Sherlock 3. évad első rész - Összeszedetten, spoileresen

Amikor az ember nagyon vár valamit, és nagyon sokáig kell rá várnia, hajlamos a vágyott dolgot misztifizálni és tökéletessé tenni. Ez teljesen rendben van, hiszen ezzel újra és újra felidézzük magunknak, nem hagyjuk, hogy a lemondás ködébe vesszen, a baj ott kezdődik, hogyha nem vagyunk képesek felismerni, hogy a valóság és a vágyálmok ritkán járnak kéz a kézben, és az a dolog, amire annyit vártunk, hát, nos, annak is megvannak a maga hibái.
Törzsutas nézők, akik a legelejétől követték a Sherlockot, Johnnal együtt végigvárták a két évet, de egy fél évet szerintem minden rajongó kapott, én másféllel dicsekdhetem. Ebből következik, hogy bizony nem volt könnyű dolga Moffatéknak, ha fel akartak érni a rajongók egyre féktelenebbé váló türelmetlenségéhez, és épp ebből adodik az, ami a legnagyobb hibája, viszont némi bájt is kölcsönöz az egésznek.
A stáb ugyanis legalább három tucat fanfictionon átrágta magát, hogy az elmerogyant képekről és gifekről ne is beszéljünk, csak épp azt nem vették figyelmbe, hogy az ember nem biztos, hogy azért kíván, mert azt akarja, hogy valóra váljon.
Így aztán a részben egymást követik a zabolálanul zseniális, elborult és WTF? jelenetek, de valahogy mégsem áll össze. Talán ha másfél óra helyett, kettőt kapnak, jobban ki tudták volna fejteni az egészet, és elvesztette volna a patchworkos jelleget, meg komolyabbra is vették volna a hangnemet.
Mert az összes epikus jelenetre jutott egy gyökérség, ha ugyan nem kettő.
Moffatnak ugyanis nem volt könnyű dolga, bár elismerem, hogy egy ekkora kalibernek, mint ő illett volna elegánsabban venni az akadályt, és hozni azt a Sherlockot, meg hangszínt, amit az előző két évadban, de szegény, nagyon kedvezni akart minket, így aztán kaptunk gyakorlatilag egy fanfictiont. A szó összes értelmében.
Vissza kellett hozni Sherlockot, be kellett hozni az új szereplőket, ki kellett békíteni a többieket, felvázolni az átívelő szálat, fényt deríteni a hogyanokra és miértekre, ráadásul valamit adni is akart nekünk.
Sikerült.
Mert minden kuszasága, és tájfun-jellege ellenére igenis kellet ez nekünk. Miután Moffat a kénköves pokol hetvenhetedik bugyrába rugdosta le piciny szívünket, most leszállt, összerakta, és egy hatalmas, gigamega ölelés kíséretében visszaadta.
Most pedig, hogy felvázoltam az egyetlen negatívumot az egészből, ideje rátérni azokra a dolgokra, amiknél betömtem az öklöm, a plédem, a papírzsepit a számba, hogy halkabb legyek. (Nem sikerült)

1. John
NEM CSALÓDTAM BENNE! Muszáj ezt így kiüvöltenem magamból, ha már előző éjszaka a csendrendelet miatt nem tehettem meg. A fandom úgyis ezt várta a legjobban, a Nagy Találkozást, és vajon John, hogyan reagál rá.
T ö k é l e t e s volt.
John alaposan átplasztikázta Sherlock arcát, hol fojtogatta, hol lefelejte, amit mi is megtettünk már néhányszor. Nem lehetett nem drukkolni kedvenc ex-katonaorvosunknak.
John az maradt aki volt, bár a tizedik percben már ki kellet jelentenie, hogy nem meleg. Csak épp Sherlockhoz tartozik, és tulajdonképpen ezért volt az egész. Sherlock és John újra együtt, ketten a világ ellen, nyomoznak, száguldoznak, barátok. Kell ennél több?
Valószínüleg, mert Johnt megint elraboljak, és csak kis híja volt, hogy meg nem égették, mint boszorkányt, pedig kétlem, hogy ugyanannyit nyomna mint egy kacsa, vagy fából van. Szegényt minden évadban elrabolják, én meg simán el tudok képzelni egy ilyen beszélgetést bűnözői körökben:
- Mit csináljunk ma fiúk?
- Hát, kirabolhatnánk a bankot főnök.
- Múlt héten is azt csináltuk. Valami máshoz volna kedvem.
- Elrabolhatnánk John Watsont. Az mindig jobb kedvre deríti.
- Nem is rossz ötlet, mehetünk fiúk!
És még a bajusz is eltűnt fellélegezhettek. Martin brillírozik a szerepben, öröm nézni, zseniális és valaki vágjon hozzá már valami díjat, mert röhejesen tehetséges, és én egyre növekvő intezitással imádom.

2. Sherlock
Sherloc egy ...szott nagy köcsög, egy utolsó rohadék, egy nyomorú szocipota, aki vidáman heccelődik, miközben John kis híján felrobban a mregtől. Aztán tényleg majdnem felrobbantak, de persze Sherlock bemutatta az évszázad akcióhúzását, mert miért is ne lehetne a beépített kikapcsológombbal kikapcsolni a bombát? És arra az eposzi méreteket öltött trollkodásra, amit ott levág, meg amit még úgy pluszba elkövet a részben, nincs megfelelő szó.
Sherlock oldottab, lazább és bár ezzel jobban követi az eredeti Doyle-novellákat (a Granada-féle sorozatban, amikor a vöröshajúak klubbjával kinlódtak, pofátlanul kiröhögöte a klienst), viszont az eredetileg felállított, hűvös, távolságtartó, érzéketlen énjével nincs egészen összhangban. Én ezt be tudom annak, hogy annyira örül, hogy végre megint ő lehet a hős, a Nagy Sherlock Holmes, hogy ilyeneket művel.
De kijut neki is a drámából, mert nemcsak megkínozzák, meg ütik-verik, hanem a nyomozásnál kiderül, hogy a két év alatt végig John hangját hallotta a fejében. (Várom erről a ficet, khm, csak úgy mondom). Összeségében Sherlock egy rohadék köcsög, de valahogy úgy vagyunk vele, mint John: szeretjük, de néha nem árt neki egy-két pofon. A CSI: Baker Street, inkább ne is beszéljünk, csak csodáljuk, mert ez az volt. A túlélési trükk pedig triviális, de hát végül is mellette volt még egy jó tucat verziója, arról nem is szólva, hogy egy-két rajongói verziót is bemutatnak.

3. Mary
Mary Morstan csodálatos, gyönyörű, elbűvölő, intelligens, simán megfejt egy titkosírást, kedveli Sherlockot és eszményien mutatnak együtt Johnnal. Az csak tejszínhab a tortán, hogy Amanda a valóságban is Martin felesége.
Nem tudom minek kellett fenyegető leveleket küldözgetni, mert a rendes rajongók érezték magukat rosszul miatta, másrészt meg Mary igenis kell oda, és oké, hogy nem mindenkinek tetszik, de ettől függetlenül ki lehet mondani normálisan és nem ilyeneket irogatni. Szégyen és gyalázat, harapja le ujjukat a technika ördöge.
Jól veszi az akadályokat, és azzal a fajta szeretettel áll John és Sherlock kapcsolatához, ahogy csak egy nő tud. Nem csalódtam benne sem, pont olyan, amilyennek Doyle bácsi megálmodta, és nagyon jó helyen van ott. Nem hiszem, hogy elég hálás tudok lenni a karakteréért, és nem is tudok többet beszélni róla, pedig nagyon szeretem és kedvelem.
De azért megnyugodtam, hogy John őt nem fejelte le a taxiban, bár viccen kívül és komolyan megijedtem. Ebből is látszik, hogy Mary bátor nő, na meg az összes többi cselekedetéből.

4. Holmes-Brothers
Mycroft, is beváltotta minden hozzá fűzött reményemet, a Sherlockkal való beszélgetéseik pedig egyenesen a Valhalláig repítettek. Esélyem sincs felsorolni az összes kedvenc jelenetemet, mert ez kezdődik azzal, hogy higgadtan megvárja míg befejezik Sherlock kínzását, majd a fülébe súgja, hogy ideje hazatérnie, aztán folytatódott a sapkás jelenettel, és korántsem fejeződött be azzal mikor NEM sakkoztak. Az még most is fáj, mert lefejeltem az asztalt, hogy valahogy elfojtsam a kikivánkozó káromkodós megjegyzést. Gatiss, mint Mycroft Holmes bravúrosan alakít, és minden egyes közös pillanatukbl árad az az igazi testvéri érzület. Akinek van testvére az tudja miről beszélek, akinek pedig nincs, annak elárulom, hogy ez a versengés, meg az összetartás, és az egymás idegeinek cibálása ugyanúgy jelen van, és ettől lesz olyan hihető. A maradék hozzáfűznivalóm kimerül a gügyögésben, nyálcsorgatásban és színes, éneklő, lufi alakú szívecskék, izé, szív alakú luficskák fújásában. (Istenem, mennyi Mycroftot fogok irni!)

5. Mrs. Hudson
A házvezető néni rendkívül aranyos, és szerethető, a jelenetei pedig kivétel nélkül szívmelengetőek. Azok a somolygó megjegyzései, ártatlan kérdései és megjegyzései, amik azt sugallják, hogy jobban tisztában van a csipet-csapat viszonyaival, mint ők maguk, nos, az felbecsülhetetlen. Minden másra ott a Master Card.
Amikor John bejelenti, hogy továbblépett és talált magának valaki mást, mire Mrs. Hudson teljes csodálattal megkérdi: Ki a szerencsés fiú?
Itt állítottam le és fulladoztam ki magam a röhögéstől.
A legjobb házinéni, ez tény.

6. Anderson
Mindenkinek hangoztattam, kinyilvánítottam, és huszonötezerkétszázharminchatszor elmondtam, hogy én shippeltem először Andersont meg Sherlockot, és kicseszettül kánhonhű lettem, ami úgyse esik meg gyakran, és azt hittem, hogy milyen vicces lesz, hogy Anderson a fanklub vezetője.
Hát...nem.
Anderson ugyanis beleőrült a bűntudatba, és mi egyszerre szánakozunk rajta, és ismerjük fel benne saját magunkat. Mi vagyunk Anderson, bármennyire is fájó a beismerés. Komolyan megrendültem mikor elkezdett zokogni, legalább annyira, mint amikor Sherlock felfedte magát John előtt, de persze erre is jutott egy komolytalanabb részlet, amikor Sherlock olyan kis hülyén megveregette a kibukott Anderson vállát.
Talán ő volt a legnagyobb pozitív csalódás ami ért a sorozatban. (Anderson POV post-Reichenbach is érkezni fog, csak hogy egyet említsek)

7. Molly
Tartsa fel a kezét, aki szó nélkül el tudott menni a csók mellett. Amiről végül kiderült, hogy fikció, de azért éreztük, hogy járt az. És végül is egy puszit kapott, meg nyomozhatott Sherlockkal, ami szép gesztus volt tőle.
Molly is kijelentette, hogy túllépett Sherlockon, de mi is olyan furán néztünk, mint Lestrade. Főleg miután bemutatta a barátját, akiről várom, hogy kiderüljön, szintén pszichopata lévén csóri Molly mindig belenyúl, és nagyon hasonlít Sherlockra. Nagyon.
Nem tudom Moffaték meddig fájdítják még vele a szívünket, vagy meddig kínozzák még, vagy, hogy mit akarnak vele, de biztos, hogy könnyezünk még vele és rajta.

8. Mindenki más
Morant sajnáltam, hogy kihagyták, mert lehetett volna egy prögős, akciódús rész vele, nem, nem fanfiction alapon, azt már mellőzük kérem(!), viszont nekem az a pár perc is tetszett, mert legalább benne volt.
Ahogy Lestrade megölelte Sherlockot, na az is tetszett, bár nem vártam ezt a felügyelőtöl.
A Holmes-szülők megdöbbentően normálisak, de én nem hiszem el, hogy nem lappang valami a háttérben, mert egy gyereket még el lehet cseszni ilyen brutál módon, na de hogy kettőt? Az tetszett, hogy Ben szülei játszották Sherlock szüleit, tljesen családias lett a rész.
A Tetőjelenet. Sheriarty. Kell részleteznem? Nem mintha tudnám, ugyanis még mindig rózsaszín csillámlón pocsolyának érzem magam. Nos, az öcsémmel ma fogom megnézni, így majd tájékoztatlak titeket arrról, hogy ez miként festett egy abszolút kívülálló számára.

A résznek nyilvánvalóan vannak hiányosságai, összefüggéstelen momentumjai, és lehetett volna ennél kevésbé túlspilázott. Bele lehet kötni, itt-ott érdemes is a rendező orra alá dörgölni, hogy térjen vissza szépen a megszokott vonalra, de azért tegyétek a szívetekre és valljátok be, hogy tetszett, minden tökéletlensége ellenére. Mert szerethető volt, és ezt nemcsak azért mondom, mert alapból is kiszúrom az élet apró örömeit, hanem azért, mert láttam már ennél sokkal, de sokkal rosszabbat, amit ugyanígy vártam. Konkrétan a Hobbitot, amiben akkorát csalódtam, mint ide Mexikó, és nem szoktam ilyet mondani, de most igen: aki olvasta a Hobbitot, az csak akkor nézze meg, ha nagyon, nagyon, nagyon szereti Martint, Benedictet vagy a stábot. Szóval a Sherlock 3x01 négy pontot kap az ötből, mert hiányoztak belőle dolgok és indokok, de mégis szeretve érzem magam.
És tudjátok nekem tetszett, de ne hagyjátok magatokat befolyásolni. Nézzétek meg és döntsetek a saját benyomásaitok alapján. És persze irjatok sok-sok fanfcitiont :)
Részemről boldogan halok meg.
Sherlock legyen veletek!

U.I.: Azért kiváncsi vagyok, hogy mi lehetett a premieren! Gondoljatok bele nézők, plusz a színészek, áháhá mekkora buli lehetett már! Ahogy a forgatás is. Heppem, hogy elképzelem a forgatásokat, csak a magam szórakoztatására. De akkor is. Szörnyen jó lehetett.