kutya, és soha nem tétovázott, ha cselekednie kellett.
Ahogy a pincében sem.
Még soha nem látta olyan dühösnek a tizedest és nem is képzelte, hogy ilyenre képes pusztán azért, hogy megmentse a felettese életét.
Előhúzott egy többé-kevésbé tiszta zsebkendőt, és óvatosan megtörölte Crabtree arcát.
Crabtree levegőt sem mert venni döbbenetében és tanácstalanságában. Csak nézte a kifürkészhetetlen, komoly arcot, az okos, szürke szempárt, a fekete, koponyára simuló hajat és hirtelen nagyon szerette volna megérintenie a bőrét. Reszkető kézzel, egy rebbenő lepke könnyedségével végigsimított a szemöldökcsonton feszülő bőrt. A vártnál sokkal puhább és melegebb volt, akár a kígyó pikkelyei.
- Köszönöm – suttogta sután, majd elkapta a kezét. A háta mögé dugta és bíborvörösre pirulva a földet kezdte el bámulni. A cipőjét méregette és illetlennek, valamint otrombának titulálta magát.
Murdoch zsebre gyömöszölte a ruhaneműt és próbált valamit kezdeni a helyzettel, de nem igazán tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy kellemesnek találta Crabtree érintését. Ráadásul úgy nézett ki, hogy ezt a mozdulatot köszönte meg, mintha valami rég vágyott, de ellopott pillanat lett volna.
- Szívesen – válaszolta megszokásból. – Indulnunk kell Crabtree. Brackenreid felügyelő már vár minket.
Egyikük se mozdult meg. Az a simítás olyan mélységet érintett meg mindkettőjükben, ami mellett nem mehettek el szó nélkül. Csak épp fogalmuk se volt, hogy mit is kéne mondaniuk.
- Uram, mondanom kell valamit – Crabtree még mindig nem emelte fel a tekintetét. Máskor oly könnyed hangja most súlyos gondtól nehezült el.
- George? – kérdezte rekedten Murdoch. Rossz előérzet kerítette hatalmába, de nem tudta miért.
- Áthelyezésemet fogom kérni egy másik körzetbe – a kijelentés mázsás súllyal hullott kettőjük közé. Olyan lett minden, mint a pincében. Sötétség vette körül, alig kapott levegőt és a pánik kerülgette egyre szűkülő körökben. Tudta, hogy nem engedhet neki, mert akkor robban az egész.
- Miért? – csak ennyit tudott kinyögni a sok, ajkára toluló kérdés közül. Érvek szorongatták a torkát, kétségbeesett tiltakozás mardosta a szívét és valamiféle elkeseredett dac tépte a húsát.
Crabtree nem felelt. Egész teste megfeszült, ahogy a benne tomboló érzések utat kerestek maguknak, de az ész akadályába ütköztek.
Dühösen felszegte a fejét, és Murdoch hökkenten állapította meg, hogy csodálkozó, szelíd szemében olyan tűz lobog, mint amikor megölte a robbantót.
Nem, ez egy másféle, pontosított egy pillanattal később és izgatott várakozás ülte meg a gyomrát.
- Mert nem tudnék eredményesen dolgozni – ez hazugság volt, mindketten tudták. Talán azt is sejtették, hogy mi az igazi ok.
Szégyenletes, bűnös dolog, megvetendő, de kétségbevonhatatlan.
Vonzás, mely egyszerre taszít az őrületbe, emel a magasba, kínzó, csillapíthatatlan vágyat ébreszt, ami mégis a legtisztább gyönyört nyújtja.
Egyetlen, apró szó, hét betű és mégis képes tönkretenni mindent, felforgatja a rendet, összezavar mindent, amihez hozzáér.
- Rendben – bólint Murdoch. A nyaka úgy bicsaklik előre, mintha guillotine alá került volna. Tudta, hogy amit tesz az helyes, de a legszívesebben pofon törölte volna magát érte.
Kegyetlenséget művel, sokkal nagyobbat, mint Caine pokolgépei. Nemcsak egy fiatal szív szárnyait tépi ki, de a magáét is, holott csak egy félórája tud a létezésükről.
- Értem – újabb kő zuhant közéjük.
Crabtree felsóhajtott.
Ostoba volt.
Vajon mit is remélt ettől az egésztől? Hogy a társadalom, a főnöke, majd boldogan beleegyezik? Valahol remélte, hogy így lesz, de a valóság még ezt az apró lehetőséget is elvette tőle.
A bomba, amit sikeresen leszerelt Murdochról, most a saját testében robbant fel, széttépte álmait, vágyait, reményeit, mindazt, amibe kapaszkodhatott.
Élt és lélegzett, de valójában meghalt. Az ölte meg, aki az egész világot jelentette számára. Egyáltalán nem vigasztalta a tudat, hogy nem volt más választásuk.
- Holnap leadom a szükséges papírokat – a szavak ostoba közönnyel csúsztak ki a száján. Fel sem fogta mit mondd, vagy cselekszik. A lábai elvitték Murdoch mellett, de egyáltalán nem látta. A fájdalom mindent elhomályosított.
Murdoch sem érezte magát jobban, de másképp nem dönthetett.
Egyikőjük sem.
Bátor tett volt, hogy Crabtree tette meg az első lépést. Megkönnyítette a dolgát és még csak azt sem kérdezheti meg tőle, hogy szándékosan tette-e.
Egész biztosan.
Nézte, ahogy Crabtree elsétál és őszintén utálta a kort, ahol élt. A jövőbe akart menni ahol nem kell falhoz állítani azt, aki feltétel nélkül, teljes odaadással mellette áll.
De itt élt és saját világának tiltásokkal terhes levegője sziklaként nehezedett a lelkére.
Az idő sem bizonyult kegyesebbnek, hiszen ezentúl nem láthatja, nem dolgozhat vele, és nem számíthat rá, úgy, mint eddig.
Keservesen felnyögött, kezébe temette az arcát és zokogni kezdett.