Filózófikus megnyilvánulás

Ez nem egy történet, csak egy végigvezetett gondolat, így hát a bloghoz csapom hozzá. A stílusa ne tévesszen meg senkit, csupán irodalmian megfogalmaztam egy gondolatomat, ennyi az egész. Néha megéri így végigvezetni, mert nekem tetszik. Főleg, mert olyan összeszedett.
Hát tessék:

Van, mikor nem segít semmi. Van, hogy eljátszottad az utolsó esélyedet is. Van, hogy a szakadék szélén táncolsz, és csak arra vársz, hogy valaki belelökjön végre, hogy eltűnj ebből az árnyékvilágból. Van, mikor a szenvedések teljesen összetörnek, a mélybe taszítanak, oda ahonnan nincs visszatérés. Az élet felkap, mint könnyű falevelet, száraz virágot, táncba hív, pörget, forgat, de mire észbe kapnál elragadott, ismeretlen tájakon jársz, távol az otthontól. És a Szél visz tovább, de immár tépáz, üt, ver, szédít, hogy megnyomorodsz. Aztán a földre dob egy idegen, hideg földre ahol nem ismersz senkit és téged se ismernek. Idegen leszel, számkivetett, utolsó az utolsók között.
És mégis.
Élni kell.
Valahonnan a világűr sosem látott részeiről jön, csillagporban megfürödve, fényben megtisztulva, hullócsillagok szikrájában újjászületve egy titokzatos, minden mást fölülbíráló parancs, hogy élni kell. Akkor is ha nincs miért, ha nincs kiért. Ha minden elveszett, ha minden összeesküdött ellened, ha az egész világ kitaszított. Akkor is ha mindenben csalódtál, ha benned csalódtak, ha nincs miben hinned, ha még a Sátán is undorodva kerül el. Élni kell.
De miféle játéka ez a Sorsnak? Miféle gúnyos, megvető játéka az elmének, hogy nem engedi eldobni azt, ami kevesebb a Semminél? Miféle ellenszegülése a szabad akaratnak, hogy nem szúrja szívbe a tört, nem lépi át a tető szélét, feljön a víz alól?
Küzd azért ami már rég elveszett, harcol egy sosem volt világért, egy lélekért, ami ki tudja mennyit ér az égi mérlegen. Mégis szembeszáll, ha kell akár az egész Univerzummal, egy törvényen kívülinek törvényt szerezve, egy száműzöttnek új esélyt adva, egy elesettnek segítséget nyújtva. Ha megbénul az agy, ha összetör a test, ha elveszik az értelem, kihuny az akarat, a lélek, eme rejtélyes és bámulatos találmánya az Úrnak, még kér, követel, kiabál, küzd, mert nem veszhet el. Mert ha már semmi nem igaz, ha minden a visszájára fordult, ha a halottak kikeltek a sírokból, és ha összeomlott az egész Világegyetem, a lélek még nem adja fel. Ő soha nem adja fel. Az ember már lemondott mindenről, de az a motor, ami hajtja az egész gépezetet, még forog, még működik, még kihasznál minden másodpercet, mert ő tudja mi az igazi szenvedés. A poklok forró tüzében égett, keselyűk alakították éles csőrükkel, démonok ruházták föl értelemmel és az ördögök oltottak belé tudást. Kínok üllőjén kapott akaratot, amit fémkalapácsok vertek bele.
Az angyalok tiszta forrásvízből könnyeket adtak neki, hogy mindig emlékezzen. Egy tollat is kapott, hogy tudja mi a feladata: a küzdelem.
És a lélek küzd. Küzd azért, hogy elmondja, mi az igazi szenvedés, küzd azért, hogy meghallgassák, küzd, hogy végre mások is lássák, amit ő. Hogy jobb sorsuk legyen. Kiabál, ordít, mindent megtesz, de csak az hallja aki igazán mélyen van. Aki magán érezte a kárhozat forróságát, aki bepillantott a végtelen szenvedés birodalmába, aki látta egy másik dimenzió szörnyű fájdalmait. Vannak olyanok akik összeroskadnak a teher alatt, tehetetlenül fekszenek, mert a lelkük, a feladat, túl sok és ők túl gyengék. De mindig vannak erősek akik kezet nyújtanak a gyengéknek, akik megértik lelkük szavát, akik nem félnek kimutatni, hogy ők is emberek és nem restellnek harcba szállni mindazokért akik úgy vélik, minden elveszett. Mert Élni kell. Nincs válasz a Miértre, csak egy ősi parancs, ami minden élőlénynek diktál, egyetlen hatalmas akarat, egy végső következtetés a sok hiábavaló gondolkodás eredménye. Élni kell. Ennyi a titok, és mégis jobban el van zárva, mintha egy másik időben, egy másik térben lenne. Mert csak azt nehéz meglátni amit nem akar. Nyilvánvaló, egyszerű, de mégis a legnehezebben teljesíthető parancs. Főleg akkor ha minden összeomlott. Mert önsajnálni sokkal könnyebb dolog, mint felállni és újra kezdeni. Ez a helyes út, amihez számtalan ösvény vezet.
Hogy ki melyiket választja az már részletkérdés.
Egy szabályt azonban mindenképpen be kell tartani: élni kell.      

A tördelése nem az igazi, de most jó lesz ez, míg kitalálom, hogy hogyan írjam le az ötleteimet. Persze ne vinnyogjak, csak hát, ezt szoktam meg. Amúgy már majdnem irtam egy Hannibál ficet, ami annak a biztos jele, hogy én is elkaptam a dolgot, de nem hozta a sorozat hangulatát, hát összetéptem. Most meg sirok, hogy miért tettem ezt. Áh, eszement egy ember vagyok. És még a hajamat is levágatam, bár ez most jól áll.
Minő érdekes hírek, hát nem igaz?