Elátkozott blues

Nem vagyok szuperhős,
sem szupersztár,
nem forog köröttem
semelyik világ.
Nem születtem úgy,
mint az istenek.
Sorsomat sem magam
választottam meg.

Vagyok, aki vagyok
ezt szánta az ég.
Élek, ahogy élek
mást mit tehetnék?
Csak megyek előre
mindig utamon.
Vállamon a démonom
és az angyalom.

Kettétép a végzet,
de az élet egyben tart.
Nem jut más részemül
csak örökös kudarc.
Természetem része,
ezt tudom én már rég,
sötétből lépkedek
ó, a fény felé!

Hív engem és csábít,
mint éjjeli rovart.
De nem tudom: megóv,
vagy elpusztít majd.
Mégis mennem kell,
ez belső parancs
bár jól tudom, hogy eszem
más irányba hajt.

Választani kéne,
de nincs helyes irány.
A keresztútnál engem
csak egy démon vár.
Alkut nem ajánlj,
csak vigyorog rám.
Jól tudja ő is,
hogy a pokol vár.

Miért élek még?
Magam sem tudom.
Előre megírt sorsom
vezet utamon.
S ha eljön értem,
ó, a zord halál!
Hát elátkozott lelkem
föld mélyébe száll.

Deák-Bill Gyula után szabadon. Aki amúgy a keresztutas részben Supnat utalást talál felfedezni, az jól látja, mert tényleg belepofátlankodott. De nem a fanfic-vers kategória, csak úgy illett oda és kész. És naná, hogy tanulás helyett irtam!