Gyertyafénynél

Bár nem akarod, mégis látod
a borzalmat, mi kiszivárgott
lelked gennyes fekélyéből,
elméd fekete szentélyéből-
Rád vigyorog torz, gúnyos arccal,
füledbe súgja: messze még a hajnal!
Melledre ül, rád telepszik
teste semmi, csak szeme izzik.

Riadtan ver gyenge kis szíved,
szabadulni nincs esélyed.
Saját lidérc foglya lettél,
bűneidé miket elfeledtél.
Új láncok kötnek a földre,
lehúznak a mocskos kőre.
Kiáltanál, de hangod nincsen
kacag rajtad az új démon-Isten.

Báb lettél, úgy, mint mások,
de a drótokat csak akkor látod
mikor életre kél legszörnyűbb álmod,
s eltűnik a látszat-szabadság,
kihuny szemedben a játszi láng,
s a rém testén áttetszik a Halál.
Nincs kegyelem, nincs megbocsátás,
és a hajnal holtan lel rád.

Ez egy vers, időhiány miatt, de gondoltam már észrevettétek, nagyon zseniálisan. A vége egy kicsivel gyengébbre sikeredett, majd talán, esetleg javítom. Különben is fellővök még egyet, hogy fő legyen a változatosság, és érezzétek szeretve magatokat. Majd kedden, vagy szerdán hozok romantikusat meg rendes elmélkedést, de most vizsgaidőszak.