Keresztút

Tartalom: Ott álltunk a keresztútnál csak te, meg én, /kezünkben holdfénytől ezüst vasedény. /Elástuk, el, mélyen a föld alá/s lehetetlen álmot kívántunk hozzá./ Ám a démon nem, csak a hangja érkezett:/ Szeressétek azt, aki nektek örökre elveszett! (Részlet egy meg nem írt versből)
Páros: Steve/Earl
Fandom: Welcome to Night Vale
Műfaj: hurt/comfort
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: headcanonok, első írásom a fandomban, nem lett belőle slash, no cselekmény
Megjegyzés: Mivel én a fordítással egy időben haladok, ez a kis szösz a 19. és 20. adás között helyezkedik el valahol, de egyikkel sincs közvetlen kapcsolatban. Csak úgy van. A tartalomban szereplő vers saját találmány, és ha nem rugdostok el a fandomból, lehet, hogy ez lesz az én verzióm az időjárásra. Tudjátok, hogy értem. Az, hogy Steve lepalmerezi Cecilt engedélyezte Tinuviel, és nálam mindenki sóhajtozik. Én is, afeletti bánatomban, hogy már megint nem azzal foglalkoztam, amivel kellene.

Mindketten Steve nappalijában ültek, ami egyszerre töltötte be a konyha és a titkos főhadiszállás szerepét is. A hajópadlót papírlapok, újságkivágások, életlen fényképek tömkelege borította be, a fehér huzatú díványon kaján vidámsággal hevertek a színes végű rajzszögek és gémkapcsok, a párnába pedig egy ollót szúrtak, amit Earl egyre növekvő feszültséggel szemlélt.
Hogy leplezze a kezei remegését, ujjait a fületlen bögre fonta és óvatosan belekortyolt az italba. Az igazi kávé volt és egészen biztosan nem Night Vale-ból származott, ahol mind a cserjének, mind a termésből főzött italnak szokása volt zümmögni, bár harapni csak a növény harapott.
- Desert Bluffs - válaszolta közönyösen Steve, Earl ki nem mondott kérdésére. Ami Stevet illette, kényelmesen hátradőlt a fonott nádszéken, kinyújtotta farmerbe bújtatott lábát és meztelen lábfejével ide-oda tologatott egy megsárgult szélű, hivatalos iratnak tűnő nyomtatványt.
- Beszélni akartál velem - mondta Earl. A száját égette a túl hamar felhörpintett ital, de ez elenyésző fájdalom volt a többi, elszenvedett sérüléséhez képest, amit főleg, de nem feltétlenül, cserkésztúráin szerzett be. Tapasztalatból tudta, hogy itt az orvosok nem igazán orvosok és nem is szándékozott alaposabb kutatásnak alávetni őket. Holott most épp ilyen akcióba készül belemászni, ráadásul Steve-vel karöltve, aki nemcsak az orvosokról, hanem mindenről le akarta rántani a leplet és ettől felállt a szőr Earl hátán.
- Nyugodtan elmehetsz, ha akarsz. Nélküled is folytatni fogom - mondta Steve. Meglepően higgadtnak tűnt, egyszerű öltözékében, rövidre vágott hajával és azzal a makacs határozottsággal viharszürke tekintetében, és Earl tagadólag megrázta a fejét.
- Meghallgatom, amit mondani akarsz, aztán majd eldöntöm, hogy részt veszek-e ebben az őrültségben, vagy sem.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy Night Vale valószínűleg egyetlen épelméjű polgárával beszélsz?
- Nem tűnsz annak, és Carlos amúgy is viszi ezt a címet.
- Csak azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy normális vagyok, máris hülye leszek. Carlos meg, ha nem is fülig, de szerelmes Palmerbe. - legyintett egyet és úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy Earl keze ökölbe szorult. - Hagyjuk ezt Earl. Alig egy óránk van az adás kezdetéig, nincs időnk felesleges körökre - mondta és halvány rémület visszhangzott a szavaiban. Earl legyűrte a kényszert, hogy Stevehez vágja az immáron üres bögrét és elszaladjon, mert ő is érezte, hogy valami nincs rendben Night Vale-val. De nem úgy nincs rendben, mint ahogy a világ bármelyik más táján lenne, mert ahhoz bőven elég a puszta léte, hanem a saját viszonylataihoz képest csúszott el valami felé. Valami, ami még rosszabb, még zordabb és még kegyetlenebb, mint a Kámzsás alakok, a könyvtár lidércei, a Rádióvezetőség, vagy a Takarítóosztag együttvéve, és ez a homokviharral együtt érkezett. Aztán távozott, de sem Steve, sem Earl nem tudta kiverni fejéből a hangot, azt a másik hangot, ami bejárta azt az utat, amit csak Cecil kóborolhatott be jogosan, testetlen hangként lebegve a szürreális város felett és cseppenként, hangokként szivárogva be minden egyes elmébe. Night Vale egésze sikított a félelemtől, a rettegéstől és ezt még Cecil balzsamosan mély, hipnotikus szavai sem tudták teljesen kitörölni az emlékezetükből.
- A titkosrendőrség... - kezdett rá Earl, de nem tudta befejezni. Steve felvetődött az asztalra, testével lesodorta a bögréket, jegyzetfüzeteket és befogta Earl száját, mindezt egy pillanat alatt. Earl bőre hajnalpír színt öltött, fogai és nyelvei dühös kérdéseket formálva mozogtak Steve tenyere alatt, de Steve nem engedte el. Mutatóujját a saját ajkára helyezte, tekintete késpengeként hasított Earl tekintetébe: Ha jót akarsz magadnak, nem csinálsz semmit!

Earl gúnyosan felhorkantott, de a többi mondanivaló benne szakadt, mert most már ő is hallotta, amit Steve már jóval előtte kiszúrt. A titkosrendőrség kocsijának surrogó hangját.
Arcából kiszaladt minden vér, elfehéredő kézzel szorította a széket, szemei úgy jártak ide-oda, mintha csak számára látható teniszmeccset követnének, de annyi erő, azért még maradt benne, hogy ne ájuljon el. Steve fél kézzel tartotta magát, nehogy lecsússzon az asztalról, a másikkal még mindig Earl szájához szorította. Minden izmát megfeszítette, felkészült egy lehetséges menekülésre, vagy harcra, és kissé oldalra döntött fejjel figyelte az utcáról beszűrődő zajokat.
Ahogy az autó elérte a házat, a sötétítő függöny és a redőny ellenére éles, vakító fehér fény robbant be a szobába, elsöpörve minden árnyékot, minden sötétséget, minden kontrasztot. A világ egyetlen fehér robbanássá változott, ahol a dolgok önmagunkban léteznek, és mindkét férfiban felébredt a teljes kiszolgáltatottság érzése, de még mielőtt alaposabban beleélhették volna magukat a fény eltűnt és helyét átvette a fekete fény. Mindenben tökéletes ellentéte volt az előbbinek, az összes fényt magába szívta, minden egyes kis szikrát, és ezúttal a fullasztó magány társult hozzá. Aztán megint a fehér fény, aztán a sötét, aztán a fehér, sötét, fehér, sötét, fehér, sötét, mire Earl végre rájött, hogy ez csak a rendőrségi villogó. A felismerés cseppet sem javított a hangulatán. Szorosan lehunyta a szemét, de ez csak csekély menedéket adott a villogó elől, ám mégis jobb volt, mintha kisülne a szeme.
A kocsi végül továbbgördült, de addigra mindketten úgy érezték, hogy inkább beismernek bármit, csak ne kelljen ott ülniük tehetetlenül és kiszolgáltatva.
Steve-re nézett, akinek még mindig csukva volt a szeme és veríték gyöngyözött a homlokán. Earl végigsimított a sajátján és nem lepődött meg, mikor megérezte a síkos cseppeket a haja tövénél.
Steve lassan nyitotta ki a szemét, majd darabos mozdulatokkal, mint akinek tudatosítania kell magában, hogy melyik izmot, hogyan kell mozgatnia, megfeszítenie vagy ellazítania, de végül sikeresen visszaült a székbe. Még a kezét is ezzel a darabossággal vette el Earl ajkáról, de betudta az átélt események utóhatásaként.
- Megúsztuk! – sóhajtotta Steve. A szavai buborékként szálltak ki a szájából és örömteli kacagással hallatszott, mikor szétpukkantak. – Nem sokon múlott, de megúsztuk.
- Meg – helyeselt Earl.
- De ha még egyszer a nyakunkra hozod őket, saját kezűleg doblak át a Kutyasétáltató kerítésén – mondta Steve. Nem emelte fel a hangját, de a tény, hogy komolyan gondolja, bőven elég volt ahhoz, hogy Earl rádöbbenjen végleg eljátszotta az utolsó esélyét is a visszavonulásra.
Steve felállt az asztaltól, kinyújtózkodott, végigropogtatta az ujjperceit, majd egy csukafejessel a papírok közé vetődött. Earl el sem tudta képzelni, hogy milyen rendszer szerint csoportosítja őket, de a sebességéből ítélve már régóta használja, és fél percen belül már csinos kis kupacokban hevertek, láthatóvá téve a pár lépés széles, kézzel csomózott fehér szőnyeget, amin Steve törökülésben ücsörgött.
- Segítesz, vagy mereszted a szemed még egy ideig? – kérdezte Steve. Earl tanácstalanul leguggolt mellé és maga elé húzta az egyik tornyot.
- Mik ezek?
Steve elvigyorodott.
- A rádióadások szöveges változata.
- Az nem lehet!
. Lapozz csak bele!
Earl mohón kapott az első lap után és már az ajkán volt a győzedelmesen gúnyos visszavágás, aztán elolvasta az első sort. Lassan szótagolva olvasta végig, agya tiltakozott a szeme által közvetített információ ellen, eldobta, felkapott egy másikat, amit már jóval gyorsabban olvasott végig, arcából kifutott minden szín, ezt is eldobta, találomra kiválasztott egyet, rápislantott, eldobta, újat keresett és ezt addig folytatta, míg újból be nem terítették a padlót. A hinni akarás és a makacs elutasítás küzdelmétől remegve nézett Steve-re.
- Ezt...ezeket…ezek nem lehetnek nálad! Létezniük sem kellene! Hogy jutottál hozzájuk?
Steve elkomorodott, mert először igazán, gond vájt ráncokat homlokára, tekintete kiüresedett, majd megtelt keserű emlékek fájdalmas könnyeivel, és egyetlen percre Earl meg mert volna esküdni rá, hogy az arcán hosszú csíkokban megégett a bőr, mintha lángoló korbáccsal vágtak volna végig rajta.
- Legyen elég annyi, hogy megjártam Night Vale poklát értük, és ha nyugodtan akarsz aludni hátralévő életedben, nem kérdezel rá, hogy mi történt, mert meglehet mesélni kezdek és nem állok meg félúton.
- Ha annyira borzalmas, akkor miért mentél le?
- Mégis miért? – sóhajtott fel fáradtan Steve. Kezébe temette az arcát és megcsikordultak a fogai, ahogy lezárt ajtók mögött tartotta a kitörni készülő leírhatatlan lidércnyomást.
Earl már tudta a választ.
A városért ment le.
Az igazságért.
Cecilért.
- Miben mások a kivonatok, mint mondjuk egy rögzített adás?
Steve felnézett és az arca újra az övé volt, ugyanaz a kötekedő, de éles pillantás és a cselekvésre, futásra vagy ütésre, kész határozottság.
- Ez már egy jó kérdés kiscserkész. Nézd csak meg alaposan a szöveget!
Earl engedelmeskedett és ezúttal tényleg odafigyelt arra, amit olvas.
- Cenzúrázatlanok! – kiáltott fel végül.
Steve rábólintott.
- úgy ám! Nem csoda, hogy olyan fertelmes helyre dugta el a drága polgármesterné!
- Te tényleg azt gondolod, hogy benne vannak?
- Természetes, hogy benne vannak. Már megint kezdesz mellékvágányra siklani, amire még mindig nincs időnk. Te olvasd át ezeket, amíg én levadászom azt a poloskát, amit a titkosrendőrség rejtett el a sarokba - mondta Steve. Earl beleegyezően bólintott, előkapott valamelyik zsebéből egy tollat, amire megvolt az engedélye, majd buzgó olvasásba fogott.
 A szeme sarkából követte Steve mozgását, ahogy nyugodtan felkászálódik, itt magában elismerte, hogy sokkal izmosabb, mint amilyennek hitte, aztán Steve kisétált a látóköréből. Earl fémcsengést hallott, ahogy a kandalló felett lógó festményről lekerült a kard, és minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ne vegye el tőle, mikor meghallotta a poloska vészjelzését.
Gyereksírás.
Csontig hatoló, kétségbeesett zokogás, vékony, elnyújtott hangon. Earl maga előtt látta a rémülettől kitágult, könnyáztatta szemeit, ahogy átöleli magát, és próbál minél kisebbre zsugorodni, hogy elrejtőzzön a biztos halál elől.
Nem.
Ez egy undorító rovar, mikrocsipekből és a Fénylő Felhő által hullajtott állati tetemekből összeeszkábált lény, bizarr android, nem nagyobb egy patkánynál, ami csak lejátssza ezt az előre rögzített hangot. Ám ettől még ugyanannyira keserves maradt.
Kard suhogott, gyomorforgató cuppanás és löttyedt toccsanás hallatszott, majd megszűnt a hang. Earl hálásan felsóhajtott és visszatért a kiszabott feladatához.

Steve a kétfelé vágott teremtmény darabjait gyorsan két zsákba hajította, még mielőtt elszaladhattak volna és új felet növeszthettek volna, a zsák száját összekötötte, majd mindegyiket ráhajította a tűzre. Biztos, ami biztos a kard pengéjét is beletartotta a lángok közé, megvárta míg elfüstölög az a ragacs, ami a poloska vére volt, majd visszatette a helyére, a festménybe. A páncélnak elmormolt egy köszönömöt, aztán megállt Earl háta mögött. A ház egyelőre tiszta volt, ezt a vadállatian éles ösztönei súgták, bár az adásig már csak fél órája maradt és még nem fordította meg a fürdőszobában lévő tükröt. Nem akarta, hogy megint tiszta vér legyen a csempe, mert utált takarítani.
Earl válla felett szemügyre vette a munkáját. Nem tűnt kifejezetten reménytelen esetnek, de még nem látta meg azokat az összefüggéseket, amikre egy gyakorlott szem azonnal meglát.
Bár ez nem is lényeges.
Steve már beletörődött abba, hogy ő a falu bolondja, hogy senki nem veszi komolyan és Palmer mocskolódásainak hála közutálatnak örvend, de Earl nem jutott túl ezen.
Nem jutott túl Cecilen.
Szegény, szerencsétlen, kikosarazott Earl. Lehet, hogy ostobaságot művelt, mikor rávette, hogy segítsen neki, és ezzel kitette mindannak, amit ő, nap, mint nap megkap, de nem hagyhatta beleőrülni a fájdalmába.
Biztatóan megszorította a vállát. Earl összerándult az érintéstől, de aztán ellazult és bátortalanul vigyorogva felnézett Steve-re. Olvadt csokoládészín szemei lágyan ragyogtak, és már eltűnt belőlük a kezdeti gyanakvás. Sajnos az öngyűlölet csírái még ott vártak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kicsírázzanak, ezt jól ismerte a tükörképéről, de már nem is akart megölni senkit.
- Jól csinálod – dicsérte meg Steve. – Ha vágni akarsz, használd a konyhafiókban lévő ollót, de ne azt, amelyik a párnában.
- Oké – mondta Earl. Steve fogta még egy ideig a vállát, majd a konyhába sétált és feltett egy kis teavizet forrni. Előkereste a nyugtató tablettákat, kettőt belemorzsolt a pohárba, ráöntötte a vizet, beleáztatott pár filter teát, cukrot, citromot öntött bele, majd türelmesen várta, hogy minden összekeveredjen. Kiütni nem fogja Earlt, de elcsitítja annyira, hogy nyugton végigülje az adást. Amire készült, az csak egy változata volt Pavlov kísérletére, és őszintén remélte, hogy be fog válni.
Meg kellett próbálnia, mert nem akarta soha többé úgy látni, mint amiből sikerült kirángatnia. Már az is nagy előrelépés, hogy úgy foglalkozik azokkal a kivonatokkal, hogy nem vicsorog és nem is bámulja a falat, széttört lelkének szilánkjaival a szemében. Közben a tea elkészült, így visszatért Earlhez, és a kezébe nyomta a csészét.
- Tessék. Találtál valamit?
- Nem igazán. Te nem segítenél?
- Hagylak kibontakozni. Idd meg, aztán majd átnézem mit alkottál. Szűz kéz szerencsét hoz.
Megvárta míg Earl beleivott az italba, aztán otthagyta, gyorsan megfordított a fürdőben a tükröt, az ebéd maradékával megetette a szemetest, elvette Earltől az üres poharat, amiből meglepően hamar itta ki a keveréket, majd ellenőrizte az időt.
Tíz perc és kezdődik.
Visszasétált a nappaliba, kikapta a papírokat Earl kezéből, aztán leült a kanapéra.
- Ülj fel, gyere, te is. Biztos kényelmesebb. A tűkkel ne törődj, per pillanat nem szúrnak, de a párnában már nem vagyok biztos. Néha csak úgy megváltoznak a dolgok.
Earl tudta mire gondol Steve, felült hát az ágyra, de azért a tűket lesöpörte a padlóra.
Sosem lehet tudni.
- Mi van? – kérdezett rá Steve derűs vigyorára.
- Kezdesz gyanakodni.
- És az jó?
- Nem. Viszont hasznos. Na, hadd lám, mit kapartál össze!
Steve úgy tett, mint aki elmerülten böngészi a margóra írt jegyzeteket, néha hümmögött is, ám valójában Earlt figyelte. A rádió máris recsegve imádkozott, és az egyenletes zsolozsma rásegített a nyugtatókra, így Earl tekintete egyre többször úszott el a semmibe.
Steve bizakodni kezdett.
Óvatosan lerakta a kivonatot, mégiscsak sokat szenvedett értük, de per pillanat Earl fontosabb volt, mint Palmer ostoba szavai.
A város nap, mint nap rengeteg lelket kebelezett be és Steve gyűlölte ezért, de segíteni nem tudott. Nem hagyták és ezért Steve puszta kézzel tudta volna megnyúzni Palmert, de lassan tisztába jött azzal, hogy ő nem szuperhős alkat, és nem tudja megmenteni a várost. Így már nem is akart, és Earlt sem a puszta jóakarat miatt igyekezett gatyába rázni. Szövetségesre volt szüksége, valakire, akit szeretnek, akit elfogadnak, aki befolyással van az emberekre és Palmer nem utasítja el élből. Earl, mint cserkészvezető tökéletes választás, amit csak a Carlos iránt érzett féltékenysége csak még tovább javított.
De ehhez el kell érnie, hogy ne bámulja öngyilkosan sokáig a Kutyasétáltatót, és ne kezdjen el beszélgetni a Kámzsás Alakokkal. Mindennek, még az őrületnek is megvannak a maga szabályai.
- Na, jó? – suttogta Earl, fejét Steve vállára hajtva. Steve összerezzent, mint nemrég Earl, de aztán ő sem húzódott el. Hivatalosan azért, mert ezzel segíthetett Earlnek megküzdenie a démonaival, nem hivatalosan azért, mert jólesett, ahogy a haja csiklandozta a vállát és a bőrén érezte a szuszogását.
Óvatosan átkarolta, ahogy a rádió elhallgatott az ima, és az órával együtt dobogott másodpercenként egy szív, egy percen át, vagyis az adás kezdetéig.
Újból felmerült Steve-ben, hogy mi okozhatott ekkora törést Earl lelkében, mert azt valahogy nem hitte, hogy pusztán a Rádiós és a Tudós között bimbózó szerelem korbácsolta fel benne a régi érzelmek viharait.
Talán a hibás vérkőkövek tehetnek róla, vagy valami más, az obeliszk esetleg, vagy csak ő bonyolítja túl. Megkérdezni nem fogja, nem lesz olyan ostoba. Megvárja, míg elmondja magától.
Felzendült Cecil mély orgánuma és Earl megugrott. Steve erősebben ölelte és lágyan a fülébe suttogott.
- Semmi baj. Ez csak egy rádióadás.
- Cecil? Te vagy az?
- Nem, én Steve vagyok, de Cecil a narrátor.
- Nem baj, nem számít. Cecil téged is megvéd. megtart a hangjával.
- Hát hogyne! – sóhajtotta Steve. Hátrahajtotta a fejét és arra gondolt, hogy milyen erő lehet egy hazugságokból szőtt hálóban? És meddig tart meg egy olyat, mint ő, aki nem hisz bennük?
Fogalma se volt a válaszokról.
Még hallotta, ahogy elpattan egy szál és beborította Cecil hangján zúgó sötétség.