Párterápia

( OTP7 Challenge – második történet (pótlás))

Tartalom: Johnnak és Sherlocknak magánéleti problémái adódnak.
Megadott téma: Egymás ruháiban
Műfaj: fluff
Páros: Johnlock
Fandom: Sherlock BBC
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: slash
Megjegyzés: ez egy minden kétséget kizáróan egy szirupos firkálmány, minden cél és értelem nélkül. De nézzétek a griffet giffet! HardCandytól kértem kölcsön, hát nem szép?

A váróban kellemes hűvös uralkodott. A ventillátorok halkan búgva frissítették fel a levegőt, az illatosító pedig, legalábbis hite szerint, nyári zápor illatát árasztotta.
Sherlock szerint inkább hasonlított egy ázott kutya szagára, de John nem nyitott erről vitát. Hátradőlt a széken, karját összekulcsolta a mellkasa előtt és mély hallgatásba burkolózott. Egész lényéről ordított, hogy mélyen és őszintén haragszik Sherlockra, valamint, hogy semmi kedve itt lenni.
Ez utóbbit Sherlock nem és nem tudta felfogni. Valami, valahol félresiklott és ő önerőből nem tudott rájönni, hogy hol és mikor. Logikusnak tűnt, hogy egy külső szakértőre bízza a dolog felfedését. Mindent elrendezett és Johnnak csak annyi volt a dolga, hogy eljöjjön vele. Természetesen nem várta, hogy a megérkezésük pillanatában minden helyrezökkent, de erre a teljes elutasításra nem számított. És hiába mondd bármit, csak ül ott és néz maga elé.
Igazán bosszantó.
Végül feladta a párbeszéd kicsikarására tett kísérleteit, hátradőlt, majd lehunyta a szemeit és unatkozott.
Nem merülhetett el ebben a foglalatosságban, mert egy lágy, női hang szólította őket.
Beléptek a szobába, leültek a fekete bőrfotelekbe és ugyanúgy hallgattak, mint eddig.
Nem is köszöntek.
Sherlock úgy vélte, hogy ez teljesen felesleges, John meg nem volt hajlandó figyelmeztetni az elemi udvariasság szabályaira.
A nő zavartan megköszörülte a torkát és áttörölte a zsebkendőjével a szemüvegét.
- Nos, uraim, mi is a problémájuk? – kérdezte alaposan begyakorolt, nyugodt, bíztató hangján.
Néma csend. Sherlock már tudta, hogy a szemüvege nem a látás javítását, hanem a divatot szolgálja, nemrég ment férjhez, szeret kertészkedni és, hogy macskát tart otthon, de a kérdésre nem tudott felelni.
- Kérem, csak akkor tudok segíteni, ha önök is akarják! – tárta szét a kezeit a nő tehetetlenül.
- Nem szól hozzám – bökte ki végül Sherlock, nagyjából egy duzzogó kamasz hangszínén.
A nő egy picit felsóhajtott, keresztbe tette a lábait, enyhén előredőlt, hogy jelezze, csak rájuk figyel.
- Tehát hiányos a kommunikáció. Pontosan mióta nem beszélnek egymással?
- Fél órája, mióta itt vagyunk – jelentette ki Sherlock. John erre gúnyosan felhorkantott, de ez volt minden reakciója.
Sherlock teljesen kiakadt tőle. Úgy olvasott benne, mint egy csupa nagybetűvel nyomtatott könyvben, de azt mégse tudta kivenni belőle, hogy pontosan miért haragszik rá. Ez pedig alaposan összezavarta.
- Úgy érzem, hogy ön nem fordít elég figyelmet a partnerére – jegyezte meg a terapeuta. Sherlock megrázta a fejét és hevesen ellenkezett.
- Ez nem igaz! Mindig elmondom neki a részleteket, bevonom a nyomozásába, meghallgatom… - esélye sem volt befejeznie. John feladta a hallgatását és éles kacajjal fojtotta bele a szót.
- Még, hogy meghallgatsz! Csak fújod a magad kis mondandóját és fütyülsz arra, hogy én mit gondolok. Ráadásul mindig mindent én csinálok, bevásárolok, végighallgatom a következtetéseidet, elviselem a nyűgjeidet, feltakarítok…
- Azt Mrs. Hudson szokta – javította ki automatikusan Sherlock.
- Nem ez a lényeg! – ordította John, mire Sherlock döbbenten nézett rá. Még sosem látta ilyennek, sértődöttnek, dühösnek, szomorúnak egyszerre. Fogalma se volt róla, hogy mit kéne tennie, pedig tőle vár valamit, valami fontosat. Mégsem tudott rájönni, hogy mi az.
John szép lassan visszaült a fotelba és újra megnémult.
- Több időt kéne együtt tölteniük, hogy jobban megismerhessék egymást – javasolta a nő. Teljesen feleslegesen, egyikük se figyelt rá.
Sherlock a maximális fokozaton túráztatta az agyát minden eredmény nélkül. Nem maradt más hátra, mint rákérdeznie.
- Akkor mi a lényeg?
- Az, hogy tárgyként kezelsz! – fakadt ki John. Szembefordult Sherlockkal, dühösen gesztikulált, ahogy a szavak szinte előtörtek a szájából. – Azt hiszed elég egyet füttyentened és máris ott vagyok, engedelmesen loholok a nyomodban és te azt hiszed, hogy azért vagyok ott, hogy ne halj bele az unalomba! A nagy Sherlock Holmes csak egy öntelt, unatkozó kamasz, és nekem elegem van abból, hogy képtelen vagy felfogni, hogy mit jelent a hétköznapi kötelezettség! Mikor hagytad végigdolgozni egy napot? Mikor vásároltál be utoljára, mármint minden hátsó szándék nélkül? A tej ugyanis még mindig nem a fán terem! Egész egyszerűen azt akarom, hogy végre figyelj rám és csak rám és néha kérdezd meg, hogy veled akarok-e menni! – kifulladt. Két kezével eltakarta az arcát, csak a válla mozgásán lehetett látni, hogy mélyen lélegzik, hogy lenyugtassa magát.
- Azt javaslom… - kezdte a nő, de Sherlock ráförmedt.
- Ha közbe mer szólni, magára bizonyítok egy gyilkosságot!
A nő döbbenten engedelmeskedett, annál is inkább, mert Sherlock profilból egy pillanatig úgy festett, mint egy vicsorgó farkas.
Sherlock John elé guggolt, óvatosan elvette a kezét az arca elől és John könnytől csillogó szemébe nézett.
- John Hamish Watson – kezdte, lágyan ejtve minden egyes szót. – Én vagyok a legostobább és legszerencsésebb férfi a világon. Rettenetesen, szívből, őszintén sajnálom, hogy nem mondtam elégszer milyen sokat jelentesz nekem, mint hű társ és igaz barát. Természetesnek vettem, hogy mindig ott vagy mellettem és meg sem fordult a fejemben, hogy többre vágysz. Rémesen viselkedtem és erre nincs semmilyen mentség, ráadásul azt sem ígérhetem, hogy nem követem el még egyszer ezt a hibát. De azt akarom, hogy tudd, szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Te nekem nem a legértékesebb vagy a világon, hanem maga az egész világ.
Elhallgatott.
- Ó, te zseniális idióta! – sóhajtotta lágy mosollyal John. Egyik kezét gyengéden Sherlock arcára simította, majd előre hajolt és megcsókolta.