Tartalom: Azirafaelt visszarendelték a Mennybe. Crowley nem hagyja annyiba.
Páros: Crowrafael
Fandom: Good Omens
Fandom: Good Omens
Műfaj: rohadtéletbe angst
Zene: Sonata Arctica – Fullmoon/Shamandalie
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: szereplő halála, enyhe slash, nagyon sok jelző és a karakterhűség (?), durva beszéd
Megjegyzés: Júlia ajtó akart lenni de Capulet. Én nem is tudom, ez az egész csak kiszakadt belőlem, keresztülhúzva ezzel minden számításomat. Talán pont ezért kacsingat néha a hálivúdi nyálromantika irányába. Komolyan. Sajnálom.
Kint esik az eső.
Ólmos fáradsággal csapódik az ablakhoz, monoton kitartása órákká mossa a nehezen múló perceket és szürke masszává duzzasztja az időt. Az órák évezredekké puffadnak és megrekednek egy csésze réges-rég kihűlt kakaó és egy beporosodott lencséjű szemüveg között.
Néha megszólal a csengő, a vak csend vidám nevetése, de az ajtó sosem nyílik ki. Hiába feszül neki az északi szél fagyos akarata, a város lihegve tovasiető tömege, nem mozdul el a rozsdanyelvű zár és a Sohóbeli antikvárium nem fogad be újabb látogatót.
Néha megszólal a csengő, a vak csend vidám nevetése, de az ajtó sosem nyílik ki. Hiába feszül neki az északi szél fagyos akarata, a város lihegve tovasiető tömege, nem mozdul el a rozsdanyelvű zár és a Sohóbeli antikvárium nem fogad be újabb látogatót.
Egy napszemüveges, farmert, bíbor inget és bőrdzsekit viselő férfi ül az egyszínű barnává kopott szőnyegen, villás nyelve kisiklik fehérré sápadt ajkai közül, hatástalan átkokat szórva.
Két kezében egy gyűrött, sokat látott ballonkabát, szövetbe zárt szerelmi emlék, bántóan könnyű és üres és túl sokáig őrzi azokat a vizes, szürke, könnycsepp alakú foltokat.
A férfi szeme borostyánsárgán izzik át a napszemüveg lencséjén, elfojtott haragja megrezegteti a polcokat és túlüvölti a kint tomboló szélt, a város zaját, a kontinensét, az egész világét, kibírhatatlan fájdalma megmérgezi az esőt és elfonnyasztja a termést, megsüketíti a szíveket, épp csak oda nem ér el ahova kéne.
Egyedül van, annyira egyedül.
Az érzés lassú méregként fúrja be magát a szívébe, elsötétíti a világot és megfertőzi a gondolatait.
Elvették tőle.
Óh, annyira szeretné ezt hinni! Annyira akarja, hogy a fogai belereccsennek, csontjai szilánkokra törnek, izmai elszakadnak és emberi valója önmagába roskad, de hiába.
Nem sikerül.
elment.
Saját álszabadságából fogta magát, és azzal a szomorú, kétségbeesett mosolyával az arcán kitárta azokat a hóreményszín szárnyait és elment.
Visszahívták.
Azok a rohadt, fennhéjázó, karótnyelt seggfejek szétzúzták a majdnem-szép napjaikat és visszarendelték Azirafaelt a Mennybe.
És ő csak fogta a kezét, azt a márványfehér és márványerős és szoborszép kezét, és szorította és szorította, és szorította, míg vérezni nem kezdett és a szemébe nézett és elmondott mindent, de tényleg mindent, de kevés volt.
Azirafael nem sírt, de a lelke kettéhasadt a tekintetében, és jajsikolya megrezegtette a polcokat, túlüvöltötte a kint tomboló szélt, a város zaját, a kontinensét, az egész világét, és aztán elhúzta a kezét, azt a márványfehér, és márványerős, szoborszép kezét és elrepült, fel, fel, fel a Mennybe, ahova Crowley nem követhette.
Két kezében egy gyűrött, sokat látott ballonkabát, szövetbe zárt szerelmi emlék, bántóan könnyű és üres és túl sokáig őrzi azokat a vizes, szürke, könnycsepp alakú foltokat.
A férfi szeme borostyánsárgán izzik át a napszemüveg lencséjén, elfojtott haragja megrezegteti a polcokat és túlüvölti a kint tomboló szélt, a város zaját, a kontinensét, az egész világét, kibírhatatlan fájdalma megmérgezi az esőt és elfonnyasztja a termést, megsüketíti a szíveket, épp csak oda nem ér el ahova kéne.
Egyedül van, annyira egyedül.
Az érzés lassú méregként fúrja be magát a szívébe, elsötétíti a világot és megfertőzi a gondolatait.
Elvették tőle.
Óh, annyira szeretné ezt hinni! Annyira akarja, hogy a fogai belereccsennek, csontjai szilánkokra törnek, izmai elszakadnak és emberi valója önmagába roskad, de hiába.
Nem sikerül.
elment.
Saját álszabadságából fogta magát, és azzal a szomorú, kétségbeesett mosolyával az arcán kitárta azokat a hóreményszín szárnyait és elment.
Visszahívták.
Azok a rohadt, fennhéjázó, karótnyelt seggfejek szétzúzták a majdnem-szép napjaikat és visszarendelték Azirafaelt a Mennybe.
És ő csak fogta a kezét, azt a márványfehér és márványerős és szoborszép kezét, és szorította és szorította, és szorította, míg vérezni nem kezdett és a szemébe nézett és elmondott mindent, de tényleg mindent, de kevés volt.
Azirafael nem sírt, de a lelke kettéhasadt a tekintetében, és jajsikolya megrezegtette a polcokat, túlüvöltötte a kint tomboló szélt, a város zaját, a kontinensét, az egész világét, és aztán elhúzta a kezét, azt a márványfehér, és márványerős, szoborszép kezét és elrepült, fel, fel, fel a Mennybe, ahova Crowley nem követhette.
Csak ennyi maradt utána: egy bögre, réges-rég kihűlt kakaó, egy poros szemüveg és egy gyűrött ballonkabát.
És a csókjainak íze, érintésének puha selyme, szeretkezéseik csillagtüze, beszélgetéseik lustán kanyargó szavai, amiket Crowley az elbukott lázadók sietségével idézett fel és zárt be a kabátba, a szövet szálaiba, hogy legalább ennyi maradjon, hogy legalább ennyi legyen.
Felidézte alakjának minden finoman kidolgozott porcikáját, arcának karcsúságát és nevetséges lágyságát, búzaszőke tincseinek ruganyos hullámzását, gömbölyű vállainak diadalívét, mellkasának széles országútját, csípőjének forró, titkos öblét, lábainak oszlopát, az egész dicsőséges valóját, ami áttükröződött a hús romlandóságán, és a szívének hangját, ahogy az élet himnuszát dobogta viharsebesen valahányszor ráhajtotta kiábrándult gondolatokkal terhes fejét.
Azirafael átkarolta és megvédte, és hitt kettőjük helyett is kettőjükben, őszintén, tisztán, gyermeki naivsággal és mégis ő hagyott itt mindent, ő vágott el minden köteléket és tett beteljesületlenné minden reményt.
Óh, annyira szerette volna gyűlölni ezért!
Talán ha gyűlölné, ha utálná, ha káromkodásként köpné ki a nevét, akkor nem talán nem fájna ennyire mélyen, ennyire hosszan, ennyire keserűn.
De szereti.
Szereti önzőn, felelőtlenül, kínzóan, hosszan, fájón, keserűn, szereti minden szabályt felrúgóan, mert Azirafael csak az övé, egyedül az övé, mert hozzá tartozik.
Egymáshoz tartoznak.
De a világ, de a sajátjaik, de valaki nem hitte, nem fogadta el és kettétépte őket és Azirafael ment, mert mennie kellett, mert angyal volt.
Crowley démon.
De mindketten elhitték, Adam Younggal való találkozásuk után elhitték, hogy van esélyük.
Hát nem.
Kurvára nem.
Crowley dühödten ledobta maga mellé a kabátot, mert hirtelen látni sem bírta, mert rá emlékeztette és égette a kezét és a szívét és ez rosszabb volt, mint ezer pokol.
Aztán mégis felvette, leporolta és keresett neki egy akasztót a könyvillatú, mécsesillatú, kakaóillatú, Azirafaelillatú boltban és óvatos gonddal felakasztotta. Végigsimított a halott anyagon, és őrült ötlete támadt, homályos, de talán működőképes, mint a ködben rezgő alakok, amiről nem lehet tudni, hogy barát vagy ellenség.
Azirafael él.
Valahol nagyon messze, nagyon távol és számára nagyon tiltott helyen él, és nem találja a kabátját, és fázik, s nem találja őt, és egyedül van és szüksége van rá.
Crowley úgy döntött, hogy Isten ide, Sátán oda, ő visszaszerzi magának az angyalát, és ha kell, ezért átverekszi magát az összes angyalon és démonon, és az összes határt, szabályt, korlátot, akadályt elsöpri, mert szereti Azirafaelt.
Crowley elvigyorodott, tűz csapott ki a szeméből, láng szökött el a nyelve hegyéről és a bolt megállt, a kakaó felett kerengő muslincák, a polcok közt szállingózó por, az óra ketyegése, az idő és figyelt, visszafojtott lélegzettel, elrettenve, nagyot és súlyosat sejtve, és egy tétova, arra tévedő férfi kigúvadt szemekkel, zihálva meredt a Sohóbeli antikváriumra, amivel valami nagyon nem stimmelt, majd felsikoltott és elrohant, mikor Crowley kitárta dühfekete szárnyait és elindult.
A plafon könnyedén átengedte, a felhők nyüszítve húzódtak félre, az ég kékhangon nyögve hasadt meg és Crowley szárnyalt, szárnyai villámot és mennydörgést kavartak, és ezt meghallották az angyalok és felkészültek.
Crowley vigyorgott, őrülten, nem evilági szélesen, tombolt benne valami újszülött akarat, és megmámorosodott a szél sivításától a füle mellett, a hang és a fény robbanásától, ahogy lángoló, üvöltő, nevető, szerelmes akaratként elhúzott mellettük, fel, fel, fel a mennybe. Elmaradtak mögötte a színek, a hangok, az életek, elmaradtak a saját ruhái és az emberteste és nem maradt más csak lecsupaszított tombolás, egy őrjöngő, forrongó, lázadó, dühfekete szárnyú fél-démon, mert Azirafael nélkül Crowley többé nem mondta magát egésznek.
Most visszaszerzi.
Az angyalok páncélt, kardot, sisakot öltöttek és aranyfehér ragyogásuk betöltötte a körülöttük lévő semmit, és Crowley nem félt, sziszegve gúnyolta őket és szárnyaikba tépett, éteri húsukba markolt, rájuk forrasztotta páncéljukat harcképtelenné téve őket és a kardjukkal kifeszítette a díszes, örömhírekből kovácsolt kaput és megtorpant.
Azirafael állt előtte.
Nem viselt páncélt, nem viselt ruhát, nem viselt testet mégis ő volt. A lángoló kardot tanácstalanul tartotta, nem tudott mit kezdeni vele, Crowleyban felderengett, hogy talán csak nem akar, de nem érdekelte, mert látta, igazán látta gyönyörű, csodálatos, életszép, szerelemboldog lényét és tett egy óvatos, bizonytalan lépést.
- Érted jöttem – mondta ki a teljesen nyilvánvalót. Annyi mindent akart még mondani, kiabálni, suttogni, bevallani, de a szavak valahol ott maradtak a Sohóbeli antikváriumban egy réges-rég kihűlt kakaó és egy poros szemüveg között.
- Tudom – mondta Azirafael bánatosan. Crowley lángjai kihunytak, jeges félelemmé változott és a démon nem akarta hallani, nem akarta látni, nem akarta tudni a nyilvánvalót. Azirafael pengéje a lényének szegeződött, de a puszta kötelességtudat túl gyönge volt ahhoz, hogy bántsa bátorszép, haraggyönyörű és szilajvad kedvesét.
- Gyere haza – kérte Crowley csendesen és beleremegett a vágyódásba. Az angyalok kórusa egyetlen pillanatra disszonáns hangot ütött meg, és Azirafael lejjebb engedte a kardot, de a hegye még mindig Crowley felé nézett.
- Nekem ez az otthonom – keserű meggyőzés, nem több mint egy elnyomott rabszolga látszatdícsérete.
- Hazudsssz – sziszegte Crowley kígyóvá változva. Életmeleg és napszáraz pikkelyei, almaillata körbefonják Azirafaelt, és az angyal elejti a kardot és végigsimít szeretője lapos fején és szétfoszlanak fénybilincsei, melyek megérkezése óta lelkiismeretnehezen és bűntudatélesen hasítottak bele és tartották ott.
Alakot öltött, androgün, tökéletes alakot, hogy kézbe vehesse a másik felét és ketten tökéletes egészként, a szerelem diadalaként sétáltak az örömhírekből kovácsolt, díszes kapu felé és az angyalok iszonyodva takarták el szemüket, és félrefordított, szégyenpiros fejjel engedték, hogy menjenek, és felért hozzájuk a démonok áruló üvöltése és valami hatalmas, iszonyatos, végtelen kavargott a semmiben.
Azirafael gyönyörű, csodálatos, életszép, szerelemboldog lénye, tökéletes, androgün teste megbicsaklott. Crowley felszisszent és megnyúlt és védőn körbefonta. Szeméből tűz csapott ki, láng szökött nyelve hegyéről, és méreg csöpögött a fogaiból, támadásra készen, kétséget sem hagyva a felől, hogy harcolni fog, megvédi magukat, mert ők összetartoznak.
Azirafael felkiáltott, kétségbeesett sikolya dárdaként hasított a tehetetlenségtől lávaforró Crowleyba és almaillatú, veszélyvörös vére meghasonlott gonoszt idézett.
Azirafael egyre kevesebb, fakóbb, kopottabb és gyengébb lett, Crowley gyűrűi között négykézlábra ereszkedett és sikoltott, sikoltott, sikoltott.
- Mi van angyal? Mi a frássz van veled? Hallod? Válassszolj! – sziszegett dühösen Crowley.
- Menj el, menj el, menj el, nem szabad ezt, nem lehet.
- Fogd be angyal, mindent lehet. Megoldjuk ezt issz, a hétsszentssszégit!
Crowley minden eddiginél nagyobbra nőtt, dühfekete szárnyakat növesztett és pokolforró lángokat hányt a hatalmas, iszonyatos, végtelen kavargó semmibe.
De nem lett semmi haszna, csak a kapu angyalait porlasztotta hamuvá, de Azirafael egyre kisebb és gyengébb lett és Crowley vergődött, ordított, átkokat szórt, imádkozott, kérlelt, szidott, alkut ajánlott és fenyegetőzött, mindent megtett és semmi nem volt elég.
- Hagy abba – suttogta Azirafael megmaradt ereje utolsó morzsáival és Crowley lehajolt, hogy hallja, szárnyaival kizárta a zajt, a fényt, a semmit és csak ők voltak ketten, egyetlen örökkévaló pillanatig ketten, míg az idő, a tér, a fény és a sötét levegőt nem vesz és tovább nem lódul.
- Nem mehetek veled. Nem engedik. Ha megyek, meghalok, de én nélküled is meghalok, mert meghaltam és fénylő, éneklő, üres báb lettem, és amikor eljöttél feltámadtam, de nem engednek el – Azirafael sírt és könnyei esőként hullt a földre, és senki nem tudta, hogy egy angyal haldoklása teremt életet.
- Ki nem enged el? – kérdezte Crowley.
- Isten.
- Akkor megölöm Issztent.
- Nem tudod Crowley. Ez is a Felfoghatatlan része.
- Tessszek a Felfoghatatlanra.
- Szeretlek – mondta Azirafael és még egyszer, utoljára megcsókolta Crowleyt. Aztán az idő, a tér, a fény és a sötét levegőt vett és továbblódult és Azirafael önmagába fordulva eloszlott, felhő és szél lett, köd és alkonyat és csillagfény és szerelmes csókok tüze és a Felfoghatatlan valódi része.
Crowley fel sem ocsúdott és zuhant le, le, le a Mennyből, újra körbevették a színek és a hangok és az életek és berobbant körülötte a fény és a hang, ahogy zuhant, fagyottan, némán, véresen, bukottan, a szél gúnyosan rugdosta, a felhők vize ráfagyott a ruhájára és az ég kékhangon üvöltve rúgta a Sohóbeli antikváriumnak, és a plafon leszakadt alatta. Tégla, vakolat, gerenda, fa sebzette, véres, törött testét, de mindez csak apró, elenyésző kellemetlenség volt a benne tomboló megrökönyödött, elkínzott, becsapott, elárult szerelemhez képest.
Lassú, darabos mozdulatokkal felállt, mindkét lába több helyen is eltört, de nem érdekelte. A Sohóbeli antikvárium leghátsó falához vánszorgott, fél kézzel megemelte és összetörte a szekrényt, puszta öklével formátlanná zúzta a széfajtót, majd farkasszemet nézett egy kis fiola szenteltvízzel.
Eszébe jutott, hogy amit művel az legalább annyira nyálas és teátrális, mint azok a Shakespeare kötetek, amiket Azirafael szokott olvasgatni, de momentán pont leszarta.
Megfogta a fiolát, de a ripityára tört teste képtelen volt száz százalékosan teljesíteni a feladatát és egy kevés a csuklójára fröccsent, de összeszorította a száját és dühös közönnyel nézte a lefoszló húst.
- Bassszátok meg – mondta, magasba emelte a fiolát, majd lehúzta a tartalmát.
Az üvöltése lyukat égetett a valóság szövetébe, kínfájdalma alapjaiban rengette meg a Poklot.
Londonban az emberek a fülükre szorították a kezüket és nem értették, hogy mi folyik itt, de mind dühösek, tanácstalanok és kicsit kevesebbek lettek.
Aztán Crowley föld lett és tűz, dér és hajnal, csillagtalan éjszaka és szerelmes csókok íze és szeretett Azirafaelének része.
És a csókjainak íze, érintésének puha selyme, szeretkezéseik csillagtüze, beszélgetéseik lustán kanyargó szavai, amiket Crowley az elbukott lázadók sietségével idézett fel és zárt be a kabátba, a szövet szálaiba, hogy legalább ennyi maradjon, hogy legalább ennyi legyen.
Felidézte alakjának minden finoman kidolgozott porcikáját, arcának karcsúságát és nevetséges lágyságát, búzaszőke tincseinek ruganyos hullámzását, gömbölyű vállainak diadalívét, mellkasának széles országútját, csípőjének forró, titkos öblét, lábainak oszlopát, az egész dicsőséges valóját, ami áttükröződött a hús romlandóságán, és a szívének hangját, ahogy az élet himnuszát dobogta viharsebesen valahányszor ráhajtotta kiábrándult gondolatokkal terhes fejét.
Azirafael átkarolta és megvédte, és hitt kettőjük helyett is kettőjükben, őszintén, tisztán, gyermeki naivsággal és mégis ő hagyott itt mindent, ő vágott el minden köteléket és tett beteljesületlenné minden reményt.
Óh, annyira szerette volna gyűlölni ezért!
Talán ha gyűlölné, ha utálná, ha káromkodásként köpné ki a nevét, akkor nem talán nem fájna ennyire mélyen, ennyire hosszan, ennyire keserűn.
De szereti.
Szereti önzőn, felelőtlenül, kínzóan, hosszan, fájón, keserűn, szereti minden szabályt felrúgóan, mert Azirafael csak az övé, egyedül az övé, mert hozzá tartozik.
Egymáshoz tartoznak.
De a világ, de a sajátjaik, de valaki nem hitte, nem fogadta el és kettétépte őket és Azirafael ment, mert mennie kellett, mert angyal volt.
Crowley démon.
De mindketten elhitték, Adam Younggal való találkozásuk után elhitték, hogy van esélyük.
Hát nem.
Kurvára nem.
Crowley dühödten ledobta maga mellé a kabátot, mert hirtelen látni sem bírta, mert rá emlékeztette és égette a kezét és a szívét és ez rosszabb volt, mint ezer pokol.
Aztán mégis felvette, leporolta és keresett neki egy akasztót a könyvillatú, mécsesillatú, kakaóillatú, Azirafaelillatú boltban és óvatos gonddal felakasztotta. Végigsimított a halott anyagon, és őrült ötlete támadt, homályos, de talán működőképes, mint a ködben rezgő alakok, amiről nem lehet tudni, hogy barát vagy ellenség.
Azirafael él.
Valahol nagyon messze, nagyon távol és számára nagyon tiltott helyen él, és nem találja a kabátját, és fázik, s nem találja őt, és egyedül van és szüksége van rá.
Crowley úgy döntött, hogy Isten ide, Sátán oda, ő visszaszerzi magának az angyalát, és ha kell, ezért átverekszi magát az összes angyalon és démonon, és az összes határt, szabályt, korlátot, akadályt elsöpri, mert szereti Azirafaelt.
Crowley elvigyorodott, tűz csapott ki a szeméből, láng szökött el a nyelve hegyéről és a bolt megállt, a kakaó felett kerengő muslincák, a polcok közt szállingózó por, az óra ketyegése, az idő és figyelt, visszafojtott lélegzettel, elrettenve, nagyot és súlyosat sejtve, és egy tétova, arra tévedő férfi kigúvadt szemekkel, zihálva meredt a Sohóbeli antikváriumra, amivel valami nagyon nem stimmelt, majd felsikoltott és elrohant, mikor Crowley kitárta dühfekete szárnyait és elindult.
A plafon könnyedén átengedte, a felhők nyüszítve húzódtak félre, az ég kékhangon nyögve hasadt meg és Crowley szárnyalt, szárnyai villámot és mennydörgést kavartak, és ezt meghallották az angyalok és felkészültek.
Crowley vigyorgott, őrülten, nem evilági szélesen, tombolt benne valami újszülött akarat, és megmámorosodott a szél sivításától a füle mellett, a hang és a fény robbanásától, ahogy lángoló, üvöltő, nevető, szerelmes akaratként elhúzott mellettük, fel, fel, fel a mennybe. Elmaradtak mögötte a színek, a hangok, az életek, elmaradtak a saját ruhái és az emberteste és nem maradt más csak lecsupaszított tombolás, egy őrjöngő, forrongó, lázadó, dühfekete szárnyú fél-démon, mert Azirafael nélkül Crowley többé nem mondta magát egésznek.
Most visszaszerzi.
Az angyalok páncélt, kardot, sisakot öltöttek és aranyfehér ragyogásuk betöltötte a körülöttük lévő semmit, és Crowley nem félt, sziszegve gúnyolta őket és szárnyaikba tépett, éteri húsukba markolt, rájuk forrasztotta páncéljukat harcképtelenné téve őket és a kardjukkal kifeszítette a díszes, örömhírekből kovácsolt kaput és megtorpant.
Azirafael állt előtte.
Nem viselt páncélt, nem viselt ruhát, nem viselt testet mégis ő volt. A lángoló kardot tanácstalanul tartotta, nem tudott mit kezdeni vele, Crowleyban felderengett, hogy talán csak nem akar, de nem érdekelte, mert látta, igazán látta gyönyörű, csodálatos, életszép, szerelemboldog lényét és tett egy óvatos, bizonytalan lépést.
- Érted jöttem – mondta ki a teljesen nyilvánvalót. Annyi mindent akart még mondani, kiabálni, suttogni, bevallani, de a szavak valahol ott maradtak a Sohóbeli antikváriumban egy réges-rég kihűlt kakaó és egy poros szemüveg között.
- Tudom – mondta Azirafael bánatosan. Crowley lángjai kihunytak, jeges félelemmé változott és a démon nem akarta hallani, nem akarta látni, nem akarta tudni a nyilvánvalót. Azirafael pengéje a lényének szegeződött, de a puszta kötelességtudat túl gyönge volt ahhoz, hogy bántsa bátorszép, haraggyönyörű és szilajvad kedvesét.
- Gyere haza – kérte Crowley csendesen és beleremegett a vágyódásba. Az angyalok kórusa egyetlen pillanatra disszonáns hangot ütött meg, és Azirafael lejjebb engedte a kardot, de a hegye még mindig Crowley felé nézett.
- Nekem ez az otthonom – keserű meggyőzés, nem több mint egy elnyomott rabszolga látszatdícsérete.
- Hazudsssz – sziszegte Crowley kígyóvá változva. Életmeleg és napszáraz pikkelyei, almaillata körbefonják Azirafaelt, és az angyal elejti a kardot és végigsimít szeretője lapos fején és szétfoszlanak fénybilincsei, melyek megérkezése óta lelkiismeretnehezen és bűntudatélesen hasítottak bele és tartották ott.
Alakot öltött, androgün, tökéletes alakot, hogy kézbe vehesse a másik felét és ketten tökéletes egészként, a szerelem diadalaként sétáltak az örömhírekből kovácsolt, díszes kapu felé és az angyalok iszonyodva takarták el szemüket, és félrefordított, szégyenpiros fejjel engedték, hogy menjenek, és felért hozzájuk a démonok áruló üvöltése és valami hatalmas, iszonyatos, végtelen kavargott a semmiben.
Azirafael gyönyörű, csodálatos, életszép, szerelemboldog lénye, tökéletes, androgün teste megbicsaklott. Crowley felszisszent és megnyúlt és védőn körbefonta. Szeméből tűz csapott ki, láng szökött nyelve hegyéről, és méreg csöpögött a fogaiból, támadásra készen, kétséget sem hagyva a felől, hogy harcolni fog, megvédi magukat, mert ők összetartoznak.
Azirafael felkiáltott, kétségbeesett sikolya dárdaként hasított a tehetetlenségtől lávaforró Crowleyba és almaillatú, veszélyvörös vére meghasonlott gonoszt idézett.
Azirafael egyre kevesebb, fakóbb, kopottabb és gyengébb lett, Crowley gyűrűi között négykézlábra ereszkedett és sikoltott, sikoltott, sikoltott.
- Mi van angyal? Mi a frássz van veled? Hallod? Válassszolj! – sziszegett dühösen Crowley.
- Menj el, menj el, menj el, nem szabad ezt, nem lehet.
- Fogd be angyal, mindent lehet. Megoldjuk ezt issz, a hétsszentssszégit!
Crowley minden eddiginél nagyobbra nőtt, dühfekete szárnyakat növesztett és pokolforró lángokat hányt a hatalmas, iszonyatos, végtelen kavargó semmibe.
De nem lett semmi haszna, csak a kapu angyalait porlasztotta hamuvá, de Azirafael egyre kisebb és gyengébb lett és Crowley vergődött, ordított, átkokat szórt, imádkozott, kérlelt, szidott, alkut ajánlott és fenyegetőzött, mindent megtett és semmi nem volt elég.
- Hagy abba – suttogta Azirafael megmaradt ereje utolsó morzsáival és Crowley lehajolt, hogy hallja, szárnyaival kizárta a zajt, a fényt, a semmit és csak ők voltak ketten, egyetlen örökkévaló pillanatig ketten, míg az idő, a tér, a fény és a sötét levegőt nem vesz és tovább nem lódul.
- Nem mehetek veled. Nem engedik. Ha megyek, meghalok, de én nélküled is meghalok, mert meghaltam és fénylő, éneklő, üres báb lettem, és amikor eljöttél feltámadtam, de nem engednek el – Azirafael sírt és könnyei esőként hullt a földre, és senki nem tudta, hogy egy angyal haldoklása teremt életet.
- Ki nem enged el? – kérdezte Crowley.
- Isten.
- Akkor megölöm Issztent.
- Nem tudod Crowley. Ez is a Felfoghatatlan része.
- Tessszek a Felfoghatatlanra.
- Szeretlek – mondta Azirafael és még egyszer, utoljára megcsókolta Crowleyt. Aztán az idő, a tér, a fény és a sötét levegőt vett és továbblódult és Azirafael önmagába fordulva eloszlott, felhő és szél lett, köd és alkonyat és csillagfény és szerelmes csókok tüze és a Felfoghatatlan valódi része.
Crowley fel sem ocsúdott és zuhant le, le, le a Mennyből, újra körbevették a színek és a hangok és az életek és berobbant körülötte a fény és a hang, ahogy zuhant, fagyottan, némán, véresen, bukottan, a szél gúnyosan rugdosta, a felhők vize ráfagyott a ruhájára és az ég kékhangon üvöltve rúgta a Sohóbeli antikváriumnak, és a plafon leszakadt alatta. Tégla, vakolat, gerenda, fa sebzette, véres, törött testét, de mindez csak apró, elenyésző kellemetlenség volt a benne tomboló megrökönyödött, elkínzott, becsapott, elárult szerelemhez képest.
Lassú, darabos mozdulatokkal felállt, mindkét lába több helyen is eltört, de nem érdekelte. A Sohóbeli antikvárium leghátsó falához vánszorgott, fél kézzel megemelte és összetörte a szekrényt, puszta öklével formátlanná zúzta a széfajtót, majd farkasszemet nézett egy kis fiola szenteltvízzel.
Eszébe jutott, hogy amit művel az legalább annyira nyálas és teátrális, mint azok a Shakespeare kötetek, amiket Azirafael szokott olvasgatni, de momentán pont leszarta.
Megfogta a fiolát, de a ripityára tört teste képtelen volt száz százalékosan teljesíteni a feladatát és egy kevés a csuklójára fröccsent, de összeszorította a száját és dühös közönnyel nézte a lefoszló húst.
- Bassszátok meg – mondta, magasba emelte a fiolát, majd lehúzta a tartalmát.
Az üvöltése lyukat égetett a valóság szövetébe, kínfájdalma alapjaiban rengette meg a Poklot.
Londonban az emberek a fülükre szorították a kezüket és nem értették, hogy mi folyik itt, de mind dühösek, tanácstalanok és kicsit kevesebbek lettek.
Aztán Crowley föld lett és tűz, dér és hajnal, csillagtalan éjszaka és szerelmes csókok íze és szeretett Azirafaelének része.
Esett az eső.
Ólmos fáradsággal csapódott az ablakhoz, monoton kitartása órákká mosta a nehezen múló perceket és szürke masszává duzzasztotta az időt. Az órák évezredekké puffadtak és megrekedtek egy csésze réges-rég kihűlt kakaó és egy beporosodott lencséjű szemüveg között.
Egy szakadt, véres, poros, malteros ruhájú férfi álldogált tanácstalanul a rommá ment helység közepén, fekete hajára egy törött lencséjű napszemüveget tolt fel és roppant idegesen bámult egy régi, ütött-kopott ballonkabátot, ami valahogy, valamilyen rejtélyes és megfoghatatlan módon fontosnak tűnt.
Megpróbálta felidézni kicsoda.
Nem sikerült.
Átkutatta a zsebeit valami irat után, és talált egy jogosítványt, ami úgy nézett ki, mint egy tömegkarambol egyedüli túlélője, de rajta volt a neve: Anthony J. Crowley.
- Szóval Crowley. Fura – mondta magának csak úgy. Rövid töprengés után felvette a ballonkabátot, aminek egyszerre volt ódon könyv- és almaillata, kisántikált a Sohóbeli antikváriumból, beült egy éjszínű Bentleybe, amiről szintén tudta, hogy az övé és elhajtott egy kórház felé. A torka irtózatosan égett és szakértő kezek közé akart kerülni, akik biztosítják róla, hogy nem savat nyeldekelt.
A Bentley komoran, szótlanul, fájóan normálisan gurult végig az utakon.
Mellette ugyanazok az épületek, fák, szobrok, utcák, hétköznapok és a dolgaik suhantak el, mint tegnap, tegnap, tegnap, de a kocsiban már nem üvöltött a Qeen, és nem szorította egymás kezét egy angyal és egy démon.
Ólmos fáradsággal csapódott az ablakhoz, monoton kitartása órákká mosta a nehezen múló perceket és szürke masszává duzzasztotta az időt. Az órák évezredekké puffadtak és megrekedtek egy csésze réges-rég kihűlt kakaó és egy beporosodott lencséjű szemüveg között.
Egy szakadt, véres, poros, malteros ruhájú férfi álldogált tanácstalanul a rommá ment helység közepén, fekete hajára egy törött lencséjű napszemüveget tolt fel és roppant idegesen bámult egy régi, ütött-kopott ballonkabátot, ami valahogy, valamilyen rejtélyes és megfoghatatlan módon fontosnak tűnt.
Megpróbálta felidézni kicsoda.
Nem sikerült.
Átkutatta a zsebeit valami irat után, és talált egy jogosítványt, ami úgy nézett ki, mint egy tömegkarambol egyedüli túlélője, de rajta volt a neve: Anthony J. Crowley.
- Szóval Crowley. Fura – mondta magának csak úgy. Rövid töprengés után felvette a ballonkabátot, aminek egyszerre volt ódon könyv- és almaillata, kisántikált a Sohóbeli antikváriumból, beült egy éjszínű Bentleybe, amiről szintén tudta, hogy az övé és elhajtott egy kórház felé. A torka irtózatosan égett és szakértő kezek közé akart kerülni, akik biztosítják róla, hogy nem savat nyeldekelt.
A Bentley komoran, szótlanul, fájóan normálisan gurult végig az utakon.
Mellette ugyanazok az épületek, fák, szobrok, utcák, hétköznapok és a dolgaik suhantak el, mint tegnap, tegnap, tegnap, de a kocsiban már nem üvöltött a Qeen, és nem szorította egymás kezét egy angyal és egy démon.
A blogod hatására el fogom olvasni ezt a könyvet! ^_^
VálaszTörlés