A kutya és a skorpió

Tartalom: Loki újra szabad, de a földre száműzik, ahol Tonyhoz kerül.

Páros: Loki/Stark mert a Frostiron még mindig fagyi reklámos

Fandom: Avangers + Classic Loki

Műfaj: hurt/comfort

Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: slash, POV, nyomokban durva beszéd

Megjegyzés: Változatlanul ijesztő számomra, hogy ilyen hamar ilyen gyümölcsöző párost alkotunk Lokival, de ha egyszer sehol sincs egy pszichológus, mikor szükség lenne rá, így emiatt nem rágódok annyit. Jó hír, hogy ez hosszabb, mint az előző, és van benne mitológia, mert abba is beleszerettem. 

Még gyenge vagyok.
Csuklómat és a bokámat csontig ledörzsölte a bilincs. Izmaimat a kígyó mérge oldotta fel.
Mégis egyenesen állok.
Nem fogom megadni nekik azt az örömet, hogy lássák, amint a földre zuhanok.
Megalázó lenne.
Thor utánam nyúlna és megtartana, de az is szörnyű eshetőség. Tőle nincs szükségem segítségre.
Senkitől sincs.
Rávigyorgok az Ázokra.
Torz halálfejként tükröződik vissza a haragtól és félelemtől kitágult íriszükben. kezüket a fegyverük markolatára szorítják, ahogy Thor végigvezet közöttük.
Vesszőfutásnak hiszik.
Valójában az én diadalmenetem.
Kedvem támad integetni és üres frázisokat puffogtatni, ahogy drága bátyám a megkoronázásakor.
Visszafogom magam.
Már eleget alakítottam előttük az ostoba, de ravasz ripacsot, aki nincs mindig tisztában a tettei súlyával. Ideje megmutatni nekik, hogy ki is vagyok igazából.
Thor komoran üget a sarkamban. Biztos azt képzeli, hogy ő a kegyes király, aki megbocsát az eltévelyedett testvérének.
Csak egy kutya, aki hűségesen követi gazdáját.
A Bifrösthöz érünk. Ezek szerint száműzni fognak. Eldöntötték, hogy nekem is végig kell mennem a lépcsőn.
Figyelemreméltó a naivságuk, ahogy azt hiszik, hogy betartom a játékszabályaikat.
Thor a szemembe néz, és bár nem szól, arcáról egy egész testvéri monológ üvölt. A végén fenyegetés.

Hát nem volt még elég?
Jó lenne, ha egyszer a változatosság kedvéért, te is visszakapnál valamit abból, amit nekem kellett átélnem.

Vetek rájuk egy kihívó, kérkedő, megvető pillantást, majd a Bifröst felbúg és Azgard eltűnik a feketeségbe.
Sötétségben zuhanok, körülöttem csillagok robbannak fel, bolygók égnek porrá, jég dermeszti testemet.
A szívem fagyosabb.
Becsapódok a földbe.
Visszafojtott üvöltésem megrepeszti a koponyámat.
Óvatosan felállok és körülnézek.
Vér csorog a szemembe, vörös függönybe borítva a világot. Mégis felismerem a helyet ahová kerültem és rekedten felnevetek. Hogy az örömtől vagy az elkeseredettségtől, azt nem tudom.
A Stark-torony.

Nem hiszek a véletlenekben.
Igaz, semmiben sem hiszek.
A bátyám műve, ebben biztos vagyok. Még a bukásom előtt szeretők voltunk, ami elég mókás, tekintve, hogy külön csapatban játszottunk. Én elpusztítani akartam a világot, ő megmenteni. Kapcsolatunkra azt is lehetne mondani, hogy maga a megtestesült ying-yan, de ez puszta önámítás. Harag, vonzódás és az elemi vágy robbanásveszélyes elegye pattintotta ki azt a szikrát, amit Tony szerelemnek nevezett.
A büntetésem közben egyszer-kétszer meglátogatott, de miután egyszemélyes háborút indított Thor ellen, mert megelégelte a szenvedésemet egyszer és mindenkorra eltiltották tőlem.
Ez akkor jobban fájt, mint a méreg.
Most pedig azért állok itt, mert a bátyám úgy hiszi, hogy Stark jó hatással lesz rám és a helyes útra térít.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Végignézek a csupa üveg, csupa króm, csupa acél épületen, amiről üvölt az olyan-gazdag-vagyok-hogy-nem-tudok-mit-kezdeni-a-pénzemmel érzület.
Az egyik ablakban megnézem magam. Mélységesen elégedett vagyok a látvánnyal.
Tony pólóban, farmernadrágban dolgozik a szuperszámítógépén, egyik kezében whiskys pohárral, a másikkal meg könnyedén mozgatja a képernyőket.
- Helló Tony! – köszönök.
Kivárom, míg megfordul és tekintetében egyszerre lobban fel az értetlenség és a szánalom, majd elájulok.
Elkap.
Pont, ahogy vártam.
Mikor felébredek sötét van.
Az ágyon fekszem három takaró alatt, teljesen meztelenül. Az egész testem ég, lüktet, sajog, és még a légzés is nehéz.
De legalább tiszta vagyok.
- Egy édesanya veszett el benned – közlöm a felém magasodó Tonyval.
- Kibaszott szerencséd, hogy isten vagy, mert így van némi esélyed arra, hogy felépülsz – érkezik a dühödt reagálás. Eltűnik a látószögemből, szék csikorog, majd nyekereg.
Leült mellém.
Igazán kedves gesztus.
- A sérüléseid negyedébe egy ember hússzor is belehalt volna. Nincs olyan csontod, ami el nem törött, vagy meg nem repedt volna, a véredben több az ismeretlen méreg, mint a vörösvértest, az izmaid csak mutatóba maradtak és a létező összes hiánybetegségben szenvedsz. A szerveidtől pedig egyenesen csoda, hogy működnek! - sorolja fel tételesen a bajaimat. Bizonyára a szememre hányja őket, bár engem nem érdekel. Halhatatlan vagyok, felgyógyulok.
- Még az infúziót se mertem bekötni, miután megnéztem az eredményeket! Kórházban lenne a helyed, nem pedig az ágyamban!
- Ott vagyok, ahol lennem kell! – sóhajtom és újfent elalszom.
Az álmom maga az űr és én vagyok benne a sötétség.
Egy hét alatt felépülök.
Tony rendszeresen az ágyam mellett alszik, bár mindig eltűnik, mikor felkel a Nap.
Azt hiszi, hogy nem tudom.
Pedig többnyire ébren töltöm az éjszakáimat, hallgatom mély, lassú lélegzését, az öntudatlan horkantásait és gyógyulok. Fogom a kezét, tenyere gyöngéden simul az enyémbe, ujjaiból belém árad az élete.
Nehéz, bársonyos, csupa bíbor és csupa szenvedély.
Szerelme engem is, őt is életben tartja.

Néha dobálom magam és kiabálok, hogy átöleljen és megnyugtasson.
Ilyenkor nem szívom el az életerejét.
Jólesik az ölelése.
 Ostoba, meggondolatlan szavakat suttogok, minden hátsó szándék nélkül és ő ugyanolyan ostoba, meggondolatlan szavakkal válaszol.
Reggel nem beszélünk erről.
Ahogy erősödöm, úgy láncolom egyre szorosabban magamhoz.
Mikor először leszállok az ágyról és teszek egy sétát, Tonyra támaszkodom, ő pedig megtart.
Én elléptem volna.
- Ismered a kutya és a skorpió történetét ^[[1]]? – kérdezem.
- Nem – feleli. – Miért?
- Mert néha hasznos tudni – felelem, de nem magyarázom meg.
Nem enged senkit a közelembe és nem is mesél rólam senkinek. Biztos tudják, hogy van vele valaki, talán sejtik, hogy én vagyok, de Tony tartja a száját.
Még a hajam is levágja.
- Ha elcseszed, széttöröm a páncélod! – ígérem meg. Véletlenül se veszi tréfának, mert felgyújtottam a minibárját, mikor rossz árnyalatú ruhát hozott.
Hiába az ő háza, attól még én vagyok az úr.
A frizurám tökéletes lett.
Akkor egész éjszaka szeretkeztünk.
Vasárnapra már minden ugyanolyan, mint rég.
Minden készen áll.
- El kell mennem – mondom és magamra öltöm a köpenyem és a sisakom.
Fegyverem nincs.
Most megyek érte.
- A világuralmi törekvéseidet meg kell, hogy akadályozzam – áll elém az ajtóban.
- Meg tudnád tenni? – kérdezem. Ugyan ez még nem áll szándékomba, de élvezem a játékot.
- Muszáj – feleli. A tekintete elszánt, de én látom benne a könyörgést.
A világ vagy én.
Melyikünk ér többet neked Anthony Stark?
Derékon ragadom, magamhoz rántom és megcsókolom.
Könnyedén formálható viaszbáb.
Helyet cserélünk, és még mielőtt felocsúdna már kint is vagyok a szobából.
Mire leérek ő már teljes díszében vár.
Elmosolyodom.
Pont úgy, ahogy terveztem.
- Csak hogy tudd Stark, ellenem ez édeskevés – jegyzem meg.
- Legutóbbi összecsapásunk után javítottam rajta egy-két dolgot. Szóval, hova mész?
- Egy régi ismerőshöz – felelem az igazsághoz híven.
- Ezt azért ellenőrzöm – morogja bizalmatlanul.
- Rendben – bólintok. Lehunyom a szemem és koncentrálok. A hatalmam jó részét is elvették száműzetésemkor, így a szokottnál jóval tovább tart, míg megérkezünk.
- Ez a régi ismerősöd? – nyögi Tony döbbenten.
Nem hibáztatom.
Fenrír roppant impozáns, még így, lekötözött állapotban is. A láncok a földhöz préselik az irdatlan méretű farkast, aranyszín íriszében harag villog, feneketlen gyűlölet mindenki iránt.
Lassan a pofájához simítom a kezem, belemarkolok a durva, sötét szőrzetbe.
- Nyugalom. Visszajöttem érted – suttogom. Felmordul, mintha lavina indulna el és tudom, hogy örül nekem.
Vér – és halálszagú emlékek, új csaták izgalma vibrál át a testén, nyugtalanul mocorog kötelékei alatt.
- Ő itt Fenrír. A gyermekem – mutatom be Tonynak.
- De ezt hogy? – kérdezi. Erősen cenzúrázva, ezt hallom a hangján, de nem foglalkozom vele.
- Isten vagyok, ha elfelejtetted volna. Ki kell szabadítanunk – felelem.
- Csak semmi többes szám. Ebbe én nem veszek részt – hátrál, de elkapom a karját. A fém hideg, de érzem mögötte a teste melegét, a vére lüktetését.
- Nem kell ha nem akarsz – nyugtatom meg.
Szinte látom, ahogy felsóhajt.
Készséggel elhiszi a nyilvánvaló hazugságot.
- Ő hozzám tartozik – mondom, majd gondolatban hozzáteszem: „Ahogy te is.”
- Akkor én mennék is – mondja és indulna. De nem engedem.
- Hadd lássam az arcod – parancsolom. értetlenül ugyan, de engedelmeskedik. Zavart, értetlen és fél, de nem menekül.
Ostoba, de bátor.
Igazi hős.
Egyik kezemmel a Fenrírt rabságba tartó láncokat, a másikkal végigsimítok Tony arcán.
Puha, meleg, sebezhető.
Emberi.
Megcsókolom, nem is, birtoklom az ajkát, tüzet, vágyat szerelmet ébresztek benne, hatalmas, mindent legyűrő vihart korbácsolok, sötéten izzó szenvedélyt.
Ugyanúgy érzek én is, de engem nem rémiszt meg.
Biztos gondolatokkal irányítom át a láncokba, ahogy a villámhárító vezeti le a villámot a földbe.
A láncok felruháznak, majd egy csattanással semmivé váltak.
A macskalépte zajából, asszonyszakállból, szikla-gyökérből, halleheletből és madárköpetből készült lánc erős, de a szerelem erősebb.
Elszakadok Tony ajkaitól és egy ugrással Fenrír nyakába termek.
Fenrír felemelkedik, kicsit imbolyog, de szilárdan áll a lábán.
Engedem, hogy a diadal kiüljön az arcomra, úgy nézek le Tonyra.
- Fuss! – ajánlom szelíden.
Hajtóműzaj.
Farkasüvöltés.

---

[1] A skorpió át akart kelni a tavon, de nem tudott úszni. Arra ment a kutya és a skorpió addig könyörgött neki, míg megszánta és a hátára vette, de előtte megígértette vele, hogy nem csípi meg. A tó közepére értek mikor a skorpió megszúrta a kutyát. A kutya megkérdezte, hogy miért csípte meg, mire azt válaszolta, hogy ilyen a természete.