Hektikás hétvége

Tudom még mindig nem friss, de azt a kevés írói kapacitásomat leköti, hogy Crowley valahogy karakterhű maradjon, és az asgardi elvonókúra a'la Thor kiépítése és a nem-írás feletti szenvedés. Amúgy meg érdekes egy hétvégém volt, tényleg, főleg a péntek és szombat, mert vasárnap inkább darvadoztam, és már azt is sikernek könyveltem el, hogy templomig eljutottam. Óh nektek még nem is beszéltem a templomunkról! Egész pontosan a kórusról. Meg arról sem, hogy öcsémnek volt szülinapja és menő ajándékokat kapott. Nos, mint látjátok ez egy hosszú bejegyzés lesz, és akit ez vigasztal az írós füzetemben is hasonlóan néznek ki a dolgok, mármint vegyesen akadnak benne hétköznapjaim és ficek, versek, bár korántsem ennyire olvashatóak és a külseje sem ennyire vháó. Lehet, hogy kinyomtatom a fejlécemet és ráragasztom. De először is le kéne szoknom arról, hogy magamat mentegetem, mikor ez az én blogom, azt csinálok, amit akarok. Most például beszámolni néhány eseményről.
Kezdjük azzal, hogy a pénteki napom nagyon hosszúnak tűnt, holott csak egyig vagyunk, de egyszerűen az óra fogta magát és csak cammogni volt hajlandó. Hát kösz szépen, nem esett jól, pláne úgy, hogy kis híján lefordultam a székről az álmosságtól, ráadásul az sem segített, hogy tudtam délután angol van. Azzal vigasztaltam magam, míg el nem startolhattam, hogy utána kezdetét veszik az Ír-Magyar Napok, majd az segít levezetni a feszültséget. Nos ez mindaddig szép és nemes elhatározás volt, míg meg nem szólalt a telefonom és ezzel úgy sikeresen romba döntötte néhány elképzelésemet a hétvégémről, de miután kétségbeestem, néhány módosítást eszközöltem a fent említett terveken, így nyugodtan megírtam a leckét, aztán elindultam. Útközben vettem egy energiaitalt, nem szokásom inni, az ízét sem szeretem és jobban pártolom a kávét, de egyszerűen annyira mosogatórongynak éreztem magam, hogy muszáj volt. Megittam, és hatott, mert jópofa angol órám volt, mindenki hülyült, meg az anyaggal is haladtunk. Van egy srác, illetve csak egy srác van, akit én következetesen focistának hívok, mert annyira olyan az arca, meg a személyisége, az a flegma nemtörödőmség, nem kell bemutatni, mindenki találkozott már ilyennel. Na ő nem igazán tanul, viszont mindig késik, de legalább nagyon kreatív kifogásokkal áll elő, az eddigi legjobb: Kigyulladt a busz.
Aztán majdnem felgyújtotta a kukát, mert dohányzik és persze égve kell belehajítani a csikket. Na őt osztogattuk rendesen, úgy kollektíven, aztán valami gyakorláshoz ilyen kis romantikus szöveget kaptunk és hát persze happy end lett a vége, mire a csaj: És boldogan éltek míg haza nem értek.
Az eső is rákezdett, zuhogott rendesen, de a végére elállt, így mire kiértem a Széchényi térre újfent sütött a nap, és a sztepptáncosok utolsó számát még épp láttam. Aztán következett a kölcsönös hivatalos köszöngetés, amit nem vittek túlzásba, utána pedig Celtic Moon együttes hangszerelt fel a koncerthez.
Amíg ők a hangzással és technikával voltak elfoglalva, én a szobrokat vettem szemügyre. A Doktor, aki most, mint 11-es lébecolt mellettem és tartott rövid, random, de nagyon lelkes előadásokat történelemből, biztosított róla, hogy nincsenek Síró Angyalok a téren. Kicsit úgy festett, mint egy lelkes tíz éves, de hát ő már csak ilyen. Nem tartom lehetetlennek, hogy nemcsak azért jelent meg így, mert per pillanat is vele írok, hanem azért, mert nemsokára megkapjuk a 12. Doktort teljes pompájában, és ő még ki akarja használni azt a kis időt. Persze erre Kilences csak a szemöldökét vonogatná, de most őt talonba raktam egy kicsit. Crowley, aki szintén megjelent, és nem bírtam megállni, hogy ki ne röhögjem, ahogy talpig öltönyben elterpeszkedett a műanyag székben, míg a lábait az előtte lévő támláján pihentette, mindezt olyan elégedett pofával, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Ha jól belegondolok tényleg megnyerte Dean személyében, de hát jön még kutyára dér. Csak ezt nem akartam mondani neki, mert olyan aranyos volt, ahogy békésen napfürdőzött.
Lassan kezdett életre kelni a zenekar, én pedig úgy döntöttem, hogy nem fogok egyedül bulizni, kerítek magamnak társaságot. A Doktor helyesen bólogatott és rámutatott két srácra, akik már ráhangolódtak az estére, de nem tűntek gyilkosnak, itt szólt rám Crowley, hogy a látszat csal, de mindegyiküket leintettem, mert az égadta egy világon minden veszélyes, de mégse lehet az életet leélni egy szekrénybe zártan, meg nappal van, világos, tömeg, szóval a lehető legtöbb esélyem van lelépni, ha elfajulnának a dolgok. Miután ezt így lerendeztem velük, és magammal, vagy a képzeletbeli barátaimmal, vagy...ez kezd átmenni önelemzésbe, úgyhogy mondom inkább a lényeget: mikor elkezdődött a koncert nemes egyszerűséggel melléjük ültem.
Egy öt perc után a csávók fogták magukat és a színpad másik oldalára, szabad területre sétáltak, ahol a kicsinyt furább srác, az a fajta, akiről józanon se tudod elhinni, hogy nem részeg, táncolni kezdett, na jó ide-oda mozgott és néha a zene ütemére is, de nagyon aranyosan csinálta, míg a másik fényképezett. Én meg mentem utánuk, mert hát milyen IdőLady lennék, hogyha nem tudnék magamnak társaságot szerezni?
Valami hót egyszerű, átlagos mondattal beszélgetést kezdeményeztem, aztán mire észbe kaptam, már meg lettem kínálva valódi ír whiskeyvel, amit természetesen elfogadtam, és egyáltalán nem bántam meg, mert nagyon ízlett, és kapásból megértettem Crowleyt, meg Leslie L. Lawrancet is. Crowley koccintásra emelte a pohárt, majd eltűnt, ahogy a boldogan vigyorgó, mindkét hüvelykujját felfelé fordító Doktor is, hiszen most már megvolt a társaságom és nekik is akadt máshol épp elég dolguk.
Nos, a srác, akinek a nyakában fényképezőgép lógott, észrevette, hogy telefonnal én is kattingatok, odaintett, megkérdezte, hogy mennyire értek a fényképezéshez, feleltem, hogy nem sok mindent, mire pár mondatban bemutatta a gépét, majd odaadta, hogy bátran fényképezzek vele. Csak lestem, majd kaptam az alkalmat meg a gépet, és gyorsan villogtattam pár tucatot. Bár a gombokat még nem mertem annyira nyomogatni, mint a Doktor, a technikai érzékem inkább tendál Newt felé, de a srác mondta, hogy nagy bajt amúgy sem tudtam volna okozni. Ezek után végre be is mutatkoztunk, és bár ne az igazi nevét mondta, amit mindig mindenki mindenhol elfelejtene, hanem azt, ahogy a barátai szólítják: Igor.
A szemeim ekkorák lettek, mert hát Igor és nem mertem neki elárulni, hogy én Überwaldra asszociáltam, Terry Pratchett Korongvilágáról, ahol az Igorok mindenféle munkát végeznek, és hát Az Időtolvaj óta én is meg akartam ismerni egy Igort. Hát sikerült, és egyszerűen nem tudok nem vigyorogni ezen, hogy Igor. :D A másik srácot Caspernek hívták, de én maradtam az Évinél. A nevénél azonban nem ért véget a csoda, mert kiderült, valahogy, fogalmam sincs hogy ismeri a Doctor Who?-t!
Lehidaltunk mind a ketten.
Úgyhogy muszáj volt megölelgetni, mert az ember lánya olyan ritkán akad össze olyannal, így random mód, aki osztozik a rajongásodban! Komolyan nagyon jó érzés, és nem lehetett lekaparni a vigyort az arcomról, közben meg szólt azért jó kis ír kocsmazene, valahonnan előkerült egy üveg bor is, szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy odapofátlankodtam. Beszélgettünk, kicsinként táncoltunk, készült fénykép Igor által meg általam is, aztán lassan véget ért a koncert. És itt következik még egy olyan dolog, amire büszke vagyok, és amitől úgy érzem, hogy most már nem lennék teljesen elveszett külföldön: kértem autogramot angolul.
És kaptam, bár itt kell megjegyeznem, hogy fogalmam sincs hogy mit mondtam, ők meg tutira levették a tollból és papírból, hogy mit akarok, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy minden gyávaságom és önbizalomhiányom ellenére oda mertem menni és megszólalni, és talán nem is mondtam bődületes ostobaságot. Azt pedig konkrétan megértettem, hogy azt mondja, hogy nem olyan híres ők, hogy autogrammot kérjek! Tehát nem érdekel, ha amúgy abszolút röhejes lehettem, mert számomra, így visszatekintve, ez egy mérföldkő volt az angol tanulásában.
Az események ezzel korántsem álltak meg, hanem görögtek tovább, és itt jön el az a pont, ahol be kell vallanom, hogy az este nem volt igazán felhőtlen egy miért-nem-veszed-fel-a-telefont vita és a hisztis-****-nagynéni megnyilvánuáls miatt, amikről bevallom nem akarok beszélni. Tűnhet ez álszentségnek is, vagy képmutatásnak, de az a nagy helyzet, hogy az elsőt megbeszéltem anyámmal, a másodikra meg nem akarok szót vesztegetni. Legyen elég annyi, hogy a sráccal, miután hazaküldtük Caspert, akit csak a csoda tartott lábon, elmentünk rockocsmába, majd onnan hazakísért. Teljesen lovagias úriembernek bizonyult, ám volt némi félreértés, minek következtében a nagynéném előadta a nagyhalált, és én szégyelltem magam helyette, hogy így cirkuszol. Bár ez nem akadályozott meg abban, hogy kiakadjak és úgy beszéljek vele, mint egy különösen elkényeztetett hisztis tízévessel. Nem mondom, hogy büszke vagyok erre, mert nem vagyok, de könyörgöm, így viselkedni! Ja és másnap reggel is elmondta ugyanezt, én meg ott tartottam, hogy képen törlöm, mert igaz, hogy békés természetű vagyok, igaz, hogy néha kicsit lassan fog az agyam és van jó pár hibám még ezeken kívül, de azt nem vagyok hajlandó elviselni, hogy jogtalanul így beszéljenek velem, ilyen megalázóan. Mert az egy dolog, és teljesen más dolog, mikor az anyámmal megbeszélünk egy-egy problémát. Mert ad egy) ő az anyám, ad kettő) emberi hangon beszél velem. Vannak a szüleim közt is veszekedések, és néha nagyon ki nem állhatom a felesleges szúrkálódást, a veszekedéseket, de azért jó, hogy vannak. Szóval vannak rosszabb, jobb napjaink mint mindenkinek, de ettől függetlenül azért rendben vagyunk. Tehát meg tudtuk beszélni, én felismertem, hogy hibáztam és nem esek bele még egyszer ugyanebbe. A nagynénémet meg egye meg a saját pokla, én engedni nem fogok, mert hát ha az okos enged a hülye fog irányítani, de nem is fogom keresni a bajt.

Eme léleklehúzó közjáték után térjünk vissza Igorhoz. Megtaláltuk az első közös hangot a DW-ben, ő is szereti Christopher Ecclestont, szintén várja Capaldit és így kiegyeztünk abban, hogy Moffat egy rohadék. Casper eközben, meg már a buszmegállóban folyton közelebb és közelebb lépett hozzám, ami úgy ám blokk zavart, ráadásul félreértettem, pedig nem akart semmit, tényleg nem, én meg végül megszólaltam: Casper, nagyon aranyos, kedves srác vagy, de lássuk be nem vagy egy Castiel.
Amire Igor röhögött fel.
Merthogy azt is nézi, sőt mint az este során kiderült, Neil Gaiman, Vavyan Fable, Galaxis Útikalaúz, és még sok egyéb könyv nagy tisztelője, remekül fényképez és programozó, valamint rendszeresen fellelhető conon. Óh és szintén buzdított a GoT nézésére, de emellett még egy rakat másik témáról is jót beszélgettünk egy-egy korsó sör mellett, amire természetesen meghívott. Ráadásul akkor sem futott el, mikor arra a kérdésre, hogy mit írok, kerek-perec megmondtam, hogy slasht, nem is háborodott fel, ugyanúgy beszélgetett velem tovább, mint azelőtt. Én sem kezdtem el megmagyarázni a bizonyítványom, felesleges is lett volna, ő pedig felnőtt férfiként nem problémázott rajta, ezzel pedig visszaadta a hitem az emberiségben. Ami pedig hab a tortán, hogy ő mondta, hogy milyen kedves vagyok, meg nyitott és hogy van egyéniségem.
Említettem már, hogy úriember?
Visszaadta a hitem az emberiségben, hogy igenis léteznek gáláns lovagok, hogy nem mindenki beszűkült tudatú, hogy a világban bár tombol a sötétség, azért találni benne szépet is. Nem érdekel, hogy ezt navíságnak, rózsaszín fátyolnak vagy tapasztalatlanságnak tartják, mert én nem tartom egyiknek sem. Nem vagyok se jó, se szép, se különb, mint más, egyszerűen csak nem tudok másképp létezni. Lehet, hogy csak rám ragadt szerep, hogy elleplezzem a hibáim, de se nem szántatom, se nem dicséretem magam. Nem vagyok különleges, csak egy egyéniség, aki nem törekszik arra, hogy egyéniség legyen, csak önmaga. Ami néha sikerül, néha nem, de lássuk be egy Igor nevezetű sráccal összefutni, szinte a vakvéletlennek köszönhetően, nos akkor az már jelent valamit. Lehet, hogy csak az, hogy vonzom a többi egyéniséget :D
Hát így telt a péntek estém, a szombatom pedig az amatőr szín játszók előadásait élvezhettem. Mikor beléptem, akkor fogott el az az érzés, hogy úristen eltelt egy év. Már több, mint egy éve blogolok és még mindig vannak olvasóim. Nem akkor mikor a szülinapot ünnepelte ez a kis hely, hanem most fogtam fel, hogy mióta csinálom, és hogy máris mennyi mindent kaptam tőletek. Ott ültem a meleg, zsúfolt kis folyosón és próbáltam feldolgozni az idő múlását. Azt pedig csak remélni mertem, hogy nem bántátok meg, hogy betévedtetek ide, hogy maradtatok, és hogy ezek után sem fogjátok. Mert bármennyire is laza, meg magabiztos, meg ilyesmi vagyok, azért piszkosul el vagyok ám bizonytalanodva. Szívesen megkérdezném, hogy ti miért maradok nálam, de emlékszem, hogy volt valahol egy megnyilvánulásom, asszem Brokkolinál, amit azóta szívesen letagadnék, mert látom, hogy hibáztam, és igenis szükség van arra, hogy megkérdezzük az Olvasót. Önfejlődés hurrá, csakhogy nem ismerem a kérdést, így nyilván a válasz sem lehet helyes. Max. a 42, de az meg az Élet Értelme. Szóval ha valaki idáig eljutott, az legyen oly kedves és hallja ki ebből a társalgásra való felhívást és kommunikáljon velem.
Ezt így szépen végiggondoltam, míg nem kezdődtek az előadások. Réka ugyanis minden évben megy egy ilyen színjátszás táborba, aminek a lezárása az, hogy bemutatnak négy kis színdarabot. Ezúttal Shakespeare életét, plusz három művét dolgozták fel. Őszintén bevallom, annyira most nem voltak elsöprőek mint tavaly, de volt pár érdekes megmozdulás. Az első csapat, aki az életét jelenítette meg, a Pestis egy csetebota, mindig-mindent-elront lánynak adták ki, ami nekem végtelenül tetszett, egy kicsit Terry Pratchettesnek is éreztem, de azért egy érző, és saját mivoltát zokon vevő Járvány, az úgy tud ütni :) Következőleg érkezett egy Machbet. Na itt az elején egy srác, egész helyes volt különben, előadott egy monológot a Skót katonáról, amit bevallom nem nagyon értettem, de ezt kárpótolta a szuggesztivitása. Kedvencem ebből a részből a bérgyilkos, akit rettenetesen megviselt, hogy az áldozata nem volt hajlandó megdögleni, aztán a társa úgy segített neki, hogy bevonta egy család megölésébe, amitől tényleg helyrejött. Ezen egyszerre nevettem és botránkoztam meg, tehát nagyon tetszett.
Következett a Vízkereszt, amit akartok, kicsit átalakítva, na jó, nagyon, de követhetően és tetszett a lazasága. Namármost sokat káromkodtak, így az anyukája befogta a kisfiú fülét. Mire a kisfiú teljes hangerőn: Még így is hallom
Spontán tapsot kapott :D
Az utolsó volt a Vihar, amit én egyszer olvastam egy Shakespeare mesék című kötetben és azóta se találom eredetiben, pedig ezek után már akár angolul is átrágnám magam rajta. Annyira nem volt kápráztató, mint például a Kafka: Átváltozás-a, de Réka nagyot alakított mint Caliban. Tudjátok a Gollam és Frankeistein Teremtménye közti átmenetet alkotó lény. Nem győzte tanulni a szöveget az előadások szüneteiben, mi meg nem győztük mondani, hogy ilyenkor már nem éri meg, meg úgyse veszi észre senki, nem hitte el. Úgyhogy az előadás után kénytelen voltam beszólni neki, hogy kihagyott egy "a" betűt. Előadások után visszakísértük őket a koliba, mármint Geri, az anyukája meg én, ahol kiadták, hogy ugyan már legyünk jófejek és hozzunk édességet meg kaját a Tescoból. Hát hoztunk, elbúcsúztunk és elindultunk vissza Győr felé.
A vasárnapom az úgy telt, hogy aludtam, templomba voltam, gépeztem, aludtam, és általánosan nem csináltam semmit. Templomba nálunk azonban én nemcsak azért járok, mert hiszek Istenben (bár ez nálam kicsit másabb, mint az egyházé), és mert megnyugtat a falakból áradó hűvös és jobban tudok koncentrálni, hanem a kórus miatt is. Ami valójában két nyugdíjas egy férfi és egy nő, meg egy orgona, és ha az elromlik, akkor szintetizátor. Nomármost azért jó, hogy ők ketten legalább elválalták a danolászást, de itt kell apámat idéznem: Biztos, hogy gyakorolnak otthon, mert spontán nem mehet ilyen rosszul.
Tényleg. Leirni nem tudom igazából, de talán egy kisit vissza tudok adni az élményből. A férfi nem nézi se a kottát, se a szövegkönyvet, merthogy ő tudja ezt fejből, míg a nő igen és néha egész érdekes átköltések születnek. Aztán a nő nagyon magasan ének, amit a hívek nem tudnak követni, a szöveget sem értik és a fakultatívan játszott dallam se ad sokkal több támpontot. Mindezt egy első misés papnál.
Fenntartom, hogy pletykák keringhetnek rólunk az Egyház errefelé eső berkeiben, de halljátok aki ezt egyszer hallotta az nem felejti el egykönnyen. Viszont van ami ébren tart :)
Aztán öcsém, akiről már elárultam, hogy DW rajongó, kapott ajándékba egy TARDIS-os bögrét, vagyis hát a bögrén rajtra van a TARDIS, meg egy pólót aminek az elején a sorozat logója, a hátán meg a tizenegy Doki van. Gondolhatjátok mennyire odavolt meg vissza :)
A múlt héten szanáltam az írós füzeteimet, hogy melyik mehet a kukába és melyiket tartsam meg. No mármost amelyik maradt, abból átmentem gépre az írásokat. Namost egy kis jegyzetfüzettel kezdtem, átmásoltam két oldalt és basszus több benne a piros, mint a fekete. merthogy javítom miközben átgépelem. Ez nagyon jó, mert ez jelzi, hogy fejlődök és látom a hibáim, másrészt elkeserítő, hogy még mindig mennyi lépcsőfokot kell megmásznom, ami egyáltalán nem hat motiválóan.
Szóval így a végére szeretnék kérdezni pár dolgot, már ha van valaki aki  átrágta magát ezen a poszton: Mit szerettek egy blogban? Miért maradtok ott? És itt miért maradtok? Nem bánjátok ezt a sok magánéletis posztot?