A vasárnap egy gyönyörű nap.
Elméletileg.
Gyakorlatilag hajtépés és sikoltozás, mert nem tölthetem el szűk családi körben, mert köszöntés lesz. Ez persze önmagában még nem akkora hű de nagy probléma, de lejött a győri öreganyám, akihez igen vegyes érzelmek kötnek. Alapjáraton, olyan két-három óráig birom, iskola alatt egy hétig, mert tőle járok be, de az már sokk, amikor a hétvégi kipihenés során beállít.
Tudnivaló, hogy minden embernek szüksége van személyes térre. Ezt úgy képzeljétek el, mint egy láthatatatlan buborékot, ami megszabja azt hogy milyen távolságban találod kényelmesnek, elviselhetőnek, illetve kínosnak egy másik egyén jelenlétét. Persze egyéntől, lakóhelytől, személyes mizébizéktől függ, de mindenkinél megvan. Nos én alapvetően falusi vagyok, tehát a személyes terem is nagyobb, és ez ugye sérül a városi panelban való tartózkodás közben. Hát ezt hétvégén szépen ki tudom pihenni, fel tudom tölteni az erőtartalékaimat, úgyhogy bírom a gyűrődést. De amikor a fent említett öreganyám lejön, ennek szépen lőttek. Előre félek, hogy jövő héten nagyon agresszív leszek, mert villog az akum, hogy tizenöt százalék vagy kevesebb maradt.
És ezért a torta sem kárpótol.
Nagyon nem.
Van egy olyan érzésem, hogy bele fogok őrülni.
És ugye megszökni sem lehet, mert a többi családtagok nem igazán értik meg az ember eme álláspontját, úgyhogy szépen csapdába szorultam. Csak azt remélem, hogy a templomba nem kell mellé ülnöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése