Semmi nem lehet egyszerű

(OTP Challange - első történet)

Tartalom: Egy lány fanficet írna, csakhogy egy "baleset" miatt ennek lőttek.

Megadott téma: Más stílusban

Műfaj: Elborult

Páros: Sheriarty

Fandom: Sherlock BBC

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: megnyilvánultam, néhol durva beszéd

Megjegyzés: A régi motorosok már tudják mit jelent ez, az újak, nos, ők, majd megtapasztalják. Érdemes egyáltalán nem komolyan venni, mondjuk nehéz is lenne.

Dohos szag terjengett a pincében. A plafonból víz csöpögött alá, apró tócsát képezve, amiből egy sovány patkány oltotta szomját. A férfi kifejezéstelen tekintettel bámulta a rágcsálót, majd a börtönökére emlékeztető ajtó felé fordította a fejét. Keskeny fénysugár szűrődött át a résen, nem látszott semmi mozgás.

Kezdett nagyon unatkozni.
A kezét összekötő madzagot már régóta elvágta, de az ajtó zárjához nem volt elég a hajtű.

- Ez hülyeség. A hajtű nem viszi el a madzagot, viszont a zárat nyitja. Egyáltalán tájékozódtál mikor elkezdted ezt? – Sherlock dühösen legyintett egyet, majd visszaült a fotelbe. Szórakozottan cincogtatni kezdte a hegedűjét, mint aki felől teljesen mindegy, hogy mit csinál a másik. De a viselkedésében igenis érezhető volt, bizonyos fajta néma dac, amitől Linda abbahagyta a gépelést és a férfi felé fordult.
- Elolvastam az összes történetedet és megnéztem kétféle feldolgozást is, úgyhogy igenis tájékozott vagyok – jelentette ki, kissé indulatosabban az indokoltnál.
- Ne áltassuk egymást. Ez az egész nevetséges és logikátlan, ráadásul a stílusod is pocsék.
- Mintha maga annyira értene ehhez! Különben is mit szól bele? Maga a szereplő, én az alkotó, én vagyok a főnök.
- Ezt végképp kétlem. Nem vagy uralkodó típus, csak a rajongásod akarod kiélni ilyen ostoba módon. Az egyetlen ok, amiért még mindig nem léptem le, hogy nem tehetem. Sajnos ennyire még nem vagyok élő személy.
Linda nyelt egy nagyot, visszatartott egy-két sértést, és visszatért a klaviatúra püfföléséhez.

A karórája és a mobilja híján nem igazán tudta mennyi az idő, de a nap állásából úgy következtetett, hogy valamikor délután felé járhat.
Az ajtó végre kinyílt, az éles fény pár pillanatig megvakította, majd mikor újra becsukódott egy tálca pihent a földön, rajta víz és valami tésztaféle.
Ezek szerint életben akarja tartani, bárki rabolta el. De vajon mi haszna van ebből?

- Ha a váltságdíjas verziót akarod használni, előre szólok, hogy nem ésszerű.
- Nem azt akarom használni! Légy szíves, hagyj már dolgozni! – csattant fel Linda. Nagyot kortyolt a monitor mellé rakott pohárból és máris lehiggadt egy kissé. Sem a meleg, sem Sherlock társasága nem tett jót a vérnyomásának, de ezt pár korty vízzel szabályozni tudta. Elgondolkodott, hogy esetleg a konzultáns detektívet is leönti valamivel, hátha attól nem beszélt többet, de aztán elvetette az ötletet. Egy unatkozó Sherlock még mindig jobban kezelhető, mint egy morcos Sherlock.

Egész biztosan nem a pénze kell neki, hiszen abból neki is annyi van, hogy fenn tudja tartani az albérletet, meg valahogy fedezze a napi szükségleteit. Bár John ebben pontosabban tudna nyilatkozni nála, mert mindig ő kezelte a pénzügyeiket, egész eredményesen.
Esetleg bosszúálló típusról van szó, de csak egyetlen személyt ismert, aki túl tud járni az ő eszén, viszont Moriarty sosem alkalmazni ilyen, az ő szemszögéből nézve, unalmas módszert. És nem is ide rejtené.
Ezzel megint ott tart, ahol a part szakad.

- Előre látom, hogy te is össze fogsz boronálni azzal a ripaccsal – mondta Sherlock. Maga mellé tette a hegedűt, lehunyta a szemét és úgy helyezkedett el a fotelben, ahogy a nagy mártírok tették volna, ha történetesen vallatásukkor kényelmes ülőalkalmatosságban kapnak helyet, és nem kínzókamrában.

- Ezt most miért nekem mondod? Emberek százai írtak már össze titeket, az enyémnél sokkal intimebb módon, úgyhogy ezt nem vetheted a szememre.
- De igen. Ugyanis ha én nem vagyok hajlandó veled együttműködni, akkor nem fogod tudni megírni ezt a fércet és nem kell megint elszenvednem azt a megalázó fizikai kontaktust.
Linda felsóhajtott. Ez az ő formája. Végre nekiáll, hogy megírja élete első ficcét és erre, tessék. A főszereplő lehetetlenné akarja tenni a munkáját.
Remek, igazán remek.

- Ugyan, ne játszd meg magad! – a kisfiúsan vidám hangra, mind Sherlock, mind Linda összerezzent. Moriarty lazán a falnak támaszkodva majszolt egy almát, arcán az elmaradhatatlan cápavigyor. Linda egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy vajon, hogy képes egyszerre enni és mosolyogni, de aztán eszébe jutott egy sokkal nagyobb probléma. Most kétfelől fogja kapni az információkat és a végén tuti, hogy nem lesz semmi a novellából. pedig olyan szépen indult az egész!
- Te meg mit keresel itt? – horkant fel Sherlock, és ha történetesen a tekintettel ölni lehetett volna, akkor Jim egész biztosan holtan rogyott volna össze. De legalábbis fuldokolt volna egy sort.
Ehelyett egy pontos dobással a papírkosárba hajította a csutkát, és a fotel karfájára csüccsent. természetesen azéra, amelyikben Sherlock helyezkedett el. Az igyekezett távolabbra húzódni, de nem sok mozgástér állt a rendelkezésére, ahhoz pedig túl büszke volt, hogy másik ülőhelyet keressen. Jim ezt szemlátomást élvezte, mert igyekezett minél közelebb kerülni Sherlockhoz.
Linda halkan felnyögött és kezével eltakarta az arcát. Azt tudta, hogy ennek a műfajnak is megvannak a maga nehézségei, de erre nem számított.
- Nekem is kijár egy kis lazítás. Számomra úgyis örömnap, ha így találkozhatom veled. No és mit csinál a mi kis angyalkánk?
- A józan eszét óvja – nyögte. Visszafordult a monitor felé és megpróbálkozott a gépeléssel, remélve, hogy így valahogy meg tud feledkezni váratlan vendégeiről.

Nem jutott más variáns az eszébe, így jobb ötlet híján, elfogyasztotta a tésztát és megitta a vizet. Nem érzett semmi mellékízt, bár ettől még lehetett méreg valamelyikben. Sok mérget látott már, amelyiknek nem volt mellékíze. De ha meg akarta volna ölni, nem hozta volna ide. Csak tudná, hogy mit akar tőle!
A patkány közelebbről is szemügyre akarta venni, de egy jól irányzott rúgással jobb belátásra térítette. A rágcsáló fájdalmas vinnyogással eltűnt egy lyukban. Közelebb húzódott, abban a reményben, hogy szert tehet valami információra a raboskodása helyszínét illetően, de arra nem számított, hogy valaki van a túloldalon. A patkánynak mondott néhány jelzőt, a hangja nagyon ismerősnek tűnt. De persze az nem lehet, hogy ő legyen.- Ez roppant kedvezőtlen fényt vett rám! – sóhajtotta Jim, Linda füle mellett. Ettől ő ugrott egyet a székben, és csak remélni tudta, hogy nem kapott maradandó szívkárosodást. Frusztrálta, hogy egyáltalán nem hallotta, hogy mikor osont mögéje a férfi, és hirtelen nagyon szeretett volna nagyon máshol lenni. Vagy legalább valami önvédelmileg használható tárgyat a keze ügyében tudni, de az egyetlen dolog csak a rémülete és a menekülési ösztöne volt. Ez utóbbi egy komplett szabadulási jelenetet a fejébe vetített, de nem engedett a késztetésnek. Elvégre nem élő.
Annyira.
Nem bánthatja.
Vagy mégis?
- Ha így remegsz, akkor el fogsz gépelni valamit, talán pont a nevemet. És arra én nagyon kényes vagyok ám! – lehelte a füle mellől. Hogy hogyan tudott ilyen zajtalanul mögéje férkőzni, az rejtély maradt. Ám az ösztönei veszélyt jeleztek és mire a tudata bármit is közbeszólhatott volna, működésbe lépett az üss vagy fuss reakció.
Linda ütött.
És talált.
Jim hímoroszlánokhoz méltó ordítással hétrét görnyedt, két kezét az ágyékára szorította és bécsi kocsisokat megszégyenítő szitkokat szórt a lányra.
Linda nem tudta, hogy sírjon azon, hogy egyetlen ütéssel kiiktatta az irodalom egyik legnagyobb bűnözőzsenijét, vagy nevessen azon, hogy egyetlen ütéssel kiiktatta az irodalom egyik legnagyobb bűnözőzsenijét.
A szőnyegen partra vetett halként vergődő Jim Moriarty mindazonáltal és kétségkívül felvillanyozó látvány volt. Ezt rontotta, hogy tisztában volt vele a legszemélyesebb magántulajdonban tett kárért még csúnya (és hosszan tartó) árat fog még fizetni. Csak remélni tudta, hogy nem tette végleg lőképtelenné. Bár azzal kérkedni, hogy véletlenül eunochhá tette a nagy Moriartyt nem hétköznapi dicsekvés. És az sem kizárt, hogy nem kétélű fegyver.
Az inzultált időközben vízért, jégért, morfiumért, altatásért könyörgött, de Linda megbénult saját tettének következményétől, na meg teljesen lefoglalta a koronaékszerekben tett kár nagyságát. Közepes mértékűnek ítélte, még úgy is, hogy hozzászámította a küzdősportos múltját.
A vonyítást végül is Sherlock elégelte meg, dühösen rácsapott a fotelkarfájára, felállt, kiment, majd egy zacskónyi jéggel tért vissza. A jajgató Jim kezébe nyomta, majd visszaült és újfent játszani kezdett a hegedűn. Homlokára nagybetűkkel volt kiírva, hogy ő megcselekedte, amit megkövetelt a haza, másban ne számítsanak rá.
Jim a lába közé vette a jeges zacskót és az arca lassan egészséges színt kezdett ölteni. A szeme se dülledt ki és a fájdalmas vicsorgás meg sziszegés apró pihegésekké csitult. De továbbra is a padlón darvadozott.
- Hívjam a mentőket? Szükséges operáció? – kérdezte Linda aggódva miután úgy ítélte, hogy biztonságos feltennie.
Tévedett.
- Te nyamvadt cafka! – vágta hozzá, miközben ülésbe tornászta magát. Újfent elővette a vicsorgást, amitől úgy nézett ki, mint egy cápa. – Ha a legkisebb kár, deformáció, sérülés keletkezett a gyönyörtasakomban, saját kezűleg foglak levadászni és élve felboncolni.
- Te gyönyörtasaknak hívód? – képedt el Linda és el is pirult bele. A többit figyelmen kívül hagyta.
- Semmi közöd hozzá! Ha elveszítem teljesen mindegy, hogy gyönyörtasaknak vagy AK-47-nek hívják! – valódi kétségbeesés tükröződött a hangjában. Lindában azonban komoly nyomot hagyott a férfiak világának ez a részlete és nem tudott elmenni mellette szó nélkül.
- A bátyám Winchesterként emlegeti. Furcsa, hogy a férfiak általában a fegyverekről nevezik el a szerszámukat – töprengett el a gondolat felett. Jim kissé érzékennyé vált a témát illetően, így újabb halálnemeket helyezett kilátásba. Igaz, csak ímmel-ámmal, mert a jégkockák olvadásnak indultak és kiderült, hogy a zacskó lyukas, így lassan kezdett úgy kinézni, mint aki maga alá csinált.
- Sherlock, te, hogy hívod? – kérdezte Linda a detektívet. Kíváncsisága legyőzte a természetes szégyenérzetét, ráadásul igazán sosem tartozott a szégyenlős lányok közé.
Sherlock vetett rá egy lekicsinylő és megsemmisítő pillantást, majd hozzávágott valami latin kifejezést. Linda gyanította, hogy a férfi nemi szerv szakorvosi megnevezését hallotta.
- Most meg csupa víz a gatyám! Oda a kifogástalan öltönyöm és mindez egy csitri miatt! Ez annyira megalázó – nyavalygott tovább Jim, miközben felállva azt vizsgálgatta, hogy mennyire lett vizes. Kissé görnyedt volt az elszenvedett támadás miatt, de általánosságban lehetett sejteni, hogy a sérülés nyolc napon belül gyógyul.
- Most kereshetek egy tisztességest orvost. Hát azt hiszem Shery egy időre fel kell függesztenünk a találkozásunkat, emiatt a közveszély miatt.
- Megmondtam, hogy nyilvánosság előtt ne hívj így – javította ki Sherlock. Linda a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a nevetést, az arca pedig pipacspirosra pirult. Nesze neked megalázó fizikai kontaktus!
- Ez nem nyilvánosság. Ez egy férfiatlanító – szögezte le Jim. – Most pedig támogass el egy kórházba, mert lépni is nehezen tudok.
Sherlock megadó sóhajjal hóna alá csapta a hegedűjét, majd hagyta, hogy Jim rátámaszkodjon. Úgy bicegtek ki a szobából, mint akik egy rettenetes támadást éltek túl.
Lindából kirobbant a röhögés, mire édesanyja pánikszerűen nyitott be.
- Minden rendben van drágám? – kérdezte aggódva.
Linda legyűrte nevetését majd bólintott.
- Hát persze anya, a világon minden rendben van.