Eredendő bűnök, tanult erények - 3. fejezet: Zűrös viszonyok

Előző fejezet                                                                                                 Következő fejezet                 

Tartalom: Sam bezárta a Pokol Kapuját, de most haldoklik. Castiel nem tudta megakadályozni az angyalok bukását és ő is emberré vált, akárcsak a démonlétből kigyógyított Crowley. Dean megpróbálja egyenesbe hozni a dolgokat, de korántsem biztos, hogy ez sikerül is neki. Az egyetlen esély az lehet, ha együtt, közösen próbálják elsimítani a helyzetet.

Páros: Destiel, Mooseley

Fandom: Supernatural

Műfaj: hurt/comfort

Korhatár: 16+

Figyelmeztetés: slash, durva beszéd, headcanonok

Zene: Shinedown –Enemies

Megjegyzés: Na, most, hogy túl vagyunk a bemelegítő körökön esetleg bele is csaphatnék a lecsóba igaz? Hát én csak a tányér szélét kapirgálom még mindig, mert bár felbukkan Metatron, azért a fejezet fő témája még mindig az, hogy hogyan mennek ezek négyen egymás idegeire. Ráadásul a zene klipje is passzol ehhez, ahogy maga a dal is. De a címe egész biztosan.  Nem tudom, hogy mennyire jó hír, de egy elborultabb pillanatomban eldöntöttem, hogy el akarom érni a száz oldalt ezzel a ficivel, szóval még számíthattok jó néhány fejezetre, azt pedig csak remélem, hogy nem laposodik el a cselekményem. Jah vendégszereplőként felbukkan Kevin is, mert miért ne? 

Az angyal mereven leszegett fejjel álldogált az iroda közepén, karjára terített köpenyéből monoton ütemben csepegett a vér a szőnyegre, de úgy tűnt, hogy senkit nem érdekelt, hogy épp tönkremegy egy méregdrága perzsa szőttes. A csendet csak az írógép billentyűinek kattogása és a falióra tompa bimm-bammja igyekezett megtörni, nem sok eséllyel. Az angyal már jelentett, most várta az ítéletet, de az mintha csak nem akart volna megérkezni. Felvetődött benne, hogy esetleg megköszörüli a torkát, hátha ezzel sikerül finoman felhívni magára a figyelmet, mert a porhüvelye emlékei szerint ez szokott használni, ha a főnök elfelejtkezik a beosztottja ottlétéről, és úgy vélte, hogy egyszer érdemes kipróbálni.
Krákogott egy sort, és a várt hatás nem is maradt el.
- Óh, hát te még mindig itt vagy? – nézett fel tetetett csodálkozással a gépelésből Metatron. – Ne haragudj, de teljesen belemerültem egy bekezdésbe, és nem akartam félbeszakítani. Most már figyelek rád. Mit is mondtál mi történt a Winchesterekkel? Meghaltak?
Az első ránézésre az ötvenes éveit taposó férfi érdeklődve mérte végig az előtte álló angyalt a szemüvege felett. Úgy nézett ki, mint aki maximum csak a pirítósra nézve tartogat komoly veszélyeket, és a helyi közkönyvtár egyetlen, valóban lelkiismeretes dolgozója, de mindez csak a látszat volt. Ő űzte ki az angyalokat a Mennyekből, ahova csak a kiválasztottak kerülhettek vissza, és az angyal pontosan tudta, hogy milyen könnyen újra azon a zavaros Földön találhatja magát, márpedig most erre egyre több esélyt látott. Ennek ellenére nem tagadhatta meg a válaszadást:
- Attól tartok, hogy nem uram.
- Esetleg fogságba ejtettétek őket? – faggatta tovább. Az angyal nem tudta, hogy csak játszik vele, vagy tényleg nem hallott egy árva szót sem a szabatosan, röviden és halálfélelemben előadott jelentésből. Nyelt egyet és a cipője alapos tanulmányozásába mélyedve még egyszer is kinyögte a lesújtó hírt:
- A Winchesterek… elmenekültek, uram.

- Ez igazán kellemetlen hír – mondta Metatron szomorúan. Új sort kezdett a lapon, az írógép lelkes csattanással jelezte a művelet sikerességét, elfedve ezzel az angyal halk nyögését.
- És Castiel?
- Ő is velük volt. És még valaki, akit nem ismertünk fel, de a Winchesterek pártját fogta.

- Ez igazán figyelemreméltó részlet. De megértheted, ha ennek ellenére sem nevezhetem ezt az akciót sikeresnek, hiszen a nyilvánvaló kérdésem az volt, hogy iktassátok ki őket.
- Uram, nemcsak mi voltunk ott, hanem a bukottak is.
Metatron elhallgatott és feljebb tolta az orrán a szemüveget.
- És ti, akiknek megengedtem, hogy élvezzék ezt a csodás helyet, nem bírtatok elbánni néhány renitenssel?

Az angyal kezdte rebesgetni, hogy Metatron mindent hallott már elsőre is, csak azt nem értette, hogy akkor miért kérdezgeti még mindig? A porhüvelyének nagyon erős és felettébb kellemetlen emlékei voltak ezzel a módszerrel kapcsolatban, és az angyal egyáltalán nem akarta személyesen is megtapasztalni azt a végkövetkezményt, amit a porhüvely már néhányszor átélt.

- Sajnálom uram – felelte bűntudatosan az angyal, majd rögvest elkezdett magyarázkodni, hiába mutatták az idegen emlékek, hogy ez nem szokott beválni. Parancsnok volt és katona, nem szokott hozzá a kudarcok kezeléséhez, és a megfelelő tálalásukhoz.  – Túlerőben voltak, és nem minden ember felelt meg porhüvelynek és még értük is meg kellett küzdenünk. Mi mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de sokkal eredményesebbek lehettünk volna, hogyha nem kell ilyen gyenge testben harcolnunk ellenük.
Mihelyt kimondta már meg is bánta. Angyal volt, arra született, hogy engedelmeskedjen, így a parancs megszegése, vagy annak akár ellentmondása és felülbírálása egyenlő volt számára a biztos halállal. Természetesen mindig akadtak olyanok, mint például Castiel, akiket valahogy rosszul raktak össze, de ő nem tartozott ezek közé.
- Tehát azt mondod, hogyha nem így kellett volna szembeszállnotok, akkor győztetek volna? – kérdezte Metatron kíváncsian. Az angyal kezdett teljesen összezavarodni. Nyilvánvalóan hibát követett azzal, hogy felülbírálta feljebbvalójának az utasítását, de akkor hol késik a büntetése? Nem igazán tudott felelni a kérdésre sem, hiszen nem tudhatta biztosra, hogy mi lett volna, ha az igaz valójukban ostromolták volna meg a kórházat, tehát hazudott volna, amivel pedig még jobban ellentmondott volna önmagának is. Sejtette, hogy valamilyen módon a porhüvelye készteti ilyen gondolatokra, és lassan kezdte megbánni, hogy pont őt választotta, de nem tehetett másként. A porhüvely is vezető volt a maga módján, és úgy érezte, hogy az emlékei és a tapasztalatai segíthetik a parancs sikeres végrehajtásában. Hát eddig nem úgy tűnt.

- Hallgatás beleegyezés! – sóhajtott fel Metatron és piramis alakban összefűzte az ujjait. – Értékelem a meglátásodat, de ne felejtsd el, hogy okom volt azt kérni tőletek, hogy keressetek magatoknak porhüvelyt. Az emberek, nos, nem épp a felfogóképességükről híresek és eléggé bizalmatlanok is. Ha azt akarjuk, hogy újra teljes szívvel a Menny felé forduljanak, akkor az ő alakjukat kell magunkra öltenünk, és vállalnunk kell az ebből fakadó kellemetlenségeket.
- Igen uram – mondta az angyal. Teljes mértékben egyetértett ezzel és őszintén szégyellte magát, amiért nem tudta teljesíteni a feladatot.
- Biztos vagyok benne, hogy ezek után nem fogsz több ilyen hibát elkövetni. Most pedig menj és deríts ki mindent, hogy egész pontosan miként távozhattak a kórházból és arról a negyedik alakról is mindent tudni akarok.
- Úgy lesz uram!
Az angyal megkönnyebbülten fejet hajtott és gyorsan eliszkolt az irodából. Kifejezetten boldog volt, hogy megúszta ezt az egészet és magában arra jutott, hogy Metatron nem is annyira rossz főnök.
Metatron türelmesen megvárta, amíg becsukódik az angyal mögött az ajtó, és csak aztán káromkodta el magát. A feldúltsága mértékétől függően mindig más nyelven káromkodott, most éppen a magyar volt soron, vagyis még nem robbant, de kedve támadt valami törékenyt a falhoz vágni. Nem hitte el, hogy azok az átkozott Winchesterek még így is képesek voltak keresztbe tenni a terveinek!
Világos, hogy a kelleténél jobban alábecsülte őket, de ez soha többet nem fog előfordulni. Még szerencse, hogy így is jelentős előnyben van velük szemben, ám minden sokkal könnyebb lett volna, ha tartják magukat az eredeti elképzeléshez, de nem fog rengeteg energiát arra elfecsérelni, hogy visszaforgassa az időt. Inkább megvárja, hogy milyen eshetőség adódik ebből és ő azonnal ott lesz, hogy kihasználja, majd a saját hasznára fordítsa.
Még hozzátett egy angol káromkodást, majd visszatetette a lapot az írógépbe. Az írás megnyugtatta és segített abban, hogy jobban átlássa a helyzetet. A billentyűk kattogására pedig máris kezdett megfogalmazódni egy terv az elméjében.

* * * * * * *

Crowley őszinte kárörvendésére a bunkerbe csak alig tudtak bejutni, s Dean is csak harmadszori nekifutásra tudta csak betörni az ajtót. Sam ugyan felajánlkozott segíteni, de őt leintette azzal, hogy ehhez még túlságosan gyenge, Castielt hasonló érvvel szerelte le, Crowleyt pedig simán nem engedte hozzányúlni. Crowley sejtette, hogy komoly törést okozott benne a tény, hogy most be kell engednie a volt Pokol királyát a saját, különbejáratú kis világába, de Crowley nem óhajtotta rosszul éreznie magát emiatt. Ennyi kárpótlás igenis jár neki, ha már ilyen ügyesen romba döntötték az életét.

A bunkerben azonban egy újabb problémával szembesültek, név szerint Kevinnel, aki bebarikádozta magát jó néhány asztal és szék segítségével a hall mögötti szobába, és csak a pocsék célzó érzékének volt köszönhető, hogy nem lőtte le az elsőként belépő Deant egy nyíllal.
- Hé! – kiáltott le neki Dean a lépcső tetejéről – Nem mondták neked soha, hogy barátra nem lövünk?
- Bocs! – érkezett a megkönnyebbült kiáltás valahonnan a barikád mögül. Dean kiszedte a korlátból a nyilat, megcsóválta a fejét és immáron biztonságban lesétált a lépcsőn. A többiek némán követték, egyedül Crowley füttyögött a bunker belseje láttán. A fal mellett hatalmas, régi, palaszürke számítógépek pöffeszkedtek, egy rakás színes és ki tudja mire jó gombbal meg billentyűvel ékesen, középen pedig egy világtérkép díszelgett, s ez ki is tette az egész hallt.
- És én még azt hittem, hogy valami lepukkant légópincében csöveztek!
A véleményét nem fejtegethette tovább, mert alig ért le a lépcső aljára, mikor valami elzúgott a füle mellett.
Kevin lőtt rá, aki úgy érezte, hogy jelen esetben tökéletesen alkalmazható az előbb lő, és aztán kérdez elv, de továbbra se javult a célzó érzéke.
- Hát így kell fogadni egy régi ismerőst? – érdeklődött Crowley nyájasan vigyorogva.
Dean elszedte Kevintől a nyílpuskát és határozottan levágta az asztalra.
- Egyáltalán honnan szedted ezt a régi vackot?
Castiel a másik nyílvesszőt szedte ki a faburkolatból és elmélyülten vizsgálgatta az ujjbegyével a hegyét, majd eltöprengve meredt Crowley tarkójára. Dean kiszúrta a jóformán még meg sem született gyilkossági kísérletet és elhalászta Castieltől a nyilat.
- Inkább megtanítalak dartsozni – mondta. – Ez a paraszt nem ér annyit.
- Meg kell tanítanod célba lőni. Kevint is, és engem is – állapította meg Castiel. Dean elvigyorodott, és barátian belebokszolt a vállába.
- Ez a beszéd Cas!
- Nagyon örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de nem segítenétek szétszedni ezt az izét? – kérdezte Kevin. Sam azon volt, hogy lehetőleg ne öljék meg egymást Crowleyval, így ráparancsolt Kevinre, hogy szüntesse meg a hadiállapotot, ő meg a körbe-körbemászkáló és bámészkodó Crowleyt tartotta szemmel.
- Nagyon szeretném tudni, hogy mégis mi történt itt – jelentette ki Dean.
- Megrémültem oké? Ti elmentetek, aztán az áram is, én meg itt voltam egyedül, teljes sötétben, mégis mit kellett volna csinálnom? – Kevin hangja kezdett a hisztéria tartományába kúszni.
- Élsz, és csak ez számít – igyekezett lecsillapítani Sam. Az utolsó széket is visszaállította a helyére, így az átjáró szabaddá vált, és a nyílpuska is visszakerült az eredeti helyére.
- Megpróbáltad beindítani? – kérdezte Dean a műszereket vizsgálva.

- Ugyan! Ki sem mert mozdulni a fedezékéből! – vágta rá Crowley. Megtalálta az egyik fotelt és most abban heverészett, ide-oda forgatva a fejét. Határozottan tetszett neki a hely, bár a társaság háromnegyedével akadtak problémái, de hát koldus ne válogasson.
- Téged senki nem kérdezett – torkollta le Dean, majd újra Kevin felé fordult. Igyekezett úgy állni, hogy teljesen kitakarja a látóteréből Crowleyt még mielőtt nekitámad, ő meg mosathatja fel a vért Sammyvel. Sam egyébként is el volt foglalva a világtérkép tanulmányozásával és megpróbált rájönni, hogy mégis mi alapján gyulladtak ki rajta a lámpácskák. Ehhez a művelethez Castielt is odahívta maga mellé, hátha ketten okosabbak lesznek.
- Nem igazán – vallotta be Kevin szégyenkezve – Lehet, hogy amikor bejöttetek az egész rendszer újraindult.
- Maradjunk ennél a verziónál. Most pedig tünés zuhanyozni, eléggé cudarul festesz.
Kevin hálásan felsóhajtott, majd Crowley fél méteres sugarú körben kikerülve elsétált a fürdő irányába. Crowley kinyújtotta utána a nyelvét, mit sem zavartatva attól, hogy ennél nem sok gyerekesebb dolgot művelhetett volna, de kezdte egyenesbe érezni magát. Valamint biztonságban, amire inni szeretett volna egyet. Ki is szúrta a körasztalkán díszelgő palackot és töltött magának egy pohárkával. Megkóstolta, majd csalódottan elfintorodott. Ez határozottan nem az az évjárat, de nem is az a fajta volt, amit szeretett és eldöntötte, hogyha már egyszer letáborozott a Winchestereknél, cserébe kicsit feljavítja az italkészletüket. Már csak a saját érdekében is, mert nem óhajtotta egész, hátralévő életében ezt a lőrét inni.
Crowley ezzel le is zárta magában az italkérdést, mert a gondolatai kezdtek egy olyan irányba elmenni, amit nagyon nem akart követni, így figyelemelterelésként ő is csatlakozott az asztal felett töprengő trióhoz.
- Kezdjük az elején! – sóhajtott fel Sam, és a füle mögé simította a folyton az arcába lógó tincseket. Egy kicsit odébb is lépett, hogy Crowley is odaférjen, aminek az érintett kivételével senki nem örült.
- Miért? – kérdezte Castiel.
- Arra kértelek, hogy tartsd szemmel, nem arra, hogy tutujgasd – morgott Dean is.
- Nem hadititkot akarok az orrára kötni – méltatlankodott Sam – Különben is minden kézre szükségünk van, ha uralni akarjuk ezt a helyzetet.
- Ez esetben jobbat nem is találhattál volna nálam – húzta ki magát Crowley, majd Samre nézett – Miről is van szó?
Castiel gúnyosan felhorkantott, de eltekintett a vita kirobbantásától. Dean hálásan rámosolygott, majd intett Samnek, hogy ezt a kiselőadást most ő fogja megtartani. Sam sejtette, hogy így lesz, de tulajdonképpen mindig is az ő tiszte volt másokkal közölni a terveket. Az hogy, most vadidegenek helyett Crowleynak mondja el, egyáltalán nem zavarta.

- Az Egyetemesek, akiket anno Abbadon lemészárolt, építették ezt a helyet. Hé, minden oké?
Abbadon nevének említésétől Crowley elsápadt, de lassan megcsóválta a fejét.
- Ki nem állhatom azt a szukát – magyarázta, s Sam tökéletesen értette mire gondol. Persze Castiel nem tudott szó nélkül elmenni mellette.
- Csak nem vele ijesztgettek kisdémon korodban?
Dean felröhintett, majd Castiel hátára tette a kezét, úgy vezette el a térképtől, de közben nem hagyta abba a vigyorgást.

- Gyere, csinálok neked egy szendvicset, mielőtt még Crowleyt falod fel.

- Soha nem venném a számba. Ez a feltételezésed kifejezetten undorító – jegyezte meg Castiel méltóságának teljes tudatában.
Dean röhögését még a konyhából is hallották.
- Szárnyakkal elviselhetőbb volt – jelentette ki Crowley. Sam nem fűzött hozzá semmit, inkább ott folytatta, ahol abbahagyta.
- Az Egyetemesek mindenre felkészültek, vagyis hát szinte mindenre, és itt, ezen e helyen őriztek minden kutatási anyagot, innen irányították s fedezték a vadászokat. Ehhez építették ezt a térképet is, ami szerintünk bármilyen szörny mozgását képes lenne mutatni, ha…
-… ha tudnátok kezelni – fejezte be helyette Crowley. – Rátérünk arra is, hogy mik ezek a villogó pontok, vagy még tart az esti mese?

- A bukott angyalok helyzetét jelölik.

- Bukott… mi? Angyalok?
Az információ szabályosan sokkolta Crowleyt. Ez sok mindent megmagyarázott, Dean és Castiel ködös beszélgetését a kórházban, a rengeteg angyalt, Castiel emberré válását, ám nem tette boldoggá Crowleyt. Nem hitt a tündérmesékben, sem a naiv, rózsaszín szemüveges elképzelésekben, hogy az angyalok maguk a megtestesült kedvesség, hogy fehér szárnyakon kergetőznek a bárányfelhők között, elvégre maga Lucifer is egykor angyal volt, és nem sok kegyetlenebb lényt találni nála, erről Crowley is meggyőződhetett személyesen. Most pedig világszerte a földön mászkálnak, porhüvely után kutatva és valószínűleg mindent tűvé tesznek azért, aki miatt elvesztették az otthonukat. Tollasan se voltak valami megnyerő népség, tollatlanul pedig csak még inkább kibukkant belőlük az agresszivitással párosult csőlátás, s akkora pusztítást tudtak okozni, mint egy tucatnyi démon.

Crowley kezdte visszasírni Abbadont.
Ami pedig csak még szebbé teszi számára a helyzetet, hogy az, aki az egészről tehet, vagy legalábbis háromnegyed részt biztosan, egy fedél alatt van vele. Az igaz, hogy gyakran játszott a másik csapat kezére, de csakis a maga haszna miatt, és ha veszélyesnek ítélte a helyzetet, azonnal kiszállt, ám most esélye sem volt arra, hogy felhúzza a nyúlcipőt. Tehát az egyetlen, amit tehet, hogy mindent megtesz a győzelem érdekében, vagy ő is kiégett szemmel végzi és akkor még szerencsésnek mondhatja magát. Hogy a franc enné meg az egészet!
- Csak azt tudnám, hogy éltétek eddig túl! – sóhajtott fel Crowley elkeseredetten. Lenézett a térképre és még attól a maradék élettől is elment a kedve, ami még hátralehetett neki. Szinte alig volt olyan ország, ahol tucatnyinál kevesebb lámpa égett volna, Amerika pedig alig látszott ki alóluk. A helyzet valamivel több volt, mint reménytelen, és Crowley fel nem foghatta, hogyan lehettek ilyen szerencsétlenek.

Megint.
- Nem tudom, oké? – reagált Sam Crowley arckifejezésére. – Fogalmam sincs, hogy miért éppen mi kapjuk ki az összest, de nekünk se tetszik!

- Pedig azt hittem, hogy élvezitek.

Sam vett egy mély lélegzetet, és nem sodródott bele egy parttalan vitába, aminek se eleje, se vége, de legfőképp értelme se lett volna.
- Ezt nem fogjuk győzni egyedül, bármennyire is ezt gondolja Dean. A kérdés csak az, hogy hajlandó vagy-e segíteni nekünk.

- Erre kicsit korábban kellett volna gondolni. Mondjuk akkor, amikor belém nyomtad az első injekciós tűt! – sziszegte Crowley Sam arcába. A hatás kedvéért közelebb is lépett hozzá, de Sam meg se rezzent, mereven állta a dühös tekintetet.

- Démonként semmi érdeked nem fűződött volna hozzád, hogy mellénk állj – mondta higgadtan Sam.
- Ezt nem veheted olyan biztosra – motyogta Crowley. Samnek határozottan igaza volt, ha még mindig a Pokol királya lenne egész biztosan több vasat tartana a tűzbe, de így, emberként, ez kissé kivitelezhetetlennek tűnt.  

- Már megtettem – jegyezte meg Sam.
- Ha nem lennék ilyen helyzetben, még gratulálnék is a számításodhoz, de gyanítom, hogy te is csak a pillanatot aknázod ki – mondta Crowley. Eltöprengve megkocogtatott egy LED lámpát, s még véletlenül sem nézett Samre, annak ellenére, hogy még sosem állt ilyen közel hozzá.
- Ugyan fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, de rendben, legyen, beállok a lázadók közé, ha már egyszer felrobbantottátok a Halálcsillagomat – egyezett bele végül Crowley. Sam apró félmosolyra húzta a száját, és gondolatban megveregette a vállát a sikeres manőverért.

Azt nem is sejtette, hogy az elméje legeldugottabb zugában egy angyal rémült halálra.

A már majdnem idilli pillanatot egy dühös ordítás vágta félbe, amire mindketten felkapták a fejüket.

- Hát ez meg? – kapta fel a fejét Crowley.

- Valószínűleg Kevin – vélte Sam. – Ő sem rajong az ittlétedért.

- Kölcsönös az érzés – mondta Crowley, majd témát váltott. – Van valahol valami szoba ebben a hodályban? Vagy tömegnyomorogtok?
- Van, persze, hogyne lenne – válaszolt Sam – Lépcsőn felmész, fordulj balra, aztán válogass kedvedre.
- Azt hittem, hogy elkísérsz.

- Legyél nagyfiú és tájékozódj egyedül.

- Winchesterek!

Ezzel Crowley hátat fordított Samnek, majd elindult kiválasztani átmenetileg állandó szálláshelyét. Futólag belesett a konyhába, ahol egy összetört Kevin tömött magába egy szendvicset, Dean és Castiel pedig rémesen sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Crowleynak kedve támadt kicsit összekoccintani a homlokukat, de aztán elhalasztotta az ötletet egy alkalmasabb időpontra.
Találomra nyitogatott be az ajtókon, de mindegyik ugyanolyannak bizonyult. Ágy, szekrény, asztal, szék, néhány polc, tehát alig tűntek kényelmesebbnek, mint egy szerzetesi cella, kettő pedig zárva is volt, tehát valamelyik fivér lakott bennük. Hamar megunta a keresgélést, úgyse volt semmi értelme, hát fogta magát és sajátjának nyilvánította azt, amelyik egyformán messze esett a bezárt szobáktól. A tulajdonjog kinyilvánítása végett ledobta a felöltőjét az ágyra, majd bezárta az ajtót és zsebre tette a kulcsot. Nem mintha olyan hű, de értékes holmikat tárolt volna a szekrényben, már csak azért sem, mert semmi holmija nem volt, pusztán a megszokás miatt tette.
Fő az óvatosság.

Most, hogy ezt letudta, visszasétált a konyhába, mert az éhség a legfőbb problémájává nőtte ki magát.
- Van itt valahol valami ehető? – érdeklődött Crowley derékig eltűnve a hűtőben.

- Persze, nyugodtan szolgáld ki magad – fanyalgott Dean.
- Veled ellentétben én nem csak alkoholon meg fenyőtobozon élek.

- Rád fogom zárni azt a hűtőajtót!

- Hidegre teszel? Ennyire ne legyél szellemes, mert a végén még halálra röhögöm magam.
- Miért nem könnyíted meg mindenki helyzetét és kötöd fel magad az egódra?

- Csak utánad – ajánlotta fel Crowley és kikászálódott a hűtőből. Ő is szendvicset készített magának, úgy tűnt, hogy jelenleg ez az egyetlen étel, ami fellelhető a bunkerban. Volt ugyan leghátul valami, aminek a dobozán egy kínai kifőzde logója díszelgett, de Crowley inkább nem nyúlt hozzá. Ki tudja mennyi ideje lehetett ott, a végén még leharapta volna az ujját.

Kevin igencsak bosszúszomjas tekintettel méregette a kenyeret szeletelő Crowleyt, egész biztosan a késnek drukkolt, hogy vágja meg, de nem igazán jött össze a dolog. Crowley épségben megúszta a műveletet, így Kevin kénytelen volt a fulladásos halálra koncentrálni, amit már végül Dean unt meg.

- Hagyd abba Kevin – kérte a srácot, de mintha a falnak beszélt volna.

- Ez a módszer egyáltalán nem hatásos – győzködte Castiel is.
- Miért véditek ezt a rohadékot? – kérdezte Kevin. Nyilvánvaló volt, hogy éppen csalódott, ami nagyon rosszul esett Deannek. Most, hogy magyarázza meg neki, hogy gyakran kényszerülnek megtenni olyan lépéseket, amelyek egy szemernyit sem helyesek? Hogyan világítson rá, hogy a körülmények bekényszerítik a szörnyeteget az otthonokba? Hogyan értesse meg vele, hogy nem tehettek vele másképp, anélkül, hogy még jobban megutálná őket?

Castiel azonnal észrevette a vívódását, és a legszívesebben azonnal kivágta volna Crowleyt, imigyen szüntetve az egész baj forrását, de nem tehette. Megígérte Deannek, hogy megpróbálja elviselni, így az a legkevesebb, ha példát mutat Kevinnek, hogy ki lehet bírni. Valahogy.

Crowley azonnal megérezte a növekvő rosszindulatot, de nem csinált semmit, csak csendben evett tovább, bár neki sem volt ínyére a kialakult helyzet. Mit csináljon? Csak azért, mert belényomtak kilenc adag megtisztított embervért, még nem fog bevonulni a szentek sorába! Igazán nem várhatják el tőle, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozzon! Démon volt a szentségit neki! Mégis mit hittek? Hogy majd zsoltárokat énekelget és gyűjtőakciót szervez a legközelebbi árvaház javára? Örüljenek, hogy egyáltalán hajlandó a szabályaik szerint játszani!
- Egyikünk se védi – mondta lassan Dean. Minden szavát gondosan megválogatta, nehogy még jobban felzaklassa az amúgy sem stabil idegállapotú prófétát. – Viszont egy ideig jobb, ha szem előtt tartjuk.
- De hisz ember! – világított rá Kevin az érvelés gyenge pontjára.

-  Igen, az! –sóhajtott fel Dean és segélykérőn Castielre nézett. Castiel nem akart hazudni, de látta, hogy ez az egész nagyon fontos Deannek, és nem állt szándékában cserben hagyni, annak ellenére, hogy még mindig nem tudta kezelni az emberi kapcsolatokat és érzelmeket. Kivéve ha Deanről volt szó.

- Van, amikor csak rosszat választhatsz – jelentette ki végül Castiel és meg volt elégedve magával. Úgy érezte, hogy sikerült valami igazán bölcset mondania, ami még az igazságot is fedte.

Csakhogy ez Kevint a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte. Felpattant, az alatta lévő szék szomorúan csikorogva csúszott el a falig, feldúltan kapkodta a levegőt, látszott rajta, hogy valamit nagyon mondani akar, valami mélyen sértőt és durvát, de egész egyszerűen nem jutott semmi eszébe.
- Kevin! – szólt rá határozottan Dean. Kevin felé kapta a fejét, Dean ugyanolyan határozottan, de valamivel kedvesebben folytatta. – Ha már ennyi a felesleges energiád foglalkozhatnál a táblával is.
Kevin sértetten felhorkantott, de azért szót fogadott és elvágtatott a szobája iránt. Dean megkönnyebbülten sóhajtott fel, és egy hálás mosolyt villantott Cas felé, amit ő csak egy bólintással nyugtázott.
- Miről maradtam le? – toppant be a fejét törölközővel szárítgató Sam – Az előbb Kevin kis híján fellökött.
- Semmi érdekesről – legyintett Dean, majd gyorsan kiigazította magát. – Vagyis semmi olyasmiről, ami nem ismétlődhetne meg később.

- Kevin majdnem nekiugrott Crowleynak – tette hozzá Castiel.
- Ne nézz rám, meg sem szólaltam – védekezett Crowley a szendvicse utolsó falatjait lenyelve.
- Hogyne! Maga vagy a megtestesült ártatlanság! Van még valami ehető? – érdeklődött Sam végignézve az asztalon.

- Talán. Fogalmam sincs, hogy mennyire vannak a feltöltve a készleteink – mondta Dean szórakozottan billegtetve az ujjai között a kiürült sörösüveget. – Ha a nyúlkajára gondolsz, akkor abból biztos akad még dögivel.

- Nehezedre esne kimondani, hogy saláta?
- Igen – vigyorgott rá Dean.
- Mindjárt gondoltam.
Sam összeütött magának valami salátát, és teli szájjal ropogtatta, pontosan Dean orra előtt.

- Ugye tudod, hogy rettenetesen gyerekes, amit művelsz? – kérdezett rá Dean. – Nem is bírom ezt nézni. Hé Cas!
- Tessék? – nézett rá az említett. Nem mintha egész idáig nem őt leste volna a szeme sarkából, de egész más érzés volt szemtől-szembe nézni, mint lopott pillantásokat vetni a profiljára. Mindig is szerette figyelni, főleg, amikor aludt, de most valami furcsa, kis bizsergető érzés is társult hozzá a nyakszirtjénél, amit nem tudott hova tenni. Crowley persze készségesen elmagyarázta volna neki a tüneteket, de egyelőre még szórakoztatta, ahogy ez a két szerelmes kerülgette egymást. Persze gyanította, hogy előbb-utóbb lépni fog az ügy érdekében, ha ők nem lesznek rá hajlandóak maguktól, amihez be fogja szervezni Samet is, mert ketten minden mókásabb.

- Van kedved eljönni velem? – kérdezte Dean vigyorogva. Castiel rosszat sejtett. Nem szerette ezt az arcát, mert ez azt jelentette, hogy a közeljövőben valami kínos szituáció kellős közepén fogja találni magát. Ám ennyiért még nem volt hajlandó kihagyni egyetlen olyan alkalmat sem, mikor kettesben lehet Deannel.

- Elmegyünk, iszunk egyet az életben maradásunkra – mondta Dean.

- Ez jól hangzik – bólintott rá Castiel.

- Nem vagyok benne, hogy ez jó ötlet – vélte Sam.

- Ugyan, ne legyél ennyire ünneprontó!
- Ezt óvatosságnak hívják.

- Figyelj, úgyis ki kell derítenünk, hogy mi a helyzet a környékünkön, és a legtöbb infó a kocsmába fut be. Légy jó kisfiú, és vigyázz a házra.

- Te meg a seggedre.
- Ne aggódj, nem hagyom, hogy bármi bántódása essék – mondta Castiel. Sam erre nem tudott mit mondani, csak elköszönt a bátyjától és Castieltől.
Csak az ajtó csapódása után jött rá, hogy gyakorlatilag itt hagyták egy volt démonnal, meg a gyilkossági kísérleteket fontolgató prófétával, hadd legyen ő az óvó bácsijuk.

- Fenébe! – káromkodta el magát. Most mégis hogyan fogja megakadályozni, hogy egymásnak ne essenek?
- Nem fogok leállni veszekedni egy tojáshéj seggűvel, ha ez érdekelne – jegyezte meg Crowley. – Annál több eszem van.

- Néha nem úgy tűnik – mondta Sam. Crowley sértetten felhorkantott, majd kisétált a konyhából egyenesen a szobájába. Sam csüggedten felsóhajtott, de legalább az ebédjét viszonylagos nyugalomban fogyaszthatta el. Mind Crowley, mind Kevin a saját szobájukba játsszák a vérig sértődöttet, amire amúgy minden okuk meg is volt, viszont legalább nem egymást gyilkolták. Ettől függetlenül nem érezte azt, hogy elvonultak a fejük felöl a felhők.

* * * * * * *

Dean kivételesen a gyaloglást választotta. A város nem volt messze, épp csak a bunker épült a legelhagyatottabb, legsivárabb részre, azt a benyomást keltve, hogy a semmi közepén vannak, hogy senkinek még csak az eszébe se jusson arra kerülőt tenni. Kívülről nem is győzték le soha őket, Abbadonnak is csak belülről sikerült felszámolnia az egész szervezetet.
Békésen sétáltak a gyomoktól felvert betonúton, körülöttük bágyadt madárdalból, messziről jövő autózajból, ruhájuk suhogásából és a cipőjük kopogásából szőtt csend lebegett a lágy, őszi szélben, ami néha faleveleket fújt feléjük, aztán újra elült, mintha nem is igazán lenne kedve ehhez az egészhez. Dean és Castiel nem beszélgettek, köztük nem volt szükség szavakra, mindent elmondott a néha egymáshoz érő kezük, az összeakadó tekintetük, és maga a tudat, hogy ott vannak egymás mellett. Gondolatok, félbetört szavak, elharapott ígéretek vándoroltak oda és vissza azokon a láthatatlan fonalakon, amik mindennél erősebben összekötötték őket. A maguk módján beszélgettek, amiből ki tudták zárni az egész világot, és nem is kellett hozzá más, csak hogy ott legyenek a másiknak.

Ebbe a buborékba zárva érték el a várost, ahol minden ugyanúgy zajlott, ahogy máskor is. Az emberek, mint általában, most sem érzékeltek sokat a körülöttük folyó különös és veszélyes dolgokból. Ez így is volt rendjén, hiszen a vadászoknak ez volt a dolguk, bár Dean néha legszívesebben mindegyiket felpofozta volna, amiért semmibe veszik azokat, akik azért halnak meg, hogy ők boldog tudatlanságba éljenek tovább, azokat, akik mindenüket feladják csak azért, hogy az igazi szörnyekre vadásszanak, és mégis bűnözőként kezelik őket.

Észre sem vette, hogy a keze ökölbe szorult, csak amikor Castiel szelíden rásimította a tenyerét.
- Ha tudnák, biztos mind hálásak lennének neked – mondta.
- Aha, biztos! – fújt egyet Dean. Castiel addig simogatta a kezét, míg el nem ernyedt, majd elengedte, s körülnézett. Javában benne jártak már a délutánban, mindenhol nyüzsögtek az emberek, beszélgetésük egyetlen morajjá olvadt össze, s Castielnek szokatlan volt, hogy képtelen egyetlen emberre összpontosítani, hogy nem tudja kivenni a szavait, nem látja az aurákat és kénytelen az arcukról megtippelni, hogy melyikük milyen hangulatban van. Fogalma se volt róla, hogy hogyan fog boldogulni az angyali kegye nélkül, de hát Annának is sikerült, szóval neki is menni fog. Dean majd segít neki.

- Rendben vagy? – kérdezett rá aggódva Dean. Castiel szívből örült annak, hogy legalább vele kapcsolatban nem változott semmi, még most is ugyanúgy tudott olvasni akár egyetlen szemöldökrándulásából, mint amikor angyal volt.

- Igen – bólintott rá határozottan. – Hova is megyünk?

- A legközelebbi kocsmába – mutatott Dean valahova mögé. Castiel megfordult és a meglehetősen fantáziadús nevet viselő Itatóval találta szembe magát.

- Egyáltalán nem tetszik – jelentette ki határozottan.

- A lényeg, hogy a pia jó, a többi meg senkit nem érdekel, nem szépségversenyen kell indulnia – bíztatta Dean.

- Remélem, nem akarsz leitatni. Nem igazán vagyok tisztában az emberi testem mértékeivel.

- Nem is terveztem ilyet, egy üvegtől pedig még te sem fogod kidobni a taccsot. Információért jöttünk, nem pedig leinni magunkat. Na, gyere, és ne kényeskedj!

Azzal karon fogta Castielt és magával húzta a kocsmába.
A helység teljesen átlagos ivó képét mutatta, a sarokban kornyadozó törzsvendégekkel, a játékgépet rugdosó kamaszokkal és a pult mellett ücsörgő, a világot megváltó férfiakkal együtt. A plafonon tétován zümmögött egy ventilátor, mint aki nincs teljesen tisztában azzal, hogy neki most működnie kéne, vagy sem, a falakról pedig régi vadászatok trófeái vigyorogtak rájuk ásító szemgödrökkel, és még egy oklevél is jutott közéjük, de hogy kinek állították ki vagy mikor, azt már elmosta róla a múló idő. Az egész kocsma is úgy festett, mint akit valahonnan felkapott, majd itt leejtett az idő, még az üvegekkel teli polc felé felszerelt tévé ellenére is.
Dean rutinos mozdulattal ült fel a bárszékre, Castielnek ez valamivel szerencsétlenebbül ment, de legalább nem lépett rá a saját kabátjára és nem fejelte le a pultot. A csapos azonnal ott termett, vékony figura volt, hátát verdeső tejfölszőke hajfonattal, méla tekintettel, lebiggyedő alsó ajakkal, de Dean látott már nála ezerszer rosszabbat is.

- Két sört kérnénk – adta le a rendelést. A csapos bólintott, kivett két üveget a hűtőből, kinyitotta, majd letette eléjük, aztán már ment is tovább a dolgára.

- Hát ez se valami bőbeszédű pasas – jegyezte meg, csak úgy magának Dean. Belekortyolt az italába, egész ihatónak bizonyult, s intett Castielnek, hogy kövesse a példáját. Castiel egy húzásra lehúzta az üveg felét.

- Lassabban, haver, lassabban! – szólt rá Dean. – Nem lóverseny ez! Ízlelgetni kell, kortyolgatni, kiélvezni minden cseppjét.

- Voltam már részeg Dean. Nem tetszett.

Dean vigyorgott egy sort az emlék felett.

- Most nem az a cél. Most csak ülünk, jól érezzük magunkat, iszogatunk, nem rúgunk be. Nem mellesleg pedig kicsit körbekérdezősködünk, hátha látott valaki valami olyat, ami minket is érdekelhet.

- Nem tudom hol van a jelvényem.

- Nincs is rá semmi szükség. Lazíts egy kicsit, igencsak rád fér már.

Dean Castiel felé emelte az üveget, majd újfent beleivott. Castiel leutánozta a mozdulatot és ezúttal megelégedett negyedüvegnyi sörrel. Dean ezt már haladásnak könyvelte el, ezért rendelt még egy kört, majd körülnézett a kocsmában ki szolgálhatna valami értékes információval. Kiszúrta magának az egyik törzsvendéget, aki még viszonylag értelmes tekintettel meredt az előtte sorakozó felesekre, s még nem butította el az alkohol közönye. Dean megveregette Castiel vállát, majd az állával a férfi felé bökött, és intett neki, hogy kövesse, de lehetőleg az üvegeket is hozza. Az ürest nem kell.

- Jó napot! – ült le eléje Dean. Castiel némán telepedett le mellé.
- Ugyan mitől lenne ez jó? – kérdezte savanyún a férfi. – Az sör?

- Igen – tolta elé Dean az üveget. Castiel már tiltakozott volna, de Dean figyelmeztetően bokán rúgta, így eltekintett az akadékoskodástól. – Így már jó az a nap?

- Fogjuk rá. Mit akarnak?

- Csupán beszélgetni, inni egy-két pohárkával, semmi más.

- Maguk rendőrök?

- Csak ha szolgálatban vagyunk. Miért kérdezi?

- Mert az utóbbi napokban más sem csinálnak a tetves zsernyákok, csak a nyakamra járnak, hogy ugyan áruljam el, hova rejtettem a sógoromat. Mondogathatom nekik, hogy pár napja csak egyszerűen felült a traktorra és eltűnt, nem hiszik el. Biztos a nejem tette a bogarat a fülükbe. Ki akar csinálni az a boszorkány.

Dean részvétteljes arccal hallgatta végig a történetet, néha bólogatott is hozzá, majd vetett egy biztató pillantást Castielre, akit túlzottan nem hatott meg a dolog. Igaz nem is mindent értett belőle kristálytisztán.

- A nősülés csak addig jó ötlet, amíg kívülről látjuk – értett vele egyet Dean, majd a lényegre tért. – Mi is ez a történet a sógorával?

- Csak ha fizetnek nekem még egy kört. Túl józan vagyok még ehhez. Stephennek hívnak.

- Rendben Stephen, nehogy a végén még kiszáradjon a torka. Cas, rád bízhatom ezt?

- Hát persze.

Castiel igazából örült, hogy egy időre megszabadulhatott a kéretlen társaságtól, nem igazán találta szimpatikusnak a kopott ruhában ücsörgő, enyhén lótrágya szagot árasztó férfit. Angyalként ez nem zavarta volna annyira, de emberként az ellenszenv már első pillantásra jelentkezett és nem tudott tenni semmit ellene, a legtöbb, amit tehetett, hogy egyáltalán nem szólalt meg, így nem mondhatott semmi olyat, ami akadályozhatta volna Deant a munkájában. Lassan kezdte megérteni, hogy az emberek miért hazudnak egymásnak.

Deantől ellesett módon rendelt, majd az üvegekkel visszasétált az asztalhoz, de azt már Deanre hagyta, hogy Stephen elé tolja az ő részét. Stephen jóízűt kortyolt a sörből, megtörölte a száját, majd belevágott a mesélésbe.

- Biztos hülyének fognak nézni, eddig mindenki hülyének nézett, de minden szavam színigaz. Tehetek én róla, hogy ilyesmik is megtörténnek? – tartott egy kis hatásszünetet, de se Dean se Castiel nem biztosította arról, hogy minden szavát elhiszik, és nem is kérdeztek rá. – Szóval a sógorom meg én, közösen vezetünk egy farmot, innen délre, nincs is annyira messze. Rendesen hoz a konyhára, mert jó a földje, és most, hogy a sógorom eltűnt, fogalmam sincs, hogyan fogom tudni tovább vinni, mert ezt mindig ketten csináltuk, fel tudtuk osztani a munkát és így minden kész lett, amire kellett. Az emberek is vették az árut, így a veszteségekre sem foghatom azt, hogy csak úgy lelépett. Na meg ott volt az a fény.
Erre már Castiel is felkapta a fejét.

- A sógora nem volt véletlenül hívő? – kérdezett rá azonnal.
- Rendszeresen járt templomba, ha erre gondol – bólintott rá Stephen – Volt, hogy a termést is megáldatta a pappal. Engem különösebben nem érdekelt, bár ő folyton hittanórát tartott nekem, amit ki nem állhattam, de máskülönben rendes gyerek volt. Miért fontos ez?

- Bármi fontos lehet – kerülte ki a kérdést elegánsan Dean. – Folytassa!

- Azt hiszem két, de talán három napja volt az a bazi nagy csillaghullás, a sógorommal együtt néztük, de én előbb meguntam, mint ő. Néhány egészségtelenül közel húzott el a házunkhoz, megijesztett na, persze a sógorom csak nevetett és azt mondta, hogy Isten majd megvéd minket. Nem mentem bele, nem akartam vele összeveszni, hát csak otthagytam. Hajnal felé aztán arra ébredtem, hogy valami rohadtul fényes, kék színű izé bevilágít az ablakon, aztán hallottam, amint a sógorom azt mondja: Igen. Azonnal cipőt, kabátot vettem, rohantam az udvarra, mert nem az a fajta volt, aki csak úgy magában beszél, de már csak azt láttam, hogy ugrik fel a traktorra és megy el, az Isten se tudja hová. Kiabálhattam én utána akármit, rám se bagózott. Persze mindenki azzal szórakozik, hogy megkérdezi, nem az UFO-k vitték-e el, de láttam, amit láttam, még akkor is, ha fogalmam sincs róla, hogy az mi volt.

Stephen befejezte a mesélést, és enyhén remegő kézzel itta a sörét. Dean és Castiel összenéztek, mindketten azonnal tudták, hogy mi áll a háttérben. Az angyalok.
Dean nagyon szeretett volna vigyorogni, mert azért egy traktoros angyalról se hallanak minden nap, de nem akarta még jobban felzaklatni a szegény flótást, így ő is csak az üveg szájának mosolygott.
- Nem találtak kiégett szemű holttesteket? – kérdezte Castiel, aki korántsem találta ilyen mulatságosnak a megszállást.

- De, igen. Meg volt valami verekedés, lemészároltak egy komplett motoros bandát. Ez egy békés környék volt, fogalmam sincs mi ütött az emberekbe.

- Mi azon vagyunk, hogy kiderítsük Stephen. Esetleg nem tud valamit erről a mészárlásról?

- Nem többet, mint maguk. Sajnálom.

- Nincs semmi gond, köszönjük, hogy szánt ránk néhány percet. Gyere Cas ideje indulunk.

Castiel boldogan követte Dean, egyáltalán nem élvezte Stephen társaságát, a sör kellemetlen szájízt hagyott maga után, és a hólyagja is feszítette.
- Dean – állította meg az előtte sétáló férfit.

- Mi az? – kérdezte a válla felett.

- Hol van itt a mellékhelység?

Dean segítőkészen elnavigálta, s hozzátette, hogy a kocsma előtt fogja várni, ne húzza le magát a WC-n. Castiel persze nem értette.

Dean a meleg, napsütötte falnak támaszkodott, azon gondolkozva, hogy mennyire nehezek lehetnek Cas számára a normális, automatikus emberi tevékenységek, bár ahogy ismerte inkább bosszanthatják. Bár azt el kellett ismernie, hogy ügyesen alkalmazkodott, s Dean úgy vélte ha továbbra is mellette marad, nem érheti komolyabb baj. Meg kell tanítania a lőfegyverekkel bánni, a pusztakezes harcba is be kell vezetnie, nehogy már valami árokszéli kis szörny megsebesítse! Nem lesz egyszerű menet, de bízott Castielben és a képességeiben.
- Most hová? – kérdezte Castiel kilépve a kocsmaajtón.

- Felhívom Samet, tájékoztatom a traktoros angyalunkról, és megmondom, hogy találtunk valamit, ami már majdnem úgy néz ki, mint egy nyom. Aztán felkeressük a többi banda törzshelyét, hátha okosabbak leszünk.

* * * * * * *

Okosabbak nem nagyon, viszont részegek annál inkább, ahogy azt Sam és Crowley megállapíthatták, mihelyt bedülöngéltek a bunker ajtaján. Igaz főképp Dean dülöngött, Castiel komoran támasztotta, s Sam minden kérdésére csakis egyszavas válaszokban volt hajlandó válaszolni.
Crowley, aki megunta a szobájában való gubbasztást, és Kevin idegesítését is - bár ezt főleg azért, mert Samen látszott, hogy még egy szó és leüvölti a fejét, amit azért Crowley nem igazán akart megtapasztalni -, most a fotelban olvasgatott valamit, de az események érdekesebbnek tűntek, így letette a könyvet és csatlakozott a trióhoz.

- Ha hozzáérsz Deanhez megöllek – tájékoztatta Castiel.
- Csigavér, nem akarom elvenni tőled a játékod – nyugtatta Crowley.
- Hazudsz – mordult rá Castiel

- Ne kezdjük előröl, jó? Egész délután ugyanezt hallgattam, és már elegem van belőle – kérte Sam. Fáradtan megdörzsölte a homlokát, elnyomott egy ásítást és újfent végignézett a pároson. Egyikük sem vérzett, nem látott verekedésre utaló nyomot, ennek ellenére mindketten úgy néztek, mintha legalábbis a világvégére vetettek volna egy pillantást. Deant régen látta ennyire részegnek, s valami azt súgta, hogy a java része csak megjátszás, míg Castiel csak tessék-lássék tartotta, mintha tudná, hogy csalás van a dologban, de nem akarja lerántani a leplet.

- Mennyit is ittatok? – érdeklődött Crowley, akinek szintén feltűnt a stikli.

- Semmi közöd hozzá.

- Mit csináljunk velük? – kérdezte Sam felé fordulva.

- A legjobb az lesz, ha lefektetjük őket! – sóhajtotta Sam – Én Deant, te pedig Castielt.

- Külön-külön, vagy egy szobába?

- Külön-külön. Így is épp elég közel vannak a szobáik.

- Jól van, ereszd el a kismókust, ma nélküle fogsz csicsikálni – gügyögött Crowley Castielnek. Castiel nem értékelte az erőfeszítését, bár Crowley azt is haladásnak fogta fel, hogy nem akarta megütni vagy megrúgni, miközben végigvezette a folyosón. Előttük Sam és Dean sétált, viszonylag egyenesen, majd Sam előhalászta Dean zsebéből a kulcsát és szépen beterelgette. Crowleynak így nem okozott gondot kikövetkeztetni, melyik Castielé. Mázlijára nyitva volt, így nem kellett kikönyörögnie a kulcsot, csak fél kézzel betaszította az ajtót, majd minden ceremóniát nélkülözve az ágyra ültetnie Castielt. Castiel továbbra is olyan üres tekintettel meredt a padlóra, hogy Crowley nem bírt ellenállni a kísértésnek, bezárta maga mögött az ajtót és leült mellé.

- Mi történt? – kérdezte. Remélte, hogy nem túlságosan érdeklődő a hangja, mert ha kiszúrja, akkor lesheti a következő alkalmat, mikor kicsikarhatja belőle az eseményeket.

- Megcsókoltam – jelentette ki Castiel gyászosan. Crowley megdicsérte magát, amiért nem nevetett fel. Nem is hitte volna, hogy ilyen hamar összeborulnak, s csak azt sajnálta, hogy nem lehetett ott a jeles eseménynél. Még egy fotót is lőtt volna, hadd emlékezzenek rá! De még továbbra sem értette, hogy mit kell egy ártatlan kis csókocskától eljátszani a hattyú halálát.

- Na és? – sürgette óvatosan Castielt. Kicsit úgy érezte magát, mint egy tizenéves liba, aki a legjobb barátnőjével beszéli ki annak aktuális fiúügyeit, de hát a kíváncsiság nagy úr. Azt azért remélte, hogy Sam is hasonlóképpen beszélget el a bátyjával, nehogy már egyedül másszon bele ebbe a párkapcsolati mizériába!

- Semmi. Nem történt semmi – mondta Castiel szomorúan. – Én ezt nem értem.

- Nem vagy vele egyedül.
- Rosszat tettem.

- Ne légy hülye. Csak rosszkor. Most aludd ki magad és holnap majd megbeszélitek.
- Nem fog szóba állni velem. Én se tenném.

- Még szerencse, hogy ő nem te vagy. Ne emészd magad. Az élet a nélkül is épp elég szar, hogy problémákat gyártanánk magunknak. Nah feküdj le és pihenj.    

Castiel megforgatta magában a javaslatot, majd rábólintott, levette a cipőjét, végigdőlt az ágyon, a fal felé fordult, két kezét a feje alá tette és lehunyta a szemét, és még mielőtt elgondolkozhatott volna, hogy hogyan kell aludni, már álomba is szenderül. Crowley reménytelenül felsóhajtott, majd azért betakarta egy pléddel, nehogy azzal jöjjenek, hogy miatta fázott meg, aztán csendesen kisétált a szobából.

Sam a folyosón várta, pontosan azzal a gondterhelt tekintettel, amire Crowley számított.

- Csókolóztak – összegezte Crowley.

- Igen, tudok róla. Dean elmondta, hogy már addigra volt bennük pár korsó sör, amit a nyomozás alatt gurították le, és valahogy túl közel hajolt Castielhez, akiben szintén dolgozott az alkohol, úgyhogy Dean most magát hibáztatja.

- Ahogy Castiel is. Mit kezdünk ezzel?

- Egyelőre semmit, majd csak akkor ha nagyon nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Elegem van a mai napból. Kösz, hogy segítettél, de ettől függetlenül ne menj Kevin közelébe. Nem óhajtok még egy ilyet, mint amit délután műveltek.

- Mégis mit vársz tőlem?

- Azt, hogy viselkedj normálisan.

- Jól van, megpróbálom.

- Köszönöm.

Crowley megvárta, amíg Sam is eltűnik a szobájában, csak aztán ment a sajátjába. Akárhonnan is nézte Sam volt az egyetlen, aki emberien viszonyult hozzá, s ez határozottan jó érzéssel töltötte el, meg azzal a reménnyel, hogy talán ezt is túl fogja élni valahogy.