Az ár, amit fizetnünk kell

Tartalom: Nincs nagyobb kín, egy barát elvesztésénél. Nincs ridegebb bíró a lelkiismeretnél. Nincs rosszabb büntetés a bűntudatnál.
Páros: Shenderson
Fandom: Sherlock BBC
Műfaj: angst
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: thriller elemek, szereplő halála, Anderson POV, alternatív végkifejlet, headcanonok, dőlt betűs, visszaemlékezős részek
Megjegyzés: Szadista vagyok, ideje ezt elismernem. Még szerencse, hogy ti elláttok „normális” ficekkel, így én kiszórakozhatom magam a „furákkal”. A kép HardCandy alkotása, sokkal vidámabb, mint a novella, viszont csak az enyém, szóval dicsekszem vele. A novella amúgy a negyedénél azt mondta, hogy levél akar lenni, én meg nem állítottam meg. Talán kellett volna. Amúgy nem hiszem el, hogy Philip Anderson keresztneve, nem vagyok hajlandó elhinni.

Éreztél már bűntudatot? 
Érezted, már ahogy a fájdalom hosszú, precíz mozdulatokkal felnyitja a koponyád és vérvörös vonalakat karcolva agyad vergődő halmába, bevési, hogy te tehetsz róla,
Hallottad az üres szobában visszhangozni az utolsó, hozzád intézett szavait, amik ide-oda cikáztak a tükröződő felületek között, egyre vádlóbban, egyre hangosabban, míg végül a füledre szorított tenyérrel zuhansz a padlóra?
Én igen.
És még most is érzem, még most is hallom, és tudom, hogy soha nem szabadulhatok ettől.
Először nem fogtam fel és most azt kívánom, bár visszatérnének azok a napok. Azok, mikor kábultan lődörögtem a világban, tejüvegen keresztül figyeltem az elrohanó időt. Akkor még nem kellett bűntudattól reszkető karokkal átölelnem magam és figyelnem, hogyan falja fel az elmém az őrület, hogy lesz mind kevesebb és kevesebb mindaz, ami én vagyok és, hogy válik egyre inkább azzá, aminek látni vélem magam, egy élő hullává.
Akkor emberek rohangáltak körülöttem, fekete, elmosódó foltként vagy színes, elfolyó tintapacákként a szürke, ködnyirkos vásznon, szájukból fehér betűk kígyóztak felém, a nyakamra tekeredtek és én csak bámultam ostobán méregfogukból kicseppenő halálos hazugságaikat.
Megbénultan, hitetlenül, kirekesztve figyeltem egy olyan világot, amiben éltem, de nem voltam részese többé.
Álmodtam, elég sokat. Mostanra már csak összetört illúzióim maradtak, és lehet, hogy el fogom vágni egy szilánkkal azt a kötelet, ami még ideát tart. Mert már a szememet se akarom lehunyni, félek, hogy pont akkor jelensz, meg mikor alszom, vagy pislogok, és nem tudom elmondani, hogy bocsánat, mert mire kinyitom, te már sehol sem leszel.
De akkor rengeteget aludtam, bár nem hiszem, hogy valóban pihentem volna. Feküdtem az ágyon, bámultam a plafont, és mikor meguntam a percek számlálását, elindultam, egész Londont bejártam, és a sziluettedet láttam kirajzolódni minden lámpa fényköre alatt, minden sikátorból a cipőid kopogását hallottam.
Persze te sehol nem voltál.
Buszokon és metrókon zötyögtem, üres, égető, piros szemekkel figyelve az ablakon túl elterülő éjszakát és féltem, féltem az árnyaktól.
Féltem, hogy észreveszik a valóságtól kiszakadni készülő lelkemet, és felzabálják méregtől elgyengült tudatom és menekültem.
Menekültem a fénybe, az ostoba, éles, közönyös, elektromos fénybe, emberek közé, egyre messzebb, és messzebb, és messzebb, de mindig visszarántott egy szívembe akaszkodó horog. Aztán egyik éjjel, ahogy az ablak előtt álltam és figyeltem tükörképemet, ahogy átolvad az üvegen és lüktető táncba kezd a neonszínekkel, felfogtam.
Sherlock Holmes halott.
Én öltem meg.
Látod? Beismertem. Most is igazad volt.
A felismerés fájdalmát nem tudom elmondani. Valamit megpattant a lelkemben, egy húr, vagy egy gát és végigviharzott rajtam.
A vérem felforrósodott, helyet követelt, a pórusaimon szűrődött át, apró, rubin kristályok, kopogásuk a síron puffanó földgöröngyök. Az izmaim elszikkadtak, épp, hogy megtartottak, húsom a csontjaimra száradt, a csontok pedig átszúrták, hófehér idegen nyársakként. A szívem kitépte magát bordaketrecéből, porrá, hamuvá égett, lángjainak lobogó narancssárgája megvakított, így csak éreztem, ahogy üvöltésre tátott számon keresztül elszáll, és éreztem az utána maradt ürességet, a semmit, és nem tudtam mást csak üvölteni.
Nem tudom meddig álltam megcsonkított torzóként, néma sikollyal belefagyva az éjszakába, csak azt, hogy mire magamhoz tértem már reggel volt.
A testem, természetesen, olyan maradt, mint volt, dacára minden érzésemnek, lelki fájdalmamnak, és kifogástalanul működött. Minden egyes sejt, szövet, szerv tette a dolgát: életben tartott. Nem törődött azzal, hogy az elmém meghibásodott, füstölgő motorként viselkedett, mert a testem élni akart, így hát én is éltem.
De még mindig úgy érzem, hogy jobb lenne holtan.
Aznap reggel már nem védett a tagadás fala, az elmém megtelt szörnyű szavakkal, gonosz gondolatokkal és zavaró emlékekkel. Ez utóbbiak voltak a legrosszabbak, mert nem tudtam honnan jönnek, miféle eltemetett pokolból kaparják fel magukat és nem tudtam elűzni egyiküket sem. Ültem a széken, teásbögrét szorongatva, kesernyés fintorral az arcomon figyeltem, ahogy életre kélsz a sarokban megbúvó árnyékból, a króm konyhapulton megcsillanó fényből, a napsugarakkal táncoló porszemekből. Kinyitottad a szádat, olyan hangot adva ki, mint amikor az óra elüti az egészet, de nem szavak, hanem emlékek özönlöttek ki rajta.

Szokatlanul gyors léptek a lépcsőház felől, ismeretlen ritmus, talán kettesével szedi a fokokat. Abbahagyom a szöszmötölést, hogy halljam, kihez érkezik a látogató, megugrok, mikor az én ajtómon hangzik fel a türelmetlen dörömbölés. Fogalmam sincs, ki lehet az ilyenkor, így óvatosan, épp csak résnyire nyitom ki az ajtót, amennyire a biztonsági lánc engedi. Meglepetten felnyögök, ahogy te bámulsz vissza rám. Így közelről még jobban szembeszökik aszkétákhoz illő soványságod, éles arccsontjaid, szurokfekete hajad, és az a smaragdzöld tekinteted, ami szikrákat szór a türelmetlenségtől.
- Beengednél végre? - kérdezed és fújsz egyet.
- Miért? - dobom vissza a labdát.
- Bizonyítékot keresek.
- Legnagyobb sajnálatodra nem vagyok se gyilkos, se tolvaj.
- Könnyűszerrel rád bizonyíthatnám bármelyiket, de nem ezért jöttem. Igazán kinyithatnád ezt az ajtót, még mielőtt elveszíted az albérletedet.
Sosem hallottalak még viccelni, így leveszem a láncot. Durván félrelöksz, már bent is jársz a lakásban, és tévedhetetlenül a szobámba rohansz. Mint egy forgószél, én csak azt érzem, hogy magaddal ragadsz, de túl későn kapok észbe, nem érhetlek utol. Bezárkóztál a szobámba.
- Azonnal nyisd ki! Mégis mit képzelsz?
- Nem képzelek semmit, az ostobáknak való! - a válaszod fel-alá járkálás közben érkezik. Hallom a padlón kopogó lépteidet, azt, hogy szétdobálod a cuccaim, könyvek puffannak, ruhák suhognak, valami eltörik. Bizonyára az egyetlen váza az egész lakásban.
Mégsem tudom megakadályozni, csak bámulom a fehérre festett ajtót, elmémben egymást kergetik a kérdések és a felszólítások, de egyiket se vagyok képes kinyögni, de megmozdulni sem, mintha betolakodó lennék a saját házamban.
Óvatosan bekopogok, leszidom magam, de kinyitod az ajtót. Csalódottnak tűnsz, azonnal feltűnik, hiába telt el oly sok év, hiába öltöttél acélnál vastagabb páncélt, én még mindig látom mögötte az érzelmeket.
- Most már hajlandó vagy megmagyarázni mire volt jó ez az egész?! - sóhajtom.
- Nem.
- Akkor legalább azt magyarázd meg, hogy mi volt az a szöveg azzal kapcsolatban, hogy elveszíthetem az albérletemet! - könyörgöm. Összetámasztod az ujjbegyeidet, alaposan végigmérsz, majd nagy kegyesen válaszolsz:
- A főbérlő erősen vallásos, régimódi, így szinte biztos, hogy azonnal kirúgott volna, ha meglátja, hogy egy férfival csókolózol.
Tétován eltátom a számat, de te már távozol, úgy, ahogy jöttél és csak a feldúlt szobámnak nyöghetem bután:
- Mivan?

A múlt árnyai lassan feloszlottak a nappal világosságában, ahogy árnyékmásod is beleolvadt a csempe vonalaiba, de lépéseid hangját átvette a kanál és valahányszor hozzáért a bögréhez, a rohanásod visszhangzott a konyha csendjében.
Azt a teát már nem ittam meg.
A temetésedre majdnem elmentem. Egyedül sétáltam a temetőig, megszámoltam a parkoló kocsikat, végighúztam a kezem a holthideg kapurácsokon, majd mikor úgy éreztem, hogy sikeresen összekapartam a bátorságom, elindultam a tömeg felé, de félúton megálltam.
Nem bírtam megtenni.
Fogalmam se volt róla, hogy mit is mondhatnék neked, tulajdonképpen még most sem tudom, hiszen nyilvánvalóvá tetted, hogy soha nem bocsátasz meg nekem.
De én se tudtam magamnak, ez úgyis kegyetlenebb bármilyen büntetésnél.
Álltam egy fának támaszkodva, bámultam a gyászolókat, csupa fekete, csupa virág, csupa életnek álcázott halál. Éreztem a hideget a lábamnál, fagyott csontvázujjak kulcsolódtak a lábamra, férgek másztak a ruhámra és rothadó hús bűzét éreztem. Szorosan becsuktam a szemem, nem akartam látni, nem akartam tudni, de szétfeszítetted a szemem és élvezted a rettegésem, ahogy torkomra fagyott sikollyal bámultam földes arcod, betört koponyád, a hosszú hajszálakat és a homlokodon lévő lyukban araszoló nyüveket, a torz vigyorodat.
- Te öltél meg! – lehelted felém az igazságot.
Kitéptem magam a szorításodból, rohantam ki a temetőből, ki a városrészből, nem tudom hová, csak minél messzebb tőled, de a nyomomban lihegő emlékeknél nem lehettem gyorsabb.

            Gyűlölet árad a szemedből, ahogy nekilöksz a falnak. Vékony termeted ellenére roppant erős vagy, amit csak meghatványoz a dühöd. Ököllel sújtasz az arcomba, a felvillanó fájdalom színes karikákat dobál a szemem előtt, számban érzem a vér sós, kesernyés ízét. Eltört az orrom, regisztrálom gépiesen, miközben levegőért kapkodok. Nem sok jut, mert az alkarod elzárja az útját, de nem értem miért van ez az egész.
- Szerencséd, hogy Johnt nem hívtam, mert ha ő kapja a golyót, te sem távozol innen élve – morgod, akár egy vadászó nagymacska. A világ szétcsúszik a szemem előtt, a tudatom kétségbeesetten próbálja értelmezni a szavaid, de nem jár sikerrel.
Elengedsz, zsákként zuhanok, megkapaszkodom a tárlóban, de csak leverem, cetlik és gombostűkre tűzött bogarak, üvegszilánkok és vércseppek hullnak velem együtt. Köhögök, de már tisztul a kép, meglátom a velem szemben a radiátorhoz bilincselt férfit, a kezedben lóbált pisztolyt és érzem a lőpor szagát. Némán figyelem, ahogy nemtörődöm módon, pofán vágod a pisztoly agyával. A csattanással egy időben nekem is visszaugranak a helyükre az események. Egy szokatlan apróhirdetés, amit én, a változatosság kedvéért én dugok az orrod alá, mikor se Watson, se Lestrade nem figyel, az érdeklődés szikrája a szemedben, a zsebembe csúsztatott cetli, a tetten ért férfi lövése, és a nehéz tudomásulvétel, hogy feláldozhatónak tekintesz.
- Miért? – a szó csak többszöri nekifutásra csúszik ki a számon.
Rám nézel, szinte érzem, ahogy szétszedsz, megvizsgálsz, majd úgy hagysz, hisz nem vagyok érdemes arra, hogy újra összerakj. Minden kis darabkám külön üvölt kegyelemért, de te nem hallod.
Vagy csak nem akarod hallani.
- Mert ő értékesebb nálad – ennyi a válaszod. még hallom, ahogy felbúgnak a szirénák, majd elájulok.

Nem tudom, hogy kerültem haza.
A ruhám mocskos volt, a tükör hazudott, nem, én képzelgek, minden rendben, minden a helyén, csak én képzeltem a koponyád csattogó nevetését.
Sietve levetkőztem, beleültem a kádba, forró vizet eresztettem a bőrömre, mert fáztam, rettenetesen fáztam, teljesen kihűltem és beharaptam a szám szélét, mikor megégetett, mert a fájdalom az egyetlen megengedhető opció.
Az egyetlen, amit megengedtél nekem.
Azért bejártam dolgozni.
Senki nem szólt a felhólyagzott bőrért („elaludtam a kádban”), a vágásokért („megvágtam magam borotválkozás közben”), sem a karikás szemek miatt („túl sok a papírmunka”). Lestradenak biztos feltűnt, és szelíden megjegyezte, hogy talán szakállt kéne növesztenem. Megfogadom a tanácsát és tényleg szakállt növesztettem, de a lelkemből nem égett ki a bűntudat, sőt minden nappal egyre erősebb lett.
Minden egyes pillanatot elvettél tőlem, rátámaszkodtál az asztalra, belesuttogtál a fülembe, belemarkoltál a szívembe és egyre csak szorítottad, míg nem bírtam már tovább és kifakadtam.

- Miért pont ő? – kérdezem halkan. Lestrade, ahogy lefújta a drograzziát elhúzta a csíkot, Donovan is feladta, hogy megvárjon, és John sincs itt. Csak mi ketten és egy pillanatra elképzelem, hogy ez az igazság, hogy sosem váltunk el és most mi kényszerítjük térdre a legveszélyesebb bűnözőket, de te nem hagyom, hogy beleéljem magam.
- Kellett egy lakótárs – vonod meg a vállad. Közönyösséged tettetsz, de a tekinteted pofon vág, semmi közöd hozzá, üzened, én pedig hátrálok. A testem emlékszik a haragodra és nem akarja még egyszer megtapasztalni, de én tudni akarom a választ.
- Bárkit választhattál volna – jegyzem meg. Zsebre vágom a kezem, nekidőlök az ajtófélfának, én is színlelek, de fele olyan jó sem vagyok, mint te.
. Akár téged is – fordítod le. A hangod letépi rólam a nemtörődömség álarcát és felkiáltok:
- Akkor miért nem voltam jó neked?

- Akkor miért nem voltam jó neked? – üvöltöttem. Lendült az öklöm, de az arcod helyett a falat találom el.
A fájdalom visszazökkent az emlékbe

 - Megbízhatatlan és kicsinyes vagy Anderson – feleled és mosolyogsz hozzá.
- Te meg egy önimádó seggfej. ez nem indok.
- De az indok része. Te magad mondtad, hogy átlagos vagy, én ezt pontosan látom rajtad. Már akkor láttam, mikor először találkoztunk és ez új volt. Meg akartam tudni milyen, ha a tökéletes ellentétemmel vagyok együtt. A kísérlet azonban véget ért.
- Én csak egy kísérlet voltam?
- Igen, és már levontam a megfelelő következtetéseket, amelyek segítettek abban, hogy helyesen válasszak. Hozzám hasonló zseni nem sok akad, de nekem bőven elég, ha a bátyám egyszer-kétszer feltűnik. Az olyan átlagosnak, mint te Anderson, nem érnek fel ésszel, túl lassú, túl buta vagy ahhoz, hogy követni tudj. Nem vagy képes inspirálni, nem lökést adsz, hanem gúzsba kötsz és megfojtanál. John ő a tökéletes katalizátor, képes a megfelelő irányba terelni, anélkül, hogy ő tudna róla, és bár lassabb, mint én, mégsem ostoba. Ezeken felül pedig bátor, hűséges el tud látni egy lőtt sebet – mondod, egyenesen a szemembe nézel. Nem vádolsz, csak felsorolod a tényeket és pont ettől lesz olyan rettenetes az egész. Nem tiltakozhatom, hiszen én akartam tudni, mégis a keserűség könnyei égetik a szemem, érzem az ízüket, ahogy végigcsurognak összeszorított fogaimon, kezem ökölbe szorul, elernyed, talán az elrebbenő reményeket akarja elfogni. Gyűlölet lobban fel bennem, máglyák pogány, éhes, vad tüze, lázrózsát rajzol az arcomra. Nem tudok mit tenni ellene. Elvicsorodsz, szemed egyetlen pengeéles vonallá szűkül, kétségem sincs afelől, hogy puszta kézzel meg tudnál ölni. - Hagyd békén John Watsont! - nem emberi a hang, amit kiadsz.

Remegve állok, kitágult pupillákkal, valaki lefogott, de nem éreztem, hangok szédültek el mellettem a semmibe, talán a nevem az, de nem érdekel, a fehérre meszelt falakon átderengett a múlt sötétsége, beférkőzött a bőröm alá, vérembe vegyült, csontjaimba fúrta magát.

Fizikailag nem tudnád bántani, katona volt, de ha csak egy szót szólsz hozzá, ha csak hozzáérsz, gondoskodom róla, hogy alaposan megbánd – minden egyes szónál egyre közelebb lépsz. Megragadod a tenyerem és fehéren izzó kín cikázik végig a karomon, bizonyítva, hogy komolyan gondolod. Elengedsz, kezedet beletörlöd a ruhámba és hátat fordítasz. Kinyitom a számat, de nem tudok mit mondani, fejemben idegesen kergetik egymást semmitmondó gondolatok. Elindulok lefelé a lépcsőn, a féltékenyen nyikorgó lépcsőn, féltékeny vagyok arra a Johnra, hogy ennyire tisztán, ennyire szívből szereted. Nem tudok továbbmenni az utcán, hátamat nekivetem a 221/B ajtajának, kezembe temetem az arcom és keservesen zokogok.

Fertőtlenítő – és vegyszerszagra ébredtem fel.
A fejem nehezen süppedt a keményített huzatú párnába, szememet, még így, résnyire nyitva is, bántotta az éles fény, a végtagjaim kellemetlenül zsibbadtak, ahogy felgyorsult a vérkeringésem.
Próbaképpen párat pislogtam, míg nem égetett a lámpa és óvatosan elfordítottam a fejem.
-  Csakhogy végre felébredt Anderson! - hallottam Lestrade hangját, és talán, de csak talán egy megkönnyebbült sóhajt is.
- Miért hoztak be? Jól vagyok – a szavak darabokban esnek ki a számból.
- Attól tartok ez nem igaz. Jelenetet rendezett, képzeletbeli alakkal üvöltözött, aztán összeesett.
- Sajnálom – motyogtam. Lestrade arcára őszinte részvét ült ki.
- Fel kell függesztenem, míg helyre nem rázódik. Higgye el csak a maga érdekében.
- Felesleges! Tudok dolgozni – tiltakoztam erőtlenül. Nem akartam elveszteni a munkámat, nem is annyira a pénzkereset, mint inkább a gondolataim elnyomása miatt. Hiszen így is majd széttépték a koponyám, de mi lesz, ha ezt a kevés kontrollt is elveszítem?
- Kihez beszéltél Anderson? - kérdezte Lestrade. Nyoma sem volt az arcán a későbbi fáradságának, csupán őszinte szánalomnak, és ez még rosszabbá tette.
- Sherlockkal – válaszoltam. Nem bírtam a szemébe nézni, hát a plafont bámultam.
- Sherlock halott – mondta Lestrade és felállt az ágyam mellől. Ott hagyott ő is.
- Bár úgy lenne – suttogtam immár az üres szobának. - Bár úgy lenne.
Te is tudod, hogy a lejtőn nincs megállás, én pedig még mindig tövig nyomom a gázpedált. A lában odaragadt, a kormány már rég nem működik, de hát út sincs, csak sötét, baljós éjszaka. A felfüggesztésből lassan kirúgás lett, mert egyre eltökéltebben hittem abban, hogy élsz.
A bűntudatomat akartam csökkenteni, de csak a fordítottját értem el. Sohasem hagytál nyugtot, folyton ott motoszkáltál a szemem sarkában, suttogtál és én lassan kezdtem beletörődni, hogy mostantól megint veled kell osztoznom az elmémen.
A többi, hozzám hasonló „hívőbe” véletlenül botlottam bele.
Az interneten olvastam Watson blogját, mert hát azt nem tiltottad meg. Biztos vagyok benne, hogy direkt tetted, azért, hogy lássam milyen hatékony és ütőképes a ti kis duótok. Remekbe szabott kínzási módszer. Néha kis híján kihajítottam a monitort az ablakon, annyira feldühített a leplezetlen csodálata irántad, meg az, hogy ő részese lehetett az életednek, én pedig nem.
De az egyik kommenten megakadt a szemem, és felcsillant bennem a remény, hogy nem vagyok egyedül. Felvettem a kapcsolatot a hozzászólóval és mire észbe kaptam, már kialakult egy csoport.
Az üres halottaskocsi.
Teóriákat gyártottunk, variációkat szőttünk és ez így rendjén volt, jó volt, egy pillanatnyi lélegzetvételhez jutatott a végső lejtő előtt. Úgy tűnt, hogyha másokkal megosztom az elméletem (a rögeszmém), akkor talán eltűnik, szétfoszlik, mint a füst, de már tudom, hogy csak a vihar szemében ábrándoztam a napsütésről.
Visszatértél.
Éltél.
És nem bocsátottál meg.
Vajon ha látod a felrobbanó csillagot a szemembe, ha hallod a fekete lyuk vonzását a szavaimban, ha érezted volna az irgalomért esdeklő imát a könnyeimben, akkor másként tettél volna?
De most már ez is csak egy mi lett volna ha....
Csupa haldokló szentjánosbogár az éjszakában.
Mikor elmentél, válasz nélkül, leszaggattam a lapokat, kitéptem a gombostűket, eltéptem a színes fonalakat, leszaggattam a józan ész álarcát, leszaggattam a maradék kitartásom, egyszóval mindet, ami a valósághoz kötött.
Görcsös, fuldokló nevetéssel buktam az asztal alá, mert volt valami bizarr az egészben, valami végtelenül groteszkbe forduló kegyetlenség, amin csak nevettem, elcsukló hanggal, hisztérikusan, elszakadó hangszálakkal, túlröhögtem az összetörő kristálypaloták csörömpölését, túl a remények sikolyait. Az öklömet tömtem a számba, de leharaptam a körmeimet, a bőrt, az ujjperceket, és véres, csonka kézzel tartottam össze a fejemben összedőlő világot és tébolyult tekintettel figyeltem, hogy omlik össze minden.
Aztán vége lett.
Fáradt zihálásom megtörte a levegőt, vércseppek koppantak másodpercenként a padlón, de legalább fel tudtam állni.
Már nem én voltam. Engem magam alá temetett az összeomló életem, csupán egy kósza visszhang cselekedett a berögzült szokások szerint.
Kikerestem az egyik fiókba süllyesztett pisztolyt, még Mycroft adta, mikor felkért, hogy figyeljem Watsont, de hát nem ez a lényeg, már nem, és letettem magam mellé.
Aztán írni kezdtem, ezt írtam, ezt írom, nem azért, mert el akarok búcsúzni.
Csak meg akarok mutatni valamit.
Én is lehettem volna a krónikásod.

× × × × × × ×

Az éjszaka hideg, a levegő csípős pedig jócskán benne jár a tavaszban.
Sherlock felhajtja a gallérját, elkíséri a dübörgő diszkózene, aztán az is elhalkul mögötte, már csak a fák zúgását hallja.
Idegesíti ez a szokatlan csend, magányos csend, hiányzik belőle John puha szuszogása, mérges horkantásai, robbanó üvöltése, bármennyire is fájó bevallani.
De talán jobb is így.
Ez a dolgok rendje, azoknak a dolgoknak, amik Johnhoz tartoznak, nem pedig hozzá.
Egy ismerős autó várja, színe elvész a többi kocsi között, de eleganciája elárulja.
Mycroft.
Sherlock ezúttal tétovázás nélkül beül a bátyja mellé.
Egyikük sem kérdez, hallgatják a lágyan doromboló motort, a sötétített üvegen beszökő városmorajt. Mycroft múltból felderengő kedvességgel átkarolja Sherlock vállát, és gyengéden a vállára hajtja Sherlock fejét, majd ő is rábillenti a sajátját.
Sherlock hagyja, hogy Mycroft illata, megnyugtató közelsége körbelengje, burokba zárja és levegye róla a terheket. Tétován belekapaszkodik a karjába, jó érzés tudni, hogy ott van, mellette, nem, mint Mycroft, nem, mint a Brit Kormány, hanem, mint a bátyja.
Lehunyja a szemeit, elengedi a létezés fájdalmát, nem gondol semmire, de ez most megnyugtatja, ahogy az is, hogy Mycroft simogatja a haját.
Mycroft hagyja, hadd vesszen bele a fájdalom, küszködés nélküli létbe és nem engedi, hogy érezze az ő szomorúságát. Ő az idősebb, ő a bátyja, neki kell megvédenie, akár saját magától is, de mikor megáll a kocsi kénytelen felébreszteni.
Sherlock, mintha mi sem történt volna, kipattan az autóból, vet egy értetlen pillantást a házszámra, majd a bátyjára.
Mycroft int az esernyőjével, így Sherlock felmegy az emeletre.
Az ajtó nyitva áll, de a zár nem sérült, direkt hagyták nyitva. Óvatosan besétál, felméri a rendetlenséget, a szerteszét szórt papírokat, majd beleszagol a levegőbe. Nem csalódik, érzi a halál még enyhe, de máris átható szagát.
Sherlock a nappaliba siet, megtorpan a küszöbön, épp, hogy elkerülve ezzel a terjedelmes vértócsát.
Anderson üveges szemekkel, arcára fagyott torz vigyorral mered Sherlockra, a koponyáján lévő lyuk elárulja a halál okát.
Öngyilkosság.
Jobb kezében még ott a pisztoly, baljában vérfoltos papírköteget tart, rikító, hatalmas betűkkel Sherlock neve áll rajta.
Sherlock pillanatok alatt összerakja a dolgot, de nem tud megmozdulni, undorodik a halott Anderson üveges tekintetétől, felfordul a gyomra, így Mycroft feszegeti ki Anderson kezéből a lapokat. Kényeskedve tartja, pár mozdulattal lerázza róla a vért, majd Sherlock felé nyújtja.
- Úgy sejtem ez a tied.
Sherlock fintorogva mered Mycroftra, de azért elveszi.
Kinyitja, olvas belőle pár sort, átpörgeti a felét, majd megint beleolvas, végül sápadtan összegyűri és visszadobja Anderson mellé.
Mycroft arcán nem látszik érzelem, megint ugyanolyan közönyös, mint máskor, csak a szorosabban markolt esernyőből látszódik értetlensége.
Sherlock megvonja a vállát, de a mozdulat korántsem olyan hányaveti, mint azt szeretné, de a szavai, akár egy rúgás a halottba.
- Nem érdekel.