Valamelyik könyvben, talán Rejtő Jenő: A Láthatatlan légiójában, hogy ha rossz legyen még rosszabb. Hát ezt én alkalmaztam és megnéztem a Nyomorultak musicalfilm változatát. Mivel se nem olvastam, se feldolgozást nem láttam belőle, ezért teljességgel felkészületlenül értek a történtek. Ennek folyományaként, ami pedig eleddig egyszer sem fordult elő még velem, végigbőgtem az egészet. A papirzsebkendő, a szemüvegekhez rendszeresített törlőkendő és bármilyen szemörlésre alkalmas anyag karnyújtáson jóval kívül esett, és mivel még mindig nem találták fel az okuláréba építhető üvegtörlőt, ezért kissé homályosan néztem végig.
A végén meg gyors összegyüjöttem néhány papírszepit, kiszaladtam a fürdőbe és kibőgtem magam, abban a tudatban, hogy ez egy film volt.
Na de milyen film!
Szívszorító, könnyes, drámai, felkavaró, mélységesen emberi és annyira de annyira megkapó. Ahhoz kifejezetten démoninak kell lenni, hogy ezen valaki ne érzékenyüljön el, legalább egy szemernyit.
Filmen én még ennyit nem bőgtem, de könyvön és színdarabon se, mindazonáltal nem lehetett nem megkönnyezni a szereplőket. Még a felügyelőt is, mert hát ő csak a feladatát teljesítette, aztán ebbe bele is rokkant.
El fogom olvasni könyvben is, pedig ez se sűrűn fordul elő velem. általában a filmet szoktam hanyagolni, de ennek a rendezője egy zseni. Meg a szereplői is.
Nézzétek meg, megéri, mert amilyen szomorú olyan szép. Nem hétköznapi értelemben vett szép hanem olyan komoran gyönyörű. Még az is, amikor a lány (Cosette? Colette? Keverem) és a srác szerelmes lesz. Nem nyálas, romantikus nagy különbség. A Római és Júlia nem tett rám ilyen benyomást, őszintén szólva nekem nem kedvencem. Shakespeare talentum volt a maga nemében, de tőle nem ez a kedvencem.
Mellékvágányról visszatérve musicalrajongóknak kötelező, mert a dalok is valami eszméletlenül jól sikerültek. És finoman fogalmazok.
Ami külön érdekes, hogy miután megnéztem kicsit jobban éreztem magam, pedig alaposan kétségbeestem. megérkezett ugyanis az alkalmassági vizsga követelményei, és ettől kis híján idegbajt kaptam. Azt hittem, rossz szokásom szerint, hogy van még idő, pedig nem. Mindezek ellenére még belevágtam volna, de kellenek papírok, amiket úgy eldugtak, hogy nem is tudtuk megcsináltatni. Nagyon finom, mondhatom.
Aztán persze ott vannak a még egyéb, hétköznapi problémák, lelki válságok és egyéb miazmák.
Most azon gondolkodom, hogy vajon azt se veszik figyelembe, hogy az egyikhez nem szükséges alkalmassági vizsga, lehet, hogy oda bekerülök. Enyhén utópia, de csak enyhén.
Közben gőzerővel dolgozom azon a bizonyos szakdogán. Összejön, nem izgulok. Nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése