Kard Rendjés edzéseink 2.

Változatlanul az a meggyőződésem, hogy semmi nem zökkent vissza úgy a valóságba, mint egy fejeden puffanó plüsskard.

Vagy egy fémmel kapott körmös.

Igen, én is a Sherlock körül pörgök, élek és halok, de hiába Martin és Ben BAFTA-díjas szereplése, hiába Moffat és Gatiss rendezése (akiket be kéne zárni egy üres szobába, netelérhetőség nélkül, egy szekérderéknyi papírral és tollal), és a szado-mazo fandom, azért ha kadvívásról van szó, akkor mindez másodrangúvá degradálódik, ha nem egyenes harmadrangúvá.

Egyrészt azért, mert edzésen nem engedhetem meg azt a luxust, hogy nem figyelek oda, másrészt azért, mert ez velem történik és nem csak kívűlállóként nézem.
A rajongás nem játszik.
Ráadásul még mindig nem láttam a második részt, csütörtökig nem is fogom már, viszont megbeszéltem Rékával, hogy csapunk egy mozizós hétvégét. Ő animéket nézet velem, én meg a Sherlockot. Valószínűleg úgy fogom csinálni, hogy előszőr a 2x03-at nézetem meg vele, hogy mégis képben legyen, aztán majd az új évadot. Az egészet nem nézetem meg, mert sok az egy embernek.
Tehát odafele kitárgyaltuk a kölcsönös rajongást, majd átöltöztünk és bementünk a tornaterembe, ahol szembesültünk a létszámmal.
Saccoljatok mennyien lehetünk az új év első edzésén?
Négyen.
Boba, mint oktató, András, aki csak úgy lejött Pestről, Réka meg én. Halmai Tamás csak lenézett, de nem edzett, mert még a karácsonyi edzés alatt kapott egy akkorát, hogy eltört a hüvelykujja.
Azt kell mondjam, hogy ez előfordul, de mutassatok nekem egy olyan sportot, ami veszélytelen. A sakk sem az, mert a konkurencia alaposan kiszúrhat veled, rácsukja az ajtót az ujjadra, vagy valami. De azért menőbb azt mondani, hogy rávágtak egy karddal azért ilyen, mint azt, hogy egy ajtó volt.
Már Tamás se vette annyira zokon, úgyse tud vele ennél többet kezdeni, csak azt fájlalja, hogy nem tud irni.
Az edzés a kiscsoportos létszám ellenére jó hangulatban telt, bár én titkon örültem, hogy nem hajtottak bennünket halálra, bőven jó volt ilyen visszaszokós, magunkratalálós, belelendülős edzésnek, az ünnepek után.
Elsőnek bemelegítettük az izületeinket, majd fogócskáztunk. Mert nem volt szertárkulcsunk, így labdázni se tudtunk.
A szabályok úgy változtak folyamatosan, hogy előkészüljünk a vívásra. A rendes fogócskát nehezítettük, hogy azonnal vissza lehetett adni a fogóságot (tudod, megérint, visszacsapsz, így ő lesz megint a fogó), majd következett az, hogy el is lehetett hárítani, ami mind a pusztakéznél, mind a vívásnál működőképes, a megfelelő módosításokkal persze.
Úgy fél óra játék után kardot/federt (újak kedvéért: fém gyakorlókard, keskenyített penge, a hegy vége visszahajtva egy kicsit és be van tekerve, a markolat felett még egy keresztvas funkcióval bíró kialakítás, majd hozok képet), vettünk a kézbe és elkezdtük az érdemi munkát.
Védtünk.
Jó, ismételtük a védést.
Párokba álltunk, elég nehéz volt választani, a rengeteg ember közül, megbeszéltük, hogy ki támad, így a másik értelemszerűen védett.
A védésnek három esetét ismerjük, és tanuljuk: első esetben, csak féltjük a tyúkszaros életünket, ahogy Heitter Peti szokta volt mondani, és csak ellépünk a kard elől. Hátra, mert ugye nem előnyös dolog, ha egy darab vas áll ki a fejünkből. A második eset, amit most először ismételtünk, hogy lappal, szigorúan csak lappal kivédjük az ütést. Csak a filmekben érintkezik él az éllel, ami jól néz ki, de nulla haszna van. A harmadik eset, amit még vettünk a nap folyamán, hogy védek, de előnyt szerzek, vagyis fáj.
A másiknak.
Ami jó nekünk, ugye.

Úgy gyakoroltunk, hogy a másik ütött meghatározott számű felsőt (felülről lefelé irányuló ütés, még mielőtt valaki ruhaneműnek hinné), mondjuk hármat. Az első ütést védtük simán, a másodiknál felmentünk ökörbe (alapállás, jobb és baloldalra is felvehető, hegy az ellenfél arcába néz, egyik lap lefelé, másik lap felfelé, hüvelykujj alul, markolat és keresztvas fejhez közel, de nem vágod homlokon magad), aztán a következő ütésnél átvisszük másik oldali ökörbe a kardot. A hegy végig az ellenfél arca előtt mozog, nem engeded le, nem viszed le, a lehető legkisebb helyen viszed végig, hogy ne adj esélyt a másiknak. A kaszálás, azok a nagy íves, szép, de teljesen funkciótalan mozdulatok csak a filmekben működik, ahol csak az hal meg, akinek előírták, és nem is igazándiból. Arról nem is beszélve, hogy a testet támadod, nem a kardot. Ettől fügetlenül nincs bajom a filmes vívással, annak is megvannak a maga trükkjei, épp csak az egy másik világ.

Elkalandoztam.
Na ha ennél az átvivős játéknál megfelelő az ütemezés, mert az sem mindegy, a távolság, és az erő, akkor a másik kardja megakad a te keresztvasadban, te meg megborotváltad a homlokát a bőrével együtt. Ez egy csavarás, vagyis technika, de hiba lenne abba a csapdába esni, hogy most már überszuper és legyőzhetetlen vagy, mint a Rambo. A valóságban ugyanis még a pisztolyt is újra kell tárazni, és a technikának megvan a törése, ami előidézi azt, hogy mégis téged vágnak el. Aztán ennek a törésnek is megvan a maga törése, a törés törésének is van egy törése és így tovább a végtelenig.
Tulajdonképpen ez az elme játéka is, hiszen fel kell mérni az ellenfelet, nyílást kell találni rajta, olyan helyzetbe hozni, hogy meg lehessen támadni, technikázni, visszavonulni ha szükséges, aztán újra, mindezt pillanatok alatt. Én mondom gyönyörű.
Fantasztikus.
Én nem tudom mi a jónyavalyát csináltam mielőtt megismertem őket, de az biztos, hogy nem tudnék élni nélkülük. Nem csak azért vagyok rá büszke, mert egy különleges hobbi, vagy mert mélyen emberi az egész közösség, minden hibájával és erényeivel, hanem azért, mert harcolhatok és tanulhatok. Harcolni tanulok. Plusszba még egy olyan hagyományt is örzők, amiről az átlag azt hinné, hogy nincs létjogosultsága. Innen üzenem, hogy igenis van, az egész lovagi szellemmiséggel karöltve.
Ugyanígy vagyok Veletek is csak épp pepitába.
Amúgy megfigyeltem bárakárhányszor szóba kerül a hobbi, én átvedlek utazó ügynökbe, mert a második-harmadik mondatommal már felszólítok mindenkit, hogy jöjjön le edzésre.
Bár elismerem, hogy tíz perc futás után az ember lányának korántsem íly nemes gondolatok járnak a fejében, hanem, hogy megtanuljon levegőt venni a fenekén, lehetőleg másodperceken belül.
De hát ezt is vállaltam, így birom. Valahogy.

Az edzésnél egyedül a bukfencekkel akadtak problémáim, mert hányingerem támadt. Igazából nincs tériszonyom, a vizen sincs problémám, nem bújok az ágy alá viharkor, és nem sikítok minden kis vacak élőlénytől, de ezeket a pörgős, körbe-körbe, átforduló dolgokat nem bírom.

A bújocska különben is jobban tetszett.

Igen, bújócskáztunk egy tornateremben.

Következtessetek.

Hát így, ennyi volt az edzés, ennek ellenére, vagy éppen ezért elfáradtam, mert ugye az ünnepek alatt én se csináltam mást, mint olvastam, meg pihentem, viszont vissza fogok rázódni.

Nem szokásom ilyen kijelentéseket tenni, de...Tudjátok mit? Most se fogok.

Hát ezzel is telnek a hétközheteim kedd estéi, csatakosra hajtom magam és élvezem.

Néha azzal szórakozom, hogy megjegyzem magamnak, hogy Lokit simán lenyomnám, de mással még nem akasztok bajuszt :)

Meg megjegyzem, hogy irni fogok egy Kard Rendje, Sherlock BBC crossovert, de soha nem lesz belőle semmi. Csak úgy kéne.

A Kard Rendje legyen veletek!