Eredendő bűnök, tanult erények - 2. fejezet: A bajok kezdete

Előző fejezet                                                                                                                 Következő fejezet

Tartalom: Sam bezárta a Pokol Kapuját, de most haldoklik. Castiel nem tudta megakadályozni az angyalok bukását és ő is emberré vált, akárcsak a démonlétből kigyógyított Crowley. Dean megpróbálja egyenesbe hozni a dolgokat, de korántsem biztos, hogy ez sikerül is neki. Az egyetlen esély az lehet, ha együtt, közösen próbálják elsimítani a helyzetet.

Páros: Destiel, Mooseley

Fandom: Supernatural

Műfaj: hurt/comfort

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: slash, durva beszéd, erőszak

Zene: The Cab – Angel with a shotgun

Megjegyzés: Nah mindenki örülhet, kezd elindulni a cselekmény. Igazából a korhatárt nem nagyon szándékozom változtatni, mert sose lehet tudni, hogy mivel állnak elő a szereplők, annak ellenére, hogy nekem vannak elképzeléseim arról, hogy mit is kéne tenniük. Természetesen azért korhatáros jelenetek elő fognak fordulni, de ezt majd az adott fejezetnél külön jelezni fogom. És ezúttal már kicsit több lesz a párbeszéd is, ahogy visszarázódok az írásba. Külön köszönet „Dean” szignó alatt jelenlévő hölgynek, aki megmentette a fejit, nélküle nem lett volna kész ilyen hamar.

Már jócskán benne jártak a napban, mikor Sam felébredt. Fogalma se volt arról, hogy mennyit aludhatott, de semmiképpen sem eleget, ahhoz, hogy ki is pihenje magát. Szomjas volt, mindene sajgott, és amit a legkevésbé értékelt, hogy fogalma se volt arról, hogy hol van, arról pedig pláne nem, hogy miként került ide. Amennyire tudta körbeforgatta a fejét, de a teste úgy döntött, hogy szabotálja az információszerzési kísérleteit, mert a legkisebb mozdulatára is körhintázni kezdett körülötte a szoba. Annyit azért ki tudott venni, hogy kórházban van.

Ez megrémítette.

Mi történhetett vele?

Annyi még derengett, hogy felolvasta a varázslat szövegét, aztán csak a zúgásra, az üvöltözésre és a fájdalomra emlékezett. Főleg a fájdalomra. Dean azonban valahogy megmentette, és mihelyt képes lesz a nélkül kinyitni a száját, hogy ne valami artikulátlan hörgés legyen belőle, megkérdezi, hogy pontosan mit is csinált. A démonokkal már nem köthetett alkut, erről maga gondoskodott. Akárhogy is, most még a gondolkodás is nehezére esett, és az egyetlen, amit igazán akart az egy nagy pohár, jéghideg víz meg huszonnégy óra alvás volt. Ebből talán az egyik még teljesülhet is.

Óvatosan felemelte a kezét, kihúzta a takaró alól, és tétován az ágya mellé tolt kisszekrény felé nyúlt, de nem ért el odáig. Ennek ellenére a pohár mégis a kezébe került.

- Hé, szia! – köszönt rá a bátyja boldogan vigyorogva. Egyik kezével a poharat segített tartani Samnek, a másikkal megtámasztotta a hátát, nehogy félrenyeljen. Sam az utolsó cseppig megitta a vizet, majd hálásan felóhajtott:

- Huh, máris jobb.
- Azt elhiszem. Végre felébredtél, és nézzenek oda, még beszélsz is!
- Fogjuk rá.

Dean elvette tőle az üres poharat, majd segített neki teljesen felülni.

- Hogy érzed magad? - kérdezte tőle aggódva.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Sam – Fáradtan, de rendben leszek.
Dean erre megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy tűnt az angyal mégis tartotta a szavát, s máris elkezdte gyógyítani Samet. Csodára nem számított, az ő életükben ilyesmi nem létezett, de már ez is nagy előre lépés volt a hajnali állapotához képest. Az örömét egyedül az árnyékolta be, hogy valamikor Sam tudomására kell hoznia, hogy hogyan is sikerült megmentenie, de nem akart még ezzel a problémával foglalkozni, csak az öccsével. Aki újra itt van vele.

- Felébredtünk? – törte meg a családi idillt Crowley. Ő a székben szundikált pár órát, és most az elgémberedett tagjait nyújtóztatva figyelte a Winchestereket.
- Hát ez meg mit keres itt? – hökkent meg Sam, és bizalmatlanul méregette Crowleyt.
- Semmit. És rögvest el is tűnik – morogta Dean. Szúrós szemmel nézett az öltönyét méregető Crowleyra, valami olyasmit sugallva felé, hogyha akár egy szót is szól Ezékielről, személyesen fogja kiherélni, de Crowleynak egy kicsit több kellett ahhoz, hogy megrémüljön.
- Ne vedd ezt olyan biztosra mókus!
- Figyelembe véve az állapotodat, nem bölcs dolog ilyen nagyképűnek lenned! – szállt be a vitába is Castiel. Dean hangjára ébredt fel, és bár eléggé szánalmasan festett kialvatlanul, gyűrött ballonkabátjában a földön ücsörögve, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Dean pártját fogja.

- Tényleg ember lettél? – kérdezte csodálkozva Sam. Nem igazán akart hinni a szemének, olyannyira szürrealisztikusan festett a társaság. A legfurcsább a képben az volt, hogy mindenki élt. Legalábbis egyelőre.

- Igen, te tettél azzá, gratulálok a felfogóképességedhez – gúnyolódott Crowley – Mit gondolsz jókedvemben őrzöm a betegágyadat?
- Akár el is mehetnél – jegyezte meg Dean, előzékenyen az ajtó felé intve – Senki nem fog visszatartani.

Castiel végszónak érezte ezt a mondatot, mert felállt, megragadta Crowley grabancát és felrántotta a székről, hogy sietesse a távozását. Crowley méltatlankodva hördült fel, Dean faarccal, de büszkén csillogó szemmekkel figyelte az eseményeket, Sam pedig még mindig csak próbálta felvenni az események fonalát.

- Engedj már el! – kiabált rá Crowley. Megvetette a sarkát, majd kitépte magát Castiel fogásából, amit Castiel egy pillanatig se vett jónéven. Lendült az ökle, hogy majd ájult állapotában cipeli ki innen Crowleyt, de Crowley elhajolt az ütés elől, és közben elkapta a csuklóját. Dean felpattant, hogy segítsen Castielnek, de Crowley addigra már elengedte Castielt és beljebb hátrált a szobába.
- Elmondom úgy, hogy ti is felfogjátok – mondta és remélte, hogy hajlandóak meghallgatni. Túlerőben voltak, ráadásul egyikőjük se akarta tovább itt tudni, tehát nagyon gyorsnak és nagyon meggyőzőnek kell lennie, mert nem óhajtott még egy kórházi ellátást.
- Mi azonban nem akarjuk hallani – mondta Dean.
- Mi lett azzal, hogy Amerika a szabadság hazája? – kérdezte egyre idegesebben Crowley.
- Tapló – összegezte Dean a véleményét.
- Várjatok már! – szólt közbe Sam.
- Ne mondd már, hogy te meg akarod hallgatni?! – hörrent fel Dean. Hitetlenül nézett az öccsére, egyáltalán nem akaródzott hinni a fülének.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Castiel is aggódva. Előbbre lépett, nyújtotta volna a kezét, hogy egy egyszerű „angyali-trükkel”, ahogy Dean szokta emlegetni, ellenőrizze az elmeállapotát, aztán eszébe jutott, hogy már ember és csalódottan engedte le. Dean észrevette a félbehagyott mozdulatot, és gyengéden végigsimított a karján.
- Semmi baj Cas – mondta a férfira nézve. Hangjában nyoma sem volt az előbbi durvaságnak, és a tekintete is megbocsátást sugárzott Castiel felé. Castiel hálásan biccentett, bár továbbra is bajnak vette ezt az egész helyzetet. Remélte, hogy minél hamarabb kettesben lehetnek, mert alaposan meg akarta beszélni vele a felelőtlenségét. Meg azt is, hogy most ember lett egyáltalán nincs hasznukra, és a többi, bukott angyal helyzetével kapcsolatos véleményére is kíváncsi lett volna. Aminek a vége az lesz, hogy Dean elpoénkodja az egészet, vagy bezárkózik és egy szót sem hajlandó szólni róla, Castielt pedig csak még jobban feldühíti a makacsságával.
Sam türelmetlenül, Crowley frusztráltan figyelte, ahogy ezek ketten bambán merednek egymásra. Sam és Crowley egymásra nézett, majd egyszerre megvonták a vállukat. Ugyanarra gondoltak, hogy ennek a párosnak ideje lenne szobára vonulni, akár most azonnal is, hogy valahogy levezessék a feszültségeiket, és addig Crowley is meg tudná győzni Samet.
- Srácok! – szólt rájuk óvatosan Sam, megelőzve ezzel Crowley sokkal pikírtebb beszólását.
Dean egy halk sóhajjal elfordult Castieltől, bocsánatkérően végigsimított Castiel kézfején, majd ráparancsolt Crowleyra:
- Nyögd ki, mit akarsz!

Crowleynak nem kellett kétszer mondania:
- Veletek kell maradnom.
A mondat mindenkit lesokkolt. A beállt csendben még a felfelé szálló meleg levegő súgását is hallani lehetett, ahogy meglebegteti a függönyöket, az udvarról felhallatszott a sétálgató ápoltak beszélgetése, és Crowley már várta, hogy mikor kezdi rá egy tücsök a cirpegést. Gyorsan kiélvezte a ledöbbent arcok látványát, majd gyorsan folytatta, még mielőtt kitör az általános felháborodás és neki esélye se lesz.
- Mivel sikeresen "meggyógyítottatok" – tette idézőjelbe a szót, hogy még véletlenül se értsék el - gyakorlatilag hajléktalant csináltatok belőlem. A kapcsolataim, a szállásom, a birodalmam, a hatalmam minden összeomlott, nincs pénzem és ti még kitennétek, mint egy koszos kutyát! Ti kevertetek ebbe bele, nektek köszönhetem, hogy úgy kell kéregetnem, mint egy koldusnak, holott király voltam, szóval a legkevesebb az, ha bevesztek! Tartoztok nekem!
- Lassíts csak egy kicsit! – intette le Dean. A gyomra nehezen vett be egy ekkora pimaszságot, és nem is akarta elhinni, hogy Crowley tényleg őket hibáztatja a saját életképtelenségéért.
- Nem – jelentette ki kereken Castiel. Nem bízott Crowleyban, azok után pedig főleg nem, hogy volt olyan meggondolatlan, hogy hozzá fordult Dean helyet. Nem szándékozott még egyszer elkövetni ezt a hibát és azt sem akarta, hogy a jelenléte folyton erre emlékeztesse.

- Azért van benne ráció – mondta elgondolkodva Sam.
- A csapat esze – mutatott rá Crowley megkönnyebbülten. Reménykedett abban, hogy Sam támogatni fogja, de egy dolog volt bízni ebben, és egy teljesen más megtapasztalni.
- Ki vagy te és mit tettél az öcsémmel? – kérdezte megrökönyödve Dean.
- Én csak… - nem tudta befejezni. Sam tekintete kéken felvillant egy percre, és bár továbbra is mozgott a szája, a higgadtabb, érzelemmentesebb intonáció nyilvánvalóvá tette, hogy Ezékiel beszél.
- Ezékiel és éppen gyógyítom, de nem értem, hogy miért kérdezted.
Crowley elröhintette magát, őt határozottan szórakoztatta a hirtelen kialakult helyzet. Dean már korántsem érezte magát vicces kedvében és igazság szerint szívesen felpofozott volna valakit. Mondjuk Crowleyt.
Crowley azonnal megérezte a változást a közhangulatban és úgy döntött, hogy megelőzi a bajt.
- Erre nem kellett volna válaszolnod – magyarázta Ezékielnek. – Bújj vissza szépen és ügyködj a kis Winchesteren, hogy minél hamarabb újra kézen fogva irthassa a szörnyikéket a bátyjuskájával.
- Várj! – szólt közbe Dean. Kezébe temetette az arcát, elfojtva egy „Angyalok” nyögést, majd visszafordult Ezékielhez, aki engedelmesen várta a továbbiakat. Rémesen furcsa volt így látni Samet, hogy minden vonása az öccséé, de mégsem ő néz rá. Remélhetőleg nem tart addig a kezelés, hogy hozzá kelljen szoknia ehhez az idegenséghez. – Ha szükségem lesz rád, úgy foglak hívni, hogy Zeke. Az Ezékiel túl hosszú.
Castiel elmosolyodott, de nem fűzött hozzá semmit a jelenethez. Tapasztalatból tudta, hogy egy angyalnak rettenetesen szokatlanak az emberi szokások, s hálás volt Deannek a türelme és a segítsége miatt.
- Egy angyalnak nem egyszerű kiismerni magát az emberi világban. Tekintettel lehetnél a helyzetére, s moderálhatnád magad – szólt oda a még mindig kacarászó Crowleynak.
Crowley csak legyintett, de azért igyekezett visszafogni magát. Valóban nem segít rajta, ha most kiröhögi azokat, akikhez be akarja könyörögni magát.
Ezékiel közben visszavonult a háttérbe, Sam pedig ugyanott folytatta a mondatot, ahol abbahagyta:
-… azt mondom, hogy gondoljuk át
- Köszönöm Sam! – sóhajtott fel Crowley. Deant egyszerre nyugtatta meg és rémisztette meg ez a váltás. Ezek szerint Sam egyáltalán nem fog emlékezni arra, amikor Zeke megjelenik, de neki ki kell valamit találnia magyarázatképpen a kieső időtartamokra. Nem lesz egyszerű feladat, hiszen nem hazudozhat a végtelenségig, és ez előbb-utóbb Samnek is fel fog tűnni. Kezdte látni az alkuja hátulütőit, de még ezek megoldása előtt még egy másik problémát kellett letudniuk.
- Samuel, kérlek, gondolt át még egyszer a szavaidat! – figyelmeztette Castiel. Sam kissé zokon vette, hogy a teljes nevén szólították, nem igazán szerette, ha így hívják, meg hát Castiel amúgy sem szokta ennyire neki címezni a mondandóját. Tényleg komoly problémái lehetnek Crowleyval! De Sam nem hiába volt Winchester, szeretett a saját feje után menni, ráadásul tényleg látott rációt Crowley szavaiban.
- Sammy ne legyél hülye! – kérte Dean is. Kezdték kicsit elsodorni az események, de nem adta ki a kezéből a kormányrudat.
- Figyelj! Nem démon, nem tud megidézni egyet sem, a többi szörny ugyanúgy megölné, akárcsak a vadászok. Ha magára hagyjuk nem fog egy hónapot sem túlélni.
- Muszáj neked irgalmas szamaritánust játszani? Még mindig Crowleyról beszélünk! Soroljam hányszor vezetett meg minket?
- Én is itt vagyok, hahó! – integetett a szekrény mellől Crowley.

- Sajnos – tette hozzá Castiel.
- Tisztában vagyok vele Dean, de mégse csinálhatjuk ezt – győzködte Sam. Feljebb tornázta magát az ágyon, némi testvéri közreműködéssel ivott még egy pohár vizet, majd folytatja – De én tettem emberré és, hülyén hangzik, tudom, de nem akarom, hogy csak úgy kirakjuk valahol. Akár akarjuk, akár nem valamilyen szinten a mi felelősségünk is lett.
- Hallgass az öcsire! – jegyezte meg Crowley. Nem akart előre inni a medve bőrére, de nem tudta visszafogni az örömét. Az emberi érzelmeket korántsem tudta még irányítani, de csak időre volt szüksége ahhoz, hogy újra megtalálja a régi önmagát. Vagy legalább egyenesbe tegye az életét. Ő sem volt nagyon odáig az ötletért, hogy a Winchestereknél potyázzon, egy dühös ex-angyallal karöltve, aki valószínűleg az első adandó alkalommal el fogja metszeni a torkát, de ezúttal tényleg nem akadt B-terve. Abban reménykedett, hogy a démonok majd kiszabadítják, na de Abbadon nem áthúzta, hanem egyenesen összefirkálta az elképzeléseit. Mindenesetre alaposan megtanulta a leckét, mindig lesz legalább két tartalék terve, és egyedül csak saját magában bíz meg száz százalékosan.
- Neked csönd legyen, és örülj, hogy egyáltalán élsz még! – parancsolt rá Dean, majd visszafordult Samhez.
- Jobban megviselhetett az a varázslat, mint gondoltam – csóválta meg a fejét. – Egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a saját öcsém szájából hallom, hogy egy démont akar befogadni. Az Isten szerelmére nem egy kutyáról beszélünk, akit elcsaptál és most befogadod!
- Annál jobb, úgysem szereted a kutyákat! Dean, ha már egyszer Casnek is engedjük, hogy jöjjön, nem látom akadályát, hogy Crowley is csatlakozzon. Ártalmatlan.
A két Winchester egyszerre nézett Crowley felé, aki igyekezett olyan békésnek tűnni, amilyennek csak tudott, bár a szakmai büszkeségét sértette, hogy veszélytelennek titulálták, de igyekezett nem foglalkozni vele. Sokkal fontosabb volt, hogy ne hajléktalanként végezze, mint egy sértés megtorlása. Castiel felhorkantott, és összefonta a mellkasa előtt a kezeit. Némán figyelte a jelenetet, készen arra, hogy bármikor közbeavatkozzon, bár egyelőre nem sokat tehetett. A véleményét elmondta, lebeszélni nem tudta sem Deant, sem Samet, hát inkább hallgatott.
Dean vett egy mély levegőt, majd tehetetlenül felsóhajtott.
- Jól van. De ha bármi bajt csinál, az a te felelősséged lesz! – mondta ellentmondást nem tűrően Samnek, majd hozzátette. – Mintha tényleg egy kibaszott háziállatról beszélnénk!
- Majd mélyen megtisztelve érzem magam – mondta Crowley. A megkönnyebbülését mégsem tudta teljesen palástolni, szélesen vigyorgott, épp, hogy a nyelvét nem nyújtogatta Castiel felé, aki viszont személyes vereségnek élte meg a döntést. Még az sem vigasztalta túlzottan, hogy mostantól többet lehet Dean közelében, elvégre ő is épp úgy a Winchesterek vendégszeretetére volt utalva, mint Crowley. Csakhogy Castiel a legkisebb sorsközösséget sem óhajtotta Crowleyval. Ám nem tehetett másképpen. Máris meg kellett tanulni az emberlét egyik szabályát: néha nincs olyan, hogy másik lehetőség. És ennek a tudásnak egyáltalán nem örült.
Crowleyt is aggasztotta, hogy vele lesz összezárva, de úgy vélte, hogy Dean majd eléggé lefoglalja a szárnyast ahhoz, hogy ne legyen ideje, energiája utána koslatni. Nem mintha ő óhajtott volna Castiellel törődni. A maga részéről sokkal izgalmasabbnak találta Sam állapotát, no meg ott volt az a kis afférjuk a templomban, azt is tisztában kell tennie magában, no meg Sammel is át kell beszélnie. De először érjenek ki ebből az átkozott kórházból!
Ha már kórház. Gyanúsan csendes volt minden az elmúlt órákban, és ez nem jelentett jót. Az ablakhoz sétált, de kint se látott senkit, pedig verőfényes reggelre ébredtek, s szilárdan emlékezett rá, hogy cirka fél órája még beszélgetést is hallott. Mi a pokol történhetett? Vagyis helyesebben: mi a menny?
Visszasétált, Castiel mellé, onnan figyelte, ahogy Dean segít Samnek megszabadulni az immáron felesleges csövektől. Ezékiel jól végezte a munkáját, mert bár Sam még alig tudta megemelni a végtagjait, s ebben is hamar elfáradt, de nem feküdt magatehetetlenül és ez hatalmas előrelépést jelentett.
- Mit gondolsz, hogyan fogunk átjutni a blokádon? – kérdezte suttogva Castieltől. Egyáltalán nem akarta, hogy Sam is meghallja, hogy mit beszélnek, mert még a végén összerakná a képet, és azzal lőttek Crowley szállásának. Hiszen ő is tudta a titkot, tehát ő is felelős. Fantasztikus, mind együtt csücsülnek a szarban.
- Miféle blokádon? – kérdezett vissza értetlenül Castiel.
Crowley a szemeit forgatta és remélte, hogy mihelyt elmúlik Castielnél az emberré válás első sokkja képes lesz gondolkodni is. Addig is kénytelen volt elmagyarázni neki a helyzetet.
- Túl nagy a csend. Miután mi megöltük azt a három angyalt, és beengedtük Ezékielt, egyikük sem próbált meg betörni, behatolni, egyáltalán nem zargattak minket! Ezen kívül se egy ápoló, se egy orvos nem nézett rá a bocira. Neked ez kicsit sem gyanús?
- Nem ismerem a szokásokat – mondta Castiel. Még véletlenül sem nézett Crowleyra, inkább Deant figyelte.
- Akkor legalább gondolkozz és ne a mókus fenekét stírölgesd! – mordult rá Crowley.
Castiel önérzetében mélységesen megsértve átváltott márványszoborba, de semmi hathatós visszavágás nem jutott eszébe. Crowleyt azonban nem hatotta meg a viselkedése és tovább forszírozta az eredeti témát.
- Az angyalok még itt vannak. Akármit is műveltek, az biztos sok halottal járt, és nem éppen a javunkat szolgálja. A szentségit, viselkedj már normálisan és fogd fel, hogy még mindig csapdában vagyunk! Amiből szeretnék ép bőrrel kikerülni.
- Ez mindannyiunk számára fontos – fedte meg Castiel. Crowley mereven nézett rá fél percig, majd feladta.
Sam eddigre már felöltözve, menetkészen ült az ágyon, és úgy méregette a padlót, mint részeg tengerész a hullámzó kikötőt. Nem nagyon bízott abban, hogy valóban képes lenne felállni, vagy akár sétálni, de tudta, hogy nincs más választása. Itt egyikőjük sincs biztonságban, tehát összeszorított a fogait, majd lábra állt. Dean azonnal mellette termett, a derekánál fogva tartotta, mert még erősen ingadozott, s félő volt, hogyha elengedi, azonnal pofára esik.
- Jól van, szép volt Sammy – biztatta halkan.
- Már megint járni tanítasz – vigyorgott Sam.
- Akkor sokkal könnyebb dolgom volt – mosolyodott el Dean is. – Kivéve, amikor majdnem elütött a szomszéd srác a biciklijével. Utána napokig hallgattam apát, amiért nem vigyáztam rád.
- De nem lett semmi bajom. Jól csináltad.
- Végül is, megtanultál járni. A srác meg törött orral mászkált vagy egy hétig.
- Nem is mondtad, hogy megverted.
- Nem vertem meg. Csak lesegítettem a bringáról.
- Hát hogyne!
- Mi az? Nem hiszel nekem?
- Dehogynem. De már elengedhetsz. Asszem most már menni fog egyedül is.
Dean óvatosan lépett arrébb, de Samnek igaza volt. Már megállt a saját lábán.
Castiel és Crowley szó nélkül hallgatták végig a családi jelenetet. Castiel irigyelte őket - bár nem tudta, hogy pontosan mit is érez -, amiért ennyire szoros a testvéri kötelék közöttük, hogy mindent átvészel, hogy bármikor számíthatnak a másikra. Neki sosem volt ilyen mély kapcsolata a nővéreivel és bátyjaival, talán csak Gabriellel, de az sem érhetett még csak a nyomába se Dean és Sam páratlanul erős testvériségének. Szerette volna, ha neki is kijut ebből, de egy kicsit már elkésett ezzel a kívánságával. Ugyanolyan ellenség lett a családja szemében, mint bármelyik démon, vagy maga Lucifer. Castiel torkában kellemetlen csomó képződött, amit sehogy se tudott lenyelni, és a szíve is sajgott, de nem értette miért. Hiszen kiváló fizikai állapotban volt! Ijedten nézett körül, de Dean Sammel volt elfoglalva, figyelte, ahogy tesz néhány próba kört a szobában, így nem számíthatott a segítségére, hogy elmagyarázza, miért fáj ennyire a torka és a mellkasa, miért szúr a szeme. Angyalként is érzett, de ezek tompák és távoliak voltak a számára, egyedül Dean közelében váltak intenzívebbeké, de akkor sem ennyire. Most minden hirtelen jött, egyszerre, s kivédhetetlenül.
- Ne aggódj – szólalt meg mellette hirtelen Crowley. A hangja sokkal rekedtebb volt, mint máskor, és nem is nézett Castielre. – Ez is emberi dolog. Irigység
- Nem szoktam irigy lenni.
- Akkor épp ideje, hogy hozzászokj.
- El fog múlni?
- Igen.
Crowley nem akarta elkeseríteni Castielt. Hiába húzódott közöttük évszázadok gyűlölete, hiába származott egyikük a Pokolból, másikuk a Mennyből, most ugyanabban a cipőben jártak, s egyformán nehéz volt mindkettejüknek beleszokni. Crowleynak se ment könnyebben, mert hiába volt egyszer ember, az iménti jelenet ráébresztette arra, hogy mekkora hibákat is vétett abban az életében. Eszébe jutott a fia, akit ahelyett, hogy támogatott volna, elüldözött, és az ő hibájából halt meg. Ha akkor másképp viselkedik, ha valamivel kedvesebb, ha nem annyira ostoba, önző, idióta, akkor talán minden másképp alakul. Akkor talán nem itt lenne, egy ostromlott kórház közepén, nem kéne attól tartania, hogy bármelyik pillanatban megmásítják a szavukat és ő az utcán találja magát, sem attól, hogy milyen könnyedén meghalhat. Egyértelműen elbaszta, de egy kicsit késő már ezen töprengeni. Ennek ellenére mégse tudott ilyen könnyen elszakadni a témától. Most kezdte csak felfogni, hogy mennyire rossz szülő volt, sőt, még annak se nevezhette magát, és ennek ellenére mégis azt próbálja meg elhitetni mindenkivel, hogy képes arra, hogy jó ember legyen!

- Akkor indulhatunk is! – tapsolt egyet Dean, s ezzel sikeresen kizökkentette mind Castielt, mind Crowleyt az önemésztő gondolatok közül. Ráadásul Crowleynak eszébe jutott, hogy mit akart eredetileg közölni. Míg Sam felvette a dzsekijét is, Crowley Dean mellé sétált és gyorsan vázolta a problémájukat a vadásznak.
- Hát ez fasza!
- Talán előreküldhetnénk egy csalit – vetette fel Crowley.
- Már mehetsz is – csapott le az ajánlatra Dean.
- Miért pont én?
- Mert te vagy az egyetlen, akitől szívesen megszabadulnék.
- Értékelem az őszinteséged.
- Ne nyalizz, hanem gyerünk előre!
Crowley kelletlen arccal sétált el az értetlen arcú Sam, és az elégedetten figyelő Castiel mellett. Crowleynak kétsége sem maradt a felől, hogy hallotta a rövid kis beszélgetését Deannel, és megfogadta magában, hogy ezt még visszafizeti mind a kettőjüknek, így vagy úgy. A kispályát nem az ő kaliberének találták ki, s mihelyt belerázódik ebbe az állapotba, megmutatja, hogy ő is van akkora alfahím, mint ezek hárman.

Ahogy ezt letisztázta magában, máris jobban oda tudott figyelni a feladatára, ami azt is eredményezte, hogy rájött, tényleg ő az egyedüli, akit Dean nyugodt szívvel kiküldhetett.
- Baszd meg! – közölte a véleményét a háta mögötti csukott ajtóval. Előhúzta az angyalpengét és óvatosan elnézett mindkét irányba. A folyosón tökéletesen csend honolt, leszámítva az elektromosság zúgását, ami kölcsönzött valami kísérteties jelleget az épületnek. A három angyal testét már eltüntették, ahogy a küzdelem nyomait is, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg Crowleyt. Először jobbra indult el, de ott falnak ütközött, tehát legalább az egyik irányból nem érheti őket támadás. Ez kicsit megnyugtatta, s mélyet szippantott a levegőből.

Ezt határozottan nem kellett volna.
Az édeskés szag, ami foszlott selyemszalagként tekergőzött a levegőben, Crowley torkára tekeredett és fojtogatni kezdte. Crowley köhögve előkapart egy viszonylag tisztának mondható zsebkendőt, s a szája elé szorította. A módszer használt, az anyagon keresztül sokkal kevésbé érezte a bomlás szagát.

Benyitott az egyik ajtón és elkáromkodta magát. Négy nővér hevert a felborogatott padok között, a szemük kivétel nélkül kiégett, szájuk kétségbeesett sikolyra nyílt, de már senki nem segíthetett rajtuk. Az egyikük kezében egy fecskendőt vett észre, a szerencsétlen bizonyára azzal akart védekezni. Nem tehetett róla, hogy nem tudta, hogy pontosan kivel is áll szemben. Ő feküdt elől, a másik három a sarokban, egymás hegyén, hátán, ahogy az angyalok sarokba szorították, majd megölték őket.
- Óh, a francba! – sóhajtott fel Crowley. A halottakért már nem tehetett semmit, csak letakarta őket a már levetett köpenyükkel. Talán már hazafelé készülődtek, mikor megtámadták őket, ami megmagyarázza, hogy miért nem kereste fel őket egy nővér sem. Mind meghaltak. De akkor a doktorok is. És a betegek? Egész biztosan.
Crowley sarkon fordult, becsapta az öltöző ajtaját és felpaprikázva indult el a másik irányba. Ezek kiirtották az egész kórházat!

Felfordult a gyomra, a halál szaga átkúszott a szövet szálai között, lekígyózott a torkán, s csomóra kötötte, azt hitte rögvest megfullad. Megállt, a térdére támaszkodott az egyik kezével, a másikkal csak még jobban a szája elé szorított a zsebkendőt és percekig nem csinált semmit, csak próbált lehiggadni. Hát hogy van joguk ehhez? Hogy ölhettek meg mindenkit négy ember miatt? Hogyan?
Végül sikerült úrrá lenni magán, de semmivel sem érezte magát fényesebben. Az értelmetlen pusztítás kiverte nála a biztosítékot, s remélte, hogy összefut eggyel-kettővel, hogy levezesse rajta a dühét. És még a démonokat tartották gonosznak! Az angyalok egy paraszthajszálnyival sem különbek náluk, épp csak nekik megvolt az a kellemes kifogásuk, hogy a Felsőbb Jó érdekében tették. Nincs igazság, se égen, se földön, se pokolban.
Ezektől a gondolatoktól gyötörve rohant végig a folyosókon, belökve az összes útjába kerülő ajtót, és mindenhol ugyanaz a látvány tárult a szeme elé: kiégett szemű, néha mellkason szúrt hallottak, falakra fröccsent vér és belsőségek, vidáman zümmögő bogarak és a rothadás édeskés szaga. Nyilvánvaló volt, hogy akit lehetett, azt megszálltak, akit pedig nem, azt megölték, nehogy figyelmeztessenek bárkit is. Azt nem mondhatta Crowley, hogy nem végeztek alapos munkát.
A lépcsőhöz érve úgy döntött, hogy ezen a szinten nincs senki, bizonyára hamis biztonságérzetbe akarják őket ringatni.
- Akkor ahhoz mindenkit életben kellett volna hagynotok – fűzte hozzá hangosan a saját gondolatához Crowley. Kijelentésére nem érkezett válasz, csak a ventillátorok zúgták tovább békésen, mit sem törődve élettel vagy a halállal. Crowley kicsit irigyelte a gépeket. Nekik minden sokkal egyszerűbb.

Felsóhajtott, majd elindult visszafelé. Nem csukta be az ajtókat, a halottakat sem takarta le, azt akarta, hogy Dean is lássa, pontosan mit is okozott a meggondolatlan hívásával. Castiel majd úgy is elmagyarázza neki, hogy nem ő tehet róla, hiszen nem ő ölte meg őket, de Crowley úgy volt vele, hogy ideje felfogatnia a Winchesterekkel, hogy a tetteiknek igenis következményei vannak, méghozzá nagyon kellemetlen következményei. Emellett pedig remélte, hogy majd az ő helyzetét is jobban átérzik.

Visszaért a szobához és kopogtatott.
- Ki az? – érkezett azonnal a kérdés, természetesen Castieltől. Crowley már majdnem lehülyézte, de aztán rájött, hogy ők még semmit tudnak a kórházban uralkodó állapotokról, így csak a nevét mondta meg. Az ajtó kinyílt és egy bizalmatlan Dean kukucskált ki rajta.

- Mi van?
- Rohadt nagy baj, az van. Az angyalok, akit tudtak megszálltak, akit meg nem, azt megölték. Ez a színt üres, de a többiről már nem mondanám el ugyanezt. Alaposan felkészültek a fogadásunkra.
- Kurva jó – öklözött bele Dean az ajtóba.
- Mi történt? – nézett ki a válla felett Sam is. Már egész jól nézett ki, a bőre is visszanyerte a színét, s ha Crowley nem látta volna félhullán, el sem hitte, hogy az ő életért küzdöttek még néhány órája.
- Csupa rossz dolog – válaszolta Crowley. – Gyertek ki és nézzétek meg.
- Ki hatalmazott fel arra, hogy parancsolgass? – érkezett a kérdés Castieltől. A szokottnál is mogorvább volt, Crowley erősen gyanakodott arra, hogy az éhségtől. Ami azt illeti ő is tudna enni, de először jussanak ki innen végre.
- Az alsóbb szintekre nem mentél le? – kérdezte Sam.
- Képzeld nem. Belőlem hiányzik az öngyilkossági hajlam – válaszolta Crowley. Kezdte már unni ezt a szócséplést.
- Simán gyáva vagy – igazította ki Dean.
- Bocsáss meg, de elfelejtettem a rózsát. Udvarolsz még egy kicsit, vagy csinálunk is valamit?
Dean úgy döntött, hogy ezt most nem hallotta meg, intett Samnek és Casnek, majd ők is kióvakodtak a folyosóra.
- Crowley te mész elől, aztán Sam, utána én és végül Cas.
- Miért pont én? – fanyalgott Crowley.

- Mert én azt mondtam – zárta le a vitát Dean, majd Cashez és Samhez fordult. – Most ne álljatok le hősködni oké? Egyiketeket se akarom összefércelni.
- Az egész életem másról sem szólt, csak arról, hogy hogyan védjem meg magam. Szerintem ezúttal se lesz probléma – mondta Sam.
- Ezúttal nem egy-két dögről van szó, hanem legalább ötvenről! – aggodalmaskodott tovább Dean. Őszintén aggasztotta Sam állapota, no meg az is, hogy esetleg valamelyik barom leleplezi őket. Épp hogy csak felmérni, hogy pontosan mibe is sétált bele, de elhessegette magától azzal az indokkal, hogy Sam érdekében cselekedett.
- Nem lesz semmi bajom – nyugtatta Sam türelmetlenül. Mindig is zavarta, hogy a bátyja ennyire nem képes bízni benne, de azért remélte, hogy egyszer csak felfogja, hogy az öccse felnőtt ember.
- Jól van. A főbejárat felé fogunk kitörni.
- Mi? – nyikkant fel Crowley.
- Nyilvánvalóan arra számítanak a legkevésbé.
Crowley helybenhagyólag biccentett és óvatosan elindult a lépcső felé, a pengét maga mellett tartva, hogy azonnal szúrhasson, ha kell. Mögötte Sam sétált - neki is jutott egy angyalpenge, amit még Dean nyúlt le a legelőször megölt angyaloktól, csak idáig várt az átadásával -, mereven Crowley hátát figyelve. Az első két nyitott ajtónál elment a kedve az ide-oda tekingetéstől. Legutoljára akkor látott ekkora mértékű pusztítást, mikor Lucifer megszállta. Akkor a croatok, most pedig az angyalok. Léteznek egyáltalán olyan lények, akik tényleg jók? Valószínűleg kipusztultak, vagy megölték őket.
Mögötte Dean lopakodott, rezzenéstelen arccal nézett be minden egyes kórterembe, és minden egyes halott láttán erősebben szorította a pengét. Amikor már teljesen elfehéredtek az ujjai, egy kezet érzett a vállán. Magában elmosolyodott és lazábban fogta a fegyverét is.
- Ne csináld ezt magaddal Dean – suttogta halkan a fülébe Castiel. Dean tudta, hogy csak a körülmények miatt halkította le a hangját, de ettől függetlenül egész testében megborzongott.
- Mit is? – kérdezett vissza Dean.
- Az önostorozást.
- Ez nem olyan egyszerű Cas. Ha nem hívom ide az angyalokat, akkor ez a rengeteg ember még mindig élne.
- Az öcséd viszont nem. Amit tettél helyes volt.
- Nem, Cas, pusztán csak önző. Saját magamat előbbre helyeztem náluk. Ez minden, csak nem helyes.
- Akkor sem emésztheted magad a haláluk miatt. Nem te ölted meg őket. Nem a te hibád!
Dean csak megrázta a fejét, és ment tovább. Semmivel sem érezte jobban magát, de legalább már nem nézett szándékosan a halottak felé és Castiel ezt haladásnak fogta fel.
A lépcsőn gond nélkül leértek, ám az alján Crowley felemelt keze megállította a társaságot.
- Kezdődik a buli – súgta oda a válla felett Samnek. Sam könnyedén átlátott a feje felett és savanyú szájízzel bólintott rá a dologra. A folyosón hemzsegtek az angyalok, s mindegyikük kezében ott volt az angyalpenge.
- Remélem, nem akarod őket frontálisan lerohanni – mondta Sam Deannek.
- Olyan vészes a helyzet? – próbálta viccel elütni a dolgot Dean.
- Rosszabb – morrant Crowley.
- El kéne őket csalni – vetette fel Castiel.
- Hogyan? – kérdezte tőle Dean.
- Egy tűzriadó talán megtenné? – szólt közbe Sam.
- Azt sem tudják, hogy mi az! Bezzeg, ha démonok lennének, egyszerűen csak megszentelnénk a vizet és már szabad is lenne az út! – sóhajtott fel Dean.
- Csak nem visszasírod a régi szép időket? – élcelődött Crowley.
- Nem kell, hogy tudják. Elég, ha pánikot keltünk, aztán kihasználjuk a zűrzavart – magyarázta Sam.
- A boci velem van – stoppolta le azonnal Crowley.
- Na, azt már nem! – hördült fel Dean.
- Nyugi, még véletlenül sem tennék kárt Samben – mondta Crowley szokatlanul komolyan. Dean továbbra sem érezte magát meggyőzve, és Castiel is eléggé kétkedve méregette Crowleyt, de Sam jóváhagyólag bólintott. A templom után kezdett más szemmel nézni Crowleyra és ha teljesen nem is bízott meg benne, azt azért elhitte, hogy nem bántaná csak úgy.
- Szétválva gyorsabbak vagyunk – magyarázta Deannek – Crowleyt nem hagyhatjuk egyedül, Castiellel se mehet, mert még megölnék egymást, te szintén, úgyhogy maradtam én. Te különben is nagyon jól kijössz Castiellel.
- Nem kéne ennyire logikusan elmagyaráznod az őrültséget – morogta Dean.
- Nekem tökéletesen megfelel, hogy veled tarthatok Dean – jelentette ki nyugodtan Castiel.
- Hurrá! – kommentálta Dean, majd intett, hogy indulhatnak.
Crowley alig lépett ki a fal takarásából, máris félre kellett hajolnia egy penge elől, majd a csuklót elkapta, megrántotta és előzékenyen kitartotta a lábát a zuhanó test elé, és amíg esett belészúrta a pengét is. Közben Sam sem tétlenkedett, kiütötte a mögötte jövő kezéből a pengét, majd leszúrta.
- Kösz! – vetette oda Crowley. Többre nem volt idő, mert máris rárohantak vagy négyen, alig tudták kivédeni a csapásokat, folyamatosan hátrálásra kényszerítették őket, Crowley igyekezett térhez juttatni Samet, de mihelyt félresöpört két pengét, szembejött vele egy ököl, majd valaki hasba rúgta, annak egy lendülettel elmetszette a bokáit, majd még hasba is szúrta biztos, ami biztos alapon. Rögtön tovább is kellett gördülnie, s ezzel épp, hogy csak elkerült egy szúrást, majd az előbbi sikeres technikát alkalmazva átmetszett még néhány lábat s aztán talpra kecmergett. Nem kellett sokáig keresgélnie, a kavargó testek tömegében azonnal kiszúrta a bocit, elvégre legalább egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Nem érdekelte, hogy hogyan boldogul Dean és Castiel, céltudatosan elindult felé, már amennyire ezt ki tudta vitelezni. Első lépésre hátba szúrt egy orvost, majd a segítségére siető nővérkét, és kelletlenül nyugtázta, hogy kezd fáradni, viszont a csatának koránt sincs még vége. A vértől iszamós penge is folyton csúszkált a kezében, más sem hiányzott, csak hogy elejtse, így is eléggé nehezére esett védekeznie a túlerővel szemben. Levágott egy felé lendülő öklöt, aztán a megcsonkított gazdáját is, aztán ő kapott egy akkorát, hogy eleredt az orra vére, persze nem engedte, hogy még egyszer hozzáérjen, ő is holtan végezte. Ezután egy kis levegőhöz jutott, és rendesen körülnézett. Körülöttük mindenhol hullák, megcsonkított testek hevertek, a füle csengett a halál - és fájdalomordításoktól, a padlót vér és egyéb belsőségek borították, de nem is ez hozta rá a frászt Crowleyra, hanem Sam. Aki, mint Ezékiel ténykedett, s egyetlen érintéssel küldte a másvilágra az angyalokat.
- Te hívtad elő? – üvöltötte oda Deannek. Dean értetlenül meredt rá, aztán az öccsére nézett, aki pont most intézte el az utolsó támadójukat is.
- Magamtól jöttem – válaszolta Ezékiel. – Láttam, hogy mekkora bajban vagytok és úgy döntöttem, segítek.
- Éljen! Meg tudtok volna oldani egyedül is! – szidta le rögtön Dean.
- Nem, Dean, nem tudtuk volna – vetett ellen Castiel, majd Ezékielhez fordult – Hálásak vagyunk a segítségedért.
Ezékiel mereven biccentett egyet.
- Ha már így kibújt a szög a zsákból, nem kéne kihasználni és elteleportáltatni innen magunkat? – kérdezte Crowley.
- A kórházból ki tudlak vinni, de távolabbra nem. Ahhoz a szárnyaimra lenne szükség.
Castiel nem bírt Ezékiel szemébe nézni.
- Az Impala itt van a parkolóban – mondta Dean. – A bejárattól olyan húszméternyire.

- Megoldható – egyezett bele Ezékiel, s még mielőtt bármit is tehettek vagy mondhattak volna, már a parkolóban is voltak.
- Szólhattál volna – morogta Dean. Ki nem állhatta az utazásnak ezen formáját, tisztára olyan érzése támadt tőle, mintha az összes sejtje kapott volna egy külön kis repülőgépet és azon utaznának A pontból B pontba elképzelhetetlenül gyorsan. A sebességen múlt, hogy nem lett rosszul még egyszer sem. Castiel és Crowley egész jól bírták, bár az emberi szervezet azért erősebben tiltakozott a teleportáció ellen, mint a démoni vagy az angyali, de nem maradt idejük számba venni a reakciókat, mert Dean mindegyiküket bepaterolta a kocsiba. Castiel és Crowley persze hátra ült, és ennek egyikük se örült, Ezékiel pedig távolságtartó arccal hajtogatta be magát az anyósülésbe. Üvöltött róla, hogy még sosem ült kocsiba.
Dean nem foglalkozott az értetlenségével, áthajolt felette, bezárta a kocsiajtót, majd csikorgó gumikkal elstartolt. Épp időben, mert mögöttük már rohamra indultak az angyalok, de a kocsit nem érhették már utol, mert hiába olyan gyors a teleportáció, akkor is csak egy fix pontra képes letenni. Dean győzedelmesen elvigyorodott, de csak akkor lélegzett fel, mikor kiértek a főútra.
Samre nézett, az öccse édesdeden aludt, feje az ablaknak koccant, de úgy tűnt, hogy ez egy cseppet se zavarja. Dean elégedett volt ezzel, Ezékiel tényleg képes tartani a szavát, s ha már nincs rá szükség, magától visszavonul. Castiel az ablakon nézdegélt kifelé, úgy tűnt tökéletesen lefoglalják a saját gondolatai, de legalább nem gyilkolták egymást Crowleyval.
Crowley örült, hogy az ex-angyal nem szól hozzá, a csata teljesen kifárasztotta, nem lett volna még energiája vele is veszekedni. Fejét az ablaknak támasztotta, tökéletesen leutánozva ezzel Samet, és mélán bámulta a férfit. A látószögébe beúszott néha egy-egy erdőrészlet, vagy az utak, de amúgy csak Samet látta, egyszerre közelinek és távolinak. Tudta, hogyha kinyújtja a kezét, elérheti, de nem akart hozzáérni, egyrészt mert Dean azonnal kihajította volna a mozgó járműből, és ez emberként nem akarta kipróbálni, másrészt, meg jólesett számára maga a tudat, hogy elérhetné, ha akarná. De nem akarja.
Crowley csak nézte, ahogy összekuszálódik a haja, előrebukik a feje, s olyannyira elmerült az ábrándozásban, hogy csak akkor ocsúdott fel, mikor Dean megkocogtatta az ablakot.
- Ébredj!
- Mi történt?
- Megjöttünk.
Crowley elnyomott egy ásítást, majd kiszállt a kocsiból és kelletlen képpel nézett szét.
- Ez lenne az a híres bunker? – kérdezte nyilvánvaló csalódottsággal. A látvány valóban nem volt bizalomgerjesztő. Crowley nem tudta, hogy mire is számított, de abban biztos volt, hogy nem erre, nem egy légópincére emlékeztető, ritkás erdősávval körülölelt sivárságra, inkább valami, ha nem is impozánsabb, de megkapóbb épületre. Ezzel szemben kapott egy lebetonozott kocsi lejárót, rozsdásodó vasajtót, s egy dombocskát rajta, meg körülötte bőszen, ámde eredménytelenül terjeszkedő növényzettel.
- Ez – erősítette meg Dean.
- Alig várom, hogy letusoljak! – nyújtózkodott Sam, majd bíztatóan meglapogatta Crowley hátát. – Belülről sokkal jobban fest.
Crowley hökkenten nézett Sam után, és nem igazán értette, hogy ezt most miért csinálta. A mozdulata sokkal spontánabb volt ahhoz, hogy valami hátsó szándékot társítson hozzá, de ha nem forgatott semmit a fejében miért csinálta? Lehet… előfordulhat, hogy csak egyszerűen kedves volt hozzá?