Hurrá, születésnap!

"Felcsendülő zene, a szónok feláll, kezében pezsgőspohár"
Boldogan, büszkén, dagadó mellkassal és az örömtől csillogó tekintettel jelentem, hogy a blogom megérte az első évét! Én meg a huszonegyediket, aminek szintén örülök.
Kisebb csodaként aposztrofálom, hogy ez egyáltalán bekövetkezett, mert mikor elkezdtem csak pár hónapot adtam az egésznek. Azt hiszem valóban ilyen gyászos véget ért volna, ha nincsenek a ti kimondhatatlanul édes, bíztató, aranyos, kedves, és a végtelenségig kristálytisztán csillogó gyönyörűséges véleményeitek. Amikre képes vagyok ugyanúgy reagálni, mint az elsőre: kistányérnyira tágult, könytől csillogó szemekkel, fültől-fülig vigyorral és puha, bodros, rózsaszín, szivárványfelhőkkel a tudatomban. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy huszonnyolc (!) feliratkozott olvasóm van, több tucat véleményem a százhatvannégy közzétett bejegyzésemhez. Ráadásképpen tagja lehetek egy olyan közösségnek, a drága, egyetlen, blogspotos családnak, ahol rengeteg jó élmény, hasznos tapasztalat és fantasztikus pillanat ért, amit egy élet alatt sem tudok eléggé megköszönni.
Ezért aztán egy kissé rendhagyó bejegyzés kíséretében próbálom elmesélni, hogy hogyan is történt ez az én világomban, ahol a valóság és az álmok között elmosódik a határ, majd ezek ketten leülnek sörözni az első kocsmába és jókat röhögnek együtt.
Jó szórakozást, és még egyszer ezerszer köszönöm, hogy itt vagytok és remélem még itt is lesztek, úgy a halálom napjáig!

Alaposan benne jártunk már a télben, vagyis a naptár szerint igen, de az időjárás inkább emlékeztett egy lucskosabb őszi délutánra, és ami azt illeti úgy is éreztem magam. A kövér, sűrű, fehér hópelyhek helyett az eső szemerkélt, én meg búbánatos arckifejezéssel battyogtam a busz felé. A közérzetem olyan semmilyen volt, bár éreztem egy apró, szúrú kis ingert a halántékomnál, ami azt suttogta, hogyha késik a busz nyugodtan felrúghatom a sofőrt. Erre pedig szép esélyt láttam, tekintve, hogy minél hamarabb haza akartam jutni a legcsekélyebb mértékben sem rezedaszagú falumba, az élet pedig ilyenkor szokta szó szerint betartani Murphy összes törvényét.
De a felét biztosan.
A megállóba húzódtam, ahol rajtam kívül egy bőrdzsekis, rövid, fekete hajú hapek üldögélt. Leültem a maradék két szabad hely közül arra, amelyik tőle a legtávolabb esett és olyan képpel bámultam ki az esőbe, mintha az fogorvos lenne, én meg a páciense. Mivel a fogorvos az az első számú közellenség, mondjon bárki bármit, érthető a hasonlat súlyossága. Sajnos a fickó vagy vak volt, és nem látta, hogy nekem egy kis privát esőfelhő is kijutott, vagy csak szimplán a bosszantó optimisták körébe tartozott, mert rám nézett és elvigyorodott.
Szimpatikus vigyora volt, szép széles, magas homloka, nagy fülei, meg olyan szomorú, vidám tekintete, amibe egyszerre érzed az örökkévalóság összes súlyát meg az élet szépségét.
- Helló! Én vagy a Doktor! - mondta és vigyorgott hozzá. Ez idegesített a legjobban. Mégis, hogy van képe jókedvűnek lenni, mikor én bal lábbal keltem fel az ágyból?
- Hmpfelló - motyogtam. Tüntetőleg bedugtam a fülembe a füllhalgatót és teljes hangerőn nyomatni kezdtem egy Lordi számot, a Hard Rock Halleluja kezdő taktusaira pedig úgy éreztem, hogy a világ lassan helyreáll. Ezt úgy tíz másodpercen át élvezhettem, mert a fickó kivette a fülemből.
- Héj! - kiáltottam fel. Sok mindent eltűrök, de félbeszakítani egy metálszámot, ami ráadásul a kedvencem, nos azt pont nem. Vasvilla szemekkel meredtem az alakra, aki magát Doktornak hívta, de úgy, hogy tisztán hallottad a nagybetűket, ám az fel sem vette.
- Nem mondták, hogy udvariatlanság ilyen hangosan zenét hallgatni? Különben is roncsolja a hallásodat.
- De igen - bólintottam rá, majd megpróbáltam visszaszerezni a fülesemet. Nulla sikerrel. A Doktor felállt, és ettől a rosszkedvem mellé betársult a kisebbrendűség érzete is, mert jó ha a mellkasáig felértem az ipsének. Vagy a válláig.
- Kérem szépen! - próbálkoztam szeliden. Inkább bokán, esetleg herén rugdostam volna, de hát erőszakot csak a legvégső esetben illik alkalmazni, és lehetőleg úgy, hogy nekünk ne legyen bajunk belőle.
- Á- á! Csak ha megigéred, hogy nem szállsz fel a következő buszra.
- Mivan? - csuklottam fel. - És akkor mégis mivel jussak ki időben a vidékihez okostóni? Mégis kinek képzeli magát?
- A Doktornak - felelte kissé bosszúsan. Mintha tudnom kéne, hogy kicsoda ő! És akkor beugrott valami. Régen, kisiskolás koromban, egy nyári hétvégén láttam a tévében. Az emlék homályos volt, átrezgett rajta a nyári nap heve és a görögdinnye íze, de azért ki tudtam venni egy hozzá hasonlatos fickót, amint valami szöke csajjal rohan végig egy városon. Vagy valahol.
Az emlék aztán visszasüllyedt abba a poros dobozba, ahol idáig tartottam, de a Doktor biztatóan mosolygott rám. Mintha tudná, hogy mire gondolok és bátorítana, hogy csak kövessem végig azt a fonalat. Elhibázta, mert nem volt mit követni, de egy hangyányit ismerősebb lett.
- Attól, hogy szerepelt valami hülye sorozatban, még nem jogosítja fel arra, hogy ellopja a fülesemet! Majd megcsavarom a fejit, hogy a sarkát nézi! - fenyegettem meg öreganyámtól ellesett káromkodással.
- Egyáltalán nem volt hülye, bár elismerem a forgatókönyv nem mindenhol brillirozott - bólintott vidáman. Volt valami a mosolyában, vagy az egyéniségében amitől az ember lánya hajlamos volt elengedni a sértettségét, a pesszimizmusát és rázendíteni arra, hogy a Felhők felett mindig kék az ég. De legalábbis reményteljesebben látni a helyzetet. Felpislantottam, de az időjárás nem érzékelte a férfiból áradó derűt és továbbra is esett.
- Akkor most maga színész? És ha igen, mégis mit keres pont itt? Pont most? És miért állít sületlenségeket egyszerű tömegközlekedési eszközökről? - fakadtam ki.
- Színészkedni is tudok. Meg táncolni. Egész sok mindhez értek -felelte büszkén, és ezzel abszolút homályban hagyva. - Hogy mit keresek pont itt és pont most? Mert pont itt és pont most kell lennem. A buszra pedig azért ne szállj fel, mert már elment.
Na, itt kaptam ki a kezéből a fülhallgatómat és rohantam el dühösen fújtatva. A Doktor meg vidáman integett mögöttem, ezt tisztán láttam mikor visszanéztem, hogy ott van-e még.

A kiléte azonban nem hagyott nyugodni, így hát otthon első dolgom volt rákeresni. A Google kivételesen hamar kidobta az információt, én meg leültem és mire felocsúdtam este lett és végignéztem az első évadot.

Aztán a fürdőszobában vertem a fejem a falba, hogy micsoda rendkívüli lehetőséget mulasztottam el.

Igaz, még jónéhányszor láttam, és mindig ugyanazzal az arccal, pedig azóta kétszer is regenerálódott. A fejemet mertem volna rá tenni, hogy tudta, hogy ő a kedvencem, és direkt szivatott. Ezt leszámítva, sokat beszélgettünk, de hogy miről azt nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy egyszer sem adta kölcsön a dzsekijét, viszont legalább a TARDIS-sal eldicsekedett. Viszont még nem sikerült meggyőznöm arról, hogy utazzunk is vele. Lehetséges, hogy félti a könyvtárát, mert egyszer megpróbáltam kirabolni. Nem látom be, hogy ez milyen összefüggésben áll a történelemmel, ő meg nem hajlandó elmagyarázni. Hát valahogy így állunk.
Vagy csak berágott, mert egyszer véletlenül megkináltam Rose-t, valami mérgező bogyóval. A hangsúly a véletlenen van. De hívtam mentőt, vagyis nem, mert ez még mindig a saját személyemre szabott világom, így hát a Doktorral karöltve kikúráltuk, és tisztáztuk, hogy félreértés volt, de azóta a szokásosnál is harapósabb. Plussz direkt lopja az időmet. Nem tuom, hogy csinálja, de csinálja. Ami pedig a legborzasztóbb, hogy nem tudsz rá haragudni sokáig, fizikai képtelenség. Az utolsó Idő Lord, két szív, meg ilyenek. De az is lehet, hogy szimplán ilyen az egyénisége. (Megpróbáltam vele beszélni, de épp az új arcát próbálgatja, és nem hajlandó szóba állni senkivel. Biztos hiú.)
Sherlockkal a színházban találkoztam először.
Egész pontosan nekimentem, mikor a WC-ből kifelé jövet a garbóm gombjait igazgatva próbáltam rájönni, hogy vajon sikerült-e félregombolnom, így történetesen nem láttam, hogy ott áll.
Háttal.
Az ütközés menetrend szerint megtörtént, én meg pipacsvörösen égtem, és valamiféle bocsánatkérést motyogtam, majd el akartam slisszolni, hogy minél előbb elfelejthessem ezt a kis közjátékot. Már majdnem beléptem a nézőtérre, mikor meghallottam a varázsszót: "Sherlock". Feledtem a zavaromat és úgy pördültem meg, mint akibe belecsapott az égi kettőhúsz. Gyorsan lecsekkoltam, hogy van-e nálam füzet, papir, toll, bárakármi, ami nélkül én ki nem lépek a lakásból, majd elindultam visszafelé. Két lépés után erősen elbizonytalanodtam, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Sherlock, legalábbis nem egyezett az én fejembe lévő képpel, viszont a mellette álló, pulóveres, hihetetetlenül egyedi és aranyos arckifejezéssel bíró egyén tökéletes Watsonként festett.
- Nem adok autogrammot - így a magas. Megint elővett a kicsi-vagyok érzület, ami nem segített a helyzetemen, mert közben végigmért azzal a szikeéles, és mellesleg bomlasztóan csodás, tekintetével, én meg, én meg hát, dadogtam valamit lányos zavaromban. Segélykérően a másik férfira néztem, de ő csak megvonta a vállát, majd elrohant az állítólagos Sherlock után, aki a legnagyobb nyugalommal sétált be a női mosdóba.

Csak később mondta el, hogy hullát gyanított. Persze semmit nem talált.

A helyzet csak rosszabb lett, mikor egy esernyős, arisztokrata férfi foglalt helyet mellettem, akinek valahogy ijesztően kiismerhetetlen volt az arca. Mint később kiderült, hogy ő Mycroft Holmes, bár sokáig megmaradtam abban a tudatban, hogy Moriarty. Nos, Moriarty nagyon vonzó, de abban az értelemben vonzó, ahogy egy sötét kút mélye az.

És imád azzal szórakozni, hogy a legkülönbözőbb módokon terrorizál írás közben. Kezdi azzal, hogy nem hagy irni, és változatos halálnemeket talál ki. Nagyon. Változatosakat.
A többiekkel úgy ahogy kijövök, bár azt a vitatkozást rögzíteni kéne, amit levágnak, mikor eszembe jut egy újabb ötlet. Anderson speciel magából kikelve üvöltözött velem, hogy neki nincs semmiféle kapcsolata Sherlockkal. Johnban felébredt a védelmező ösztön, és egyenes arányban szidott engem, meg Andersont. Sherlock meg elégedett pofával figyelte Johnt, és neonbetűkkel volt a homlokára irva, hogy büszke a barátjára.
Azt azonban egyikük se tudná letagadni, hogy tetszik nekik, hogy körülöttük forgok, mint valami műhód.
A Supernaturalnál érdekes és egyedülálló módon előbb láttam a sorozatot, mint, hogy összefutottam velük. (Az, hogy miként láthattam a többbieket, amíg nem ismertem a sorozatot, nos arról fogalmam sincs. De ez a varázslat, meg a tudatalatti lényege nem? Hogy működik, de fogalmunk sincs róla hogyan.)
És naná, hogy Dean bukkant fel előszőr, meg a drága angyala, akinek olyan hangja van, hogy azt be kéne tiltani. Bár nincs bajom a homosexualitással, de néha kifejezetten merényletnek érzem a női nem ellen.
Épp a kedvenc kocsmámban ücsörögtem, édes kettesben a gyümölcsös sörömmel, és veszettül irok, mikor megszólalt az a hang.
- Jó kis titkosírás!
Felnéztem, csuklottam párat meglepettségemben, majd csüggedten megköszöntem. Semmi kedvem nem volt egy szoknyapecérrel beszélgetni, főleg, mert az osztályomban is akadt ilyen, bőven elég volt őt elviselnem. Dean nem zavartatta magát, attól, hogy én viszont zavartatva érzem magam, felvágta az asztalra a lábát és minden egyes nőhöz fűzött valami megjegyzést. Castiel hallgatott, de olyan rosszallóan hallgatott, és mint kiderítettem, az angyalnak egész tárháza van különféle tipusú csendekből. ezek közül bármelyik végtelenül idegesítő, mikor te irnál, de ő meg néz téged, abban a ballaonkabtjában és nem szól egy árva szót sem.
Ennél már csak az a húzása szebb, mikor megjelenik a semmiből. Kurvára ijesztő.
Viszont legalább nem dönti rám a falat, mint a Bosszúállók.
Csendes, békés és unalmas délután volt, mikor Tony berepült a szobámba. Azóta sem tanulta meg használni a kilincset, de ami rosszabb, hogy hozta magával az egész hősgárdát. Stevet akkor láttam először és utoljára, mert vérig sértettem azzal, hogy vinnyogva röhögtem azon, hogy kívülre vette fel az alsógatyáját. És a mai napig nem voltam hajlandó bocsánatot kérni tőle, de egész egyszerűen nem tudom komolyan venni.
Cserébe jól kijövök Lokival.
Nem is szoktunk olyan gyakran vitatkozni, mert mikor belelendülne a dologba, rábízom Tonyra, és ők ketten levezetik a fölös energiájukat a másikon, amiből aztán jó kis novellalapanyag lesz, bár vannak olyan udvariasak, hogy nem előttem csinálják. Tanultak az esetből mikor véletlenül rájuk nyitottam. Khm...
Loki, amúgy egész jó fej, ha épp nincs rajta öt perc, és szívesen mesél az ő világáról. Ugyan nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy van valami hátsó szándéka ezzel az egésszel, de egyelőre élvezem a dolgot.

Azonban a legfélelmetesebb betoppanást Night Vale vezeti, mert Cecil a rádióból kúszott, gomolygott, szűrődött ki, recsegve, majd hirtelen kirstálytisztán, és tudom, hogy ott volt velem, de nem láttam. Azóta is inkább csak érzem, mert bár egyenesen ránézek, mégsem tudom leírni, és ez az ismeretlenség nagyon parás. Carlost persze kristálytisztán látom, és ez egész egyszerűen nem ér, hogy ilyen tökéletes. Nem is merek hozzájuk szólni, csak csendben figyelem a párosukat.

Persze vannak még mások, akik időről-időre beugranak, de ők táboroztak be állandóra a fejemben. Pszichológushoz nem merek elmenni, van egy olyan meglátásom, hogy Hannibal Lecter fogadna, pedig tőle sikongatva bújnék az ágy alá, a szeresdmagad-kabát viselését is hanyagolnám, így hát blogot vezetek.

Az ugyan még nem derült ki számomra, hogy ez mennyire normális, még egy félig-meddig írónő számára is, de legalább pozitív visszajelzések születnek ebből.

Még szerencse, hogy ez az elején valami egész másnak indult, de aztán ez a kis betekintés lett a világomba, ami pont olyan, mint én.

Furcsa.

És jobbára ártalmatlan.

Hát, ennyi lett volna az én kis ünnepnapi kiadásom, ha szabad így fogalmaznom.

Most pedig, kedves egybegyültek, álljanak fel, emeljék magasba a poharukat és koccintsunk arra, hogy még jó pár évet megérjen ez a társaság, rengeteg csodálatos mű szülessen és sokáig tudjunk még rajongani, élni, szeretni egészségben és boldogságban!

Egészségetekre!