Világutak vándora

Tartalom: Mindenki vándorol, mindenki megy valahová, valamerre, otthont és hazát keresve. Ám vannak olyanok, akiknek az országút az igazi otthona.

Páros:Destiel

Fandom: Supernatural

Műfaj: songfic
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: no slash, no cselekmény, AU nyolcadik évad eleje, headcanonok, roadtripnek szántam
Zene: Kowalsky meg a Vega – A Stoppos
Megjegyzés: Nem tudom biztosra, hogy zenehallgatás közben írok, vagy írás közben hallgatok zenét, de átültettem a gyakorlatba. Igazából elég sok zeném van (lehet, hogy nekem is kéne egy 8tracks, vagy miszösz), de ez a dal jött, látott, győzött, olyannyira, hogy végtelenítettbe tettem, és megírtam hozzá ezt a szöszt. Hát igen, ez aztán tényleg megy valahova.

„Ragyog a Nap, egy délibáb a betonút végén ránk figyel,
Remeg a levegő, negyvenkét fok, semmi baj, mer’ ennyi kell.
Magasba tart a kéz, nincs aki szembe néz,
merész egy stoppos az, aki elhagyott úton egyedül útra kész.”

Irtóztató volt a hőség, de legalább száraz. A Purgatóriumban minden folyton nedves volt, soha nem száradt meg teljesen a ruha, mindegy mekkora tábortüzet ültek körbe. Csak egyszer raktak máglyát, de az sem űzte ki a csontjaikba ivódott párát, hogyha megtörülték az arcukat, fél perc múlva már újra vékony vízréteg fedte be a bőrüket. A növényekről állandó monotonsággal csepegett a nedvesség, amit vagy megszokott a fül, vagy az ember beleőrült. A hisztérikus rendszerességgel kitörő viharok pedig csak rontottak az egészen.
Legalább mindig volt vizük, amit most nem mondhatott el. Hiába szagolt bele a levegőbe, csak a port, benzingőzt és a melegtől kókadozó virágok fáradt illatát érezte. A bogarak lustán cirpegtek a sárgára aszott fűcsomók között, majd hirtelen egy nyúl robbant ki a szántóföldekre, megrémülve a férfi árnyékától. Dean azonnal az árokba ugrott, ugrás közben előrántotta a kését, guggolásba érkezett és a támadót kereste. Arca megrándult, mikor rájött, hogy téves riasztás történt, így kikászálódott az árokból, elrakta a pengét, gyors mozdulatokkal végigtapogatta magát, hogy mindene megvan-e, vállára vette a táskát és ballagott tovább.
Furcsán üresnek érezte magát most, hogy tényleg egyedül maradt, néha megérintette a karját, de Benny már önállóan járt a világban, a sebe még csak nem is sajgott, ahogy az a kéznyom se a vállán. Épp csak a bensőjében dőltek össze újabb oszlopok, amik eddig megtartották, de nem volt hajlandó hallgatni döndülésüket, és minden figyelmét az országútra irányította. A távolban könnyedén táncolt a délibáb, látszatköpenye vizet varázsolt a száraz beton fölé, de Dean nem hitt neki. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ez is csak egy szörny, ami a halálba csábítja a gyanútlan utazót. Talán tényleg tündér. Vagy lidérc. Akármi is, ha egyszer elkapja, meg tudja ölni. Aztán figyelmeztette magát, hogy már a Földön jár, ahol ha nem is sokkal, de valamivel kevesebb szörny mászkál és nem kell minden egyes megtett lépésért foggal-körömmel harcolni.
És ahol már megint egyedül van.
A következő gondolat megakasztotta a lépteit, mert rájött, hogy akár stoppolhat is. Sokkal gyorsabb, mint a gyalogszer, így az egyezményes jel szerint kitartotta a hüvelykujját.

„De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy verda, lehet
Hogy épp egy dzsip, lehet, hogy nem jön semmi
Majd és egyedül állok itt.”

Senki nem jött.
Csak a szél támadt fel és kísértetiesen susogott a kókadozó fű között, elhallgattatva a bogárrajokat. Dean a szeme sarkából nézte a mozgást, vadászösztöneit nem kapcsolta ki, vagy tette takarékra az a tény, hogy nem forgott állandó életveszélyben.
Az eget nézte, ahogy a Nap egyre feljebb kúszott a valószínűtlenül kék égen, nem törődött azzal, hogy színes karikák táncoltak a szeme előtt. Egyszerűen jól esett látnia ezt a kékséget, amin még egy fia bárányfelhő sem lebegett át, nem karcolták fekete árnyékokat rá a fák ágai és nem kenték össze zöld vérükkel a levelek. Cass szemeire emlékeztették, ahogy ott lent az a két tiszta szempár jelentette az egész égboltot. Dean utálta magát azért, amiért fekete árnyékot rajzolt rá bánattal és összevérezte a szégyenével. Nem tudta kihozni, nem tudta megmenteni és most ég nélkül maradt a föld.
Torkában keserű gombóc gyűlt az önvádtól, szíve gyűlölettől keserű ütemet vert a bordái között, szeme sarkát vörösre csípte a szél. Nem látta senki, mégsem tudott sírni, mert elfogytak a könnyei, és hiába kezdett lelkében szédítő táncba a fájdalom, felhők híján, ég híján, képtelen volt a sírásra, a megtisztulásra.
Csak állt az úton, kinyújtott karral, távolba meredve, semmit sem látva.

„Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
„ A Mennyország az úti cél” remélem arra visz.
Ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe homokot ver,
Remélem látod majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!”

Aztán újra nekivágott a végtelen útnak, ösztöneit követve egy régi ház felé, ahol talán már vár rá Sammy.
Vagyis, megrázta a fejét, nem fog rá várni senki, csak lesz egy hely, ahol nyugodtan pihenhet. Sammy biztosan talált magának egy rendes lányt, talán még állása is van és boldogan élnek együtt.
Hát, ja.
A probléma csak az, hogy számukra nincs olyan lehetőség, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Már az is kész csoda, ha a haláluk közben boldogok. Hülyeség, hogy újra bele akarja rángatni, de ő a családja. Együtt kezdték, együtt is kell bevégezniük, akár így, akár úgy. Az eszére, meg a kutatásban való verhetetlenségére is szüksége lesz, ha ki akarja hozni Casst a Purgatóriumból. Bár beérné egy odaúttal a Mennyekbe, hogy szétrúghassa az összes tollas seggét, aztán kihozassa velük az egyetlent, akivel normálisan lehet beszélni. Aki a legtöbbet éri az egész idióta bagázsból.
A lábai egyenletes ütemben falták a métereket, míg az elméje újra és újra visszakanyarodott a ballonkabátos angyalhoz, aki oly sokat jelentett neki. Jólesett a tudat, hogy mellette áll, még akkor is ha sok ökörséget csinált félreértelmezett jóságból. Biztonságot adott, már csak azért is, mert bárhová elrepíthette őket, ha túlmelegedett a helyzet, és mindemellett úgy harcolt, hogy felért egy egész sereggel. Nem is beszélve a nem létező humorérzékéről, ami miatt nem tudott igazán haragudni rá, hiába szeretett volna néha a falnak menni tőle.
Dean ajka fájdalmas fintorba rándult, ahogy elképzelte Cass mit szólna mindezekhez. Valószínűleg csak nézné szótlanul, míg kihámozná a lényeget, aztán elmosolyodna és őszinte hálával köszönné meg. Egyetlen szót mondana, de az mindent jelente, amit Cass adhat, és amit Dean soha nem érdemelt meg igazán.

„Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy.
Nem félek semmitől, senki nem árthat.
Otthon vagyok a végtelen világban
Amit ma elkezdtem azt valahogy végig csináljam.„

De most nincs itt sem Cass, sem Benny, egyedül van, még abban se lehet biztos, hogy Sammy vele tart. Ilyenkor szeretett volna leülni valahová és az egészet feladni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Amíg lát egy kis esélyt, egyetlen apró kaput, egyetlen halvány fénycsíkot, addig folytatni fogja a harcot, és még azon túl is, ha kiderül, hogy az esély csak csapdba, a kapu nincs nyitva és a fénycsík valójában villámlás, mert nem tudja feladni.
Próbálta.
Elmenekült, egészen Lisáig futott, de megtalálták és neki hátat kellett fordítania a normális életnek. Az egyik legnehezebb döntése volt, de egyben a leghelyesebb is, ami azért nem sokszor fordult elő velük.
Ámbár kár ilyen ostobaságokon gondolkoznia, csak a gyász és a fáradság miatt van.
Teszi, amit tennie kell, ennyi az egész.

„Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy.
Nem félek semmitől, senki nem árthat.
Otthon vagyok a végtelen világban
Amit ma elkezdtem azt valahogy végig csinálom.
Valahogy végig csinálom, valahogy végig csinálom."

Először Sammyvel találkozik, minden más csak utána. Mondjuk egy jó hideg sör és egy hamburger. A Purgatóriumi szörnyűségek között, ez a két dolog elég előkelő helyet foglalt el, azon a listán, ahova azokat a dolgokat véste, amik hiányoztak neki. Mégsem tudta pontosan elmagyarázni nekik, hogy miért. Bár egyformán unták az őzhúst, ahogy ők hívták azt az állatot, ami úgy festett, mint egy közönséges őz, csak hosszabb volt a nyaka, meg hat lábon inaltak el a veszély elől, de a húsuk ehetőnek bizonyult.
Az egyik, sebtében elfogyasztott sült után Dean ecsetelni kezdte a hamburger szépségeit, mire Benny megfenyegette, hogy kiszívja a vérét, ha nem hagyja abba a pofázást, Castiel meg a szokott stílusával megkérte, hogy ezt ne emlegesse. Dean ugyan el akart sütni egy poént az Éhinséges sztori kontójára, de a jégkék tekintet megállította. Aztán meg rájuk törtek a leviatánok.
A gyomra korgása visszatérítette a valóságba és rájött, hogy nemcsak éhes, de mindjárt összerogy a kimerültségtől. A tenyerével leárnyékolta a szemét és észrevett egy út menti épületet. Ha szerencséje van benzinkút, motel vagy egy kamionos megálló, vagy legalább talál benne valami ehetőt. Ha nincs, akkor meg, hát megy tovább.
Kitörölte a port a szeméből, köpött egyet maga mellé, a homokszemcsék sárgás ízt hagytak a nyelvén, majd felvette az utazótempót. Hunyorogva tartotta szemmel a csigalassan növekvő épületet, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a szerencse ezegyszer mellé szegődik, mert kamionos pihenőnek tűnt.
Jó egy órával később erről meg is bizonyosodhatott, ahogy arról is, hogy szakadt, koszos és legalább olyan kihalt, mint az egész útszakasz. Egy dagadt, unott képű pasas ácsorgott csak a zsírfoltokkal tarkított pult mögött, ősrégi képes újságot lapozgatva. Tetől-talpig végigmérte Deant, aki nem festhetett szebben, mint egy csavargó.
Bizonyos értelemben az is volt.

„Ragyog a szemed és elhiszem, a betonút végén rám figyelsz.
Remeg a lábam, kopott a bakancs, a hosszú út már megviselt
Magasba tart a kéz, stoppolva élsz nehéz
az út, amin egy idealista zsivány mindenre kész."

- Sört. És két hamburgert – krákogta Dean. Több port nyelt le, mint azt gondolta és most nehezen formálta a szavakat. A fickó megállapíthatta, hogy nincs nála pénz, mert oda sem bagózott. Dean a lenti törvények szerint cselekedett, bár visszafogta magát.
A pulthoz lépett, a táskából kivett egy órát, levágta a magazinra, majd újra leadta a rendelést.
- Sör. És két hamburger. Most.
A fickó nézte az órát, aztán Deant, akinek a tekintetében ott izzott az egy évig tartó küzdelem minden heve, és úgy döntött jobb a békesség. Megfordult, a konyhába cammogott és nemsokára olajsercegés szűrődött ki.
Dean leült kint az egyetlen padra, és szórakozottan betűzni kezdte a fába karcolt neveket, üzeneteket, amik talán már rég semmit sem jelentenek, csak megannyi memento a semminek. Dean is elővette a kését és ő is belekarcolta neveik kezdőbetűit a sokat látott padba. Itt ez volt a szokás, hogy a végtelenbe tartó utasok belevéssenek valamit, majd továbbmenjenek. Remélte, hogy a fa majd akkor is emlékezni fog rájuk, mikor ők maguk már sehol sem lesznek.
A kövér fickó közben kihozta a kért italt és az ételt, majd újra magára hagyta Deant, aki két pofára tömte magába a szendvicset, kis híja volt, hogy nem akadt meg a torkán. A sörrel leöblítette, és újra felmérte az állapotát. Határozottan jobban lett, ám el is álmosodott, de nem volt szabad aludnia. Itt nincs biztonságban, a terep túlságosan nyílt, kevés a fedezék, a kifőzde meg annyit ér, mintha a szélvihar elől a budiba bújna. Tovább kell mennie, és inkább megalszik egy árokban naplemente után, de itt nem maradhat.
Felállt hát, búcsúzúul végigsimított Cass fába karcolt monogramján, és továbbsétált. A lábai hamarost megtalálták az ütemet, hozzászokták már a vándorláshoz, persze azért jobb lett volna az Impalával.
Ha az öccse kezdett valamit a kocsival, ha nem vigyázott rá, mint a szeme fényére alaposan ellátja majd a baját, az biztos. Vannak szent és sérthetetlen dolgok a világon, az Impala pedig közéjük tartozott.
A kutyagolás kényszerűség volt, de a vezetés élvezet. Ha az ember egyetlen kocsival keresztül-kasul átszelte az Államokat, akkor azt a kocsit ugyanúgy kell kezelni, mint egy családtagot. Olyannyira elmerült a képzeletében, hogy nem figyelt oda teste jelzéseire. Nem mintha amúgy érdekelni szokta volna, de amikor lihegve összerogyott egy csenevész fa alatt, be kellett látnia, hogy a portálon való átlépés a vártnál sokkal jobban megviselte.
Ilyenkor meg sehol egy autó, vagy Cass.

„De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy angyal, segít és eltűnik.
Lehet, hogy soha nem jön már el és egyedül maradok itt.”

A forró betonra támaszkodott, négykézláb állt, mint valami kivert kutya, a mellette puffanó zsák, akár egy elszakadt póráz. Kényszerítette magát, hogy ne ziháljon, minden lélegzetvételnél pontosan öt másodpercig tartotta bent a levegőt, aztán ugyanannyi ideig fújta ki és nem engedett a tüdejét perzselő légszomjnak. Végül a légzése rendeződött, mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, de az izmai továbbra is tiltakoztak a további igénybevétel ellen.
Nem mehetett tovább, nem akarta, hogy ez legyen az utolsó útja, így bemászott a késpengevékony árnyék alá, feje alá tette a zsákot és lefeküdt. Mindene sajgott, égetett, lüktetett, gyanította, hogy a sebei mellé napszúrást is kapott grátisz, de nem zavarta túlságosan. Megjárta a Poklot, a Purgatóriumot, ennyi már nem oszt, nem szoroz. Még a Mennyeket kéne látnia, hogy teljes legyen a sor, de hát oda nincs fuvar.
Bár, ki tudja.
Kutatás, meg néhány pofon kérdése és akkor a változatosság kedvéért ő rugdossa vissza Casst a helyére. Hiszen csak nem lehet az összes angyal olyan balfasz, hogy ne bocsáson meg neki. Ő is megtette, akkor nekik is menni fog.
És helyreáll a világ.
Erre a gondolatra elmosolyodott és minden átmenet nélkül elaludt.

Csak a szél fütyült a füle mellett, és bogarak zümmögtek hozzá altatót.

>

„Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
„ A Mennyország az úti cél” remélem arra visz.
Ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe homokot ver,
Remélem látod majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!”