Mint azt már beharangoztam, el voltam paintballozni és találkoztunk HardCandyval! Találkoztunk! Mondom, ismétlem, üvöltöm: T A L Á L K O Z T U N K!!!!!!!
És csak egy fénykép készült, mert a játék ideje alatt minden értéket és ruhát bezártunk az autóba.
Na de kezdjük az elején.
Végül is hárman mentünk Győrből, mert csatlakozott a Pongrácz Tomi és én nevezetű duóhoz egy Réka is. Természetesen a vonatunk késett, de csak negyed órát, úgyhogy az még viszonylag jó és tűrhető. A vonaton aludtam egy sort, mert hajlamos vagyok vonaton, buszon, és úgy általában utazás közben szunyálni, és csak akkor jöttem rá, mikor felébredtem, hogy ez egy kicsit botor cselekedet lehetett volna. Mázli, hogy Tomi nem hozott filcet magával, így nem készült nekem bajusz. Ellenben fotó igen. De az még mindig jobb.
Végül odaértünk és itt vártunk Candyékre, mert ő is hozott barátnőt, mert hát úgy jó a buli, ha sokan vannak. Nekik is betett a HÉV, és ezzel együtt összedőlt az a naiv teóriám, hogy van olyan város, falu, település Magyarországon, ahol normális a tömegközlekedés.
Félpercenként hívogattam szerencsétlent, és a következőképpen adtam meg a kinézetünket és a helyzetünket: Egy ballonkabát, egy barna szövetkabát és egy bördzsekit keressetek. itt vagyunk a bejáratnál a szentek alatt, az egyik kezében fagyistölcsér van.
Igen.
De ennek ellenére csak találkoztunk és egymás nyakába borulhattunk.
Gyerekek Hard Candy élőben is pontosan ugyanolyan elbűvölően kedves, aranyos, nyílt és csodálatos személyiség, mint virtuálisan, és én megtiszteltetésnek veszem, hogy eljött. És jól érezte magát. Bár szegényt kisebb sokként érte a Módos Andris testmagassága, meg még úgy-két három srácé. Mit mondhatnék? Tele vagyunk kétajtós szekrényekkel. (Úristen egyre hülyébb mondatokat írok. És ez még csak rosszabb lesz)
Végül is autóval vittek ki minket a pályához, ahol már a résztvevő felírásánál megvolt az alaphangulat. Az egész ilyen totó-lottó, bingó alapon ment, mert Viktor kitalálta, hogy őt a hármashoz írják be. És a továbbiakban csakis random számokat kiabáltunk be, nehogy már sorba menjünk! Mondjuk én lestoppoltam magamnak az egyest, mert volt egy olyan érzésem, hogy azt senki nem akarja.
Ezután következett a két csapatra való felosztás. Candy egy csapatba akart kerülni a barátnőjével (Dominika, ugye? A nevekkel mindig bajban vagyok), és így is lett. Én a kékek közé kerültem be, vagyis ellenséges csapatba. Rögtön felderült az arcom, hogy Háhá lelőhetlek! Mert mi értelme a paintballnak, ha az ember lánya nem képzelheti magát Morannak? Ugye Candy? (Nana Kis Tigris. " Magában vinnyog az emléktől")
Az elképzelés szép és jó volt, bár némileg aljas, de mindezt keresztülhúzták a sisakok. Ugyanis nemcsak egybekezeslábast kaptunk, meg mi lányok, szivacsból készült mellénynek kikiáltott valamit, hanem sisakot is. Vagyis jobb, ha az arcvédőt írok, mert lényegében egy plexidarab volt, meg fekete műanyag, ami eltakarta az arcunk és hátul egy tépőzár fogta össze. Ezen lehetett állítani, bár így is kényelmetlen volt a szemüveggel együtt.
És megvolt az a gyönyörű szokása, hogy egészen addig működött, míg nem vettél levegőt. Ha lélegeztél, bepárásodott, és a külvilág egyetlen nagy tejfölösdobozzá változott. Csak azt érzékelted, hogy süt a Nap, és előtted van valami. Aha, fa.
Az ellenséget csak úgy tudtad meghatározni, hogy füleltél és amerről hallatszott a golyósüvítés megpróbáltál arra célozni.
És ugye a szabályok értelmében nem vehetted le a maszkot. Ki az az állat, aki a szemébe akarja kapni azt a vackot, Ugyanis fáj, ha közelről, úgy három-négy méterről eltalálnak. Olyan nyomot hagy, mint amikor megmar valami és feszül körülötte a bőr. Nekem négy ilyen sebem van, egy az állkapcsomon, amit az épületharcnál szereztem.,
A pályákból sokféle létezett, de a két fő típus a nyílt terep és az épület. Nyílt terepen volt ilyen fedezéktől-fedezékig típusú (fák, autógumik, betontömbök), meg árokrendszer, meg emelkedő, amin partraszállósat játszottunk. Némelyik csalós volt, mert egyenlőtlenül alakították ki és például az árokrendszernél előnybe volt az a csapat akinek nem sütött szemébe a Nap. Mondjuk minden pályán játszottunk egy visszavágót is, de bátran kijelenthetem, hogy még így is mi győztünk több meccset. Igen, a játék a lényeg, de azért jólesett a győzelem is. Pláne ha végig bent tudtam maradni a pályán. Bár ez főleg annak köszönhető, hogy semmit nem láttam a tejfölben és nem mertem megmozdulni sem. Csak feltartottam a fedezék fölé a fegyvert és egyenletesen soroztam az égtájak előttem lévő felét.
Mondjuk volt egy pálya, mikor egy házat, illetve kis bunker tetejét kellett elfoglalni az ellenfélnek. Nah itt megbújtam, kényelmesen ráláttam egy másikra, de nem tudtam eltalálni. Tudtam, hogy ott van, el is találta a karom, de mivel az a szabályok értelmében nem minősült találatnak ezért maradtam és megpróbáltam kipiszkálni. Nem ment. A puska húzott jobbra, balra, fölé, csak oda nem ahova én akartam.
De nagyon élveztem.
A másik kedvenc az a partraszállósdi volt, persze mikor mi voltunk fent. Belapultam a gumik mögé és kényelmesen lődözgettem a lentiekre. Na ennek megvolt a Moran feelingje. Persze utána cseréltünk és minket gyepáltak el, de hát ez is beletartozik.
Az épületharcot annyira nem kultiváltam, mert tök sötét volt és romos és lépcsős, és valaki állbalőtt. Egy V.I.P személyt kellett kivinni, naná, hogy a magasak közül volt valaki, nem vagyok benne biztos, hogy Balázs volt, de nekünk sikerült. Igaz, hogy én úgy jöttem le a lépcsőn, hogy a falhoz lapulva, mire valaki megkérdezte, hogy félek-e a magasban. Udvariasan válaszoltam, hogy nem a magastól, csak attól, hogy levágódok, mert nem látok semmit.
Nem tudom hány órát játszottunk, de még sötétben is nyomtunk egy kört, afféle lőjünk el minden töltényt! megmozdulás keretében. Igazából egy kivilágított épületben lettünk volna, de a többi csapatok akik játszottak is odavártak, tehát mi mentünk terepre. Vicces volt, mert itt még az az illúziód se volt meg, hogy láthatnál ha nem lenne párás a plexi, viszont ezt is élveztük.
Ráadásul összekötöttük a kellemest a hasznossal, mert sebtiben született egy fic Sherlock paintballozik témában.
Candyval beszélgettünk, hogy kell egy militarys fénykép, de végül is nem lett, a fent említett okok miatt. egyetlenegy fénykép készült, a telefonommal.
Pedig még képfeliratot is találtunk ki hozzá. Moriarty tagfelvételt hirdet. Kiképzőtiszt: Sebastian Moran. A túlélők: És itt lett volna a kép.
Nah majd legközelebb.
Rengeteget hülyültünk, nevettünk, beszélgettünk és volt még egy slussz csattanó is a végére. És itt most nem akarok, hogy szegény Réka elesett, hanem, hogy Candy ismeri a Jakus Rollandot, aki Kard Rendjés, csak éppen nem tudta róla. A világ határozottan kicsi.
Remélem te is jól érezted magad és nem bántad meg, hogy elrángattalak :)
(Jah igen, hazajöttem, mert rájöttem, hogy van buszom és nem kell győri öreganyámnál maradni keddig)
A kép meg úgy életérzés akar lenni :)
