Táncolj velem!

Tartalom: John keringőzni tanul, Sherlock segít neki.

Műfaj: fluff, vagyis inkább limonádé

Fandom: Sherlock BBC

Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: nincs
Megjegyzés: Én és a fluff. Na igen. A szervezetem még most is megpróbálja feldolgozni, hogy a tudatom ilyenre vetemedett, elvei ellenére, vagyis csak olvas, de nem ír ilyet. És még csak egy csavar sincs benne. Borzasztó. Minden a tavasz hibája. Nevet változtatok és elbujdosok, hogy meghasonlott énem békére leljen. Valamint megtanuljon táncolni, mert azt se tud.

John hangos és némileg teátrális nyögéssel nekitámaszkodott a súlyos fotelnek és fülsértő csikorgás közepette a falhoz tolta.
- Esetleg segíthetnél – mondta szemrehányóan a detektívnek. Az nem reagált, lehunyt szemmel, ujjbegynél összeillesztett kezekkel ült a másik fotelben és gondolkozott.  Vagy aludt. Ez kissé valószínűtlennek tűnt a nagy lármában, csakhogy John óvatos szkepticizmussal fogadott minden, a lakótársához köthető dolgot.
Várt egy keveset, majd nekigyürkőzött és az asztal is az ülőalkalmatosság mellé került.
- Nem fogok megsértődni – tette hozzá kicsit élesebben. Válasz erre sem érkezett.
Az orvos felsóhajtott, majd a férfival együtt tolta el az útból a bútort, ami meglepően könnyűnek bizonyult.
Ezen meg se lepődött, mert élénken élt benne az a meggyőződés, hogy képes levitálni. Mással ugyanis nem tudta azt a jelenséget megmagyarázni, hogy Sherlock a legnagyobb égszakadásban, sártengerben, koszáradatban is képes úgy festeni, mint akit most húztak ki a skatulyából.
A maradék vackokat, amik a földön hevertek, a kanapéra szórta, majd a laptopján bekapcsolta keringőt.
A kialakult tér viszonylagos középpontjába állt, lehunyta a szemét és a zenére koncentrált. Megpróbálta megtalálni azt a hármas ütemet, de a szimfonikus zenekar egyik tagja sem diktálta, hogy egy, két, há, egy, két, há, egy, két, há.
Kinyitotta a szemét és reménytelenül pislantott a hordozható számítógép felé, de a monitor vakon bámult vissza rá. Nagyon boldog lett volna, ha az az erőszakos tánctanár képanyagot is szolgáltatott volna a hangbelihez, hogy legalább lássa, mit kéne csinálnia.
Az előzményekhez tartozik, hogy Johnnak kellett Lestraddel kihallgatásra mennie, mert Sherlock felhúzta magát és bezárkózott a fürdőbe. John megpróbálta rávenni, hogy nyissa ki az ajtót, hogy legalább azt megtudja mi a duzzogás tárgya, de mikor a hetvenhetedik miáúzást kapta feleletül, félbehagyta a dolgot, egy kis tálkában tejet tolt be az ajtó alatt, majd távozott.
A hely, ahova érkeztek, magában foglalta mindazt a bohém szellemiséget, ami egy baletteremre jellemző. Hatalmas, az egész falat betöltő tükrök, derékmagasságban húzódó gerendák és enyhén repedező festés.
Mikor odaértek javában ment az óra, kamaszok figyelték kelletlen képpel a tökmagnál csak néhány centivel magasabb oktatót, aki talpig rózsaszín melegítőben, széles gesztusokkal, ugrásokkal tarkított stílusban beszélt a tánc szépségéről. Aztán pár instrukciót adott tanítványai számára, majd az új jövevényekre tekintett.
John számára ez katasztrofális következményekkel járt.
Az oktató savószínű szeme felragyogott, majd egy Micsoda csiszolatlan gyémánt! rikkantással elkapta a férfi csuklóját, az egyik sarokba cibálta, és alapmozdulatokat mutatott egy társastáncból.
Lestrade sikeresen leplezte arcának furcsa vonaglását.
Watson hiába tiltakozott, hogy ő nem akar, nem tud, nem szeretne táncolni, az oktató rá sem hederített. Kíméletlen mozdulatokkal csavarta szerencsétlen végtagjait a megfelelő helyzetbe, miközben lelkesen magyarázott. Majd miután látta, hogy legújabb oktatottja nem igazán akar együttműködni, derékon kapta, hogy így mutassa meg, mire is gondolt.
A felügyelő leplezetlenül vigyorgott.
John arca kezdett elfelhősödni, a tekintetében öt gyilkossági kísérlet, és tíz, nyolc napon túl gyógyuló testi sértés bujkált. Ezek egyenletesen megoszlottak a melegítős alak, és a rendőr között. Megijedni, csak akkor ijedt meg igazán, mikor a tanár felvetette az erotikus tangó kifejezést.
A hivatalos közeg kitörölt két könnycseppet a szeméből, és felvillantotta a jelvényét.
A kihallgatás végén ugyan nem lettek okosabbak, de gazdagabbak igen, mert John kapott egy lemezt keringőkkel, egy féléves bérletet, valamint egy ígéretet, hogyha szorgalmasan gyakorol, akkor egy nap kiváló balettáncos lehet belőle.
A kitörni készülő kézitusát a visszafojtott röhögéstől fuldokló Lestrade akadályozta meg.
A férfi egyébként emberfeletti önuralomról tett tanúságot, mert csak akkor kezdett el nevetni, mikor a doktor kitette a lakásánál.
John ezek után feldúltan futott egy kört a ház körül, felvágtatott emeltre, röptében megállapította, hogy a detektív kijött a fürdőből és a fotelban gubbaszt, majd egyetlen mozdulattal bevágta a lemezt a lejátszóba.
Rövid úton átrendezte a lakást, és most teljesen megakadt az egésszel. Fogalma se volt arról, hogy miért is vágott bele egyáltalán, mikor úgyse lesz rá alkalma. Barátnője nincs, Sherlock meg úgyse menne bele.
A magától értetődő könnyedséggel előbukkanó gondolat természetesessége olyannyira megrémítette, hogy tett két lépést.
- Nem jó – érkezett a kritika a fotel irányából. A férfi megfordult, hogy kérdezzen, de nem maradt rá ideje.
- Először 40⁰ szögben lépsz előre, aztán mellézársz, végül az egyik oldalra kilépsz attól függően, hogy melyik irányba akarsz haladni.
- 40⁰? Sherlock ez tánc és nem matekóra, és nem fogok egy szögmérővel rohangálni – mondta az indokoltnál kicsi élesebben.
- A tánc is a matematikán alapul – vont vállat az ifjabbik Holmes. John azonnal ráharapott a témára, annál is inkább, mert addig se kell a kiindulási ponttal, vagyis a lépésekkel foglalkoznia.
- A tánc érzés Sherlock. Nincs benne számítgatás, tudatos gondolkodás, vacillálás, az ember csak hagyja, hogy az ösztönei vezessék.
- Akkor neked hibás az ösztönöd – jelentette ki közönyösen a detektív. John megsemmisülten hallgatott.
Nem tudni mi játszódhatott le Sherlock fejében, de ezt találta mondani:
- Majd megmutatom, hogyan kell. Az én módszerem a zene ütemein, a másodpercnyi pontos időzítésen és az ezzel kapcsolatos számításokon alapul, és működik.
Nagyot nyújtózott, felállt, majd bemutatott néhány, tökéletesen kivitelezett lépést.
John megpróbálkozott az utánzással, de csak valami suta mozdulatra futotta.
Nagyon ügyetlennek és esetlennek érezte magát.
Sherlock megvakarta a tarkóját.
- Ez így nem fog menni – állapította meg végül.
- Mi lenne ha esetleg párban…? – vetette fel óvatosan a lehetőséget a doktor. Őszinte megdöbbenésére a másik rábólintott.
- Rendben . Én vezetlek, te pedig utánzol.
- Miért leszek én a lány? – nyafogta félig tréfásan, félig sértődötten az orvos, mire csak egy fogalmam-sincs-mire-akarsz-célozni-ezzel pillantást kapott. Felsóhajtott, majd egyik kezét Sherlock vállára tette, a másikat pedig a tanártól ellesett mozdulattal eltartotta magától. A detektív rendkívül gyengéden karolta át a férfi csípőjét és fűzte ujjait a másik ujjai közé.
Így álltak, kővé meredve, megfeledkezve eredeti szándékukról, beleolvadva a délutáni napfénybe, a keringő lágy dallamai és saját lélegzetvételük által gúzsba kötve.
A pillanat aztán elmúlt, és Sherlock tett egy lépést, John pedig követte. Pár percen belül már úgy keringőztek, mintha világéletükben ezt gyakorolták volna.
- Nos ez megvolna. Gyakorolhatsz tovább egyedül – krákogta a detektív. El akart lépni, de John megmarkolta a vállát.
- Ez egy páros tánc, hát táncolj velem.
A másik finoman elmosolyodott, majd bólintott. Körbetáncolták a szobát egyszer, kétszer, háromszor, észre sem véve, hogy lejárt a lemez. Ők még mindig hallották a dalt, kettőjük harmóniájának dalát.